1. A (nagy)városban nap mint nap megtorpanásra kényszerít a kihívó-felajánlkozó kérdés:
— Doriti aur? Aur doriti? Avem aur.1
A kérdés akusztikája által uralt térben az arany realitás. Mennyisége, minősége, színárnyalata, formája van. Reggeltől délig a néhány négyzetméteres szigeten adható-vásárolható, be- és átváltható, csodálható, becsmérelhető, mérhető. Lázban tartja az utcát, az ismerős az ismeretlennel alkuba bocsátkozik. Az árusok gyors szavakkal kínálják, közben szemmel tartják a kis világ határait, kiszúrni a következő kuncsaftot, meggyőződni a rendfenntartók távollétéről. Sebes ujjak nagy pénzkötegeket pörgetnek át, s ebben a térben minden jelentéses gesztus hitelessége, őszintesége többszörösen megkérdőjeleződik.
Az arany változatlanul, folytonosan kihívás. Értéke stabilnak tűnik, valójában az őt körülvevő értékekkel együtt, velük párhuzamosan inflálódik: mindig átcserélhető az érvényben lévő valutára, napi értéke, használati értéke van.
S bár erőltetettnek tűnhet az asszociáció, mégis szóvá teszem. Az 1980-as évek Romániájában újra életre kelt az aranykor mítosza. Egy őszi napon egy kisvárosban látványos tömegjelenetet forgattak. A trikolórba öltözött fiatalok élőképe az EPOCA DE AUR feliratot imitálta. Filmezés előtt a rendező a következő utasítással szervezte újra a panorámát:
— EPOCA DE AUR — cinci metri în spate.2
Az arany évszázadok óta változatlanul lázban tartja a kincskeresőket. A kincs nagy birodalmak, nagy fejedelmek elrabolt, sebtében elmenekített és elrejtett vagyona. Megszerzéséért háborúk dúlnak, emberek halnak meg. A hiedelem szerint jogos tulajdonosainak halála után egy gonosz, átkos, ördögi világ tartozéka. Őrzése a kincsőr számára átkos teher, ezért igyekszik megszabadulni tőle. Kelepcébe csalja áldozatait, telhetetlenséggel, nyugtalansággal veri meg őket. A kincset rejtő barlang hét évre magába zárja azt, aki hosszasan kapkodja a hirtelen feltárult kincseket, némasággal, bénasággal sújtja azt, aki az előírás szerint nem hajlandó megosztozni a zsákmányon. Az ördögtől szerzett kincsben nincs haszon. A rajta vásárolt állat megdöglik, a ház leég, a családot végzetes kár éri. És még valami: a kincs nem örökíthető. Aki birtokolni akarja, annak személy szerint kell megkötnie a paktumot az ördöggel, eladnia lelkét. Aki csak ideiglenes használatra engedi át az embernek, hogy aztán mással is vásárt köthessen.
Valójában nem az elvesztése, eltűnése, hanem ellenkezőleg, megtalálása, birtoklása a kudarc, az eltévelyedés, a szerencsétlenség. E profán mitológia "szentélyei" a kincstárak, értéktőzsdék, wertheimkasszák, a kincsesládikák, pénztárcák. Az áldozati szertartás leírásaként olvashatjuk a néhány évszázadon keresztül folytonosan életre kelt balladánk sorait:
Menyen, menyen, menyen sűrű fenyves erdőn,
Egy fölhagyott úton, sötét rengetegön,
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar leteszi hajadon küs lányát.
Hajadon küs lánya ilyenképpen síra:
— Anyám, édesanyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szüved, ne hagyj itt engemet!
— Bizony itt hagylak én, leányom tégedet,
Mert leány helyibe leányt ad az Isten,
De pénzem helyibe ingyen nem ad Isten! —
2. Ami évezredeken keresztül a taoizmustól az európai újkorig filozófiai, metafizikai, gondolkodási rendszereket hívott életre, az nem maga az arany volt. Inkább hiánya, lehetősége, "égi mása". A teljesség szimbólumaként, a másik világ részeként elérhetetlensége állandósította a keresést, a kísérletezést mint spirituális és intellektuális állapotot. A nemtelen fémek nemesítésére tett próbálkozás, a transzmutáció a metafora triviális, durva (nyelvi-képi) formai oldala. Jelentése más: a teremtés és a világ titkaiba belelátó emberi bölcsesség, a szellemi szabadság, az önfegyelem, az erkölcsi fölény, a nyugalom, a meditáció.
A mágus, az alkimista laboratóriumának első leírása (előírása) az 1193—1280 között élt Albertus Magnus, az Ars Albertina megteremtőjének feljegyzésében maradt ránk. "Egy kis szoba, amit senki nem látogat, különösen nem az asszonyok és a lányok, mert az ő természetes tökéletlenségük megszüntetné a tisztaságát. Ez a hely a lehető legtisztább kell hogy legyen, minden fényűzés, dísz nélkül, ami elvonhatná vagy kísértésbe hozhatná a szellemet vagy a képzeletet; egy asztalra, néhány székre van szükség, valamint egy szekrényre, ahova kulccsal elzárhatóak a munkához szükséges eszközök. Ez a bútordarab legyen új és tiszta. Ebben a titkos szobában nem szabad a testet szolgáló edényeket tartani, mert ennek a helynek tisztának kell lenni."
A Kis és Nagy Arkánum, a transzmutáció nem az aranyat, hanem az arany létrejöttének titkát, a kozmoszt, a kozmoszt átható szellemet vette célba. Valójában nem a bölcsek köve, hanem a bölcsek kövének keresése tette bölccsé az embert. Az alkímia — írja Fónagy Iván — "új filozófia, új teológia, a testek átváltozásának, a metabola misztikus tana. [...] Szent művészet volt, az isteni lélek, a pneuma felszabadítása, mert a pneumát foglyul ejtette, elrejtette a test."
3. Az arany birtokbavételével végérvényesen bezárult volna a kör? Végérvényesen leszakadtunk arról a kozmikus világról, amelyhez az arany mint potencialitás kapcsolt? Hiába kínálják-vásároljuk az amuletteket, talizmánokat, nap mint nap már nem tudjuk érzékelni, megélni azt a kozmikus teljességet, azt az arkánumot, amelyben jelentésük, értékük és erejük volt. Filozófusból valutázóvá, homo moralisból bálványimádóvá lettünk?
Az 1958—64 között a deltai kényszermunkára ítélt unitárius lelkész, Nyitrai Mózes emlékiratában az aranylelés megható és hiteles történetét mondja el. Ide másolom:
"Valamelyik nagy ünnep közeledett, amikor a család egy férfi tagja megsepri az udvart, hogy egy szögletben se maradjon szemét; tűzifát, tűzgyújtót aprít legalább három napra valót, mert szentségtörés ünnepnapon ilyennel foglalkozni. Édesapámra nézett volna akkor ez a kötelesség, és el sem mulasztotta volna a világ kincséért sem; már a babonáért sem, miszerint a szemetes udvar miatt a békák körülfogják a házat. Édesapám este elésorolgatta, mennyi dolga van, s még az udvart is rendbe kellene hogy tegye. Tudtam, nem számított ebben a munkában reám, de én boldog alkalmat láttam meg a szülő megsegítésére és jócselekedet gyakorlására. Éjszaka kell, a legmélyebb álom idején nekifogni. Most éppen éjszakai telehold van, jól megvilágítja az udvart. Csak el ne aludjam! Vacsora után — szintén jógyermekmódra — bebújtam a rongypokróc alá. Éjfél előtt kétszer is felébredtem, hogy jaj, már reggel van, s szép éjjeli merényletemnek vége. Mégis sikerült észrevétlenül felkelni. Lázas boldogsággal vettem a kezembe a nappal már előkészített seprőt. Előbb azonban a szerteszét álló farakást szedtem rendbe, hogy a tövek egyenlők legyenek. Összeszedegettem a diribdarab tűzifákat, forgácsokat, s szép rendben a színbe raktároztam. A sepregetést szakaszonként végeztem, hogy gyermeki erőmmel ne kelljen az egész udvar szemetét egyszerre görgetnem. Közben remegtem is, hogy meg ne lássanak, hogy ki ne jöjjön valamelyik szétnézni, mert az kártyavárként döntené össze szép tervemet. Már mindenütt kész voltam a sepréssel, csak a nagy fűzfa alatt felhalmozódó szemét volt még hátra.
Hanem ami a nagy fűzfa alatt tárult elém, az mesebeli.
Egy egész fészek arany tüzesedett elém.
Az arany éjszaka is fénylik. Hát ez arany!
Úgy dobogott a szívem, mint Mózesnek az égő s el nem hamvadó csipkebokor előtt. Lesz, ami lesz, egyet felveszek belőle. Tört arany lett volna, csak kár, hogy olyan könnyű. — Gazdaggá tettem a családunkat — ábrándoztam. Betakargattam szép éji aranyaimat, hogy reggel apám-anyám szeme láttára bontsam ki. Azzal visszaosontam a fészkembe, a rongypokrócot a fejemre húztam, és mély álomba merültem. Szüleim hajnalban észrevették, hogy valamelyik gyermek, aki csak Mózes lehetett, éjjel sepregetett. Csak azt nem értették, hogy a fűzfa alól is mért nem takarítottam el a gazt. Mikor felébredtem, megdicsértek. Én titokzatosan kézen fogtam őket, és vonszoltam a fűzfa felé.
— Az, hogy aki korán kel, aranyat lel.
Édesanyám rögtön tudta, hogy foszforeszkáló redves fűzfáról lehet szó, és csendesen mondta:
— Nem mind arany, ami fénylik. A te aranyaidért legalább nem tör senki az életedre.
A dicséret, a simogatás, az elismerés lettek hát csak az én aranyaim."
1. Parancsolnak aranyat? Aranyat parancsolnak? Arany eladó. (rom.)
2. ARANYKORSZAK — öt méterrel hátrább. (rom.)