A középkori német—magyar irodalmi kapcsolatokról a 20. század embere vajmi keveset tud, holott e kor és e kapcsolatrendszer számos érdekességet rejteget. A probléma alapvetően abból adódik, hogy a középkorban a két irodalom, tulajdonképpen a két kultúra egyenlőtlen helyzetben volt, hiszen a 12. század derekára-végére a német irodalomban kiforrott az irodalmi nyelv és a formatudat, míg a magyar irodalom és a keresztény magyar kultúra csak az első lépéseket, az első próbálkozásokat tette. Az egyenlőtlen helyzetből mégis érdekes kapcsolat alakult ki, mert a német irodalom ugyancsak reflektált a magyar kultúrára, tulajdonképpen a magyarságra, jót és rosszat egyaránt állítva róla. Számtalan elejtett szó, megjegyzés tanúskodik a német irodalomban arról, hogy a magyarságról többet tudott a német költészet, a német írók-költők, mint ahogy azt mi ma sejtjük. Másrészt meg bátran állítható, hogy a középkor óta önmagát ismétlő kognitív struktúrákkal állunk szemben, amelyek lényege abban ragadható meg, hogy Magyarország a német irodalom, de főleg a kultúra szemszögéből az ismert világ peremén, Európa még ismert határán volt — akárcsak ma. Ebből a soktényezős rendszerből a kezdetektől a 13. század elejéig-közepéig követjük nyomon azon műveket, amelyek a magyarságot recipiálták, illetve amelyek a recepció modelljét megteremtették.

Már jó másfél évszázada toposz, hogy a magyarság a kalandozásokkal került be az európai népek tudatába. Fokozottan érvényes ez a németekre, hiszen a kalandozók a legtöbb csapást a Római Szent Birodalom bizonyos területeire mérték. E toposz ténytartalmához nem fér kétség, az érdekességet azonban a bekerülés mechanizmusa adja, hiszen irodalmi-kulturális szempontból a magyarok hirtelen feltűnése kihívás, azaz megválaszolatlan kérdés volt a kor emberének: kik ezek a jövevények, mit is akarnak? A válasz viszonylag hamar megszületett, a magyarokat a hunokkal azonosították, valószínűleg azért, mert mindkét nép keletről jött, valószínűsíthető a hasonló harcmodor, de maga a népnév hasonló hangalakja is az azonosítás egyik tényezője lehetett. Ezen találgatásokon túlmenően bizonyos viszont, hogy mindkét népet az adott kor "értelmezte", vagyis a kora középkori gondolkodás alapján a nép eredetét bibliai kategóriákkal magyarázta meg, ezért a hunok, de a magyarok is Isten büntetéseként éltek a köztudatban, s a legkülönfélébb bibliai népek leszármazottaiként próbálták őket azonosítani. Az azonosítási játék legszélsőségesebb példája a tatároké, akik Tartaroszból, az alvilágból jöttek a büntetés isteni missziójával. Bár a bibliai kategóriák túl szűkek voltak a történelmi jelenségek értelmezésére, mégis jó ideig ezek a gondolkodási sablonok határozták meg a népekről hozott ítéleteket. Az antik példák alapján — hisz már a görögök is elítélőleg nyilatkoztak minden más népről, a barbárokról — a magyarokat és a hunokat számtalan negatív jelzővel látták el, de ez az eljárás nemcsak a magyarokra vonatkozott, hanem valamennyi ellenségre. Kérdés, hogy a magyaroknak valamiféle kiemelten "negatív" helyük lett volna ebben a kánonban, mint ahogyan azt a 19. század magyar történetírása és filológiája hangsúlyozta. Álláspontunk szerint, s a mai történettudomány is egyre inkább vallja ezt a felfogást, a magyarok csupán egynek tekintendők a sok támadó közül, tehát a krónikairodalomban, leginkább a latin nyelvű krónikákban megfogalmazott negatív magyarságképnek nem lehet kiemelt jelentőséget tulajdonítani, hiszen számtalan más támadó is megjelent e korban. Példaként csupán a legnagyobb pusztítást végző vikingeket említenénk meg.

A magyar irodalomtudomány a múlt század végétől számtalan tanulmányban foglalkozott a német krónikáknak és irodalmi műveknek a magyarságra vonatkozó kijelentéseivel. Mivel a középkorban minden gazdagabb városnak volt saját krónikása-krónikája, az anyagbőség miatt ez a feladat máig sem zárult le: e tény önmagában véve még nem okoz tudományos ismerethiányt, mivel a krónikák általában néhány nagyobb korpuszból merítettek, a Kaiserchronikból például, így tehát ítéleteiket csoportosítani lehet. E kutatási irány a második világháborúig tartott, utána a germanisztika, de a téma maga is politikai és tudományfejlődési okokból visszaszorult. Turóczi-Trostler József egyik tanulmánya e kutatási periódus lezárásának tekintendő, itt a szerző a krónikák valóságkövető irodalmát, valamint a fikcionális irodalmat egyben tárgyalva arra a következtetésre jut, hogy a magyarságkép a német irodalomban a krónikák negatív képe alapján fejlődött ki, majd időbeli késéssel megjelenik egy pozitív kép is, amely sok ideig párhuzamosan él a német irodalom negatív ítéletei mellett.¹ A mai kutatások ennél összetettebb folyamatokat fednek fel.

Talán abból kell kiindulnunk, hogy a krónikák negatív képe nem volt jelentős véleményformáló hatású a középkorban, nem is azért, mert a krónikákat kevesen olvasták, még csak azért sem, mert az egyik krónika a másik másolásával és kiegészítésével keletkezett, hanem főleg azért, mert a szépirodalom és a krónikaírás között csak nagyon szűk információs csatorna volt. Az írók és a költők a korabeli kultúra kanonizált szövegein nevelkedtek, és nem a reprezentációs célokat szolgáló krónikaszövegeket fejlesztették tovább. Ezért a krónikák negatív magyarságképe legfennebb áttételesen jelenik meg a középkori irodalomban; alapjában véve még jó párhuzam sem vonható a kettő között, mivel a krónikák — ha szűkszavúak voltak — csupán annyit mondtak, hogy egy bizonyos évben a magyarok feldúlták a várost. A következő évben meg a normannok, a szomszéd város vagy a császár katonái jöttek, tehát nyilvánvalóan csak kisebb kártevésekről lehetett szó, mert a gazdasági élet lehetősége, a létfeltételek megmaradtak. Ha meg bőbeszédű volt a krónika, akkor egy bizonyos anekdotaszerű történetet mesélt el, amely nyilvánvalóan nem sok történelmi tényt közvetített. Ekkép az 1270 táján keletkezett Schsische Weltchronik (Szász világkrónika) Attiláról azt a ma már komikusnak tűnő történetet örökíti meg, hogy a nagy vezér Aquileia ostromakor a kimerülőben levő hun csapatokat akkor vezényelte még egy utolsó rohamra, amikor a városból kiszállni látott egy gólyát, amely csőrében tartva menekítette ki fiókáját.² A krónikák negatív képét ellensúlyozza a magyarsággal való foglalkozás ténye, vagyis hogy német területen készült néhány krónika a magyarok viselt dolgairól, említsük meg tán itt Heinrich von Mügeln művét a 13. századból, amely már egy differenciáltabb képet nyújt. Mégis állítható, hogy ezekből a szöveghagyományokból kevés került át a szépirodalomba, csupán áttételes hatást tételezhetünk fel.

De hogyan is történik a magyarok megjelenése a német fikcionális irodalomban? Az első említések nem fikcionális szövegekben vannak, hanem krónikákban és oklevelekben, ezek a honfoglalást követő kalandozásokkal egy időben tudósítanak az eseményekről, tehát a 9—10. századtól követhetjük nyomon az adatokat. Megközelítőleg ebben a korban kezd alakulni a német irodalom az ófelnémet irodalmi nyelv és formakincs kidolgozásával; az eszmei tartalom kérdésével foglalkozik az a néhány írói vénájú pap, aki gyakran nem is tudott társai hasonló költői kísérleteiről. Az ófelnémet kor művei a vallásos és a hősi dalok által meghatározott szűk tematikai spektrumon belül nem is közvetíthettek jelenkori eseményeket, így sem a magyarokról, de más korabeli népről sem írtak kimerítően. Témánkba vág viszont az a vélhetően antik és germán példákból átvett recepciós keret, amelyet az ismeretlen népekre való reagálás módozatait határozta meg: már az első ófelnémet költemény, a Hildebrandslied is egy ilyen keretben játszódik le. A hősköltemény megemlíti egy mondat erejéig a hunokat, ami témánk szempontjából azért fontos, mert az avar—hun—magyar leszármazás evidencia volt a középkorban, tehát a hunokról alkotott vélemény mintegy előfutára a magyarság megítélésének. A dal szövege Hildebrand és Hadubrand, az egymást nem ismerő apa és fia történetét meséli el. A két vitéz a hun és a keleti gót seregek képviselőjeként párharcra készül egymással; a harci előkészületek közben puhatolózó beszélgetést folytatnak egymással, amikor is az apa felismeri harminc éve nem látott fiát, és ki szeretne bújni a tragikus helyzetből, hisz a két sereg közt élet-halál harcot kell vívniuk. Tanácstalanul, amolyan engesztelő ajánlatként legbecsesebb karperecét ajándékozná fiának, aki fortélyt sejtve apját "ravasz hunnak" nevezi, ami a középkori hősi eszmény szemszögéből nézve súlyos sértés volt a becsület és a nyílt bátorság ideáljáért harcolók körében:

du bist dir alter hun, ummet spaher,
spenis mih mit dinem wortun, wili mih dinu speru werpan,
pist also gialtet man, so du ewin inwit fortos.³

(Mérhetetlenül ravasz vagy, te öreg hun, szavaiddal elcsábítasz, hogy dárdáddal leszúrhass. Hosszú életed alatt mindig csak csalárdsággal győztél.)

A két harcos beszélgetéséből túl sok következtetést nem lehet ugyan levonni, de az jelzésértékű, hogy a keletről jövő harcosban nem bízik meg ellenfele, közeledési szándékát cselszövésnek tartja. A fortély vádja és a hun néphez való (jelen esetben politikai) tartozás összekapcsolása lényegében nem más, mint az idegen, keleti nép viselkedésének elmarasztalása; képviselőit globálisan rossznak tételezik és ítéleteket — lényegébe előítéleteket — fogalmaznak meg velük szemben. Fel sem merül az előítélet tényének kérdése, vagy hogy esetleg ott más erkölcsi normák vannak érvényben stb.⁴ Az ítélet megalkotásában a saját normámerev alkalmazása adja azt a recepciós keretet, amelyet az ófelnémet irodalom áthagyományozott a későbbi korokra.

A hunokról alkotott vázlatos kép negatív jellege egyértelmű, mégsem lesz minden hun mindig negatív hős. Az irodalom összetettebb ítéleteket és helyzeteket tartogat az olvasók számára. Míg ugyanis a hunokról — mutatis mutandis a későbbi korok magyarjairól — negatív ítélet jelenik meg ebben a jól meghatározott recepciós keretben, addig a nép prominens képviselője, az uralkodó gyakran éppen ellenkező megvilágításban, pozitív megítéléssel kerül az olvasó, illetve hát kora középkori környezetről lévén szó, a dalok hallgatói elé. A Hildebrandslied például áttételesen ugyan, de nagyrabecsüléssel szól Attiláról azáltal, hogy az apa, Hildebrand a fiának a legnagyobb becsben tartott kincsét akarja adni, egy olyan ékszert, amit épp a hun uralkodótól kapott. Ez az ékszer, egy arany karperec ebben a helyzetben a máskor rettegett és megvetett uralkodó elismerését jelenti. A Hildebrandslied ezen motívuma egyszerre mutat korban előre és hátra, mivel megelőlegezi a Nibelung-énekben és sok más apróbb költeményben fellelhető jó magyar király toposzát, de vissza is mutat a germán korba nyúló mély irodalmi gyökerekre. Ugyanis a germán irodalomban, az Edda-dalokban például Attila ismert hős volt, vele együtt temészetesen a hunok is. Ezekben az ősi dalokban Attila, avagy Etzel, Atli bosszúszomjas, vad, gátlástalan harcos, aki a Niflungok kincsére sóvárogva kegyetlenül felkoncoltatja csellel elfogott ellenfeleit. Tettei elborzasztják a mai olvasót, bár igaz, hogy az ellenkező oldalon sincsenek jobb emberek. Attila germán felesége, Gudrun, úgy bosszulja meg testvérei halálát, hogy közös gyermekeiket öleti meg, majd a győzelmi lakomán főéteknek feltálalja: "Hazafele vágtat / véres viadalból / Atli király seregével / sarkantyúzott ménen./ Csendül a csarnok / a fegyvercsörgéstől / s a büszke paripák / acél patáitól. // Elébe megy Gudrun / setét gondolattal / csillogó kelyhet / nyújtva a királynak: / »Fogadd ím vidáman, / fejedelmi férjem, / a ködvilágba költözöttek / fényes fegyvereit!« // Rémesen rezegnek/ a rettenetes kelyhek, / színültig megtöltve / a szőlő nedvével. / Gyorsan gyülekeznek / a tágas terembe / a hosszúszakállú / harcedzett hunok. // A rettenetes asszony / ragyogó szemekkel / töltött a vitézeknek / a tüzes italból, / és finom falatokkal / kínálta a királyt. // De halotthalovány / lesz Atli hirtelen, / mikor Gudrun szólni kezd / szörnyűséges szavakat. // Gudrun: // »Halott fiaidnak / felkoncolt tagjait / és véres szívét / színmézzel etted. / Méltó a lelkedhez / emberhúst lakmározni / és bort inni kelyhekből, / mik koponyákból készültek! // Nem fogod már többet / térdedre ültetni / Erpet és Eitelt, / a fürge fiúkat, / és sose látod többé / termed ablakából / pajkosan játszani / a palota udvarán / lándzsákat faragva / vagy lovakat kergetve.«"⁵

Nehéz ma megmondani, mennyire bírta el e kor ezt a nagymérvű brutalitást, hiszen a szörnyű csatákban és a bosszúállások folytán germánok, hunok és más népek-nemzetségek egyaránt besározódtak, senkit sem lehet erkölcsi nyertesnek nevezni;⁶ a helyzet megítélését, elemzését — és egyben a keleti népek megítélésének mechanizmusát — az is bonyolulttá teszi, hogy e germán dalokat nem keletkezési korukban jegyezték fel, hanem jóval később, a 13. században. A germán nyelvterület peremén Skandináviában és Izlandon örökítették meg e szövegeket, ahol mintegy konzerválódtak, és ellenálltak a keresztény térítés kultúraformáló erejének. De az egész germán nyelvterületen való elterjedtségüket biztosan dokumentálhatjuk, mert számtalan kézirat őrzött meg részleteket e hősök életéből, és erre a mondakörre megy vissza a Nibelung-ének, a 12—13. század fordulójának egyik legnagyobb epikai alkotása. A magyarok megjelenésének talányát a német kultúra a hun—magyar azonosítással oldotta meg.

Az ófelnémet nyelvi és irodalmi korszakban született meg ez az azonosítás, de nem irodalmi művekben, hanem a krónikák, oklevelek hasábjain. Az irodalom még csak egy nagyon kis szelet volt ekkor a kultúra spektrumában, témáit még a vallás és a megelőző kor hősi énekei között kereste. Konkrétan a magyarokra történő utalást még nem találunk; majd e kezdeti irodalom a 11. század elején máig kiderítetlen okokból el is hallgat, egyszerűen nincsenek művek, alkotók. A következő periódus viszont annál virulensebb lett, mintegy elemi erővel tört fel a poézis ereje több helyen is Németországban, és a témák sokféleségével kápráztatta el a hallgatót-olvasót. Ebben a bőségben még arra is volt energia, hogy a magyarokra reflektáljanak.

A jelenség azzal magyarázható, hogy a német irodalom számára a világ a 12. századra kitágult. A keresztény vallást felvett országok közössége nagyobb lett, közöttük megerősödtek az információs csatornák, bővült a kereskedelmi hálózat, sőt a keresztes háborúkkal a szolidaritás érzésén túl a Kelet világát is megismerte a Nyugat. Magyarország ebben az "információrobbanásban" bekerült a német köztudatba, majd az irodalmi érvelésrendszerbe is. A kora középkori krónikák számára még talány a magyarság, de a 12. század végére a földrajzi tudat része lettünk, valahogy úgy, ahogy azt Walther von der Vogelweide egy versében találjuk. Itt a Minnes-nger a közép-európai viszonyokról írt:

tischiu zucht gât vor in allen
Von der Elbe unz an den Rîn
und her wider unz an Ungerlant
ső mugen wol die besten sîn,
die ich in der werlte hân erkant.⁷

(Német divat uralkodik mindegyik országban, / az Elbától a Rajnáig / és vissza egészen Magyarországig,/ talán a legjobb emberek azok,/ akiket itt megismertem.)

Hasonló, a téma kibontását nem meghatározó, mintegy mellékérvként, vagy véletlenszerűen használt említést sokat sorolhatnánk fel, amelyeket talán úgy lehet összefoglalni, hogy Magyarország, a magyarok nem idegenekként, hanem ismert, bár nem jól ismert országként, illetve népként nyer említést. A szűkszavú kijelentések arra engednek következtetni, hogy az ismertség relatíve magas fokon volt, ezért az említés nem igényelt különösebb magyarázatot. A kalandozók emléke mintha visszaszorulna, s helyette vegyesen hol értékmentes, hol meg valamilyen értékítélettel megfejelt kijelentéseket olvashatunk. Ilyen mazsolára lelhetünk például a 13. század közepén Hugo von Trimberg Der Renner című verses elbeszélésében: "Wie der Bêheim rede, Walch und Unger, / Daz muoz lernen manic man, / Dem biutel, hant und mage ist wan."⁸ (Ha valakinek üres tarsolya, keze és hasa, az tanulja csak meg a cseh, szláv és magyar beszédet.)

A magyarokra reagáló első művek közt találjuk a Nibelung-éneket, amely az összes ilyen jellegű alkotás közül talán a legbővebben foglalkozik ezen ismert-ismeretlen néppel. A Nibelung-ének az Edda-dalokban is megörökített germán epikai anyagot szőtte tovább úgy, hogy a barbár viszonyokra és mentalitásra ráhúzta keletkezési korának — a 12—13. század fordulójának — modern díszleteit. A bosszúszomjas, szörnyű világ kereszténnyé vedlett át, bár a harcosok csak egyes esetekben lettek kifinomult, kulturált lovagok. Az ismeretlen költő nagyszerű művet alkotott azzal, hogy több epikai tradíció megőrzésének szorításában monumentális erővel ábrázolta a brutális és tragikus történetet, amelynek végén az összes burgundi meghal, a burgundi nép elpusztul. A közép-felnémet nyelvű mű mindmáig a német irodalom nagy feladványa: a széles hömpölygésű alkotás indítóokait, eszmei mondanivalóját csak találgatja a filológia, miközben a mű maga már szinte két évszázada örökös olvasmány. A mű magyar vonatkozásai nem kevésbé rejtélyesek. Az eposz vége ugyanis Magyarországon játszódik, "Ungerlant" az események színhelye, bár a történet egyértelműen a hun korba viszi vissza a hallgatót-olvasót, amelyet a szerző körülbelül a 10. századra tételez. Kérdésünk tehát az, hogy az ismeretlen, feltehetőleg Passauban dolgozó szerző mit vett át a szöveghagyományból, és mi az, amit a magyarokról a passaui püspökség kapcsolatai alapján vagy netán személyesen megtudott. Az irodalmi szöveg ugyanis e két információs forrás tarka egyvelegéből áll össze, s a kép ingadozóan hol pozitív, hol meg elborzasztó. A hunok barbárok ugyan, de életvitelük csodálatos, a burgundok az elképzelhető legszebb pompával találkoznak Etzelburgban (Esztergom, Visegrád, Buda, Óbuda?). De a pompa, a csodaszép termek, a lovagi tornák, ahol az alattvalók serege bemutatja ügyességét, a csodaszép szállás, ahol hermelin meg más nemes prémekbe burkolózhatnak a vitézek, a istentiszteletek fennkölt hangulata csak ürügy, csak megtévesztés, amely arra szolgál, hogy a burgundok figyelmét elterelje a hunok támadásáról. Ellenérvként felhozható, hogy a csalárdság nem is annyira a hunok, mint inkább Krimhilda bűne, hisz ő akarja első férje, Siegfried halálát megbosszulni, a hun harcosok csak a végzet eszközeivé — igaz: brutális eszközeivé — válnak a szörnyű asszony kezében. Ehhez a borzasztó szcenárióhoz Attila meg legfennebb asszisztál, még azt is bosszú nélkül tűri, hogy Krimhildával közös fiát a burgundok hadvezére, Hagen megölje. A hun uralkodó az ismert szöveghagyománnyal ellentétben itt békés ember, már-már gyenge kezű uralkodónak tűnik, bár a szöveg folyamatosan hangoztatja, hogy a legnagyobb uralkodóval van dolgunk:

Diu Etzelen herschaft was so wit erkant,
daz man z'allen ziten in sinem hove vant
die küenésten recken, von den ie wart vernomen
under krísten und únder heiden: die waren mit im alle komen.⁹

(Attila uralmát oly sokan elismerték, hogy udvarában mindig a legbátrabb lovagokat lehetett látni, akik valaha is éltek keresztények és pogányok között: mindenki ott volt.)

Homályos, egyes részleteiben önmagának ellentmondó kép élt a szerzőben Magyarországról.¹⁰ A gyenge kezű vagy inkább jószívű uralkodó képe leginkább III. Béla királyra utal, róla hoztak ilyen híreket az udvarát megjárt passaui misszionáriusok. Ez amolyan kortársi vonulat lenne a műben, mert az elegyes képből kihámozható a szerző által feltételezett történelmi idő, a 10. század vonulata is, valamint természetszerűleg Attila uralkodásának kora. Gejza királyra utaló jegy például a kereszténység feltételezése, a pogány és keresztény harcosok közt lévő egyenlőség, valamint a görögkeletiek jelenléte a királyi udvarban.

Végső soron a Nibelung-ének Attilájának udvartartása keresztény és lovagi uralkodóra vall, a lovagi tornákat istentiszeletek váltják, a mulatságok színvonalát énekmondók és mutatványosok emelik, mintha bármelyik európai király udvarában lennénk. A keleti barbárság és szegénység toposza nincs jelen Attila esetében, inkább a keleti pompa toposza. Többször is elmarasztaló szavakkal illetik viszont a burgundok a hunokat, mivel ezek nem nyíltan, hanem csellel akarják őket megtámadni, ami a korabeli hadi morállal ellenkezett. Végül Krimhilda buzdítására szörnyű kegyetlenséggel csapnak le a hunok a burgundokra, és napokig tartó csatában felkoncolják őket.

Az elegyes kép sajátosan értelmezhető: a szerző a szöveghagyományok béklyójában modern, ám a saját tapasztalatainak is megfelelő szöveget kívánt írni, ezért a számtalan történelmi ellentmondás. Hisz nyilvánvalóan Attila nem járt templomba, ez csak korának és a korra vonatkozó információ lehetett, a soha nem látott gazdagság meg inkább a fantázia terméke, amelyet az Attilához kapcsolódó szöveghagyomány gerjeszthetett. A lovagi tornák a 12. században meghonosodóban voltak Magyarországon, de korántsem elterjedtek. A szerző bevesz népeket is a tornák seregszemléjébe, hiszen a szöveghagyomány ezt az epikai momentumot is megkívánta. Ekkép a Nibelung-mondakörben előforduló, de mára már nem azonosítható amelungokon kívül Attila udvarában kijevi küldöttet, besenyőket, sőt még egy román (walah) vitézt, Ramungot is találunk: egyértelműen a 10—12. század viszonyaira utaló jelek ezek. Reális és elképzelt, valamint a szöveghagyományból merítő viszonyok ezek, amelyek pozitív és negatív érzelmi töltetet sugároztak.

A Nibelung-énekben a magyarság kézzelfogható közelségbe kerül. Még ha a szerző nem kívánt is népeket jellemezni, mégis kibontakozik egy valamennyire összeálló kép, amely az érdeklődés és az információszerzés szándékát mutatja. Ám a német irodalom területi kiterjedtségénél fogva sem lehetett egyformán tájékozott a keleti viszonyokban, így a Nibelung-ének korában a magyarságkép teljesen elhomályosult formái is éltek. Megemlíthető például az a Klingsor, aki a wartburgi dalnokverseny döntőbírája volt. Személyét nem sikerült azonosítani, ezért ma inkább arra hajlik a tudomány, hogy képzeletbeli alaknak tartsa, de még ha az volt is,nagyon erősen foglalkoztatta a kor költőit. Féltek tőle, tekintélyét valami misztikus tisztelet gerjesztette: Magyarországról jött, valamiféle ismeretlen országból, ezért lehetett ilyen aurája, mert a beazonosítás mindjárt tekintélyvesztéshez vezethetett volna. Van azonban egy egyértelműen nagyra becsült személyiség is, éspedig Árpád-házi Szent Erzsébet, aki a magyarságképet rövid ideig pozitív irányba tolta el: a Thüringiában és Marburgban tevékenykedő szent életű asszony származását az első krónikák mindig megemlítik, Dietrich von Apolda és Johannes Rothe műveiről van szó, de ahogyan folklorizálódott a szegények szentjének élettörténete, úgy szorult vissza magyar gyökereinek ismerete.

Kitekintésként elmondható, hogy a 13. század derekától a magyarsággal való foglalkozás és reflexió csak nagyon ritkán van jelen a német irodalomban, viszont folyamatosan és sok írónál. A német irodalom kezdeteitől egészen a 12. század fordulóján bekövetkezett csúcsig elegyes kép határozta meg a magyarságra vonatkozó recepciós keretet, amely még sok ideig nem változott, csak valamikor a 16. században, a török harcok idején jelenik meg egyértelmű szimpátia a magyarság sorsa iránt.

JEGYZETEK

1. Turóczi-Trostler József: Zum Weltliterarischen Streit um den ungarischen Charakter. Bp.—Ranschburg, 1939.

2. Lásd: S-chsische Weltchronik [Szász világkrónika]. Faksimile-Ausgabe. Luzern, 1996. 60. lap verso.

3. In: Hildebrandslied. 35—38 sor. A továbbiakban az ismert német kiadásokból, de nem mindig a kritikai kiadásokból idézünk, ezért csupán a szakirodalomban elfogadott sormegjelölést adjuk meg.

4. András Vizkelety: "Du bist ein alter Hunne, unm-ßig schlau..." Das Ungarnbild im deutschen Mittelalter. In: Holger Fischer (Hg.): Das Ungarnbild in Deutschland und das Deutschlandbild in Ungarn. Materialien des wissenschaftlichen Symposiums am 26. und 27 Mai 1995 in Hamburg. Südosteuropa-Gesellschaft. München, 1996. ( Aus der Südosteuropa-Forschung. Bd. 6.)

5. Atli halála. In: Edda-dalok. Óizlandiból fordította Gábor Ignác. Kisfaludy Társaság. Bp., 1903. 98—100. A fordítás helyesírását enyhén modernizáltam—BFA.

6. Lásd a szakirodalmi kutatások végkövetkeztetését. In: Helmut de Boor: Das Attilabild in Geschichte, Legende und heroischer Dichtung. Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Darmstadt. 1963. Továbbá: Jennifer Williams: Etzel der rîche. Berne etc.: Peter Lang 1981. (European university studies: Ser. 1, German language and literature, vol. 364.)

7. Lásd a Carl von Kraus-féle kiadás szerint számozott 56. verset.

8. Hugo von Trimberg: Der Renner. 3636—3638. sor

9. Lásd Nibelungenlied. 1330—1334 sor.

10. Simon, V. Péter: A Nibelung-ének magyar vonatkozásai. Századok. Bp., 1978. 2.