Az indítás retorikája konvenciókkal terhelt, vagyis: hagyománya van. Ugyanakkor egyfajta önkényesség is jellemzi, hiszen feltevődik a kérdés: "hol" van az a pillanat, amikor egy történet elkezdődik? Ha minden szöveg, akkor van-e olyan hely, ahol egy bizonyos szöveg elkezdődhet, ha még nem kezdődött el? Ha létezhet ilyen hely, akkor hol legyen?

A megszólalás paradoxonját maga a megszólalás tapasztalata fedi el, hiszen az indításnak tekhnéje, kipróbált, "bevett" módszere van. Ez azonban éppen a fenti paradoxonon alapul. Roland Barthes írja: "[A prooimon] nyilvánvaló szerepe az enyhítés, minthogy belekezdeni a beszédbe, összetalálkozni a nyelvvel annyi, mint kockáztatni, hogy felébresztjük az ismeretlent, a botrányosat, a szörnyeteget. Valamennyiünkben bennünk lakozik a csend (vagy a másik nyelv) széttörésének rémisztő ünnepélyessége... Talán ez az a mélység, ahonnan a retorikus exordium, a beszéd szabályozott felvezetése ered."¹ Az "enyhítés" egyfajta előjáték a szöveghez, tehát elő-szöveg. A Szöveg elhalasztása egy másik szöveg révén, amely úgy tesz, mintha ő maga nem szöveg volna, mintha értéke, funkciója nem lenne több az elő- előtagénál. Valójában azonban az elő-szöveg kontextust teremt, amibe a szöveg beleolvasódik, a kontextusnak pedig hatalma van, hiszen a jelentés egyik alapösszetevője. És itt helyben is vagyunk.

A kontextus — főleg a könyvhöz fizikailag is hozzátartozó cím, jegyzet, előszó — különleges fontosságra tesz szert olyan rejtélyes könyvek esetében, mint Cervantes Don Quijotéja. A Don Quijote-értelmezések gyakran tekintik kiindulópontjuknak, vagy vitatják a Bevezető egyes állításait, és így vagy alávetik magukat a Cervantes szerzői nevéből fakadó hatalomnak, vagy aláássák azt. Az előszó olvassa a Don Quijotét, közben pedig, különféle fondorlatokkal próbálja elfogadtatni ezt az olvasatot.

Mit szoktak "csinálni" az előszavak? Gérard Genette szerint alapvetően: meggyőznek arról, hogy érdemes egy (saját) olvasatot kialakítani, és ugyanakkor elősegítik, hogy ez az olvasat "jó" legyen². Az előszó tehát: captatio benevolentiae, és ezenkívül a már-elolvasott előrevetítése, felmutatása.

Ha a megszólalás problémája aktualizálódik, aktívvá lesz a hagyomány maga is. "Dologtalan olvasó!", szólítja meg olvasóját a szerző. Talányos megszólítás. Dologtalan, mert olvasni szabad idejében szokott az ember? Dologtalan, mert amikor olvas, nem "csinál" semmit? Dologtalan az íróhoz képest, aki dolgozott, hogy az olvasó olvashasson? Egyszerre több dolgot jelent ez a megszólítás. De mit csinál? Nemcsak az olvasót szólítja meg, hanem az előszóírói hagyományt is. Az előszó a szó tágabb értelmében parodisztikus, amennyiben benne áll a kánonban, használja annak elemeit, de kívülről is szemléli önmagát. Az excusatio propter infirmitatem, a szerzői gyarlóság kiemelése például gyakori fogás az előszavakban, prológusokban. De Cervantes nyelve a maga újszerűségében mutatja meg ezt a retorikai eszközt: "nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón művelt elmémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története". Mindenki által ismert alapigazságokra utal — a magzat hasonlít szüleire; a derűs lélek derűs művet alkot —, nyelvi toposszá kövült kifejezéseket használ, de maga nem kövületként viszonyul hozzájuk. A szerző/mű—apa/gyerek izomorfizmust így írja tovább: "Azonban én, habár atyának látszom, Don Quijoténak csupán mostohaatyja vagyok; nem úszom a szokás árjával, s nem rimánkodom előtted, nyájas olvasó, talán majdnem könnybe is lábadt szemmel, mint egyesek szoktak, hogy bocsásd meg vagy nézd el a hibákat, melyeket a fiamon tapasztalsz, hiszen sem rokona, sem barátja nem vagy, s a magad lábán jársz".

És mi történik tovább, miután a csönd megtört? Az előszó a kulisszák mögé vezeti az olvasót, hogy megmutassa: hogyan készülnek az előszavak. Itt sem maga a "látvány" a lényeg, hanem a gesztus, amely révén az olvasó beavatottnak kezdi érezni magát. A szerző cinkosává lesz így, és ez a viszony a captatio benevolentiae alapfeltétele³. Cervantes nem egyszerűen a "nézőtér" felől magyarázza és mutogatja azt, amit tett — mint Pedro mester inasa a bábukat a híres bábjáték-jelenetben —, hanem hátulról is, ahonnan láthatóak a bábokat mozgató rudak és zsinórok. Bergson nevetéselméletének alapja is ez: a hétköznapok máza alól kitüremkedő mechanikusnak, gépiesnek a kinevetése. Ilyenformán az előszó szűkebb értelemben is parodisztikussá válik, noha a leleplezés elsősorban magára a regény- és széljegyzetírásra irányul.

De hogyan csinálja ezt az előszó? Az előszóírás nehézségeiről való töprengésbe kezd, amelyet megszakít egy baráti látogatás története, és a baráttal folytatott párbeszéd leírása. Ez a párbeszéd pedig maga az előszó, vagy annak legterjedelmesebb része. A párbeszéd a műfaji hagyományok körül forog. "Mert mondd csak..., mit fog szólni az a régi törvényhozó, akit közönségnek neveznek, ha látja, hogy... [ez az olvasmány] stílusában fogyatékos, élcekben szegény, minden tudományosságot nélkülöz, a margón nincs oldaljegyzet, a végén nincsenek utólagos megjegyzések, minők pedig minden egyéb könyvben találhatók?" A közönség, úgy tűnik, a korabeli kánon alapján igényelné a jegyzeteket és a magvas mondásokat. A nyelv azonban már itt elárulja, hogy a szerző nem tartja túl sokra ezt a műveltségfitogtatást: mindenféle könyv "tömve van" aranymondásokkal, az olvasó pedig "ámul-bámul", amikor olvassa őket, szerzőiket pedig "kénytelen" tanult és ékesszóló férfiaknak nézni. "Cervantes" képtelennek vallja magát arra, hogy ugyanúgy járjon el, mint kortársai, de ez ismét (csak?) a kimondhatóságot megteremtő fogás. A mondat vége jelzi, hogy problémáját álproblémának tartja: "természetemtől fogva hanyag és renyhe vagyok, hogy olyan szerzőket keressek és kutassak, akik csak azt mondják, amit én magam nélkülük is el tudok mondani". A probléma tehát nem a Cervantesé, hanem azé az irodalmi köztudaté, amelyik ezt a szabályt felállította.

A barát válasza sajátos retorikájú. Felvezetésében azt ígéri, hogy "egy szempillantás alatt megcáfolom minden nehézségedet". Nem az következik azonban, amire a szerző implicit állásfoglalása alapján számítanának, vagyis az azonnali nyugtatás, hogy jegyzetekre márpedig nincs szükség, hanem egy tanácsadási beszédaktusba bújtatott parodisztikus leírás a kánon által olyannyira nagyra tartott jegyzetanyag készüléséről. Ez a rész azonban különösen fontos a captatio benevolentiae szempontjából: ez tulajdonképpen a kulisszák bejárása, a "gép" leleplezése. A barát szerint a legközhelyesebb szállóigéket érdemes idézni "bölcsesség" gyanánt, azzal pedig, hogy az idézet forrása helyesen legyen megadva, senki sem törődik: "senki sem adja rá a fejét, hogy utánanézzen, vajon követted-e valóban vagy nem követted-e szerzőidet, minthogy velük egyáltalán senki sem törődik".

A váltás csak a részletes leírás után történik meg: "ha jól értesültem, könyvednek nincs is semmi szüksége mindazokra, amiket hiányokul említettél, minthogy e mű csupán a lovagregények ostorozása". Ez a mondat nyilván vitatható: érthető Cervantes szándéknyilatkozataként, de ellenvetésként felmerülhet, hogy az előszó ironikusan távolságtartó diskurzusában miért éppen ez a mondat volna a komolyan veendő, vagy, ami jobban védhető, hogy a regény egésze (ha a Don Quijote esetében beszélhetünk ilyenről) cáfolja ezt a megállapítást. Az előszóban szereplő barát mindenesetre folytatja a tanácsadást, a "helyes utánzás" Arisztotelészig visszanyúló szellemében.

A fentebb idézett kijelentés, miszerint a Don Quijote "csupán" a lovagregények ostorozása, szükségszerűen rányomta bélyegét a könyv befogadástörténetére. Hogy miért, azt Jacques Derrida előszó-értelmezése mélyebben is megvilágítja: "Az előszó... jövő időben nyilatkoztatná ki ("ezt és ezt fogjátok olvasni") a jelentését vagy eszmei tartalmát annak, ami már meg lett lészen írva. Vagyis, már kellőképpen el lett lészen olvasva ahhoz, hogy összesűríthető legyen szemantikai tartalmában, és előrebocsátható legyen. ...a szöveg egy olyan írás — múlt —, amelyet a hamis jelen látszatában egy rejtett és mindenható szerző, aki teljességében uralja produktumát, jövőként mutat be az olvasónak. Íme, amit írtam, és amit aztán elolvastam, és amiről most az írom, hogy olvasni fogod. Utána majd újra visszatérhetsz ehhez az előszóhoz, amelyet, alapjában véve még nem olvasol, bár, miután már-elolvasod, már mindenről tudni fogsz, ami következik, és szinte úgy érzed majd, hogy el sem kell olvasnod."⁴ A vitatott ponton tehát az előszó mintegy saját jelenébe hozza a regényt magát, és ráerőszakolja saját idejét a regényére, saját igazságát a regény igazságára.

Jose Ortega y Gasset egy hasonló idő- és kontextuscserében véli felfedezni a Don Quijote sajátos regény-mivoltát, amely egyben szakítást jelent az "epikával": a Don Quijote a "jelenbe" hozott múlt, azaz a még-epikus lovagregény egy más kontextusba helyezve⁵. Vagyis: a Don Quijote előszó a lovagregényekhez, amelynek olvasása után már tudjuk, milyenek a lovagregények, és "szinte" el sem kell olvasnunk őket... (Valóban, a huszadik századi Don Quijote-kiadások még az előszóban parodizált jegyzetanyag tekintetében is lovagregényszerűek.)

Van a Bevezetőnek egy különös mondata, Sancho Panzáról szól: "Nem akarom túlbecsülni szolgálatomat, melyet azzal teszek néked, hogy a nevezetes és nagy tekintélyű lovaggal megismertetlek; de kívánom, hogy köszönetet mondj nekem az ismeretségért, melyet fegyverhordozójával, a híres Sancho Panzával köthetsz". Sancho alakja ismét a meglévő kánon ellenében válik fontossá: a lovagregények nem szentelnek figyelmet a fegyverhordozóknak, Cervantes pedig igen. De ez a "kérelem" egy olyan olvasatot is kínál, amelyben a Don Quijote tulajdonképpen Sancho Panza regénye volna. Milyen lenne ez a regény? Ortega írja Sanchóról: "Cervantes a kaland ellen vezényli Sancho Panzát, hogy végül az általa váljék lehetetlenné. Ez a hivatása."⁶ Ortegánál a kaland az, ami új, ami "széthasítja" a való világot, ami poétikus. Sancho Ortega perspektívájából a "tiszta" valóság megtestesülése, és így antipoétikus. Ez nem azt jelenti, hogy Sancho regénye antipoétikus volna: "a valóság, éppen úgy, mint a jelen, az aktuális, poétikus állománnyá alakulhat át. Ha egyenesen rá nézünk, nem történik semmi, a «kalandosság« a mítosz előjoga. Ferdén kell felfognunk azt, a mítosz kritikájaként. Ebben az esetben a néma és merev valóság megmozdul, az eszme kristályos világának hajtóerejévé változik... Nem az egész valóság lesz tehát a költői mű részévé, hanem csak az a gesztusa, melyben az ideál tükröződik vissza."⁷ A regénynek ez a jellegzetessége visszasugárzik Sanchóra. Mert Sancho, ahogy Victor Ivanovici megjegyzi Don Quijotéról szóló szövegében, nem "tiszta", nem "érintetlen" valóság: "ha Sancho az anyag, ő mégis az Idea őrült szelleme által megérintett és átformált anyag. Ha Don Quijote valóságátformáló akciója valamely ponton sikeres volt, ez a pont éppen Sancho."⁸ A kritikai, reális perspektíva ebben az értelmezésben a narrátoré, Sancho pedig "csodálkozik", ide-oda ingázik a valós és csodás perspektívái között. Ilyen értelemben akár neki is lehetne tulajdonítani az Ortega által említett "ferde" perspektívát, természetesen a tudatosság egy másfajta szintjén.

Mi az előszó és mi a szöveg a Don Quijotéban és a Don Quijote körül? A Búsképű Lovag által olvasott lovagtörténetek olvashatóak előszóként az ő lovagi életéhez. Az első fejezetek olvashatóak előszóként a Cide Hamete Benengeli-féle elbeszéléshez, és persze az első rész olvasható előszóként a második részhez. Vagy esetleg fordítva. Fentebb azt írtam, a Don Quijote előszó a lovagregényekhez. De a kérdés úgy is megközelíthető, hogy a lovagregényeket tekintjük a Don Quijote előszavainak. Attól függ, hogy az elő- előtagot hangsúlyozzuk-e inkább, vagy a szót. Hogy az előítéletalkotó funkcióját emeljük ki, vagy inkább az utóidejűségét, a már-többet-tudását. Vagy-vagy. Sem-sem.

JEGYZETEK

1 Barthes, Roland: A régi retorika. 151. in: (szerk.) Thomka Beáta: Az irodalom elméletei III. Pécs, Jelenkor, 1997. 69-167.

2 I.Genette, Gérard: Seuils. Paris, Seuil, 1987. 183.

3 "A captatio benevolentiae... vállalkozás a csábításra a hallgatóságot illetően, hogy megnyerjük magunknak a cinkosságon kereszül." Barthes, i.m. 151.

4 Derrida, Jacques: Diseminarea. Bucuresti, Univers Enciclopedic, 1997. 12. (saját fordításom, BIJ)

5 Ortega y Gasset, Jose: Don Quijote nyomában. Új Mandátum, h.n., é.n. 55.

6 Ortega, i.m. 59.

7 Ortega, i.m. 61.

8 Ivanovici, Victor: Formã si deschidere. Bucuresti, Eminescu, 1980. (saját fordításom, BIJ)