A háború előtt írt esszéfüzéremben hontalan újvidéki lokálpatriótának neveztem magam, de mire a miniatűr esszék Peremvidéki élet címmel könyv alakban is megjelentek*, kitört a sunyi háború: egy soknemzetiségű állam szétesésnek indult. Az anticipáció bosszút állt: a hontalanság mindennapi élménnyé vált, a lokálpatriotizmus pedig abszurddá. Megtapasztaltam, hogy nincs gyötrelmesebb dolog egy állam széthullásánál, mialatt a honpolgárok egyik része a vérét adja, hogy véglegesen eltűnjék, a másik pedig vérét adja, hogy feltámadjon. Az egyik csoportban is, a másikban is újabb megoszlások jönnek létre abban a kérdésben, hogy miért kell eltűnnie, vagy pedig miért kell feltámadnia.

A hontalan lokálpatrióta nem találta meg a helyét ebben a jövőben. A zűrzavar eluralkodott, a későbbiekben egyedül a rusztikus nyelvű nyers erőszak tervezte a jövőt.

Más tervezőerő nem akadt, hiszen nem polgárháború tört ki, hanem nemzetek kerültek szembe egymással. A polgárháborúban, lám még az is jobb, végső fokon választani lehet az eszmék között, az ember régi vagy új, a jó vagy a rossz mellé áll, vagy éppen kívülálló marad, az etnikai háborúban nem adatik meg választás lehetősége, a tét ennél sokkal nagyobb, tehát félelmetesebb. Az etnikai háborúban az egyén nem dönt szabadon, ez a háború kirekeszti mindazokat, akik nem tartoznak a szemben álló felek nagy történeteibe. Következésképpen ez a háború megfosztja hazájától azt, aki nem született bele az egyik vagy a másik nagy nemzeti történetbe, egyik vagy másik kollektivitásba. Individuum csak az marad, akit kitaszítottak a nagy kollektív elbeszélésből, száműzetésre ítéltetik, tehát megőrzi józan eszét és személyes autonómiáját, de ezért nagy árral fizet, a hontalansággal. Hazára egyedül a kollektivizmus lel, érvényes ez azokra a kivételekre is, akik ímmel-ámmal fogadják el.

Kegyetlen valóság lett abból, amit a Jugoszlávia széthullása előtt és kezdetén csupán az életérzés szintjén fogalmaztam meg, esetleg rossz közérzetből faka vagy úgy is mondhatnám, hogy a kulturális neurózisom szimptómájaként tártam fel. A hontalan lokálpatriotizmus fogalma elvesztette romantikus auráját, a (nemzet)államból kirekesztett individuum reménytelen küzdelmét példázta, új és másmilyen térség utáni vágyakozást jelentett, a polgári honfoglalásra emlékeztető nosztalgiát képviselt abban a világban, amelyikben a polgári alapok teljességgel hiányoztak.

Jugoszlávia széthullása után kibontakozott Újvidék tragédiája: polgári hagyománya a "bűnös" Monarchia utáni nosztalgiában gyökerezett, a történelmi hazátlanságban, vagyis olyan toposzban, amelyet a nemzetállam szükségszerűen megvetett, és ellenséges elképzelésnek nevezett. Újvidéknek szükségszerűen balkanizálódnia kellett, hiszen megingott a dunai egyensúly, amint nem tartozott többé ugyanabba az államalakulatba, amelyikbe Ljubljana és Zágráb is tartozott. A néhai Jugoszlávia széthullása a gyanú árnyékát vetette arra az újvidéki hibrid paradigmára, amely Közép-Európa és Balkán határán a másság jegyében született. Újvidék ezzel elvesztette autonóm arculatát, s Belgrád provinciájává alakult át.

Az igazat ki kell mondani! Újvidék hadat üzent azoknak a régióknak, amelyekhez hagyományai hozzákötötték, úgy is mondhatjuk, hogy az állam széthullásával egyidejűleg saját múltját számolta fel. Meglehet, hogy ez ideiglenes hadüzenet volt, a nemzeti eufória nem fog örökké tartani, de a háború megtörtént, az újvidéki hadtest baranyai haditetteit számos többpárti választás hitelesítette. A harcvonal nem volt messze Újvidéktől, a mindössze száz kilométernyire húzódó baranyai front közelségét az ég is hírül adta, meg az utcák is érzékeltették. Odafenn katonai helikopterek köröztek, az eget vadászgépek barázdálták fel, az úttesten mentőkocsik szirénáztak, a város utcáit ellepték a terepszínű egyenruhás katonák.

Ezekhez a külsőséges dolgokhoz, fel sem tudnám sorolni őket, viszonylag gyorsan alkalmazkodtam. A rádió vagy a tévé hadijelentései egy ideg felháborítottak, később közömbösen hagytak, így voltam a köznyelv vagy az utcanyelv katonás idiómájával. Tudomásul vettem, hogy a világ más nyelven beszél. A hazugság egy idő után már nem taglózott le, még csak nem is védekeztem azzal a magyarázattal, hogy úgysem hiszem el, inkább megpróbáltam odafigyelni és kihámozni az igazságot a hazugságból. Az igazság pedig az volt, hogy elvesztettem egy hazát, amelyben felnőttem, amelyben élettapasztalataimat megszereztem. A tapasztalatok egyébként is elvesztették értéküket, de hitelüket is. A berlini fal ledöntése után annyira megváltozott az eszmerendszer, a politikai diskurzus, hogy lehetetlen volt a múltra hivatkozni, mert az többé nem hitelesített semmit. A fogalomtár demokratizálódott, a diskurzus változott, a valóság viszont csak némileg, ám a diskurzusváltás arra kárhoztatott mindannyiunkat, hogy megjátsszuk, mintha a valóság is megváltozott volna. A régi rendszer torzulásainak megtagadása közben ebbe a csapdába elkerülhetetlenül besétáltunk, félre kellett vezetnünk magunkat, hogy ne legyünk foglyai a kompromittált múltnak.

Egy állam széthullása elkerülhetetlenül apokaliptikus közérzetet szül, főleg a városokban, ahol beszivárog az élet minden pórusába. Ez idő alatt sokat tartózkodtam szülőfalumban, ahol e változás nem jutott ennyire kifejezésre, nem azért, mert a falusi emberek másképpen gondolkodtak, hanem azért, mert emberi kapcsolataik szerényebb hatókörűek voltak, de megállapodottabbak. A sűrű, de áttételes, ezért ingatagabb városi kapcsolatok szőttese gyorsan foszladozni kezdett: házasságok robbantak fel, családok estek szét, barátságok szűntek meg, de mindez gépiesen zajlott, nem lobbantotta fel az önreflexió vágyát. Felbomlott a szocialista értékrend, de másik nem született, vad és szélsőséges rögtönzés kerekedett felül, ami a változás látszatát teremtette meg. A többpárti választásokon a többségi nemzet a háborús nacionalista pártokra szavazott, mert úgy érezte, Jugoszlávia széthullása galád összeesküvés a szerb nemzeti érdekek ellen.

Rigómezőn milliók üdvrivalgással fogadták azt a bejelentést, hogy a nemzeti érdekeket, ha kell, fegyverekkel is védelmezni fogják. Belgrád örömmámorban úszott a vajdasági és a koszovói autonómiák megszüntetésekor. Újvidék arculata is megváltozott, a többnyelvű feliratok lassan eltűntek a város épületeiről, a durva kezek letépték a többnyelvű feliratot még a vajdasági íróegyesület faláról is, a szerb irodalom klasszikus íróegyéniségének vezetésével, aki a későbbiekben diadalmasan hirdette, a kommunizmus is pravoszláv ihletésű, s erről az értékről soha sem szabad megfeledkezni. A kommunizmus — vallási okokból kifolyólag — maradandó nemzeti érték tehát. A magyar, a román, a szlovák nyelv kiszorult a közéletből, a közhivatalokból, mindez képletesen arról tájékoztatott, hogy a szocialista romokból új nemzetállam épül. A nemzetállam építése a városokban kezdődött, s a peremvárosi lumpenproletariátus lett a nemzet napibérese.

Csakhogy ilyen romokból építkezni sokkal lehetetlenebb feladat, mint Déva várát felemelni. Nem csoda, hogy újra meg újra bedőlt az egyik oldala, s a romhalmaz annál magasabb lett, minél nagyobb áldozatot hoztak érte, viszont azt a látszatot keltette, hogy magasabbak az alapok. Az ilyesféle építkezésnek a városok lesznek a legnagyobb áldozatai, éppen azok, amelyek a modernizáció előfutárai voltak. A városokat a tősgyökeresek rohamozták, hogy átneveljék a dekadenseket, a moderneket. Életunt értelmiségiek borultak le az utcán randalírozó tömegek előtt, mert azt remélték, hogy találkoztak a néppel és a hiteles élettel. Újvidék sértődötten tántorgott visszafelé, abba az ölelésbe, amelyre vágyott. A városlakók érzelme nem volt összhangban a városlakók politikájával, az érzelgős, nosztalgikus lokálpatriotizmus időnként szembekerült a harcias politikai integrálizmussal, de rendszerint az utóbbi került ki győztesként. Ezért az újvidékiek érzelgősen sajnálkoztak azon az áldozaton, amit a nemzetállam áldozati oltárára helyeztek, de eszükbe sem jutott visszavonni azt, hiszen az utóbbit fontosabbnak vélték. Újvidéket szépen elsiratták, de a hatalom mellett voksoltak, tehát döntöttek. A polgárok sokkal jobban becsülték a nemzetüket, mint a városukat. A katasztrófa ezután szükségszerűen következett be.

1992-ben elbocsátottak munkahelyemről, ezzel megszűnt a kapcsolatom a régi ismerősökkel, barátokkal. Néha az utcán találkoztam egyikkel, másikkal közülük, rendszerint meglepődve vették tudomásul, hogy még mindig Újvidéken élek. Pár évvel ezelőtt ilyesmi meg sem fordult a fejükben. Választ kellett adnom arra a kérdésre, hogy miért élek ennek ellenére Újvidéken.

A legtöbbjük úgy tudta, hogy Budapestre költöztem át, mint sokan mások, akik vagy kényszerből, a katonai behívóparancs elől menekülve, vagy pedig a kényelmesebb, gondtalanabb élet reményében Magyarországra települtek át. A maradókon furcsa változásokat tapasztaltam, a nagy exodus szükségszerűen közösségük kipusztulásának hatványozott veszélyét helyezte kilátásba, amitől a kisebbségi közérzet depresszív lett. Némileg nagyobb optimizmust sugároztak az eltávozók, akik rendszerint magyarságteljesítményből leckéztették a maradókat. A pesti értelmiségi fórumokon az innen eltávozók rendszerint a kisebbségi árulók után szimatoltak. Ebből következett, hogy a legjobb kisebbségi az, aki már nem is kisebbségi, hanem valamelyik pesti "kisebbségi skanzen" lakója, s foglalkozásszerűen képviseli a kisebbséget.

Ez a helyzet rendkívül nagy erkölcsi tehertételt jelentett, hiszen az utolsó támasz, a méltóságtudat is megsérült. Csak egy szélsőséges példára utalnék, de a hétköznapi életben számtalan található. Azok a katonaköteles fiatalemberek, akik bujkáltak, és nem menekültek, vagy pedig a tevékenyebb ellenállást választották, lehorgasztott fejjel álltak azok előtt, akik áttelepültek, s még az általános közkegyelem előtt vendégségbe látogattak. Akik maradtak, elvesztették hazájukat, akik menekültek, hazára leltek. Mindenki tudathasadásos állapotba sodródott. Az eltávozók anyagi jóléttel kérkedtek, viszont a maradókon a nemzethűséget kérték számon, a maradók viszont megtanulták, hogy a peremvidéki élet jogfosztottságot jelent a nemzeten belül is, s a nemzetnél fontosabb az államérdek. A kettőt nem lehet összehangolni, ezt a leckét tanuljuk ma is, amit számos, súlyos erkölcsi tehertétel súlyosbít. Képzeljük el azt a vajdasági magyar fiatalembert, aki végigjárta valamelyik balkáni harcmezőt, s akarata, erkölcsi érzékének parancsa ellenére részt vett a gyilkosságokban. Vagy ha nem vett közvetlenül részt, potenciálisan cselekvő részese volt a harci eseményeknek. Nemzedékek hordozzák ezt a szörnyű terhet a vállukon, a szám sokkal nagyobb lesz, ha hozzájuk adjuk azokat is, akik a rokoni, baráti kapcsolatok révén képesek a velük való empátiára. Könnyen kiszámítható tehát, hogy ez a nagy traumával való viaskodás a kisebbség jelentős hányadát jellemzi. Arról nem is szólva, hogy mekkora traumát okoz az a tény, hogy itt él — és hallgatásra van ítélve.

A hontalanság tehát kettős bűntudattal, de ugyanakkor kettős kizárással is járt. A nemzeti hovatartozásban a másság bűntudatként tárulkozott fel, az állami hovatartozásban pedig örökös hátrányt képviselt. Kizárás ez, mert az a világos felismerés következik belőle, hogy még a legjobb körülmények és feltételek között sem lehet egyenrangú. Az anyaországban "jugó", tehát félig-meddig idegen, saját államában, pedig az a személy, akit körültekintően vagy durván be kell olvasztani, tehát identitását kell feláldoznia, hogy megszabaduljon az idegenség stigmájától. A kisebbségi ember mindig idegen és hontalan. Hogy kárpótolja magát: lokálpatrióta lesz — amíg lehet.

Mit válaszoltam volna a kíváncsi kérdésekre tehát? Kétszeresen idegen voltam, de immár a kívülállás lehetősége nélkül. Mindenen belül, de sehol sem otthon, mindenhol idegenként. Magammal kísérleteztem: szerettem volna tudni, milyen az a legkisebb szellemi térség, amit az ember sajátjának vallhat. Hogyan írható le a lokálpatriotizmus legkisebb egysége, atomja? Csupán le akartam írni, csak ez maradt hátra még. Nem vagyok többé cselekvő, csak tanú. A tanúnak kötelessége elmondani mindent, még azt is, amit a cselekvő helyes erkölcsi megfontolásból ideiglenesen elhallgat.

A sugárúton, ahol lakom, sorra nyíltak a virágüzletek, de egyre több utcai lámpa aludt ki, mivelhogy nem tartotta senki érdemesnek kicserélni a kiégett világító testeket. Az üzletek fényárban úsztak, az utcai lámpák kialudtak. A virágárus kisasszonykák továbbra is divatosan öltözködtek, akárcsak a titói korban, amikor Triesztben vásárolták a divatos holmikat, és a reálszocialista országok polgárainak szemében Jugoszlávia képviselte a nyugati világ előőrsét, csak a cipőjük sarka volt a kelleténél jobban félretaposva, erre ugyanis már nem jutott. A kopott sarkú női cipők jelezték először a nemzetállam diadalát.

A holland virágok illatoztak, a virágüzletek körül az állami devizaüzérek ólálkodtak, a kis kávézók megteltek vidám fiatalokkal. A polgárok görcsösen ragaszkodtak a látszatokhoz. Az ország színlelte, hogy nem tud a szerb álkatonai alakulatokról, Szarajevó bombázásáról, horvátországi, boszniai tömegsírokról, a menekülő nemzeti kisebbségekről. Az uralkodó rend annál fölényesebben nyerte meg a választásokat, minél nagyobb volt a muzulmán és horvát áldozatok száma a boszniai és a horvátországi harctereken. Csak a választási kimutatások fogják majd meggyőzően bizonyítani, hogy Szerbiában bizony nagyon kevesen nevezhetik ártatlannak magukat, legfeljebb a "hazátlan bitangok" elszórt és megvetett kis, "nemzetietlen" csoportjai. Ezzel magyarázható, hogy senki sem akart tudomást venni a kihunyó utcai lámpákról, a homály jobban tartósította a látszatokat, s ügyesen rejtegette a 20. század eltűnését. Ha jobban meggondolom, akkor azt is kimondhatom, hogy Vajdaságban a 20. század 1918-cal kezdődött, és 1993-mal, a daytoni egyezménnyel többé-kevésbé befejeződött, de minden tanulság nélkül. Ezek az évtizedek a történelem derengő félhomályában peregtek le, pontosan olyan hallucinációra emlékeztető látvány volt ez, mint amikor egyenként aludtak ki az utcai neoncsövek, s az utcát pánikhangulat vette hatalmába.

Olvasmányaim szerint ridegen számító század volt ez, amely kegyetlenül megtagadta és leleplezte a 19. század nagy ígéreteit. Luciferi módon beteljesítette utópiáinkat, olyan lelkiismeretesen és aprólékosan, mint egy porosz tisztviselő.

Én azonban még most is úgy érzem, hogy hiábavalóan ácsorgok a kafkai tolóablak előtt, Prágában és Pesten, Varsóban és Szófiában megbuktatták a totalitárius pártvezéreket, Belgrádban ünnepelték őket, és egy évtizeden keresztül számos választáson újraválasztották őket. Vajdaság balszerencséjére a csonka 20. század haldoklása meghosszabbodott, hiszen Kelet-Európában, úgy mondják, igazából a század már 1989-ben befejeződött, a vajdasági hosszabbításra azért került sor, mert Jugoszlávia térképén pontosítani kellett a versailles-i és a trianoni békekötések néhány homályos szakaszát, így került Jugoszlávia egy új versailles-i kés alá. Ez a műtét kétségbe vonta Jugoszlávia létét, de Vajdaságot végképp az áldozati oltárra helyezte. Ha nincs Vajdaság, akkor Újvidék is csak egy lesz a sok városka között, mint például Kragujevac vagy Ni.

Az igazság szerint a lakosság óriási többsége önkéntesen lépett az áldozati oltárra, a tömeggyűléseken, a többpárti választásokon, a populista tüntetéseken, milliók követelték az abszolutista, centralista államot, mert így nagyobb biztonságban érezték magukat. Milosevic nem külső kényszer volt, hanem egyenesen a lelkekbe költözött be, szelleme azokban is szunnyadozott, akik lázadoztak ellene. Majd ha lassan kihűlő emlék lesz a sok kín, ami ezzel járt, és világos különbséget lehet tenni az igazság és a hazugság között, akkor jön a legnehezebb: ki kell tépni a lelkekből ezt a szellemet. Meglehet, ettől növekszik a hazátlan lokálpatrióták száma, mert feltör majd belőlük a kérdés, milyen volt az a haza, amely kiárusította a lelküket. Remélni merem, lesz majd erejük arra, hogy keressenek maguknak egy várost, amely megbocsát nekik.

Sokan, akik tegnap még igazságosnak tartották a versailles-i kést, hirtelen felhördültek, és méltánytalanságot, nagyhatalmi diktatúrát emlegettek. Pedig csak arról van szó, hogy a történelem sohasem igazságos, ezt a leckét jól megtanulták Kelet-Európa sanyarú sorsú, traumatizált lelkületű, egymásra gyanakvó kis nemzetei. A szerbek nem ismerték ennek az állapotnak a baljós mélységeit, hiszen Szerbia valamelyest kivételezettként lépett a 20. századba, Európa üdvöskéje volt, a nagyhatalmak azzal tüntették ki, hogy rábízták a néhai, javarészt megsemmisített Monarchia maradék örökségét, azzal a reménnyel, hogy Szerbia majd mértéktartóan, ésszerűen gazdálkodik vele. Olyan teher volt ez, amelyet mintaszerű értékké lehetett volna átnemesíteni.

Hetven évre visszatekintve mégis azt kell mondanom, hogy ezzel a feladattal Szerbia nem birkózott meg, mert hiányzott a megfelelő kulturális hagyomány, a polgári létforma, az európai hivatástudat: a világ nagy megrökönyödésére és megbotránkozására teljes csődöt mondott. Megszületett egy ország, de polgárainak túlnyomó része nem tartotta sajátjának. Még az sem, aki városokat rombolt a nevében.

Történtek tiszteletre méltó kísérletek, főleg a titói korszak egy-egy jobb szakaszában, amikor úgy tűnt, valamiféle intézményes megoldásra találnak a babiloni torony polgárai. Csakhogy mindaz, ami jónak és méltányosnak tűnt, egyszerre volt érték és felülről jövő erőszak. Gyakori eset ebben a térségben, hogy a fölvilágosult eszméket felülről kényszeríti rá a társadalomra egy korszerű elit vagy a diktátori hatalommal rendelkező uralkodó, de a kényszer megront, korrumpál, s bumerángként visszavág, kompromittálja az egyébként üdvös eszméket is. Ez történt a kommunisták nemzeti toleranciájával is. Ennél csak egy dolog rosszabb, amikor egy erőszakos elit a tömegek legbrutálisabb szenvedélyeinek szolgálatába áll. Ez történt Szerbiában. Amint a kommunista erőszak pillérei összeomlottak, azonnal kiderült, hogy az embereket nem lehet jóra kényszeríteni. A pillérek összeomlása a szabadságvágyat temette be. Ami az egypártrendszerben puszta vágyakozás lett, az a demokráciában felesleges fényűzéssé vált; nem kellett a sokaságnak. Érthető, hiszen Szerbiában nem a szabadságvágy keverte gyanúba a kommunizmust, hanem az akarat, hogy egy nemzet saját képére faragja a többi nemzetet. A soviniszták durva erőszakkal, a liberálisok kifinomultabb eszközökkel kívánták megvalósítani az asszimilációs szándékot, abban bíztak ugyanis, hogy a horvátok, a szlovénok, a muzulmánok és a macedónok úgymond önkéntesen, az egyetemes értékek nevében lépnek be a nagy szerb olvasztókemencébe. Sokszor mondták: úgy kell eljárni, mint Amerikában. Csakhogy egy gondolat eredeti célja rögvest kiderül, ha akad barbár vállalkozó, aki meg akarja valósítani. S akadt! Sokan ugyan visszatántorodtak saját elméletük gyakorlati következményétől, de az elméletet nem vették kritikai górcső alá. A tiszta kéz könnyen piszkossá válik, s az ellenzéki forrásvíztől sem tisztulhat meg. Csak a szembesüléstől.

Mindaz, ami Szerbiában lejátszódott Jugoszlávia széthullása után, egyszersmind a tények makacs tanúságtétele arról, hogy miért kellett széthullania Jugoszláviának. A kisebbségek nyomasztó sorsa értelmezi a szlovénok, a macedónok, a horvátok kiválását. A történet vége értelmezi és megfejti a történet egészét.

Nem csak látványos politikai harcokban rajzolódott ki ez a végkifejlet. A hatalom integrálta ellenfeleit a nemzet ügyét érintő kérdésekben, mert az ellenzék és a másként gondolkodók többsége éppen ebben nem tudott alternatív eszmerendszerben gondolkodni, tehát a hatalom túszai lettek. Újfent kiderült, hogy a legszívósabb diktatúrák nemzeti közmegegyezésre építkeznek, még erőszakot sem kell alkalmazniuk, hiszen maguk mögött tudják a népet. A szabadság és a nemzet ügye mereven szembekerül egymással, ha a kettő viszonyában az utóbbi előnyben részesül. Az elit nagyobb szabadságot követelt, de a nemzet ügyét és eszményeit nem akarta és nem merte kritikusan felülvizsgálni, ezért nem maradt más hátra, mint az időnkénti fellángolás, a kínos duzzogás, a meddő tiltakozás. Ezeket nem kellett erőszakkal elfojtani, csak néha erélyesebben kellett figyelmeztetni a másként gondolkodókat, hogy nem így szólt az alku. Még bársonyos forradalomra sem tellett, a nemzeteszme bársonyos diktatúrát kínált fel csupán. A diktatúra továbbra is ugyanolyan kocsonyás volt, mint Tito idején, csak a nemzeti támogatottsága lett nagyobb.

Nem kellett üldözni a másként gondolkodókat, mert azoknak nagy többsége tékozló fiúként visszatért a nemzetállam gyóntatószékébe. Ezért minden tiltakozás szalmalángra emlékeztetett, és valóban az is volt. Legfeljebb arra való, hogy a CNN riportot készítsen róla. Ebben a helyzetben az értelmiségi elit ugyanolyan kétlaki lett, mint az egypártrendszer idején volt. A hivatásszerűen állami értelmiségi szabad idejében tiszteletdíjas független értelmiségi lett. A kétlakiakat pedig nem kell üldözni, a szigorú apa megróvó tekintete is elegendő. Ez a helyzet megfejti azt is, hogy miért nem volt az egypártrendszer idején mérvadó szamizdat-irodalom vagy a kockázatot vállalni merő programadó értelmiségi elit. A nemzeti közmegegyezés ellehetetlenített minden alternatívát.

A másság tisztelete és érvényesítése nélkül ebben a térségben nem beszélhetünk humanizmusról. Újvidék pedig a másságok játéka nélkül csak szép múltú, szürke szerbiai provincia lesz. Ezt kapja jutalmul sajátossága feláldozásáért. A néhai ellenzékiek nagyobbik része könnyelműen az embertelen politika szekértolója lett, de azok is, akikben háborgott a lelkiismeret, meginogtak, amikor a hétköznapi élet mélyrétegeit kellett volna kritikus elmével feltárniuk. Miközben valamiféle nagylelkű, humanista egyformaságra esküdtek, megfeledkeztek arról, hogy az egyformaság önmagában is erőszakos és embertelen. Még azok is, akik háborogtak Szarajevó vagy Vukovár bombázása miatt, a másság tiszteletét nem gondolták következetesen végig. Ezt tanúsítja a szerb háborúellenes irodalom meglepő egyoldalúsága. Megrajzolja a szenvedés panorámáját, de elhallgatja azt, hogy miért került erre sor, és kik a felelősek ezért. A démon névtelen és ismeretlen maradt, nem úgy, mint a háború utáni német prózában, amely a rossz szellemet felismerte a közösség soraiban is. Ebben az irodalomban a szappanoperák dramaturgiája kelt életre: ha nem lenne néhány gonosz és elvetemült ember, akkor minden rendben lenne. Nem maradt más hátra tehát, mint a lelkiismeret-pótló önsajnálat, amit pontosan kifejez a szerb háborúellenes irodalom korifeusának elhíresült mondata: "Mindannyian albánok vagyunk!" — mélázott el, miközben ásták az albán tömegsírokat, a vajdasági kisebbségek pedig rettegésben éltek.

Ahogyan esett szét az állam, úgy süllyed el Újvidék is. Hiszen csak egy mozaikos rendszerű, sokszínű, a multikulturalizmus jegyeit viselő államban abadulnak fel a hiteles és autonóm peremvidéki értékek. A Duna mentén, Közép-Európa és a Balkán határán meghúzódó város a másságok szerencsés találkozását képviselte volna, ha másként alakulnak a körülmények. Többféle kultúra találkozási pontján, az etnikailag tarka néhai Jugoszláviában, különböző kulturális hagyományok birtokában Újvidék táplálta az olyasféle elképzeléseket, hogy egy város más, talán több is, mint egy ország, ezért alkalmas a szabad és független városlakó utópiájára.

A körülmények jól összejátszottak. Kerékpárral érkeztem a városba a 35 kilométerre levő Szenttamásról, valójában azért esett a választás Újvidékre, mert ezt az utat lehetett legkönnyebben megtenni kerékpáron. 1956-ban érkeztem meg Újvidékre, ez pedig szerencsésen egybeesett azzal a ténnyel, hogy ebben az időszakban kezdtek friss szellők fújdogálni Jugoszláviában. A jaltai egyezmény előnyei ekkor kezdtek kibontakozni, a változás nyomai pedig először a városokban voltak érezhetők. Szinte egyből szakadt ránk a modern világ: a hatvanas években már könnyű volt útlevélhez jutni, de ennél sokkal fontosabb, hogy a modernitás eszméi szabadon terjedtek a szellemi életben. A lehetőségek nagyobbaknak tűntek, mint az egyébként igen szigorú ideológiai megkötések. 1968-ig tartott ez a varázslat, az egyetemista tüntetések elfojtása azonban feltárta, hogy a társadalom mégis piszkos alkut kötött a hatalommal. Most már világos, hogy miért volt könnyű az egyetemisták elégedetlenségét hatástalanítani, Belgrád főterén az ifjúság örömében a partizán hagyományok szellemét ébresztő népi táncot, a "kozarai kolót" lejtette, ugyanazzal az alkuszellemmel, amelyikkel a nevezetes '97-es tüntetések végén a pravoszláv lelkészek keresztje alatt törték meg az immár rituálissá váló rendőrkordont. Három évtized múlt el, de nem változott semmi: a régi alku újra megelevenedett.

Előzőleg azonban csalfa lehetőségek eljátszadoztak velünk. A hatvanas években Újvidék a szemem előtt indult virágzásnak. Nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is. Minden forrongásban volt, habár semmi sem nyert végleges formát. Az újdonság és a változatosság zűrzavara öntötte el a várost. A mozgástér is kibővült, hiszen a nagyvilág megnyílt, arra figyeltünk, nem pedig az előttünk tornyosuló akadályokra.

Európa elterelte a figyelmünket a Balkánról. A csábító távolságok vigasztaltak és félrevezettek bennünket. A pártállam szigorú szorítása enyhült, a titói paternalista decentralizáció felszabadította a különbözőség etoszát. Újvidék — így tűnt — a másságok találkozási pontját képviseli, hiszen a város szellemisége, tarka etnikai összetétele, a Monarchiában gyökerező hagyománya meglebbentette annak lehetőségét, hogy létezhet a nemzetállami kereteken túlmutató város, amely a nevét is úgy kapta, hogy keresztanyja, Mária Terézia az alapítólevélre a következőket írta: Legyen Neoplanta, s nevezze minden nép a saját nyelvén. Így született meg az Újvidék, a Novi Sad és a Neusatz.

Ez az európai szemiotikai kaland azonban a kilencvenes években megszakadt. Csak kevesen, csak a hontalan lokálpatrióták ragaszkodtak volna hozzá. Újvidék elvesztette egyetlen és legfontosabb sajátosságát. Véglegesen? Átmenetileg? A kérdés túlságosan fájó, ezért korai lenne válaszolni rá. Legalább maradjon némi reménysége a hontalan lokálpatriótának, még akkor is, ha tudja, hogy ez a város többé nem válthatja meg önmagát, legfeljebb csak egy másféle Európa lenne képes új életet lehelni ebbe — és minden más boldogtalan peremvidékbe.

Zivot na rubu. Prometej. Novi Sad, 1993.