— Pécs, Főiskola, Madách Színház, Szolnok — nem kérdezek ezekről semmit.

— Ne is kérdezz!

— Annál inkább kérdezek viszont Kolozsvárról. A Színházi Intézet-beli dossziédban találtam pár interjút, s míg egyikben azt írják, magánjellegű okai voltak az átszerződésednek, a másikban azt mondod, szakmai okok vezettek Kolozsvárra.

— A kettő együtt igaz. Egyfelől ott voltak a szakmai okok, másfelől az, hogy megismerkedtem Tompa Gáborral, s egy távkapcsolat nem igazán működik. Nem szerződtem át rögtön, az első évadban még ingáztam Szolnok és Kolozsvár közt, mindkét helyen játszottam, s ez bizony eléggé megterhelő volt. Ezt fizikailag nem lehett bírni, akkor döntöttem úgy, hogy kimegyek. Azt, hogy a szakmai ok volt a domináns, az is bizonyítja, hogy én Tompa Gáborral másfél évig éltem együtt, kint viszont hat évig voltam.

— Nem féltél végleg kiköltözni?

— Nem. Miért féltem volna? Annyi rosszat nem tudtam még Kolozsvárról meg Romániáról; mielőtt Gáborral megismerkedtem volna, még nem is voltam ott. Az után az egy évad után pedig én úgy éreztem, hogy ott hosszabb időt is el lehet tölteni. Azt hiszem, ahhoz, hogy valamelyest jó színházi munkát lehessen végezni, el kell mélyedni a dolgokban, s ez azzal jár, hogy az ember egy kicsit remeteéletet él. Vidéki városokban, akár mi Szolnokon, akár régebb Kaposváron, a színészek szinte az egész életüket ott töltötték a színházbanÁ Amikor eljöttem, Szolnokon egy felbomlófélben levő társulat volt, sokan el akartak menni, rossz volt a hangulat, igazgatóváltás előtt álltunk. Kolozsvár nem volt annyira szem előtt, s bár engem nem nagyon szerettek az elején, nagyon izgalmasnak találtam, hogy az ember elvonul, és eltűnhet a munkában. Sokan azt hitték, hogy én kivonultam a magyar színházi életből. Nem, csak egyszerűen elmentem dolgozni, s ott egy-két emberrel igazán jó kis műhelymunkát lehetett végezni.

— Nem volt az egy kicsit veszélyes, hogy Te már Szolnokon is a szakma által értékelt színésznő voltál, ám a nagyközönség alig-alig ismert, s innen — ha lehet — egy még ilyenebb közegbe mentél?

— Többféle színész van: vannak olyan színészek, akik a médiából csorognak, a sorozatokban jó kis szerepeket alakítanak sok-sok pénzért, s mindenki ismeri őket, van, aki szinkronizál éjjel-nappal, s van, aki vidéki színházakban dolgozik, névtelenül, ám mégis kiválóan. Én soha nem elégedetlenkedtem azért, hogy nem vagyok ismert a tévéből vagy a rádióból; az a pár ember ismer, aki esetleg megnéz.

— Jelenlegi színházad, a Bárka viszont jó néhány sztárszínészt tudhat társulatábanÁ

— Most már igen... Itt is látható, hogy a film meg a tévé mit jelent. Van két kollégám, a Mucsi Zoli meg a Scherer Peti, akiket most felkapott a média, és szerencsétlenek nem is tudnak vele mit kezdeni hirtelen, hisz olyan nevetséges, hogy 20—25 éves pálya után egy film miatt most sztárok.

— Visszakanyarodva a kolozsvári korszakra: volt még néhány magyarországi színész, aki átjött, ám ők rövid idő után hazatértek. Miért maradtál ott hat évig?

— Nem volt, amiért visszajönnöm. Vagy nem is akartam visszajönni. Miért jöttem volna el egy jó színháztól? Miért jöttem volna el egy olyan helyről, ahol lehet dolgozni? Kolozsváron voltak felemás előadások, de voltak szerintem jó előadások is, és én úgy gondolom, hogy ami jó, azt meg kell becsülni.

Amikor eljöttem, már megvolt rá az okom. Én úgy terveztem annak idején, hogy nyugdíjas koromat is ott fogom tölteni. Nem így alakult, nem lehetett már tovább maradni.

— Miért nem lehetett?

— Finoman fogalmazva, valahogy megváltoztak a konstellációk. Megromlott a viszonyunk a színházban egyes emberekkel, nem lehetett úgy dolgozni, és egyszerűen nem éreztem már jól magam. Nagyon sokan vádoltak engem, hogy rosszindulatú, maga körül zúzó ember vagyok, én pedig nem ilyennek tartom magam. Ott tényleg kicsikarták az emberből, hogy úgy viselkedjen, ahogy nem méltó önmagához. Nem akartam gyűlölködni, senkivel sem akartam rossz viszonyban lenni. Szerintem nem erről kell hogy szóljon a színház. Egy idő után beleuntam, és azt mondtam, nem megy ez így tovább... Az, hogy el kellett jönnünk, még ma is fáj, még mindig be nem hegedt seb. Olyan ez, mint amikor a szerelem elmúlik: még ott sajog, de nem lehet felmelegíteni, mint a töltött káposztát.

— Emlékszem A kopasz énekesnő utolsó előadására, mely egyben a búcsúelőadásod is volt, s akkor fogant meg bennem a kérdés, hogy vajon a Vaslady feladta, és kapitulált?

— Kolozsváron nem volt divat az, hogy valaki akarjon valamit. Amikor odamentem, nagyon szimpatikusnak találtam azt, ami ott volt, de rá kellett jönnöm, hogy az azért egy nagy állóvíz, ahol mindenki csücsül a maga jó kis erdélyi tempójában. Azért lettem Vaslady, mert egy adott pillanatban mindent én csináltam. Azt viszont nem mindenki tudja, hogy mindez mögött nekem sok szenvedésem van. Feladni viszont egyáltalán nem adtam fel, csak rájöttem, hogy ezt nem így kell, nem mások helyett kell csinálni. A magam módján itt is Vaslady vagyok, de most már amit teszek, azt magamért meg a családomért teszem.

— Két év távlatából nézve, pályád szempontjából mit jelentett az a hat év?

Az az időszak nagyon fontos része az életemnek, szinte a legszebb korszaka. Enélkül sokkal szegényebb lennék — persze nem anyagi értelemben. Ez olyan mesterség, amit ha nem csinálsz, elfelejted, nekem pedig megadatott Kolozsváron, hogy majdnem mindenben kipróbálhattam magam; volt, amiben sikeresen, volt, amiben kevésbé sikeresen, volt, amiben kudarccal. Sok olyan szerepem volt, amit nagyon szerettem. Ilyen volt a Feste a Vízkeresztben, a Muskátné a Liliomban, a Tilda a Máli néniben, Puck a SzentivánéjibenÁ A kopasz énekesnőt is szerettem játszani az elején, amikor még friss volt, meg akkor, amikor — már nem is tudom, miért — hosszú ideig nem játszottam, és újra elővettük. Voltak olyan szerepek is, amit nagyon nem szerettem. A Mirigyet nagyon utáltam, de utáltam az egész előadást, nehezemre esett bemenni, fogcsikorgatva játszottam. Így voltam A kertész kutyájával is, s az Operettkát sem szerettem. Az olyan volt, mint egy ötezer méteres síkfutás: színészi árnyalatok nélküli rohanás. Ráadásul ezt szó szerint értsd, hisz három kilót fogytunk egy előadás alatt, annyi vizet vesztettünk: amikor nem voltunk színpadon, gyorsöltözés volt. Nem, azt én nem szerettem, semmilyen intellektuális örömöt nem okozott nekem az az előadás.

— Amint beindult a kolozsvári főiskola, tanítani kezdtél. Amikor eljöttél, azon az utolsó előadáson azt mondtad, reméled, valaha majd nem számít negatív bélyegnek az, hogy Spolarics-tanítvány.

— Az konkrét utalás volt, ugyanis megtörtént nemegyszer, hogy a tanítványaimat bizonyos kollégák ezzel bélyegezték meg: „Ja, merthogy Spolarics-tanítványÁ" Mert szabadelvűbbek vagy nyitottabbak, vagy másképp gondolkodtak, vagy másképp dolgoztak, vagy nem voltak elég tisztelettudóak, és azt hitték, én tanítom nekik, hogy ne legyenek tisztelettudókÁ

— Mennyire követed egykori tanítványaid sorsának alakulását?

— Maximálisan! Mindenki, aki megfordul Pesten, eljön hozzám, így mindig friss információim vannak. Temesváron jó kis csapat kezd kialakulni, több osztályból vannak ott emberek, a kolozsváriakkal kicsit problémásabb a helyzet, mert nem mindenki kap szerepet. Nem hiszem, hogy mindenkiből színész lesz, de azt gondoltam, hogy egy kicsivel több kitartás lesz bennük. Az fáj egy kicsit, hogy az első évfolyamom — velük nagyon sokat dolgoztam — sorsa nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna; a Kolozsváron maradt fiúk mintha kicsit kicsúsztak volna. Ketten mentek el abból az évfolyamból, mindkettejüknek bejött. A többiek nem mertek kockáztatni, mondtam nekik, menjenek le valahova együtt, akár Szentgyörgyre, akár Temesvárra, akár Váradra, de nem akarták... A főiskolai osztályom pedig, akiket otthagytam, most harmadéves, dolgoznak szépen.

— Az üvegcipőt a Bíró—Salat évfolyamnak rendezted. Milyen volt egy más által képzett csapattal dolgozni?

— Ismertem őket, a felvételijük előtti felkészítőkön részt vettem, és utána is figyelgettem a munkájukat: nem voltak ők annyira más képzésben. Meg kell mondanom — lehet, hogy istenkísértés, és sokan megharagszanak ezért rám —, azt hiszem, az volt eddig a legjobb osztály a kolozsvári főiskolán. Én nagyon szerettem a saját tanítványaimat, nagyon jók voltak, de el kell ismernem, valahogy jobb anyagnak tűnt ez az osztály. Nagyon szerettem velük dolgozni.

— Immár két éve eljöttél, s nekem úgy tűnik, a Spolarics-szellemiség még mindig él. Mi az, amit ott hagytál?

— Nem tudom. Talán valamilyen munkamorál. Nagyon szigorú tanár vagyok, nagyon szigorúan fogtam őket mindig, nagyon sokat dolgoztattam őket, s magam is nagyon sokat dolgoztam. Ilyen fanatikus vagyok — ezt is sokszor a szememre vetették, még a tanítványaim is. Ezen a pályán nem lehetsz tökéletes, mindig van még egy rés, amiről érzed, hogy még nem tudod megcsinálni.

— Mit lehet egyáltalán tanítani ebből a mesterségből?

— Szinte semmit. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak, hogy csak fogásokat lehet tanítani — ugyanúgy, mint bármilyen más szakma esetében. Azt lehet tanítani, hogy legyen egy világlátása, egy önismerete — hogy a színésztanonc legyen tisztában önmagával minden szempontból, mert a hangszere, amin játszik az önmaga, a jelleme, a személyisége. Néha amolyan tyúkanyóvá váltam, éjjel-nappal együtt voltunk, megpróbáltam segíteni a bajaikon, s egy idő után már annyira sok lett mindenkinek a kis élete, hogy rájöttem, ezt így nem lehet. A mostani tanítványaimmal sokkal távolságtartóbb vagyok, másképp beleőrülnék. Meg kell tartani azt, hogy ők is szuverének.

— Mennyiben más a Bárka Stúdió-beli képzés?

— Teljesen más. Sokkal lazább, sokkal kötetlenebb, ez nem főiskola, hanem stúdió, ami nem ad papírt. Annyi lehetőségük van, hogy esetleg ottmaradhatnak a Bárkán játszani, mint ahogy az egyik tanítványomat már fel is vették. Részemről is más, mert egy egyetemnél arra is kellett vigyázni, hogy az azért mégiscsak egyetemi képzés, magasabbak a követelmények is, itt meg nem vagyok annyira szigorú, nem kell követnem bizonyos penzumokat.

— És számodra milyen volt visszajönni egy másfajta színházi világba?

— Nagyon rossz. Amikor kimentem Kolozsvárra, fél évig depressziós voltam, most, amikor visszajöttem a férjemmel, ugyanez volt. Én ugyan hazajöttem, mégis nehezebben viseltem, mint Rémusz, aki áttelepült. Szabályszerűen honvágyam voltÁ A Bárka pedig új társulat, új szerveződés, így kicsit hazardírozás is volt részünkről, hogy egy nem létező színházhoz jöttünk, de hálistennek viszonylag jól sült el: most már lesz egy jó színházépületünk, s a társulat is kezdett összekovácsolódni.

— Kalandor vagy?

— Nem, de bizonyos szempontból az életben kell hazardírozni.