A Korunk gárdájának szeretettel s az el nem múlt szolidaritással ajánlom ezt a magyarul még [meg] nem jelent esszé-utószót. Bpest, 1999. jún. 2.

"A magyar–szovjet kiegyezés útja óhatatlanul Nagy Imre rehabilitálásán át vezet, ahogyan 1956-ban Rajk rehabilitálásán keresztül vezetett. Hazugságra és a tudatok fölött gyakorolt erőszakra szilárdan nem építhető az égvilágon semmi" – írtam 1957 szeptemberében, egy Nagy Imre személyiségének és nézeteinek szentelt tanulmány befejező részében. (1. Portrait d’Imre Nagy, bevezető Nagy Imre válogatott írásainak a párizsi Plon Kiadónál megjelent kötetéhez.) Az ő és leghűségesebb munkatársai – Maléter tábornok, Gimes Miklós újságíró, valamint Szilágyi József – kivégzése véget vetett a szigorú retorziók ellenére még pislákoló reménynek, hogy lehetséges a magyar kérdés békés és méltányos megoldása. Ameddig Nagy Imre élt, elképzelhető volt, hogy – ha nem az igazság, akkor legalább a politikai elővigyázatosság nevében – "tartalékolják" annak érdekében, hogy a szovjet–magyar ellentétet mind a szovjet tömb stratégiai érdekeit, mind a magyarok elkeseredett, konok függetlenség-vágyát figyelembe véve oldják meg, hiszen ismeretes, mily megrázó erővel nyilvánult meg ez utóbbi 1956 októberében. Miközben ugyanis az oroszok Nagy Imre személyében a lázadót látták, a magyarok inkább a megbékélés emberének tekintették. Minthogy kommunista volt és hazafi, úgy vélték, szinte sorsszerűen rá vár a szerep, hogy mind a magyarok, mind pedig a Kreml urai elfogadják. És ha az 1956 októberi tragikus fellángolás kapcsán gyakran emlegetik az 1848–49-es szabadságharcot, amelynek lelke Petőfi, vezére pedig Kossuth volt – Nagy Imre minden jel szerint külső megjelenésében csakúgy, mint lelki alkatát tekintve meglepő hasonlóságot mutat Deák Ferenccel, a mérsékelt politikussal, aki az 1848-as forradalom leverése után visszavonult vidéki birtokára, nem hódolt be a bécsi önkényuralomnak, és türelmesen kivárta, hogy eljöjjön az ország függetlenségének elismerésével folytatott egyezkedés órája. Ezért kapta "a haza bölcse" nevet. Ő volt az, aki 1867-ben megkötötte az osztrák uralkodóházzal a kiegyezést, amely fél évszázadon át a Monarchia létének alapjául szolgált.

A győztes osztrákok 1849-ben leszámolhattak volna Deákkal. Hogy nem ezt tették, az kétségtelenül arra vall: jóllehet tombolt a megtorlás, ők nem tévesztették szem elől, hogy a jövőre is gondolniuk kell, és nem égethetnek föl minden hidat maguk mögött. Nagy Imrét és legkiválóbb munkatársait viszont 1958 júniusában "likvidálták", méghozzá olyan jogi procedúra végeztével, amelynek igazságtalan, ostoba és embertelen jellegéről e kötet dokumentumai gazdagon és megbízhatóan vallanak. E négyszeres gyilkosság a megdöbbent és letört magyarok számára iszonyú jelentést hordoz, éspedig azt, hogy a nemzeti érzés és a kommunizmus között lehetetlen bármiféle megegyezés. Nagy Imre kivégzésével odalett a "magyar út" eszméje, amelynek ő volt a szóvivője. Akik őt megölték, mégpedig a "szocialista tábor egysége" nevében ölték meg (2. Lásd a Zsenminzsibao 1958. június 18-i számának vezércikkét), azok hosszú időre, ha ugyan nem örökre kompromittálták a "szocializmus" fogalmát a magyarok szemében, ők ugyanis mostantól kezdve helyrehozhatatlan, megalázó szolgaságként fogják átélni a tényt, hogy a szovjet tömbhöz tartoznak. Vele együtt sírba került mindaz a remény, amelyet Magyarországon az SZKP XX. Kongresszusa, Genf szelleme, a bandungi konferencia ébresztett. Persze tudjuk, kis népről van szó, olyan országról, amelynek lakossága alig tíz millió fő. Mit számít e nép sorsa, mit számítanak panaszos könnyei és fohászai abban a világban, amelynek politikai stratégái földrészekben gondolkodnak, és ahol Kína egymagában nyolcvan millió embert tud hadrendbe állítani? Nem sokat. A Budapesten elkövetett "ostoba gyilkosság" sok tiltakozást váltott ki: néhány értelmiséginek kedvét szegte, néhány "útitársat" kiábrándított, a nagyhatalmak közötti erőviszonyokat azonban nem módosította. Joggal hihette bárki, hogy a szovjet vezetők már csak azért is óvakodnak elkövetni e véres tettet, hogy ne ingereljék egy újabb csúcstalálkozó előtt a nyugati közvéleményt. Az eseményt követő felháborodás nem sokáig tartott, elnyelte a világpolitika forgataga. Ugyanúgy, ahogyan 1956-ban, a szuezi válság idején történt, a nyugati hatalmak mostani intézkedései Közel- és Közép-Keleten saját érdekeik védelmében újra módot adtak az oroszoknak és a kínaiaknak, hogy úgy lépjenek fel, mint akik az arab országok függetlenségét védelmezik. A legelemibb jóérzésnek fittyet hányva a pekingi Népújság 1958. július 26-i száma a következőket írta: "Amikor egy kormány elveszíti a nép támogatását és forradalom vagy polgárháború körülményei között külföldi segítségért folyamodik, ezzel törvényessége kérdőjeleződik meg." A cikkíró Shamunra és Husszeinre gondolt, és úgy tett, mintha eszébe sem jutna, hogy a tétel ugyanúgy érvényes Kádárra nézve is.

Miután Nagy Imre nemcsak úgy vélte, de ezt ki is fejtette: amikor a népek azon jogáról van szó, hogy függetlenek legyenek, arról, hogy a kormány ténylegesen élvezze a nép támogatását, akkor nem szabad "kétféle mércét, két súlymértéket" alkalmazni, vajon elitélését nem éppen ez magyarázza? "Vannak, akik tévesen azt vallják – hangoztatta –, hogy a Bandungban elfogadott elvek, azok tiszteletben tartása nem fér össze a proletár internacionalizmussal, amikor a népi demokráciák országai közötti viszonyról van szó. Ilyenkor ugyanis e nézetek mögött, úgymond, sovén nacionalizmus húzódik meg és azok gyöngítik a tábor erejét. Holott a dolgok egészen másként állnak. Az öt elv tiszteletben tartása csak erősítené a szocialista tábor összetartását." Árulás volt ezt a nézetet vallani? Kivel szemben lett volna árulás? Saját népével szemben semmiképp. Talán a párttal szemben? Nem kétséges, hogy a párttagok, ha szabadon hangot adhattak volna véleményüknek, a szovjet gyámság lerázása és a függetlenség mellett foglaltak volna állást – azt tennék most is.

Nagy Imre és társai életükkel fizettek a tévedésért, hogy azt hitték – igazából ez volt az árulás, amelyet elkövettek –: Hruscsov megjelenése, a Kínai Kommunista Párt növekvő befolyása, a XX. Kongresszus határozatai megnyitják az utat "a szocialista országok közötti viszonyok" gyökeres átértékelése előtt az egyenlőség alapján. Hittek abban, hogy a XX. Kongresszus új korszakot nyit a kommunizmus történetében, igazolja azokat a politikai elveket, amelyeket Nagy Imre megpróbált gyakorlatba ültetni előző kormányzása ideje alatt (1953 júniusa és 1955 márciusa között), és amelyek miatt Rákosi megbélyegezte, mint "jobboldali elhajló"-t.

Persze azt is tudjuk, hogy a szovjetek maguk is elismerték: az októberi eseményeket kiváltó elégedetlenség "megalapozott" volt. A szovjet kormány 1956 október 30-i nyilatkozata, amelynek alapján a későbbiekben sor került volna a kommunista tömb átszervezésére, maga is elismerte, hogy "komoly mulasztások történtek nemcsak a nemzetgazdaságban és a lakosság életszínvonala terén, hanem az államapparátus bürokratikus felduzzasztása elleni harcban is". Éppen ezért – olvasható a dokumentumban – "a munkások megmozdulása haladó és igazságos jellegű", szemben "a reakció és az ellenforradalom erőivel", amelyek megpróbálnak hasznot húzni "a munkások egy részének elégedetlenségéből". Nagy Imre okkal vélhette, hogy ezek a mondatok az ő nézeteit igazolják. Elvégre a nyilatkozat arról is szólt, hogy tárgyalásokat kell folytatni a Magyarország, Románia és Lengyelország területén állomásozó szovjet csapatok kérdésében. Azt viszont Nagy Imrének nem volt honnan tudnia – mert a szovjetek ezt kétségtelenül homályban hagyták –, hogy hol húzódik azoknak az engedményeknek a határa, ameddig a szovjetek készek elmenni.

Valószínű, hogy amikor a magyar felkelés kirobbant, a szovjet vezetők első meglepetésükben maguk sem mérték fel, hol húzódik ez a határ. Miután azonban az első rémületen átestek, felülkerekedett körükben az a vélemény, hogy Magyarország semlegességének elfogadása a lehetséges engedmények határán túl van. Ha beleegyeznek abba, hogy Magyarország kilépjen a Varsói Szerződésből, az veszedelmes precedenssé válhat. A tömb stratégái ezt elvetették. Szemükben ugyanilyen veszedelmes precedensnek számított az is, ha Magyarországon helyreáll a valódi demokrácia, nevezetesen, ha visszaállítják a többpártrendszert. A nec plus ultra, ameddig a rendszer reforjma elmehetett, a Gomulka-féle változat volt, vagyis az olyan típusú liberalizálódás, amely egy erős párt, az egyeduralmát feladni nem hajlandó kommunista vezetés felügyelete alatt megy végbe. Hasonló megfontolások alapján döntötték el a tömb stratégái, milyen irányvonalat követnek. Része volt ennek a fegyveres beavatkozás is, hogy "megmentsék a népi demokratikus rendszer alapjait", és hogy példát statuáljanak. Nagy Imre és társai sorsa ezzel fordulóponthoz érkezett. Ha elfogadja a Kreml döntését, amelyet a tábor vezetői, mindenekelőtt a kínaiak, támogatásukról biztosítottak, az annyit jelent, hogy megtagadja korábban vallott nézeteit, elszakad mindazoktól, akik beléje helyezték minden bizalmukat. A választás csak annál drámaibb volt, hogy a forradalom nyomására túllépett azon, amit 1953-as kormányzása idején vállalt, sőt még azon is, amit 1955–56-ban közzétett politikai szövegeiben hangoztatott. Átlépte a Rubikont, amely a Tito vagy Gomulka típusú "nemzeti kommunizmust" elválasztja a parlamentáris demokráciától. De ha már a sodró erejű népakaratnak engedett, vajon nem engedhetett volna a szovjetek ultimátumának is? Nem ezt tette, mert hitt a maga igazában, hitt abban, hogy a helyes úton jár, s neki is példát kell mutatnia azáltal, hogy a Nemzettel való összefogást fölébe helyezi a Pártnak, és hiába az ellenfél minden túlereje, ő mégsem kapitulál.

Ezzel botránkoztatta meg Nagy Imre a kommunizmus világát. Így lett ő, a "gyenge ember, akit elsodortak az események", a világ kommunistái számára a párttal szemben elkövetett árulás jelképe. Így lett ez a csendes magyar kommunista, ez a kedélyes és nyájas férfi a leggyűlöltebb "elhajló", akinek fejére egyhangúan kiáltott halált a nemzetközi kommunista mozgalom "kemény vonala", hiszen, úgymond, megpróbálta "kiárusítani" Magyarországot. Amit ellenségei semmi szín alatt nem fogadhattak el, mivel legbensőbb meggyőződésüknek mondott ellent, az éppen Nagy Imre igazi arca volt, az ő damaszkuszi útja, a demokráciához való megtérésének valódi története. Nem véletlen, hogy a magyarországi eseményeket követően a kommunista országok propagandája annyi energiát fordított arra, hogy bebizonyítsa: végérvényesen győzött a proletariátus, azaz a párt diktatúrája, s olyannyira elképzelhetetlen a "polgári demokráciához" való visszatérés, hogy ennek már a gondolata is bűnös tévedés. Szerintük Nagy Imre tisztességes módon nem is hihette, hogy össze tudja békíteni a szocializmust és a demokráciát, megőrizheti a szocializmus már lefektetett alapjait úgy, hogy közben a népnek beleszólást enged saját sorsa alakulásába. "Tudatosan becsapta a világot."

Amikor a tényleges demokratizálás útját választotta, Nagy Imre a kommunista rendszerek jövőjét kérdőjelezte meg. Ha 1956-ban nincs beavatkozás, Magyarország lett volna az első olyan ország, amely a lenini-sztálini alapokon nyugvó rendszert túlhaladja (ezt nevezték a pártideológusok regressziónak). A nyugat-európai baloldal talán nem is értékelte kellőképpen Nagy Imre tevékenységének ezt a vonatkozását. Mert ő csakugyan hírnöke és tragikus szimbóluma lett ennek a "túljutásnak", amely a kommunista pártok vezető garnitúrája számára tűrhetetlen volt, minthogy felszámolásukkal ért fel. Tudták, hogy veszélyben forognak, ameddig él és lélegzik, mert halálos fenyegetésnek érezték minden lélegzetvételét. Olyan gyűlöletet tápláltak Nagy Imre iránt, ahogyan csak egy veszedelmes, jövőbe mutató eszmét lehet gyűlölni.

Ezt az eszmét, a posztkommunista, népi, antitotalitárius forradalom (vagy kibontakozás) eszméjét kívánták Nagy Imre személyén keresztül mindenekelőtt megsemmisíteni. De vajon meggyilkolható-e ez az eszme?

A pert lebonyolító magyar hatóságok azzal védekeztek, hogy Nagy Imrét és társait "revizionista" nézeteik miatt voltak kénytelenek elítélni. Azért kellett őt elítélni és kivégezni, mert összeesküvést szőtt a rendszer ellen, árulást követett el, megszegte miniszterelnöki esküjét. (Népszabadság, 1958. június 27.) Úgy vélem, e kötet kellő számú bizonyítékot tartalmaz, hogy ezzel a mesével leszámoljunk. Nem volt sem összeesküvés, sem árulás, sem esküszegés. Legfönnebb arról beszélhetünk, hogy néhány értelmiségi, akit a desztalinizáció kijózanított, Nagy Imre mellé állt, ő viszont végig, minden körülmények között szigorúan, olykor már-már nevetséges módon, a párt alapszabályzatát követte. Teljesen alaptalanul vádolták középszerű inkvizítorai azzal, hogy kétszínűen viselkedett és kettős játékot űzött. Nagy Imre mindvégig nyílt kártyákkal játszott, "összeesküvése" a világ szeme előtt zajlott.

De miként vélekedjünk a jugoszláv vezetőkkel titokban folytatott megbeszélésekről, amelyeket az 1957. június 17-i közlemény emleget, és amelyek kapcsán az 1957. június 27-i jugoszláv tiltakozó jegyzékére adott magyar válasz érdekes "kiegészítésekkel" szolgál?

Nos, elmondható, hogy Nagy Imre bizonyos mértékben ama "rászedettek alkujának" áldozata, amelyet Hruscsov és Tito kötött meg 1955 júniusában Belgrádban. Amikor első ízben hivatalosan is elismerte, hogy "a szocializmushoz nem csupán egy út vezet", Hruscsov precedenst kreált, és akarva akaratlan utat nyitott a jugoszláv befolyás előtt. Ez a befolyás pedig a szocialista országok függetlenedése irányába mutatott. A jugoszlávok a maguk módján vélekedtek arról, hogy milyen legyen a szocialista országok közötti viszony. Szilárdan hitték például, hogy saját tapasztalatuk, vagyis a nemzeti feltételek figyelembe vétele a kommunizmus építésében jobban érdekli a kelet-európai országokat, mint a szovjet tapasztalat.

Ezt ki is mondták, és "igéik" különösen kedvező talajra találtak Magyarországon, ahol a sztálinizmus rendkívül nagy kártevést művelt Rákosi alatt.

Semmi nem történt titokban. Tudunk arról, hogy 1955–56-ban a jugoszláv vezetők nyíltan tárgyaltak ezekről a kérdésekről a szovjetekkel, s azt tanácsolták nekik, hogy "ejtsék" Rákosit, és Nagy Imrét állítsák az ország élére – akkor senki nem mondta, hogy beavatkoznak Magyarország belügyeibe.

A jugoszlávokat csak a magyar forradalom leverése után vádolták meg hivatalosan "revizionizmussal". A kampány 1956. november 8-án kezdődött, amikor a Pravda cikket közölt Enver Hodzsa tollából, aki régóta, mélységesen gyűlöli Titót. A cikk felrója a jugoszláv vezetőknek, hogy a "nemzeti kommunizmus" és a "demokratizálódás" eszméinek propagálásával zűrzavart keltettek a kommunisták soraiban. Ettől kezdve a magyar forradalom, Nagy Imre és a jugoszláv kommunizmus pere összefonódik, és logikusnak mondható, hogy mihelyt az 1958. áprilisában megtartott ljubljanai "zsinat" kapcsán Tito ideológiája fölött kimondták a végső ítéletet, nem sok időbe telt és bekövetkezett a magyar forradalom vezérének kivégzése. A másfél éves kivárás nem arra kellett Nagy Imre és társai foglárainak, hogy lefolytassák a "mindenre kiterjedő" vizsgálatot: a jugoszlávok ellen nem kívántak fellépni addig, amíg abban reménykedtek, hogy "jó útra térnek". Ami azt jelenti, hogy Nagy Imre sorsát legalább annyira Tito szava pecsételte meg, aki elutasította a Kreml felszólítását, hogy csatlakozzék a szocialista táborhoz – mint amennyire az, hogy ő maga sem engedett vádlóinak, akik állítólagos tévedései beismerésére próbálták rábírni. A Nagy Imre elleni per jelképesen Tito elleni per volt, ahogyan 1949-ben Rajk perbe fogása is mindenekelőtt ellene irányult. A pekingi Népújság, amely "nagyszerű hír"-ként sietett üdvözölni a négyszeres gyilkosság tényét, kertelés nélkül megírta ezt 1958. június 18-i számában: "A Nagy Imre ügyében hozott halálos ítélet eszünkbe juttatja, mennyire aljas szerepet játszottak a jugoszláv revizionisták a Nagy Imre-féle klikk által kezdeményezett ellenforradalomban."

Nem is kétséges, hogy a jugoszláv "revizionistáknak" a magyar felkelésben játszott szerepét hamisan állították be. Ha ez a felelősség abban nyilvánult meg, hogy bátorították Nagy Imrét és körét, ebben osztoznak a szovjet vezetőkkel, Hruscsovval és Mikojánnal, akik maguk is Nagy Imrét választották Rákosi ellenében. A felkelést valójában olyan robbanáshoz lehet hasonlítani, amelynek következményei mindenkit megleptek és túlhaladtak, jugoszlávokat és szovjeteket egyformán. Ami Titót illeti, ő attól tartott, hogy a magyar népfelkelésnek Jugoszláviára nézve is következményei lehetnek – ez magyarázza mind a Magyar Munkáspárt vezetőségének 1956. október 29-én küldött üzenetét, mind a belgrádi sajtó nyugalomra intő felhívásait. A Borba 1956. november 1-i száma megütközéssel állapította meg, hogy "a magyar kommunista párt mintha már nem is létezne". Belgrád láthatóan csalódott Nagy Imrében, aki már nem látszott uralni az eseményeket, és aki mindinkább teret vesztett az 1945-ös koalíció újjáalakult pártjaival szemben. Következett november 4-én a második szovjet intervenció, amelyet a jugoszlávok megkönnyebbüléssel és rémülettel fogadtak. Megkönnyebbüléssel, mert féltek attól, hogy Magyarországon megveti a lábát egy "Gyilász-típusú" szocialista demokrácia. És rémülettel, Moszkva haragja ugyanis azzal fenyegetett, hogy nem áll meg a magyar határnál. November 4-ét követően Jugoszláviában mindenkit a szovjet beavatkozás réme kísértett.

Ha elemezzük a jugoszlávok viselkedését a Nagy Imre-ügyben, bizonyos fokú ambivalenciát állapíthatunk meg. Világosan ez derül ki Tito 1956. november 11-én mondott polai beszédéből, majd Kardelj december 7-én, a Nemzetgyűlésben tartott, sokat bírált expozéjából. Meglehet, hogy Szoldatics jugoszláv követ túllépte Belgrád szándékait, amikor menedékjogot nyújtott Nagy Imrének és társainak. De – "noblesse oblige" –, ha már megtörtént, hogyan lehetett volna odavetni a tegnapi barátokat az újra működő ÁVÓ haragjának? Másfelől Tito, amikor védelmébe vette Nagy Imrét, egyúttal önmagát is igazolta, ugyanúgy, ahogyan az a Hruscsov, aki egy éven keresztül igyekezett elkerülni a szakítást a jugoszlávokkal, szintén az 1955-ben történt ünnepélyes kibékülést igazolta. Tito és Kardelj szemében a felkelésért valójában a sztálinista Rákosit terhelte a felelősség, Nagy Imre pedig pusztán áldozatává lett egy kibogozhatatlan szövevénynek.

Elméletileg a jugoszlávoknak bizonyára igazuk volt, és a magyar forradalomra vonatkozó magyarázataik nem tartalmaztak semminemű "revizionizmus"-t. Ám a valóságban a magyar felkelés következtében merevebbé vált a kommunista országok pártapparátusa, s ez különösen érvényes a rendőrségre, amelynek tagjai figyelmeztetést láttak abban, hogy Budapesten néhány ávóst agyonvertek. Elvégre azzal az ürüggyel, hogy a sztálinizmus ellen küzdenek, a szabadság élharcosai a Párt tekintélye, a diktatúra, az állambiztonság erői ellen léptek fel. Igaz ugyan, hogy a tulajdonképpeni "revizionizmus", az, amelyet a Petőfi-kör vagy Lengyelországban a "Pro Prostu" értelmiségi csoportja képviselt, csupán szélsőséges szárnya volt annak a reform-mozgalomnak, amelyet a jugoszláv példa és a XX. Kongresszus eszméi elindítottak. Most azonban az idő nem kedvezett a tudós szőrszálhasogatásnak. A rend őrei többnyire nem az árnyalatok emberei. Így aztán az "apparatcsikok", a Gyilász által leleplezett "új osztály" tagjai oly ádázul keltek kiváltságaik védelmére, hogy a legreakciósabb polgárok sem tehették volna különbül.

A szervezkedő reformellenesség csatakiáltása a revizionizmust vette célba, és harcot hirdetett "a nemzetközi munkásmozgalmat fenyegető első számú veszély" ellen. A vezetésben újra felülkerekedett a kemény kéz, a kérlelhetetlenség. A hitbuzgó vonalasság újabb hulláma söpört végig világszerte a kommunistákon Prágától Pekingig és Tiranától Ulan Batorig. A magyarországi fegyveres beavatkozás "sikere" nyomán helyreállt a poznani, berlini, budapesti felkelés által megingott bizalom. A nemzetközi szolidaritás ismét fennen lobogó érzésének adott hangot a pártapparátusok amolyan Szent-Szövetségét megpecsételő dokumentumának aláírása Moszkvában, 1957 novemberében. A személyi kultusz nem éledt ugyan fel, de helyében megjelent az erő és a teljes összefogás kultusza. A hitvallók hangereje újra elnyomta az értelem erőtlen hangját. A kritikus szellemek elbátortalanodtak és félrehúzódtak – az aktivisták, a hit bajnokai, a terror hívei pedig lépésről-lépésre visszaszerezték 1956-ban elvesztett pozíciókat.

Ez a reformellenes közhangulat magyarázza Nagy Imre kivégzését, mint ahogy szintén ebben kell keresnünk az egyre keményebb jugoszláv-ellenes kampány magyarázatát. A bolsevik ortodoxiának szüksége volt a kiontott vérre, hogy visszanyerje korábbi lendületét, szüksége volt arra, hogy helyrehozhatatlan hiátus támadjon önmaga és az idealisták, a moralisták, azon értelmiségiek között, akik valamiféle szelíd, testvéries kommunizmusról álmodoztak, sőt még önmaga és a jugoszláv típusú realisták között is, akik nem voltak hajlandók alávetni magukat a közös fegyelemnek.

Az ortodox kommunisták szemében Nagy Imre testesítette meg mindazt, ami magán a Párton belül, magában a párttagok szívében szembefordulhat a Párt abszolútumával, a népek fölé, az emberiség fölé, mindenfajta erkölcs fölé magasodó Párt gondolatával. A kételkedés, a mindent fellazító kritikai szellem, a veszedelmes és anarchikus spontaneitás – ez volt szemükben Nagy Imre. Jelzése volt ugyanakkor annak is, hogy a nemzetközi kommunizmus gyengének és tétovának mutatkozott egy adott pillanatban. Jelzése volt annak, hogy az SZKP XX. Kongresszusának majd minden főszereplője áldozatul esett – vagy eshetett volna – bizonyos kísértéseknek.

Akik korábban mellette álltak és védelmezték, ugyanúgy siettek megszabadulni ettől a kényelmetlen tanútól, mint legkeményebb ellenfelei. Vérében mosták le a rájuk háramló gyanút.

Nagy Imre elitélése, a fejére kimondott bűnös végszóhoz való csatlakozás némelyek számára maga volt a bűnbocsánat ára.

A világ azonban tudja, hányadán áll.

Párizs, 1958. augusztus 8.

Horváth Andor fordítása