"Beszéljünk tehát az autonómiáról. Őszintébben és felelősségteljesebb moralitással" — írta invokációjában Salat Levente, az egykori Korunk-szerkesztő 1993-ban. Az 1993/11-es lapszám címe: Autonómiáról beszélünk. Bizony sokan és sokat használják ezt a szót, vagyis láthatóan beszélnek róla, és — hála Istennek — már nem csak mi, vagyis az úgynevezett "kisebbségi népcsoportok". Talán emlékszünk még arra, hogy mekkora óváció fogadta az EBESZ tavaly év novemberében Isztambulban megrendezett csúcsértekezletének zárónyilatkozatát. És tanulságokkal terhes az említett dokumentum címe is: Európai Biztonsági Charta. Idézzük: "...Arra vagyunk késztetve, hogy tanuljunk az országok közti konfrontáció és megosztottság veszélyeiből, valamint az elmúlt évtized tragédiáiból is..." (3. cikkely) Különböző politikai elemzők örültek, hogy végre tételesen ki lett mondva: "A demokrácia szempontjából lényegi tény a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogainak védelme és megtartása, valamint a béke, az igazságosság biztosítása a tagállamok között és azokon belül. Ezt megerősítve kiállunk elkötelezettségeink mellett, hivatkozva az 1990-es koppenhágai Emberi Dimenzió Dokumentumára és a Nemzeti Kisebbségek Szakértői Gyűlésének genfi jelentésére. Ezek az emberi jogok teljes mértékű tiszteletben tartását célozzák, beleértve azokat a jogokat is, amelyek a nemzeti kisebbségeket illetik meg, mindemellett ezeknek nem szabad aláásniuk, hanem erősíteniük kell a területi integritást és szuverenitást. A fentebb említett dokumentumokban számos autonómia-koncepcióval találkozunk, amelyek összhangban állnak az EBESZ elveivel, azaz támogatják a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitását az adott államokban. Elítélünk mindenféle erőszakot bármely kisebbség ellen. Megerősítjük, hogy lépéseket teszünk a tolerancia megvédése érdekében, és olyan pluralista társadalmakat építünk fel, amelyekben etnikai hovatartozástól függetlenül mindenki egyenlő esélyekkel rendelkezik. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdéseket csak egy, a törvények tiszteletén alapuló demokratikus keretek között lehet kielégítően megoldani." (19. cikkely)

Beszélünk tehát az autonómiáról. Hogy a Salat által felállított követelés szellemében-e, az kinek-kinek a maga számára eldöntendő kérdés — mindenesetre folyamatosan felbukkan ez a téma, mintegy búvópatakként. E rövid kitekintésünkben arra teszünk kísérletet, hogy a legutóbbi tíz év Korunk-terméséből kiemeljünk pár lényegibb gondolatot, természetesen terjedelmi korlátaink függvényében, hiszen több száz oldalnyi írásról van szó, csak amelyekben az autonómia kérdésköréhez kapcsolódó problémákat feszegetnek szerzőink! Összeállításunk még csak reprezentatívnak sem tekinthető (és, természetesen, szemelvényeinkkel nem akarjuk e visszanézőből kimaradtakat megbántani), hanem a többféle megközelítések felvillantásával e problémahalmaz összetettségét akarjuk érzékeltetni. Hangsúlyosan esik latba az is, hogy az autonómia kérdése nem csak a politikai érzékenység fokmérőjeként működik, tapasztalhatjuk, hogy itt a mi bőrünkre megy ki a játék. "Miféle ország ez?!", kérdezi Andrei Ple"u már a címben, Constantin Noicát idézvén, és azt írja: "(...)Ami nyugtalanító, az a hamis utópizmus mindennapos kudarca, egyfajta keverék, amelynek összetevője: 1) a gyakorlati eredménytelenség, 2) a korszerű világszemlélet híján tobzódó fantáziátlanság, 3) a retorikai elefantiázis. Más szóval: az, amit a rendelkezésünkre bocsátanak, a sokat hirdetett közboldogság felől nem technika és nem teória. Amit kapunk, az csak egy dagályos sláger, egy szónokias Ersatz [pótlék]..." Súlyosak ezek a szavak, 1994-ben, főként, ha figyelembe vesszük, hogy e lapszám címe: Tartsunk tükröt (94. 3 — a továbbiakban a könnyebb olvashatóság kedvéért csak az évszámot, valamint a folyóirat számát adjuk meg). Mintha a Plesu által felvetett problémára adna megoldást Egyed Péter: "[Az európai hagyományok egyike] a dialógus, a maga szókratészi formájában, amelyet a görög hagyománynak nevezhetünk, s amelyből a kölcsönösség és a racionalitás elve származik. Ésszerűségem és autonómiám alapja ezek szerint a másik ésszerűségének és autonómiájának elismerésén alapszik." (90. 8)

A másik európai hagyomány viszont, amiről nem szabad megfeledkeznünk, az a karteziánus "ego cogito" által megalapozott személy-kép. Az előbbiekben citált EBESZ-nyilatkozatban is felfigyelhettünk arra, hogy nem a nemzeti kisebbségi jogokról, hanem nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogairól beszélnek. Ezt nevesíthetjük olyaténképp — mint ahogyan ezt ebben a vitában szokás is —, hogy individuális jogok versus kollektív jogok. Alanyi jogok-e a kisebbségi jogok? — kényes kérdés. Most röviden kövessük végig Kelemen János okfejtését erről a témáról. A következőképp vezeti fel e problémát (95. 1): "Ha a szokványos `tudományos értelemben' az alapvető emberi jogok megalapozhatatlanok, abban az értelemben mégis megalapozhatók, hogy egy végső értékválasztásra vezetjük vissza őket." És ez — a kanti hagyományok szellemében — nem más, mint a személy mint végső érték melletti elkötelezettség. Ebből, véli Kelemen, nemcsak a szabadság vezethető le, ami Kant szerint minden jog alapja, hanem "a személy önmagához való joga" is. Az "önmagunkhoz való jog" végső soron nem más, mint a "személyi azonosság sérthetetlensége", következésképp "a kisebbségi jogoknak egy része minden további nélkül megfogalmazható individuális jogként". Ilyenek például, hogy az egyén magára vállalhatja és kinyilváníthatja egy etnikai, nyelvi, nemzeti, vallási stb. közösséghez való tartozását. "E jellemző tekintetében a kisebbségi jogok megsértése magának a személyiségnek a jogait sérti", írja Kelemen János. Bonyolultabb valamivel a helyzet a kisebbségek olyan jogaival, mint az anyanyelven történő felsőoktatás, nemzeti színházak stb. Kelemen közbeiktatott premisszája a következőképp hangzik: "(...) a kisebbségi közösségek és a létüket jellemző konstellációk ugyanúgy egyszeriek és megismételhetetlenek, ugyanúgy végső értéket képviselnek, mint a személyek." És innen már csak egy lépés, hogy kimondjuk: "(...) A közösség önmagához való jogából levezethető kollektív jogok azt fejezik ki, hogy a kisebbségeknek kollektíve szabad mindazt megtenniük, ami a tradícióikban és kultúrájukban rejlő potencialitások kibontakozását előmozdítja: joguk van pl. a politikai és kulturális önszerveződésre. Egyszóval: joguk van az önmeghatározáshoz."

Egyáltalán nem mindegy, hogyan határozza meg valaki önmagát, hogyan határozza meg egy közösség önmagát. A fentebb vázlatolt gondolatmenet szimpatikus és értéktelített pontja az, mint láttuk, hogy a közösségek (kisebbségiek, avagy többségiek) egyszeri és megismételhetetlen értéket képviselnek. Ezen, akár egzisztenciális súllyal bíró álláspontot képviseli Guy Heraud is, amikor tételesen kifejti (91. 11): "A kisebbségi helyzet morálisan elfogadhatatlan, továbbá ebből következően a legteljesebb mértékben ellentmond annak az elvnek, hogy minden ember egyenlő. Emellett ez a helyzet a nyelvek és kultúrák meghamisításához vezet, mindkettő folklórrá korcsosodik, vagy akár egészen eltűnik. A nyelvek és kultúrák azonban értékeket alkotnak nem csak az egyes népcsoportok számára, hanem Európa és az egész emberiség számára is." Ugyanakkor Heraud figyelmeztet az — amúgy több szerzőnknél is felbukkanó — paradoxonra: "Amennyiben megengedik a demokratikus elv érvényesülését, azaz a többségi akarat dominanciáját, akkor a kisebbséget alkotó népcsoportok nagymértékben veszélyeztetettek, és hosszú időre eltűnhetnek. Az ilyen jellegű következmények rendkívül igazságtalanok és végül elfogadhatatlanok. Itt mutatkozik meg az, hogy nem szabad a formális demokráciát magasra értékelni, inkább ezt az etnikai jelleg figyelembevételével, azaz etnicitással kell korrigálni és tökéletesíteni." A megoldást már Guy Heraud is a következőkben látja: "(...) csupán egy európai szövetségi államnak lenne elég súlya ahhoz, hogy elrendelje és megvalósítsa az önrendelkezéssel kapcsolatos eljárásokat. Ezáltal válik világossá, hogy az európai szövetségek és etnikai (mint regionális) emancipáció nem olyan elgondolások, amelyek ellentmondanak egymásnak, hanem olyan tervezetek, amelyek kölcsönösen kiegészítik egymást." Ezt a meggyőződést árnyalja Pomogáts Béla is (94. 3): "Az újabb korforduló európai gondolkodásban ugyanis mindenképpen teret kap az a felismerés, hogy a társadalmak hatékonyabb működése inkább két körben szervezhető meg: az egyik kisebb, a másik nagyobb annál a struktúránál, amelyet az állam hatalma megjelöl." Egyfelől tehát a regionális önszerveződés, másfelől pedig a ma már lassacskán realizálható európai integráció állna. "Beszélnek arról — írja Pomogáts —, hogy Európa államok, országok, nemzetek és kultúrák együttese — miért ne lehetne a tradicionális kulturális régiók hazája is?" Ebben az esetben Pomogáts Béla hite szerint Európa "a legjobb önmagát — kultúrájának tradicionális szellemét őrzi meg".

Ámde mindez nem történhet zökkenmentesen. Felütésként idézzünk Pittner Enikő Morton H. Halperin, David J. Scheffer és Patricia A. Small művének egy közölt részletéhez írt bevezetőjéből (94. 3): "A hidegháborús rivalizálást és a dzsungel törvényét kiszorítja a törvény ereje; a vitás kérdéseket békésen rendezik; az agresszió a népek közös ellenállásába ütközik, és minden népet igazságos bánásmódban részesítenek. Ezt a bukolikát Vergilius is megirigyelhetné. Az aranykor beköszöntésére azonban várni kell, hiszen jelenleg Boszniától Dél-Szudánig legalább fél száz országban irtják a lakosságot az önrendelkezésről a gondjukra bizott lakosságétól eltérő nézeteket valló kormányok és szabadcsapatok."

Ha nagytotálból közelképre váltunk, akkor sem találjuk sokkal biztatóbb körülmények között magunkat. Salat Levente a 90/6-os számban közölt, Strasbourgi egyezményhálózat cím alá sűrített két Charta ("A helyi önkormányzat európai chartája", valamint a "A regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája") elé írt felvezetőjében jelzi is: "(...) amikor Közép- és Kelet-Európa országai a paternalisztikus hatalmi struktúrák örökségeivel (és helyenként: maradványaival) a nyakukon némi riadalommal szembesülnek a civil társadalom elvárásrendszerével, akkor lényeges vonatkozásokban — sajnos — igazuk is van: a kelet-európai `nyomorúságos' társadalomfejlődés adottságait nem lehet modellek puszta alkalmazásával meg nem történtekké varázsolni". Ráadásul a modellek hiányosak is lehetnek, figyelmeztet Végel László (96. 11): "(...) szívesen álmodozik a kisebbségtudatot rekonstruáló elit valamiféle `kisebbségi aranykorról', ősi, paraszti eredetű organikus egységről, nem számolva azzal, hogy ilyensmi éppen ezekben a közösségekben nem létezhetett..." És valahol itt érhetjük tetten Végel szerint a kelet-közép-európai társadalmak válságszimptómáit: "(...) a modernizáció által lendületbe jött nemzetállami tendenciák ellentétbe kerülnek az autonómiaigénnyel, holott a kisebbségi etnikai autonómiák is ugyancsak a modernizációs folyamatnak a függvényei, mint a nemzetállam..." (V. L. kiemelése). Ugyanezen írásában Végel felhívja a figyelmünket egy többnyire elhallgatott vonatkozására is kérdéskörünknek: "A tőkeerős réteg eltávozása alapjában gyengítette a modernizációba való belépés esélyeit. A kisebbségi elit, összhangban az uralkodó magyarországi elvárásokkal, a nemzeti azonosság megvédésének stratégiáját a hagyományos értékek megvédésében és nem az újak kialakításában látja. Hathatós anyaországi támogatással erőteljes méreteket öltött a kisebbségi szellemiség folkorizálása, a moder politikai hagyományok megbélyegzése. Szinte teljesen lezárult a kisebbség kivonulása a modern, nem nacionalista szellemű civil társadalomból. Erőteljes ellenszenv született a multikulturális értékek ellen, ami szintén nem múlik el következmények nélkül..." (kiemelések az eredetiben). Végel alternatívát is javasol: "Olyan közösségen kell munkálkodniuk, amelyben fokozottabb szerepet kap az egyén, a személyes autonómia, a személyes vállalkozás, a szakképzettség, a multikulturális tényező előnyös felhasználása, az identitás védelme elsősorban a nyitottság és nem a védekező elzártság által, az identitás-pluralizmus szerkezeti összhangja, az önbecsülés, avagy — Fukuyamát parafrazálva — a kisebbségi thümosz, az érzékenység a komplex szociális világ és a globális kommunikáció iránt, s mindenekelőtt az eszmény, hogy csak önmagát változtatva lesz képes önmagát megőrizni". Mintha erre válaszolna Kürti László gondolata (94. 1): "Az egyén többszólamú identitását is befolyásolhatja az, hogy milyen más identitást visel még s melyik mennyire erős. Egy embernek van először is egy emberi, humán identitása — sajnos, ezt felejtik el legtöbbször —, gondoljunk csak Boszniára vagy Izraelre. Ehhez tartozik még az egyénnek a területi, foglalkozási, családi, nemi és mindennapi kulturális identitása." Kürti zárásképp citálja a költő Johann Gottlieb Fichte sorait: "A despotizmus börtönéből kiszabadulva saját láncaikkal fogják lemészárolni egymást."

Visszatekintésünk palettája még tovább is színezhető (csak a példa kedvéért saját politikai hagyományainkkal való szembenézéssel, l. Bretter Zoltán: Bibó István és a kelet-európai rendezés ügye című, a Korunk 1993. 3-as számában olvasható tanulmányát), és a névsor is folytatható lenne (hogy csak néhányat említsünk a teljesség igénye nékül: Heller Ágnes, Molnár Gusztáv, Balázs Sándor, Schöppflin György, Bardócy Sándor, Lőrincz Csaba, Schlett István, Komlóssy József, Karikó Sándor, Kis János, Grúber Károly, Kereskényi Sándor, Sorin Mitu, Gabriel Andreescu stb.). Mindenesetre kitetszik, hogy mindazok a kérdések, amit nemes egyszerűséggel most az "autonómia" címszó alá sűrítettünk, folyamatosan jelen vannak.

Valahogy úgy, ahogyan Samuel Brussell írja (idézi Egyed Péter, 91. 2): " Amikor a nyugatiak ezekről a kommunista országokról írnak, látják a hazugságot, azt is látják, hogy hiányzik az igazság, de azt már nem látják, hogy ez a kommunizmus semmi helyet nem hagyott az igazságnak. Azért, mert a hazugság a perverzitásnak azt a fokát érte el, amelyen igazsággá változott. Nem beszélhetsz a hazugságról, ha még fel kell találnod az igazság szót. Az a furcsa benyomásom alakult ki, hogy el kell veszítened az eszedet, ha meg akarod érteni, ami itt történik" (kiemelés tőlem). Tessenek kicserélni a kommunizmus szót, mondjuk, nacionalizmusra.