Az általános csalódottság, amelyben élünk, nem a legalkalmasabb egy könyv megjelentetésére*, egy vita vagy bármi elindítására.
Jómagam például azért vagyok csalódott, mert amit 1997-ben — amikor megírtam Az erdélyi kérdést — csupán homályosan éreztem, az mára bizonyossággá vált számomra: hibás döntés volt, hogy 1988-ban áttelepültem Magyarországra. (Az előzményekhez tartozik, hogy 1987 februárjában elkobozták az összes kéziratomat, több száz könyvemet a bukaresti lakásomon tartott házkutatás során, s elbocsátottak a Kriterion könyvkiadótól. Formálisan azonban nem szólítottak fel, hogy hagyjam el az országot, tehát elmenetelem a saját döntésem eredménye volt.)
Természetesen elég óvatos vagyok ahhoz, hogy felmérjem: esetleges visszatérésem szintén hiba volna, hisz ma már itt mindenki betolakodónak tekintene. Így hát nem marad más számomra, mint vállalni annak az embernek a helyzetét, aki állandóan úton van, itt is, ott is idegen, de bizonyos értelemben mégiscsak mindkét helyen otthon van.
Bukaresti barátaim csalódottak, mert mindegyre nyilvánvaló jeleit látják annak, hogy a radikális nyugatosodás terve zátonyra futhat a román politikai osztály és a társadalom ellenállásán. Ami azt jelenti — és ez a legsúlyosabb —, hogy valami nincs rendjén Románia egész modernizációja körül, amely kétszáz éve kezdődött, és mégiscsak egy nagy erőfeszítésekre képes nemzet merész kísérlete volt, hogy történelmi sorsát megváltoztassa.
Erdélyi barátaim csalódottak, mert — úgy tetszik — Erdély kudarcot vallott anélkül, hogy legalább megpróbálkozott volna azzal, hogy valóban változtasson helyzetén, hogy ne puszta tárgya legyen mások magasztos vagy kevésbé magasztos terveinek.
Lehet-e ünnepe a kétségbeesésnek? Van-e értelme ésszerű programot kidolgozni, s azt végigvinni az általános csalódottság közepette?
Benedict Anderson, Az elképzelt közösség szerzője 1999. március 4-én, huszonhat évi kényszerű távollét után, a következőket mondta egy jakartai konferencián: "Ha a nacionalizmus olyan terv, amely a jelenre és a jövőre szól, akkor sohasem teljesülhet be tökéletesen. Minden nemzedéknek újra kell teremtenie. (...) Egy nemzet folytonossága ilyen értelemben alapvetően nyitott kérdés, olyan, mint a tétre való fogadás."1
A németek elmentek Erdélyből. A magyarok közelednek ahhoz a kritikus határhoz, amely az életképes közösséget elválasztja a kórostól, mely kizárólag betegségének tüneteivel van elfoglalva. Az erdélyi románokat pedig tudatosan igyekeznek a mérgezett, azaz magyarellenes regionalizmus útjára terelni.
Fel kell vennünk a kesztyűt. Ideje nekilátnunk Erdélyben a közös magyar-román nyilvánosság megteremtésének. Nem a már meglévő kulturális értékek egyszerű átültetésére gondolok a "más"-nak felfogott és érzékelt párhuzamos kulturális közegbe. Sem valamiféle feltételezett délibábos "erdélyi örökségre". Olyan értelemben, ahogy én gondolom, nekünk nincs közös erdélyi örökségünk. De ezt az örökséget meg lehet teremteni. Megvan hozzá minden szükséges elem.
Ha ez sikerül, nyilván kihívást jelent majd mind Bukarest, mind pedig Budapest számára.
A két főváros magatartása meglepő hasonlóságokat mutat. Nem azokról beszélek, akik a magyarokat, illetőleg a románokat idegen testnek tekintik a "román" és a "magyar" Erdély létrehozásában, hanem azokról, akik nagyon jól tudják, mit jelent az intézményes regionalizmus, vagy ami ideológiai szinten ennek megfelelője: az etnikumok közötti és fölötti nyilvánosság.
Megértem Bukarest jogos aggodalmait. Ha Erdélyben beindul egy intézményi "take off"2, előfordulhat, hogy azok a politikai erők, amelyek a Regátban hegemón pozíciót töltenek be, erőszakosan fognak reagálni, ez pedig azt jelentené, hogy az ország kirekeszti önmagát a nyugati civilizáció köréből. De még ha a dolgok nagyobb megrázkódtatás nélkül történnének is, Erdély hangsúlyosabb nyugatiasodása kidomborítaná a regát kelet-európai, nem nyugati vonásait.
Budapest aggodalmaival szemben kevésbé vagyok megértő, egyfelől azért, mert alaptalanoknak tartom, másfelől, mert ha volna is alapjuk, nem tartom azokat jogosnak.
Miért félnek egyes budapesti politikai és értelmiségi körök a regionalizálódástól? Azért, mert az háttérbe szoríthatná a nemzeti autonómia-követeléseket, és mert a közös erdélyi nyilvánosság felvállalása jelentősen megnövelné az erdélyi magyarok mozgásterét, és ezáltal a Budapesttel szembeni önállóságát is.
Ám az igazi probléma ezekkel a fenntartásokkal, félelmekkel és makacs betartásokkal szemben nem az, hogy megalapozottak-e vagy sem, hogy jogosak-e vagy sem. A probléma az, hogy hiábavalóak. Nem befolyásolhatják az eseményeket. Nemhiába mondja új könyvében Lucian Boia professzor, hogy ugyanaz a Nyugat, amely kétszáz évvel ezelőtt belekezdett a modern politikai nemzetek felépítésébe, most a "posztnacionális megoldással próbálkozik". Egy olyan kettősségről van itt szó, amely az egész kontinensre kiterjed. Míg a nyugati civilizáció eljutott a nemzetek dekonstrukciójához,3 "a Kelet be akarja bizonyítani annak a gondolatnak az életképességét, amelyet a kontinens másik részén elhasználódottnak tekintenek".4
S ha így állnak a dolgok a kontinensen, Románia az az ország, ahol ez a kettősség magán a nemzeten belül nyilvánul meg. A magyarázatot nem különböző képzelt forgatókönyvekben kell keresni, amelyeket egyesek szerint Budapesten vagy még nyugatabbra találnak ki, hanem abban a történelmi tényben, hogy a modern román nemzet egy nyugati és egy keleti részből tevődik össze. Ez a dualizmus megnyilvánul mind földrajzi értelemben, az Erdély-regát kettősségben, mind általánosabb értelemben, mint a nyugatosok és a gyökeresek ellentéte az egész román értelmiségi eliten belül. Olyan szerkezeti adottsággal állunk itt szemben, amelyet a történeti szociológia és a történeti geopolitika sajátos módszereit alkalmazva lehet és kell értelmezni.
Erdély — mint kivételes objektum — központi szerepet játszott a modern magyar és román politikai nemzet megteremtésének időszakában. Holnap talán periferikusabb szerepet vállal mindkét nemzeti központtal szemben, de ezúttal az identitásteremtés új művének szubjektumaként.
Edgar Morin az 1968-as forradalom tizedik évfordulójára írt 1978-as cikkét a következő szavakkal zárta: "L'inattendu nous attend".
A váratlan vár reánk.
JEGYZETEK
1. Benedict Anderson: Indonesian Nationalism Today and in the Future. New Left Review, 1999. május—június, 235.sz. 7.
2. Vö. Szucs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Bp., 1983. 20.
3. Vö. Molnár Gusztáv: Szép új nemzetvilág. Az állam és a területi önállósodás. HVG, 1998. jan. 10. 56—58.; valamint uő: A történelmi Magyarország kísértése. Időszerutlen elmélkedések Kende Péter nemzetfelfogása kapcsán. Világosság, 1998/2. 73—77.
4. Lucian Boia: Doua secole de mitologie nationala. Buk., 1999. 110.
* A szöveg a Problema transilvana c. kötet bukaresti bemutatóján hangzott el, 1999. december 6-án, és az egyik legutolsó vonaton íródott, amely még [a vasutassztrájk előtt] befutott Erdélyből Bukarestbe. — M.G.