Felvételire való felkészülésedben szülővárosodnak s a váradi színháznak milyen szerepe volt?
Váradnak mint városnak nem volt különlegesen meghatározó szerepe, annál is inkább, mivel sohasem kötődtem igazán városhoz. Voltak tanáraim, akik nagyon erősen támogattak abban, hogy ehhez a pályához közeledjem. De Gyulai Kati volt az, akinek a segítsége, a gondolkodása meghatározó volt, ő készített fel a felvételire nemcsak engem, hanem még jó néhány, később jelentőssé vált színészt is.
Osztályodat Bíró József és Salat Lehel vezette. Mit tanultál tőlük, még kitől tanultál a pályán?
A legfontosabb dolog, amit tőlük tanultam, az ennek a szakmának a jó értelemben vett megszállott szeretete és tisztelete, aztán megtudtam nagyon sok mindent tőlük saját magamról, a saját lehetőségeimről és képességeimről. Abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy ennek a főiskolának minden tanárával dolgoztam; nagyon sokat tanultam Spolarics Andreától, Csíky Andrástól, Hatházi Andrástól is. A másik szerencsém, hogy alkalmam volt olyan rendezővel együtt dolgozni, mint Vlad Mugur (aki alapvetően meghatározta színházi gondolkodásomat), Dragos Galgotiu, Tompa Gábor vagy Radu Penciulescu (aki Svédországban él, és egy, az UNITER által szervezett workshopon találkoztam vele). Meghatározó élményt jelentett számomra Maria Vail Guevarra amerikai színésznő, akit négy napig figyeltem egy workshopon. Tulajdonképpen bárki meghatározó lehet, olyan értelemben, hogy ha az ember egy picit is figyel, el tudja lesni mindenkitől azt, ami fontos.
Mi a legfontosabb dolog, amit megtanultál a főiskolán?
Az, ami nélkül nem lehetnék színész: a fegyelem, a partner és egyáltalán a kollégák tisztelete, hogy hajlandó vagyok másokkal együtt gondolkozni. Minden szép volt, amit azóta a bizonyos szeptemberi nap óta, mikor kitették az eredményt, hogy bejutottam, bárkitől kaptam, és bárkinek adhattam. És nemcsak az volt szép, mikor bemutattuk a Mulatságot, és úgy éreztem, életemben először, hogy igen, végre színész lettem, hanem az is, mikor bármilyen vizsgámat megnézték a szüleim, és azt láttam, hogy boldogok. Ezáltal valamit vissza tudok nekik adni abból, amit... Ráadásul ebben az időszakban értettem meg, hogy mennyi mindent kaptam tőlük. És vannak a legendáim, amik állandóan élnek bennem valahogyan, és visznek tovább. Ilyen pici történetem nekem, mikor Bíró Józseffel elkészítettük Heinrich von Kleisttól a Schroffenstein családot, és rossz diák voltam, rengeteget szidtak, majd a bemutató után odajött hozzám Nagy Dezső, és azt mondta, hogy vannak pillanataim. És akkor az ember érzi, hogy kiolvad, mint a biztosíték, és elmondhatatlanul boldog, és hogy megéri a dolog. Én ezekre az apró epizódokra emlékszem, nekem ezek jelentik a szépségét a történetnek.
Próbáld meg szembesíteni egymással azt, ahogyan téged tanítottak, és azt, ahogyan te tanítasz!
A közös benne az, hogy az én tanáraim megpróbáltak nagyon normálisan viszonyulni a diákokhoz, és egy picit modernebb színházi kultúrát átadni, úgy, ahogy én is teszem. A különbség köztünk az, hogy én nagyon-nagyon fiatal vagyok, és bizonytalan, és gyakran úgy érzem, hogy a diákjaimnak inkább szüksége lenne arra, hogy valaki olyannal dolgozzanak, akinek sokkal megállapodottabb képe van a színházról.
Voltak/vannak hiányosságai a képzésnek?
Voltak is, vannak is. De a tanárok kivétel nélkül a lehetőségeik maximumát nyújtják. A hiányosságok abból erednek, ami az egész főiskolát adminisztratív szempontból körülveszi. Hogy tartozunk egy egyetemhez, amely nem tekint tárgyalópartnernek. Katedránk fő tagozata, a román tagozat is olyan elementáris gondokkal küzd, amik megbénítják a munkát. Hogy nem mehetek oda a tanszékvezetőhöz, ha el szeretnék hívni valakit, aki mondjuk lovaglást tanítana a diákjaimnak, mert azt fogja mondani, hogy ő nagyon örül ennek, de csak ha nem kell pénzt adnia erre; és elkezd gyűrűzni a dolog, majd kifullad. Vagy olyan abszurdumok vannak, hogy van egy kollégánk, aki Párizsban, a Marcel Marceau-iskolában tanult mozgásszínházat évekig, de nem taníthat, mert nincs róla román diplomája, így be kellett iratkoznia harmincvalahány évesen az egyetemre, és talán majd harmadévesen taníthat vagy mikor elvégzi. Ezek annyira buta és fölösleges helyzetek.
Hármas funkciót töltesz be a színháznál színész vagy, tanítasz, és tagja vagy a színház művészeti tanácsának. Milyen kötelezettségekkel jár az utóbbi munkakör?
Ez tiszteletbeli funkció. A színház igazgatója felkér kb. kilenc embert, akik között van dramaturg, díszlettervező, rendező, színész, akiknek az igazgató minden olyan problémában, melyben jónak látja, kikéri a véleményüket. Nincs vétójoguk vagy döntési joguk, csupán tanácsot adhatnak, illetve minden problémában kérdezés nélkül is elmondhatják a véleményüket.
Melyek voltak a számodra meghatározó előadások?
Ebben a színházban nagyon jó előadásokat láttam. Egy olyan közegben voltam, amelynek a gondolkodása és a szakmai teljesítménye megkérdőjelezhetetlen volt. Szinte minden vizsga, amiben játszottam, nagyon jó munka lett. Negyedévre eljutottunk a Mulatságig, amiről olyan embereknek volt jó véleménye, mint Vlad Mugur vagy Florin Mihãilescu, a bukaresti főiskola akkori rektora vagy az Üvegcipőig, aminek pontosan mérhető közönségikere volt. És tulajdonképpen minden olyan munka meghatározó, amelyikben az ember jól érezheti magát, és valamilyen módon értéke vagy sikere van.
Mi jellemzi a színházról való gondolkodásodat?
Ami számomra fontos a színházban, az az ember. Nem nagyon érdekelnek a politikai, nemzetiségi, az emberiséget általában érintő dolgok. Az ember érdekel. A székek Szónokában, Arielben, Troilusban és bárkiben. Hogy abban az emberben mi megy végbe. Nekem nem az emberiség tragédiája történik A székekben, hanem két emberé.
Két éve fejezted be a főiskolát, és máris jelentős szerepeid voltak. Mennyire viszed bele a figurákba azt, ahogyan te gondolkodsz az emberről, a világról?
Amikor Tompa Gáborral próbáltuk a Troilust, iszonyatos kínjaim voltak. Nem értettem, hogy ez miért nem szereti igazán azt a lányt, miért ilyen komisz ez a fickó, miért nem viselkedik rendesen. Ahogyan elképzelem, hogy én viselkednék hasonló helyzetben. S ha van eredményem a Troilus kapcsán, az az, hogy túl tudtam lépni saját magamon, el tudtam fogadni, hogy lehet mást is játszani, mint ami én vagyok. A másik véglet pedig Ariel, ahol viszont nagyon én vagyok. Ezt azért szeretem nagyon-nagyon, mert ha tíz évvel öregebb lennék, és Dragos Galgotiu nem mondott volna semmit, ugyanígy csináltam volna meg. Így viszont azért volt az Ariel szép, mert Dragossal nagyon nehezen találtuk meg egymással a hangot, de aztán kiderült, hogy a lényeget tekintve ugyanúgy gondolkodunk. Ettől kezdve úgy éreztem, hogy nyíltak vagyunk egymással szemben. És az, ami Ariellel, illetve Ariel által történik a Viharban, az az, amit én gondolok a világról tulajdonképpen, az én hitemet is közvetíti. Azért mondom ezt a kettőt, mert ezek nagyon emberközeliek. A süketnéma szónok és a néma fogadós A velenceiben egyedi eset, bár ezeket is nagyon szeretem.
Van-e valami közös a figurákban, amiket játszol?
A közös bennük én vagyok. Fizikai lehetetlenség, hogy bárki más ugyanolyan legyen, mint én ezekben. Ha te csak azt mondod bármelyikre, hogy meg lehetett nézni (nem azt mondod, hogy itt valaki brillírozott), akkor belőlem, Dimény Áronból egy pici dolog már ott van.
Beszéljünk Trofimovról a Cseresznyéskertből. A figurát többféleképp ki lehetett volna bontani, te miért választottad azt a módját, ahogyan végül is megoldottad?
Viszakérdezhetek? Milyen ez a Petya Trofimov, milyennek játszom?
Kissé tétova, bizonytalan. Szónokol, elvei vannak, de nem képes gyakorlatba ültetni őket. Időtlen, egyszerre huszonhat és ötvenéves. Köztes állapotban ban, tanár és diák egyszerre, kissé merev, nem tud élni a lehetőségeivel. Reagál környezetére, de hatni nem tud rá, annál kevésbé megváltoztatni azt.
Hát akkor megfogtál. Nem tudom, hogy most ilyen vagyok-e, de hogy az életemnek egy nagyon hosszú időszakában ilyen voltam, az biztos. És nyilván hordozom magamban ennek a történetét vagy az emlékét.
Tanultál valamit az általad játszott figurákból, hordozol belőlük valamit?
Mindig szégyellem magam egy picit, mikor beszélni kell ezekről a dolgokról. Annyira magamról kellene beszélnem. Olyan, mintha egy nagyon sokszögű valami lennék, aminek nagyon sok arca van. És mindegyik figura egy-egy pici arc. Ha arra a sokszögre rá tudom őket illeszteni, és elfogadja őket a sokszög, akkor az én is vagyok.
A nézőnek úgy tűnik, egyes színészek sztereotip mozdulatokból építkeznek, mások maguk keresik meg egy bizonyos érzéshez a nekik megfelelő megjelenítési módot. Hajlamosak ez alapján értékítéletet mondani róluk. Te mit mondasz erről?
Vannak olyan mesterei ennek a dolognak, akiket én nagyon tudok irigyelni, akik valóban meg tudják találni minden pillanathoz a megfelelő mozdulatot, gesztust, tekintetet. Én vagy nem értek ehhez, vagy egyszerűen más a munkamódszerem. Én megpróbálom belülről kifejezni, engedni azt a gesztust, ami ehhez kapcsolódik. De nem tudom, hogy ez tudás-e, erény-e, jó-e vagy rossz. Még nagyon sok mindent nem tudok.
Például? Mi az, amit még meg kell tanulnod?
Az egyetlen dolog, amit fontosnak tartok, hogy ha én megmaradok tisztának, saját magam számára egyértelműnek, ha nem kezdek el tapogatózni olyan irányokba, amik nem fontosak, akkor minden megtanulható, illetve azt is elfogadják, amit nem tudok. Ha az ember több akar lenni, mint ami, akkor valószínűleg tévedések sorozata következik.
Miből merítesz, mikor mélyponton vagy, mikor nem bírod tovább?
Két dologból. Az egyiket Csíky Bandi bácsi szokta emlegetni: az aznapi diszpozíció. Tőle tanultam meg, hogy igenis vannak esték, mikor a dolog nem megy, amikor meg tudod találni önmagadat egy bizonyos szakmai becsületesség színvonalán a szerepben, de azon túl már nem tudsz hozzáadni. És vannak esték, mikor az ember kinyílik, és elrepül, és nagyon szép minden. A másikat pedig egy kolléganőmtől, Laczó Julitól tanultam. Egyszer volt egy nagyon rossz próbánk, nyűgöltem, és ő azt mondta, ha úgy érzed, hogy valami nem megy, és rossz, akkor abból kell tovább építkezni. És nagyon bátornak kell lenni. Nem lehet azt mondani, hogy nekem ma este fáj a fogam, és nem megy emiatt a Rómeó, mert el lehet játszani fogfájósnak a Rómeót, ha nem tudok megfeledkezni a fájdalmamról.
Vannak előadások, mikor úgy érzem, hogy most nem szabad tapsolni, néma, döbbent csenddel kellene meghosszabítani az előadást. S akkor a közönség elkezd tapsolni, és valami megtörik. Te hogy látod ezt?
Erre valaki egyszer azt mondta megnéztünk együtt egy előadást, hazamentünk, vacsoráztunk, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak azt mondta , jé, én még mindig ott ülök a nézőtéren. Én nagyon-nagyon tudnám szeretni ezt a csendet, amiről te beszélsz. De azt hiszem, hogy van ilyen csend, egyszer-kétszer taps előtt, pár másodpercig. Amikor mindenki elárulja magát. Semmilyen előadás eddig még nem ment jól, ha a közönség nem fogadta el. Amikor színpadon vagy, nem nézel ki, hanem egyszer csak érzed, hogy ott ül húsz vagy harminc ember, aki a gondolataidra vagy a lelkedre ráhangolódik. A közönségnek olyan kisugárzása van, ami különleges, utánozhatatlan és tulajdonképpen megfogalmazhatatlan élmény, olyan, mint amikor behunyod a szemed, de érzed, hogy mekkora tér van körülötted. Mikor a Vízkeresztet játszottuk, az előadás második része egy koreográfiával kezdődött, álltunk sorban, de háttal a közönségnek. Figyeltem magam, hogy mindig pontosan érezni lehetett, mikor megy fel a függöny akkor a terem is kitágult, és én valahol a hátam közepén éreztem, hogy ott emberek ülnek, és elkezdenek figyelni.
Mit érzel, mikor kijössz a végén meghajolni, mikor bemész az öltözőbe előadás után?
Előadása válogatja. Van olyan taps, amikor bocsánatot kérek, amikor úgy szeretnék meghajolni, hogy valahogy mégiscsak megbocsássák nekem, hogy milyen dilettáns vagyok. És van olyan taps, amikor pozitív érzések vannak bennem, amikor úgy érzem, hogy megérdemeltem. Aztán vannak minden előadásnak ilyen kicsi babonái, például A székek után van egy pillanat pedig ott látszólag nem sokat csinálok, csak ülök és dadogok egy kicsit mielőtt bemennék tapsrendre, mikor kimegy belőlem minden erő. Vagy A viharban babonám az, hogy tapson csak egyszer megyek előre, utána eltűnök, igyekszem mindenki mögé elbújni, és onnan figyelek. Valószínűleg azért, mert azt képzelem, hogy én továbbra is egy picit Ariel maradok.