Ha Budapesten a televízióban a Deutsche Welle adóra kattintok a hírekért, a bemondó közli, hogy ő Berlinből, "von der Mitte Europas", Európa közepéből beszél.

O.K., mondom, elvégre én is ezt írtam, 1989 óta ők is közép-európaiak lettek, és ezáltal Közép-Európa fogalma nemhogy eltűnt volna, hanem kitágult.

A vasfüggöny megszűntével a két, eredetileg közép-európai nagyváros, Berlin és Bécs visszakerült a földrajz és kultúra szerint megfelelő helyére, nevezetesen Közép-Európába.

Ami azt illeti, ha valaki joggal mondaná, hogy ő Európa közepéből, vagy ha tetszik, köldökéből beszél, az ilyen kérkedés Budapestről hangzanék hitelesebben, esetleg Bécsből, no, Prágából vagy akár Krakkóból is, de kollégáink és a magyarok etnikai-nyelvi rokonai Tallinban is meg lennének sértve, hogy ők ebből a középponti narcizmusból kimaradnak.

Persze mindenki szeret középen lenni, mondjuk inkább a szív táján, a jobb kar és a bal kar között, mindenki szeretné, ha mentesülne az extremitások lármás mulandóságától.

Ha nem arról van szó, hogy kinek van több tankja, ha a közép nem katonai-politikai, hanem geográfiai-demográfiai-szociológiai-művészeti fogalom, ha nem a hatalmi vagy akár az értékelési rangsor a téma, ha a városokról nem egymás ellenében beszélünk, akkor valóban megfelel a tényállásnak, hogy bár Európa észak—dél tengelyén Berlin a középtől inkább északabbra van, a nyugat—kelet tengelyen azonban valóban középen látszik lenni, habár Moszkvában sokan úgy gondolják, hogy a London—Peking tengelynek ők vannak éppenséggel a közepén.

A centrizmus napjainkban politikai divattá is vált. Az új német kancellár is "von der Mitte" győzött. És az új ellenzék is a közép visszahódítására készül. A sikeres pártok általában középre stilizálják magukat, és úgy kerülik a peremre, a szélsőségbe szoríttatást, mint a sumobajnokok.

A száraz tényeket figyelembe véve Berlin városa nem áll rosszul az új századfordulón vonzerő és érdekesség vagy fejlődési esélyek tekintetében.

Mivelhogy a városban a beépített infrastruktúránál becsesebb és messzebb ható érték a lakossága, én a két fél-Berlin egyesülését nagy emberi nyereségnek tartom, éppen a különbségek jóvoltából. Előny is, hogy a wessi és az ossi mást olvasott, tanult, és most ez összejön.

Budapestiként például örülök annak, hogy sok berlini, az egykori NDK-polgárok ismerik, méghozzá kellemes emlékek kíséretében az én városomat, mert még a fal idejében szívesen utaztak oda, az egész szovjet tömb viszonylag legszínesebb és legszabadabb fővárosába, amelyet a második világháború nem tett tönkre, és amelyben érezni lehetett valami terét kereső energiát.

Kelet-Európa tapasztalata, szellemi teljesítménye és tartása nélkül Európa nem az, ami. Együtt teljesebbek, érdekesebbek vagyunk, ami a két félből összeálló egészekről, így például Berlinről is elmondható.

Valószínű és logikus, hogy ennek a két városnak mind élénkebb és kiterjedtebb kapcsolatai lesznek, Berlin és Budapest a két legnagyobb város Közép-Európában, ennek megfelelő gazdasági és kulturális aktivitással.

A szomszéd szomszédja általában rokonszenvesebb, mint a közvetlen szomszéd. Berlin és Budapest között nincs ressentiment.

Szerencsésebb európaiakként jóban lennünk egymással, mint például a tengelyhatalmi szerződés keretében.

A budapestieknek szokott tetszeni Berlin, és a berlinieknek is Budapest. Tudunk egymás körében barátokra lelni, mert valahogy értjük egymást, mert van érintkezés a két nagyváros humora között.

Berlinnek most hatalmasan megnőtt a vonzáskörzete, az agglomerációja.

Én is ingázó, commuter, Pendler vagyok, vendégelnök, havonta egyszer-kétszer repülök Budapest és Berlin között, reggel fél hétkor ülök Budapesten taxiba, reggel tízkor már a berlini asztalomnál ülök.

Ez mindinkább normális jelenség, és ha a határátlépés nem körülményes, ha az Európai Unió kitágul, ha csak a fizikai távolság marad, de már van közös pénzünk, alapvető értékrendszerünk és otthonosságunk a hálózatokban, ha több nyelvet beszélünk, egyszóval ha kezdjük megtanulni és tudjuk használni, élni Európát, akkor logikus, hogy Európa policentrikus földrész, amelyben több centrum körül van nagy nyüzsgés, amelynek több repülőtere, pályaudvara bonyolít le nagy forgalmat, ahol nagyvárosi vagy éppen metropolitán jelenségek veszik körül a látogatót, az embersokaság, a választék, a változatosság, a kínálat, a látható munka nagysága, a városdzsungel az ő csábításaival és veszélyeivel, körülvesz a nagy konglomerátumban a "falvak" szigetcsoportja.

Van jó néhány nemzeti nagyváros, világvárosból nagyon kevés van, de még ez utóbbiaknak is megvan a maguk provincialitása, a "Mindig ugyanazok!" élménye, a társasági elit belterjessége, bár a világvárosokban is unják egymást a nevezetességek, és a sokról néha mégis úgy tűnik, ha valódi értékeket keresünk, hogy tulajdonképpen kevés.

A világvárosoknak nagy az immigrációja, összejönnek bennük a szerencsevadászok, a sikerre pályázók, a szemfülesek, akik oda akarnak menni, ahol valami mozog.

Jellemző még, amit például New Yorkban, Londonban, Párizsban láthatunk, hogy a harmadik világ bőségesen van bennük képviselve, hogy az utcán bőrszínek és szépségek változatossága fogad.

De ha pontosabban vizsgáljuk, akkor mindegyik világváros a maga földrajzi-politikai környezetéből vonzotta be leginkább az immigránsokat, London inkább a volt angol gyarmatokból, Párizs inkább a franciául beszélő Afrikából és Közép-Amerikából vonzott. Berlinnek inkább Kelet- és Délkelet-Európa a hagyományos vonzáskörzete.

Nemrég jelent meg Karl Schlögel szép könyve az oroszokról a két háború közötti Berlinben, voltak vagy háromszázezren, mindenféle politikai színezetűek, de közös, hogy a tanultabb rétegek. Most is vannak oroszok Berlinben, és lesznek is, mert ez így természetes. Pétervárról vagy Moszkvából jövet Varsó után Berlin a következő nagy állomás, ahogy Budapestról jövet Bécs az első az én szomszédságomban.

Ez a kelet-európai, főként szláv immigránstömeg fehér, ezért bőrszín tekintetében Berlin nem lesz olyan tarka, min New York, London és Párizs.

Talán New York az egyetlen világváros, amelynek globális udvara van, ahova mindenhonnan, az egész földgolyóról jönnek a kísérletezők.

Az is kérdéses, hogy a keletnémetek és a nyugatlengyelek mennyire különíthetők el etnikailag, de Berlinben ezeknek az etnikai pettyeknek, foltoknak helye van.

Ha baráti társaságban scsit fogyasztok a Pasternak-caféban Bulgakov képe alatt, a Prenzlauerbergen a Kaethe Kollwitz téren, amely környéken manapság jobb, ha előre rezerváltat az ember vacsorára asztalt, mert a wessik minden hangulatos helyet földerítenek, és már nemcsak a kelet-berlini aránylag merészebb értelmiségiek jönnek össze ott, akkor nem tudom, hogy a tulajdonos pravoszláv-e, avagy zsidó, de akár egyik, akár a másik, ha a németeknek egy szépen hangzó nevet akar felmutatni, akkor a Pasternak, Bulgakov és Mandelstam név lesz a cég reklámja.

Amivel azt akarom mondani, hogy éppen ezek a kulturális szigetek, ezek a társaságok, kolóniák, baráti körök, etnikai hálózatok és maffiák teszik a világvárost.

Berlinnek hagyománya van emigránskultúrák vendéglátásában, és most úgy gondolom, hogy ez a hagyomány folytatódni fog.

A bonni Szövetségi Köztársaság amerikai jóváhagyással és támogatással a fal idejében szubvencionálta Berlint. Az Egyesült Államok támogatta a Freie Universit-t építését. Annak a művészeti akadémiának az építését pedig, amelynek most az elnöke vagyok, egy német származású amerikai donációja fedezte.

Nyugat-Berlinnek voltaképpen jót tett, élénkítette a nyugati szövetséges csapatok jelenléte, a metróban és a járdákon éppen hogy oldott és nem merevített, a porosz tartáshoz képest azok az angolok, amerikaiak, franciák éppen hogy civilek voltak, készek a tréfára és a mosolyra.

Én magam először a DAAD, másodszor a Wissenschaftskolleg vendégszeretetét élveztem, és vagyunk vagy félszázan magyar írók és művészek, akik ennek a művészprogramnak a keretében egy-két éves itt-tartózkodásunk során úgy-ahogy megismertük és megkedveltük Berlint.

Az államnak látszólag költséges fényűzés, hiszen sem London, sem Párizs nem nyújtott ilyen lehetőséget a kelet-európaiaknak, világos benne a politikai intenció: Nyugat-Berlint nyugati-nemzetközi főkuszponttá tenni, ráterelni a figyelmet, nehogy beolvasszák a szovjet tömbbe, s hogy inkább Nyugat-Berlin olvassza a környezetét, de ha már nincsen fal, ha már természetesen lehet jönni-menni, akkor az a kérdés, hogy ki olvaszt be kicsodát, mennyire és miben, csak az ég közbejöttével lenne megválaszolható, mert a tényállás az integráció, amely részleges és némiképpen kölcsönös.

A berlini átlagpolgár ma is abban az élelmiszerboltban vásárol, ahol ezt nyolcvankilenc előtt tette. Miért is menne messzibbre, olyan környékre, amelyet nem ismer olyan jól? Marad tehát bizonyos kelet-berlini és nyugat-berlini intimitás.

Csakhogy innen is, onnan is összejönnek egy munkahelyen, egy irodában munkatársak, udvariasak egymáshoz, igyekeznek a másik elfogultságait megértően kezelni. A nyugatiak kissé lazábbak, ironizálóbbak, a keletiek kicsit súlyosabbak, moralizálóbbak, de az élet meghozta a közös alapot, amely nem lehet más, mint az európai demokrácia és annak egy speciális németországi és berlini variációvilága.

Berlin városok és szubkultúrák sokasága, és éppen attól válik a liberális demokrácia műhelyévé, hogy ezeket a benne szervesen képződő világokat érdeklődő tisztelettel kezeli, hogy emberi viszonylatokban mutatkozik meg a kulturális minták iránti tolerancia és egyszersmind a közös, berlini ízlés és érdeklődés tapogatózó alakulása.

Megfigyelhető, hogy a berlini fellendülésnek egy, az átlagosnál erősebb kulturális érdeklődés az alapja, némi jóindulat a messzebbről jövő tehetségek iránt, szórakozni vágyó kíváncsiság. Olyan emberek koncentrálódnak itt, akik szeretnek estéként elmenni valahova, azok pedig, akik inkább csak otthon kuksolnak, talán olcsóbbnak és nyugalmasabbnak fogják találni a szuburbán környéket, amely íme, megnyílt és familiárisabb lett.

Berlin és Brandenburg ismerkedik egymással, valószínű, hogy a nyugdíjasok egy része kitelepül, és jönnek be a környékről és egész Németországból, meg azon kívülről a központba igyekvők, az energikusabbak, azok, akik úgy képzelik, hogy van kereslet arra, amit ők tudnak.

A kormány és a politikai osztály áthelyeződése magával hozza a nagyvállalati centrumok egy részének áthelyeződését is, új munkahelyek sokaságának a betöltését, a képzett keresők számának növekedését, akik asszimilálni fogják a berlini tradíciót, illetve ez utóbbi őket, és ez az átköltözködés nyugatabbról Berlinbe automatikussá teszi az elit horizontjának keleti irányú kibővülését.

Berlin után Budapest Közép-Európa legnagyobb városa, és ténylegesen a Kelet-Európába települő nyugati tőke a legnagyobb arányban éppen ebbe a városba jött, innen mennek tovább a gazdasági orientáció és expanzió csápjai kelet és délkelet felé, ide jön be például az izraeli tőke, innen megy Romániába, főként Erdélybe a magyar és nem magyar tőke, és ha a délszláv viszonyok rendeződni fognak, akkor Budapestnek megint csak fontos szerepe lesz a civilizációs összeköttetés fenntartásában a Balkánnal és általában az európai humánökológiai viszonyok regionális rendeződésében.

Ez a folyamat zajlik most le Berlinben. Ha Nyugat-Berlin 1989-ig Kelet-Európával szemben a Nyugatot képviselte, most, a konfrontáció elmúltával az újraegyesült Berlin közép-európai nagyvárossá lett többféle értelemben.

A legelső kritérium az, hogy a közép két részből áll, keletiből és nyugatiból, és íme, ez a lecke teljesítve van. Lehet a Wende (fordulat) miatt lamentációkat is hallani, de a fiatalabbaknak és a tehetségesebbeknek a változás keleten jól jött, arról pedig, hogy a nyugdíjas tanítónő mikor élt jobban a maga kelet-berlini lakótelepi lakásában, régen-e vagy most, többféle véleményt hallottam, de úgy tűnik, hogy az idős hölgy sem járt rosszul.

Berlin természetesen morog, és ez így is van rendjén, de még nem nagyon beszéltem olyan berlinivel, aki elvágyakozik innen, beszéltem viszont már több olyan, nem berlini némettel (vagy éppen budapesti művésszel), aki Berlinbe visszakívánkozik.

Az érzékenyebbek és az éberebbek mindig oda kívánkoznak, ahol zajlik-történik valami, ahol valami mítosz van keletkezőben vagy újraéledőben, ahol megszületik valami újfajta, derűs lokálpatriotizmus, ahol ennek is, annak is kell lennie, mert milyen az a nagyváros, ahol éjszaka például nem vehetek oroszlánt.

Mikor ugyanis jó harminc évvel ezelőtt megkérdeztem Szelényi Iván barátomat, aki Fulbright-ösztöndíjjal egy évet tölthetett az Egyesült Államokban, és ma a Los Angeles-i egyetem megbecsült szociológiatanára, hogy milyen város New York, akkor hátradőlt, és a pipafüstfelhő után azt mondta: "Well, New York egy olyan város, ahol éjszaka is vehetsz oroszlánt."

Ez a válasz 1965-ben hangzott el. Én először 1976-ban tettem le a lábamat New York földjére, a Chelsea Hotelben szálltam meg, és miután kicsomagoltam, lementem körülnézni.

Megkérdeztem a portást, hogy hol vehetnék így éjféltájban oroszlánt. A vörös inges, afroamerikai, paradicsomos halat fogyasztó portás a legbolondabb dekorációk között jóindulatú fejcsóválással nézett rám: "Man, are you all right?"

Szóval oroszlán nem volt, de volt majdnem minden egyéb.

Berlinben is van sok minden, elég tágas a kínálat legyezője. Ha az ember este valahova el akar menni, akkor van hova menni.

És hogy az önzés megbízható terepén maradjak, könyvesboltokban vagy netán épp az akadémia termeiben felolvasásokra van érdeklődő közönség kellő számban.

Sok mindenre jut figyelem, élénk a helyi rádiók, lapok reakciója, noha bizonyára sokan úgy gondolják, hogy a hírnévből nem elég, sohasem elég, de én azt tapasztalom, hogy azokat, akiknek valami mondanivalójuk van, nyílt és szellemes publikum várja.

A publikum fontosságát nem lehet túlbecsülni, a műveket a hívás, a serkentő várakozás segít megszülni és felnevelni. Számos tényező összjátékaképpen előre jelezhető, hogy Berlin kultúrafogyasztóként érdekesen ötvöz különböző érdeklődés-hagyományokat.

A segítő közeg lehet akár egy Berliner Zimmer is, benne egy vacsoraasztal és akörül jó beszélgetések sorának emléke.

Logikus, hogy Berlin egyik legdrágább vendéglője egy magányos kis házban áll vasúti sínekhez közel, és Paris-Moskau a neve.

S Berlin szívesen idéz fel emlékeket a húszas évekből, a kurta aranykorból, amely talán akkor is csak álom volt, amit az is bizonyít, hogy olyan könnyen jött mindaz, ami 1933 után jött.

Azt hiszem, ez a gyanútlanság is a múlté.

A mai berlinit a katonai stílus nem vonzza, civil, tárgyilagos, éles szemű, csípős nyelvű városi polgár. Tud tisztelni is, de nem fél kérdezni, és nem éri be a köntörfalazással. Kevéssé rászedhető és elbolondítható közönséget észlelek. A század végén Berlin polgárosultabb, urbánusabb, mint amilyen a húszas években volt. Mintha elmúlt volna az a két romantika, amelynek létszükséglete volt a külső-belső ellenség. Nem észlelem a két harcos világnézet varázsát, a nemzeti és a társadalmi forradalom friss retorikáját.

Nem lehet megkerülni a tőke, a munkaerő és a teljesítmény versenyét, nem kínálkoznak renkdívüli karierliftek fölfelé.

A modor hűvös, biztató, de nem rajongó. Veszik a lapot. Mindenkinek sok dolga van.

Sok idős embert látok vonulni Rosához és Karlhoz, így emlegetik őket, vannak köztük fiatalok is, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht emlékét ebben a különös kultúrkörben vallásos tisztelet övezi.

Ám tisztelegjen mindenki a maga szentjei előtt, a maga hite szerint. Jár minden kultusznak a tapintat.

A mikrotársaságok kezdeményező ereje közismert a kultúra történetében, és az is, hogy egy-egy nagyszerű írónő és háziasszony, mint Rachel Varnhagen, Mmne de St-el, Gertrude Stein, Virginia Woolf körül irodalomtörténet született.

Az utókor pedig azonosítja a város múltját egy-egy szalon képével vagy néhány regénnyel, így ma már természetesnek hangzik, ha Balzac Párizsát, Dosztojevszkij Pétervárát, Dickens Londonát, Fontane Berlinjét említjük, amit ezeknek az auktoroknak a kortársai minden bizonnyal meghökkenve észlelnének.

Az átfogó kép magányosok műve, akik körül ott vannak a barátok és segítők. A köröknek, szubkultúráknak, társaságoknak a nagy változatossága teszi lehetővé a demokratikus értékegyeztetést, a liberális demokráciát.

Ezen a századfordulón jelent meg Közép-Európában a kihívás, hogy a többségi demokrácia liberális demokráciává fejlődjék át. Az Adenauer-korszakot többségi kancellári demokráciának nevezném. A hatvannyolcas újbaloldali radikalizmus is a szubsztantív többségre hivatkozó ideologikus rendszer lett volna, kevés türelemmel a kisebbségek szabadságai és a formális játékszabályok iránt.

A berlini köztársaságot a liberális demokrácia iskolájának tekinthetjük, ha a pedagógiai optimizmus italával koccintunk.

Kedvező forgatókönyv esetén, ha tehát a mostani trend folytatódik, ha nagyobb baj nem jön közbe, akkor továbbra is zajlik a közös nevező keresése, az értékkonfrontáció, mint folyamatos intellektuális gyakorlat.

A civilizált súrlódás frissítő és elkerülhetetlen, miként a nagyvilágibb tónus elterjedése is. Ha a metropolitán fejlődés a valóságos opció, akkor az adminisztráció rugalmasabb lesz, és nem öltözik nyárspolgári páncélzatba, akkor a hierarchia értékei mellett növekvő értékelésben részesül a személyiség, mint egyszeri fenomén.

Kérdés, hogy Berlin milyen nagyvonalúan fog agyat vásárolni és az agyelszívás egyik központjává válni, avagy inkább visszahőköl ez előtt a perspektíva előtt, és a nemzeti bezárkózás szellemét választja.

Fognak-e tehetségeket vásárolni, odakötni? Az aranykoroknak az átmeneti tehetségkoncentráció a titka, amihez a pólusok, a vonzásközpontok bősége és nagyvonalúsága kell, ami természetesen előbb-utóbb kiváltja az irigy neheztelést a hazai középszer részéről.

Szándékosan időzöm ennél a témánál, mert a városok karrierje szempontjából meghatározó jelentőséget tulajdonítok a sex apealnek, nem is annyira a meglétének, mint inkább az előjeleinek, az ígéretének, mert annak multiplikatív hatása van.

Nyugat-Berlinnek nagy kihívás, vagy falat, hogy egybenyílt Kelet-Berlinen át Kelet-Németországgal és egész Kelet-Európával, hogy mintegy vágányfordító lett, hogy ezzel a fordulattal rákényszerült egy új, aktívabb önarcképet kialakítani magáról és szembesülni a többi német tartomány féltékenységével, ezért saját védelmében muszáj a nemzeti konszenzuson kreatíven fáradoznia, mert fennáll az esélye annak, hogy az öntudatos tartományok, a federális autonómiák szereplői féltékeny gyanakvással fogják az új fővárosban kialakuló összefonódást szemlélni a város és a kormány között.

Nem kétséges, hogy Németországban és keleti-délkeleti szomszédságában élénk és ambiciózus riválisok jelentkeztek és fognak is a jövőben minden bizonnyal jelentkezni, mert ahhoz, hogy Budapest, Prága és Varsó után vonzásközpontként Bukarest, Kijev, Moszkva és Pétervár is érdekes legyen, ahhoz nem kell se háború, se fordulat, csak idő és nyugodt polgári fejlődés.

Berlin tehát ebben az új kontextusban rákényszerül arra, hogy másképpen lássa önmagát, mint eddig. Az európai városhálózatban már elmúlt az ideje annak, hogy valamalyik metropolis meghatározó centrumnak képzelhesse magát. A hálózat a meghatározó. Egymást kiegészítő, komplementer centrumok alakulnak ki benne.

Berlin választás előtt áll: ha kihúzza magát, világvárossá lehet, ha összehúzza magát, akkor nem lesz az.

Akkor marad német főváros, és ennyi. Ez sem rossz, de van még jobb, és én azért kívánom a világvárosi fejlődést, mert az nem termel mérges sértődést, mert az nem ébreszti fel a lelkekben az ideológiai gyűlölködést. Ez utóbbit ugyanis a véres konfliktusok és a háborús elvadulások nyitányának tekintem.

Ha Berlin derűs, ha szívesen együttműködik a környezetével, és nem keres magának, nem pécéz ki ellenségeket, ha csak egy kicsit is tudja magát úgy szeretni, mint a szépasszonyok és a világvárosok, ha a divatot nemcsak követi, hanem csinálja is, ha a tehetségek elitjét nem nyomasztja, inkább megbecsüli, ha mellőzi az elitellenes jobb- vagy baloldali populizmusokat, akkor Budapesten is nyugodtabb az élet, és akkor ez az ezredforduló tűrhető auspiciumok közepette érkezik.

Ami a keletnémet—nyugatnémet kulturális örökség kezelésének az elveit illeti, nekem a legjobban az Akademie der Künste gyakorlata tetszik, gyűjti mind a nyugat- és mind a keletnémet művészek és írók hagyatékát, megőriz, gondoz, feldolgoz, tárol, a vélekedést, kommentárt, ítéletet pedig másokra, egyénekre bízza. Mindenesetre, ha nem jön ingyen, akkor a becsüsök által megállapított piaci árat minden papírlapért, amely a művészet múltját őrzi, megadja.

Összefoglalásképpen: a bonni demokrácia jogállam volt, és többségi demokrácia, de csak a belső fejlődés, egyebek között a hatvannyolcas mozgalmak nyomán változik liberális demokráciává, nem utolsósorban az újraegyesülés jóvoltából.

Egy kapitalista demokráciának egy államszocialista tekintélyuralmat megemészteni nehéz fogás. A kialakuló új kultúrába beletartozik az egykori keletnémet állam párhuzamos, felszín alatti, talán csak suttogva érintkező vagy összekacsintó tudata is.

Hitek, mítoszok, emlékcsomagok élnek egymás mellett. A DDR, mint valami elsüllyedt földrész, az egyéni emlékvilágokba helyeződött át, és mivel már nincs, mivel már nem fenyegető hatalom, nosztalgiaközösségé alakul át. Kevesen szeretik saját múltjukat, ifjúságukat nyomorúságosnak látni.

Értékek és ízlések relativizálódnak, lehet a másiknak kedves intimitásokat idegenszerűnek, furcsának tekinteni, de éppen ez a nagyvárosias modor, respektus és humor keveréke, ami elősegíti a liberális demokrácia beidegződését.

Vannak szobák, amelyekben egy asztal körül ülnek ossik-wessik, és elég jól megvannak egymással, vannak hasonló és vannak nagyon is különböző emlékeik, beszélgetnek.

Bízzunk abban, hogy a harmadik évezred kultúráját inkább a dialógus fogja meghatározni, mint a harc. Nevezzük ezt a kíváncsi és megértő, terapeutikus és kollegiális viselkedést "dialogizmus"-nak. Néha jó egy új izmust bevezetni a szótárba. Ki ne higgyen a szavak hatalmában, ha nem egy író, aki tudja, hogy a fal szavak és nem a rakéták hatására omlott le?

Nos, Berlinben a horizont elmozdulását kézenfekvő intellektuális kihívásként felfogni. Ha a dolgok jól mennek, akkor Berlin számottevő kulturális találkozóhely lesz. Az utókorok megilletődött mosollyal észlelik, hogy milyen kevés számú embernek köszönhetők a nagy innovációk és a városok termékeny periódusai, feltörései, mondjuk, hogy utólag megköltött aranykorai. Minden más csillogás költségesebb, mint a szellemi.

Megnyitó előadásként elhangzott a The American Institute for German Studies Berlin-konferenciáján Washingtonban, 1999. január 29-én.