Azt szokták mondani, az aprólékos történelmi kutatás csak a tudósok számára érdekes. A történelmi tanulmány állítólag unalmas, nehezen emészthető írás. Lehetséges. Schmidt Mária könyvére azonban semmiképp sem illik rá ez a jellemzés. A laikus is gyanítja, hogy a könyvet érdemes kézbe venni, ugyanis elég gyorsan elfo- gyott a könyvesboltokból, az érdeklődés óriási.

Miben rejlik a kötet vonzereje? Elsősorban abban, hogy a történész szerző nem fogadja el a közhelyszerűvé vált fél- vagy részigazságokat. A magyarországi zsidómentési akciókról, a magyar zsidók 1945 előtti helyzetéről és szerepéről, a kommunista koncepciós perekről, a háború utáni új államhatalomról és ennek zsidó kapcsolatairól árnyaltabb képet kínál fel, mint amilyenhez az elmúlt negyven év hozzászoktatta a magyar társadalmat. A tanulmánykötet elolvasása után óhatatlanul rá kell jönnie mindenkinek, hogy e század zaklatott magyar történelme nem volt éppen olyan fekete-fehér, amilyennek a kommunizmus ideje alatt állították-tanították. Léteztek árnyalatok, s ezek bemutatása, elfogadása "megreformálhatja" (részben vagy teljes egészében meg is változtathatja) történelemszemléletünket. Schmidt Mária részrehajlást mellőző magatartással bizonyítja, hogy a fekete nem mindig volt koromfekete, máskor pedig éppen azzal foglalkozik, hogy a fehérről felszínre hoz történelmi adatokat, amelyek arról tanús-kodnak: nem mind arany, ami fénylik. A kritikai hozzáállás, a történelem hűvös szemlélete persze különféle kellemetlenségekkel járhat. Elképzelhető, hogy nézeteiért, hajthatatlanságáért a szerzőt egyesek lezsidózzák, mások pedig fasisztának titulálják. (Lehetséges persze, hogy tévedek — habár a mai magyarországi belpolitikai marakodások függvényében...) A politikai vetületen átlépve viszont megállapíthatjuk, hogy a történelmi tények tisztelete, az ok-okozati összefüggések felderítése, bemutatása emberi és kutatói egyenes gerincről árulkodik. Ha nem létezik jó és rossz (vagy eredeti!) demokrácia, akkor a történész neve mellé sem szabad odabiggyeszteni ezeket a jelzőket. Vagy történészként vagy ferdítőként viselkedik. Ami még súlyosabb — s erre Romániában sajnos egyre gyakrabban figyelhetünk fel —: egyes történé-szeknek nevezett egyének politikai megfontolásból meghamisítják, átírják a múltat. Schmidt Mária akkora adatbázist és olyan meggyőzőnek tűnő érvrendszert vonultat fel, hogy a legnagyobb rosszindulattal sem gyanúsítható történelemhamisítással. És azzal sem, hogy "konjunkturálisan jó" történész. Csak történész.

Másik erőssége: tud írni. Annak ellenére, hogy "csak történész", jobban ír mint néhány "író". Könyve a diktatúrák örvényében vergődő 20. századi Magyarország megrendítő regényeként is olvasható. Ez a "nagyregény" változatos kutatások összefoglalása; válogatott tanulmányokból áll össze (némelyik még a rendszerváltás előtt kiadásra került), azonban a körkép teljes-nek tűnik. Egyes részegységek megismétlődnek a különböző fejezetekben, azonban ez nem teszi vontatottá a "cselekményt". Két tanulmányban is leírja a szerző, hogy a magyar—jugoszláv határt átlépte három palesztinai illetőségű önkéntes. A zsidómentési akció sikertelen volt, ugyanis lebuktak, és ketten életükkel fizettek. A szlovákiai zsidómentés történetét, a fejenként két dollárért eladott zsidók esetét ugyancsak kétszer olvashatjuk e könyvben. A második világháború utáni perek történetét, körképét nyújtó tanulmány magyarországi részében rövid jellemzés olvasható a Bárdossy-esetről. Az, hogy mennyire foglalkoztatta a történészt az első magyarországi kirakatper, egy különálló tanul-mány is jelzi, amelyben az egykori miniszterelnök sorsát részletesen bemutatja Schmidt Mária.

A formai vonásoknál sokkal lényegesebbek a tartalmiak. A szerző teljességre törekvő magatartással tárja fel a magyarországi zsidók helyzetét és második világháborús történetét. Történelmi visszatekintést nyújt a magyarországi zsidóemancipációról, majd tételesen bizo- nyítja, hogy a magyar zsidó közösség "a hagyományos magyar uralkodó osztály" jóvoltából (az ország német megszállásáig) biztonságban volt. Igaz, hogy jogfosztottá vált (l. zsidótörvények), azonban lényegesen jobb pozícióban leledzett, mint Európa legtöbb zsidó közössége. Horthyt a kommunizmus ideje alatt mocskolták, lefasiztázták, azonban neki köszönhető, hogy a vidéki zsidók az utolsó pillanatig átvészelték a háborút és a budapesti gettó jóformán érintetlen maradt — állítja a történész. Ugyanakkor indulatosan ír a "civilizált világ" közönyéről. Elsősorban a nyugati hatalmakat vádolja a magyarországi zsidó közösség pusztulása miatt. "Tudta a római pápa, a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke, tudták Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetői. Tudták Magyar-ország felelős beosztású hivatalnokai. Tudták, és nem tettek semmit. Hagyták, hogy elpusztuljon Európa utolsó, szinte sértetlenül megőrzött, nagy múltú zsidó közössége is a háború befejezésének utolsó órájában." De ugyanígy nem akartak a kommunista lágerekről sem tudomást szerezni az (akkor még) bajtársak. Vajon miért? És "miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitz gázkamráit, a haláltáborokba vezető vasútvonalakat, vasúti csomópontokat?" És a nyugati hatalmakon kívül más is elmarasztalható — véli a történész. "Az amerikai zsidó szervezetek vezetői [...] fontosabbnak ítélték meg a háború vége után létrehozandó palesztinai zsidó államért folytatott harcukat, mint a végveszélyben lévő európai zsidóság mentését." Kit kell tehát felelősségre vonni?

Mielőtt azonban ilyesmiről szó eshetne, meg kell vizsgálni a zsidó közösség életkörülményeit. Schmidt Mária többek között azt tanulmányozta, hogyan éltek a magyar zsidók a vidéki városokban a második világháború alatt, milyen lehetőségeik voltak, hogyan teltek mindennapjaik. Kényes kérdés a civilkurázsi elsorvasztása kapcsán írt tanulmányban: "Hogyan vizsgázott a nem zsidó magyar társadalom 1944—45 sorspróbáló hónapjai alatt?" Egyesek kiadták a zsidókat a megszálló németeknek. Mások éppenséggel kárörömmel vagy elégtétellel szemlélték pol-gártársaik pusztulását. Feljelentették, üldözték a zsidókat. Azonban nem kevesen voltak azok, akik rejtegették a fenyegetett embereket, vállalva ezzel a kockázatot, hogy őket is deportálhatják.

Terjedelmes összeállítás olvasható a könyvben a cionista baloldal rendőrségi megfigyeléséről. A nyilvántartásba vett bal-oldaliak adatai érdekes tényekre vetnek fényt. Az izraelita nők középiskolai végzettsége jóval magasabb arányú (44%) az átlagosnál (27%). A cionista mozgalomhoz csatlakozottak 84 százaléka nagyon fiatal, 25 év alatti volt. (A nők esetében 94%.) Az ipari munkásság képviselte a budapesti bal-oldal 54 százalékát. (A cionisták esetében csupán 54%.) Sokkal érdekesebb eltérés figyelhető meg az értelmiségi csoport esetében. A budapesti baloldal 14, a cionisták 32 százaléka volt értelmiségi. Pontos ki-mutatást kap az olvasó a nyilvántartásba vétel okáról is. A budapesti adatokat vidéki rendőrkapitányok havi politikai jelentései egészítik ki. "Zsidóellenes kitételeket a felterjesztett anyagoknak csak kis része tartalmaz. Ezek között a harcos antiszemiták radikális megfogalmazásaitól a konzervatívok leülepedett ellenérzéseinek kifejezésre juttatásáig minden árnyalat megtalálható. A mai olvasó ugyanakkor kénytelen megállapítani, hogy a vidéki rendőrkapitányságok vezetőinek egy része a háborús években határozottan antiszemita beállítottságú volt." A jelentéseket böngésző, azokat feldolgozó történész különös jelenségre hívja fel a figyelmet. A visszacsatolt részek zsidóellenessége radikálisabb volt, mint a "trianoni Magyarországé". Miért? Logikus magyarázatnak tűnik, hogy az újonnan kinevezet rendőri gárda még nem rendelkezett helyi kapcsolatokkal. De ösz-szefüggés mutatható ki "a zsidóellenesség és a zsidóság helyi arányszáma, valamint asszimiláltságának foka között" is. A visz-szacsatolt részek városaiban a zsidó lakosság aránya jóval magasabb volt (14%), mint az anyaországi települések esetében (4%). Talán ez az oka annak, hogy a legtöbb megszorító intézkedést követelő jelentés (86%) Erdélyből származik.

Pszichológiai megközelítést is kap az olvasó, ugyanis a szerző megpróbált fényt deríteni arra, hogyan befolyásolták a zsidók hangulatát a háborús hírek. A történészt ezen a kérdéskörön belül az érdekelte leginkább, milyen információk álltak a magyar zsidók rendelkezésére a bel- és külföldi zsidóüldözésekről. Valóban nem tudták a zsidó vezetők, hova tartanak az emberekkel megrakott tehervonatok? A tanulmányokból kiderül, hogy a magyar zsidó közösség vezetői (és nem csak ők) több nyelvet ismertek, hallgatták a külföldi rádióadókat, tehát a náci halálgépezet működési elvéről tudomást szereztek. Szemtanúktól is hallottak rémtörténeteket. Igaz, a legtöbb helyen a zsidók abban reménykedtek, hogy a pogromok és a deportálások nem ismétlődnek meg az ő környezetükben is. (Utolsó percig hitték, hogy "csupán" az évszázados tapasztalat folytatódik: "a zsidóüldöztetések elsődleges célja a zsidó közösség anyagi, nem pedig fizikai megsemmisítése".) A döntéshelyzetbe ta-szított zsidó vezetők, a nácik által alakított zsidó tanácsok esetében óhatatlanul felvetődik a kérdés: felelősek voltak-e a népcsoport kiirtásában? A háború után vádat emeltek egyes zsidó tanácsok vezetői ellen. Legkegyetlenebb ítélet Romániában született; az itteni tanács vezetőit elítélte a frissen berendezkedett kommunista államgépezet. A vád az volt ellenük, hogy népük akarata ellenére elfogadták kinevezésüket, és az ellenséggel kollaboráltak. (Schmidt Mária megjegyzi, hogy a kommunisták ugyanolyan kirakatintézményeket hoztak létre, mint a nácik, ugyanúgy megkövetelték az "együttműködést".) Háborús körülmények között rendkívül nehéz dönteni. Fel szabad-e áldozni a közösség egy részét az életképes rész megmentése érdekében? Főleg akkor, ha sejthető volt, hogy előbb-utóbb mindenkire sor kerül... és "legtöbbjüket még a hőssé válás lehetőségétől is megfosztották". A történész együttérzése teljes. Azt állítja, hogy a térdre kényszerített, megalázott zsidóktól utólag nem lehet olyasmit követelni, ami az adott körülmények között elképzelhetetlen volt (ellenállás), vagyis nem lehet azzal vádolni őket, hogy saját maguk elpusztítása miatt ők a vétkesek.

A zsidómentés kapcsán az egyik legvitatottabb eset a Budapesti Mentőbizottság alelnökének, Kasztner Rezsőnek a nevéhez fűződik. Magyarország német megszállása után a Mentőbizottság tárgyalásokat kezdeményezett, "pénzt ajánlott, és életeket kért cserébe". Kasztner Eichmannékkal tárgyalt, és elérte, hogy egy 300 fős csoportot Svájcba küldhessenek. (Végül 1685 zsidó mehetett Svájcba.) A fejpénz 1000 dollár volt. A németek nem egyeztek bele, hogy csak gyermekek kerüljenek ebbe a csoportba, mert a magyar hatóságok előtt titkos cionista akcióként akarták feltüntetni az ügyletet. A magyar politikai rendőrség többször letartóztatta Kasztneréket. És itt következik valami, amiről ritkán esik szó: az SS kimentette őket, ugyanis nem derülhetett fény arra, hogy (pénzért) az SS zsidókat szöktet ki Magyarországról. A svájci szállítmánnyal párhuzamosan Eichmann beleegyezett abba, hogy 30 ezer zsidót ne Auschwitba, hanem Bécs környéki lágerekbe szállítsanak. "Jégre tették" őket. (Az ő esetükben a fejpénz 100 dollár volt, azonban kifizetésre már nem kerülhetett sor.) Hogyan lehetett végrehajtani ezt a két mentőakciót? Az egyik ok a pénz volt. A másik pedig az, hogy a nácik abban reménykedtek, Kasztner mellettük fog tanúskodni a háború után. (Egy háborús bűnöst meg is mentett Kasztner.) 1952-ben Izraelben kollaboránsnak, árulónak, nácibérencnek titulálják Kasztnert. 1955-ben a bíróság elmarasztalja. 1957-ben meggyilkolják — az utcán. 1958-ban az Izraeli Legfelsőbb Bíróság felmenti. Kivételt csak a háborús bűnös Becher ügyében tett tanúvallomás képez. Kasztner rágalmazóját azonban alapjában véve a bíróság nem marasztalta el... hiszen a bűntetés csak jelképesre sikerült.

Különös történet... Ennél is "érdekesebb" a második világháború utáni "politikai igazságszolgáltatás" esete. A győztesek igazságszolgáltatása nem minden esetben volt érthető és igazságos — véli a szerző. "Az ítéletek közül az utókortól a legtöbb kritikát Hess életfogytiglani börtönbüntetése és Streicher halálos ítélete kapta." Miért nem Hitler helyettesét ítélték halálra az antiszemita hecclap főszerkesztője helyett? És miért válhattak a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék tagjaivá olyan bírák is, akiknek helye a vádlottak padján lehetett volna?! Az ugyanilyen pikáns történelmi tények sora meglehetősen hosszú. A háborús bűnök gyűjtőfogalmát a nyugatiak csak a németekre és szövetségeseikre vetítették ki, szó sem esett az angolszász és szovjet csapatok által elkövetett atrocitásokról, Drezda indokolatlan bombázásáról vagy az atombombák "kipróbálásáról". Ugyani-lyen furcsaságra hívja fel a figyelmet Schmidt Mária, amikor megemlíti, hogy a nyugati demokráciák az egyéni szabadság-jogok elismerésére épülő jogállamok, azonban még a háború befejezése előtt eljátszadoztak a kollektív felelősségrevonás gondolatával a majdani győztesek. Egyesek a náci vezetők tömeges likvidálását követelték, mások a felesleges német munkaerő Afrikába való deportálásáról beszéltek. A legharciasabbak az egész német népet példásan meg akarták büntetni. A felelősségre vonás végül felemásra sikerült, és a teljes nácitlanítást Nyugaton nem hajtották végre a kellő szigorral. Miért? Elsősorban azért, mert a nyugati hatalmak féltek a szovjet terjeszkedéstől. Olaszor-szágban például a háború alatt az összes közhivatalnoknak kötelező módon be kellett lépnie a fasiszta pártba. A háború után nem lehetett őket elbocsátani, mert ezzel az olasz kommunisták pozíciója jelentős mértékben megerősödött volna. De 1951-ben már Németországban is széles körű kegyelmet hirdettek a győztesek. Franciaország beszédes "példája" Maurice Papon, aki egy évtizedig a francia rendőrséget vezette, majd költségvetési miniszter lett. Őt csupán 1997-ben vádolták meg emberiség-ellenes bűncselekményekkel. Schmidt Mária az "ellenálló Franciaor-szág" mítoszát meggondolkoztató adatokkal támadja: "míg Norvégiában, Belgiumban és Hollandiában 100000 lakosból legkevesebb 400-at, és maximum 640-et ítéltek el kollaborálásért, Franciaországban mindössze 94-et". S vajon miért mondták ki a 100 éves kutatási tilalmat az oradouri végengzéssel kapcsolatos iratok-ra? Ugyanilyen különös, hogy a Hess-iratok kutatási tilalmát ötven év elteltével sem oldották föl...

A szovjet megszállás alá került országokban az "igazságszolgáltatás" más elvek alapján történt: "a háborús bűnösök a nép ellenségei voltak. A nép ellenségei pedig háborús bűnösök." Ez már-már a nyuszikás viccekre emlékeztet. "A háborús bűnösség fogalma parttalanná vált, és használata egyszersmind az újonnan berendezkedő diktatúra egyik hatalomszerzési és legitimáló tényezőjévé vált." De előszeretettel alkalmazták a kollektív büntetést is (népcsoportok kitelepítése, kény-szermunka). Ismét a "közömbös demokráciák" felelősségéről beszélhetünk. "Nem hunyhatunk szemet afelett, hogy a kommunista rendszer védőpajzsa mögé bújt népirtó, háborús és emberiségellenes bűncselekmények sorozatát elkövető politikusok, katonák, civilek és kollaboránsaik felelősségrevonása, szervezeteik kollektív elítélése 1990-es bukásuk után sem történt meg." Míg a fasiszta pártok alapítása ezekben az országokban tilos, addig a kommunista vagy neokommunista pártok létét egyetlen törvény sem nehezíti meg. "Azok a társadalmak, melyek több mint negyven évig éltek apártállami viszonyok közé szorítva, nem érdekeltek a múlttal való radikális elszámolásban, nem szívesen fordulnak szembe egykori elöljáróikkal, néznek szembe egykori önmagukkal." A nyugati demokráciák kettős mércéje továbbra is változatlan. A náci háborús bűnösöket 50 év múlva is üldözik és elítélik, "a kommunista bűnelkövetőket ugyanakkor még csak szalonképtelennek sem tekintik". Kemény vádak.

A náci vagy a kommunista rendszer okozott fájóbb, maradandóbb sebet Európa 20. századi történetében? Félelmetes dolgok történtek Hitler Európájában, de sokkal furcsább világ volt Sztáliné. A Rajk-per amerikai szálai leggöngyölítése során a történész érdekes következtetésre jut: "Rákosi vezetésével a magyar államvédelem jó munkát végzett. Sztálin is meg volt velük elégedve. Az ellenakció sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy hatása a mai napig tart. A baloldal sohasem bocsátott meg a Hiss ellen fellépő Nixonnak. A véreskezű kommunista funkcionárius Rajkból pedig mártírt csináltak." Hogyan lehetett olyan hatásos kirakatpereket előkészíteni és végrehajtani, amilyenekkel a kommunista tömb országait megörvendeztették a tankokon érkező új urak? "Minden diktatúra megtalálja a társadalomnak azt a rétegét, melyet kulcspozícióba ültetve szándéka megvalósításáról gondoskodhat." A magyar társadalomnak márpedig bőven kijutott a parancsuralmi rendszer "áldásaiból".

A rendszer kiszolgálása kapcsán a szerző egy különösen kényes és meglehetősen összetett kérdést is érint könyvében. Miként vált a zsidóság néhány képviselője a magyar kommunista rendszer kiszolgálójává, sőt teljhatalmú úrrá? Miért mondta Berija azt, hogy Magyarországnak volt osztrák császára, török szultánja, de nem volt és sosem lesz zsidó királya? Avagy ki volt Rákosi, Gerő, Farkas és Révai? A képlet egyszerűnek tűnik: a zsidóemancipáció százada után következik a zsidóüldözés, a megsemmisítés terve; a fenyegetett zsidóság csalódott a magyarságban, éppen ezért a "felszabadítók" táborába áll be. Tehettek-e arról, hogy a szovjetek értek hamarabb Budapestre? (Hála a háború befejezése előtti megegyezéseknek...) "Az első időkben az örökös káderhiánnyal küszködő kommunisták nem nélkülözhették azokat a lelkes, zsidó származású jelentkezőket, akik az új ideológiában bízva a kommunista párt támogatóivá és híveivé váltak. A magyar zsidók egy része ugyanis a magyar-zsidó kettős kötődésben csalódva az új identitást ígérő szocializmus felé fordult." Meglehetősen hamar kiderült, ez is zsákutca. A kommunista párt már 1946 elején reakciósnak bélyegezte a cionizmust. Sztálin többször említést tett arról, hogy Rákosi zsidó, és azt követelte tőle, hogy a fontosabb beosztásokba ne zsidókat, hanem magyarokat ültessen. Hiába a nevek magyarosítása és Rákosi állandó bizonyítási vágya, miszerint ők "kommunisták, csak kommunisták"... "Túl későn ébredtek rá, hogy új uraik az első adandó alkalommal bűnbakként dobják őket oda a rendszer védelmében."

Milyen volt ez a szörnyrendszer? A kommunisták azt is kiagyalták, hogy éppen azokkal a zsidókkal kellene "beismertetni" Wallenberg meggyilkolását, akik hálával tartoztak a híres embermentőnek. És hol végeztek alávaló módon jótevőjükkel? A zsidó hitközösség pincéjében... Ennél jobban semmi sem jellemezhetné a letűnt rendszer módszereit.

Amikor pedig letűnt rendszerekről beszélünk, hinni szeretnénk, hogy létezik/ létezhet valami más is. Természetesen nem a történész feladata a magyar társadalom legkívánatosabb jövőképének a megrajzolása, nem a történésznek kell felmutatnia a tökéletesen működő polgári demokrácia álomképét... Nem, Schmidt Mária egyetlen helyen sem mondja ki, hogy a magyarságnak ezen az úton kellene elindulnia (végre-valahára), de pontos körképet/ kórképet ad mindarról a rosszról, amiben részünk volt. Az egyszerű felmutatás felszólítássá válik: soha többé ne fogadjunk el önkényuralmi rendszert. Egyetlen eszme nevében sem menthetjük fel azokat, akik az emberi méltóság sárba tiprásán fáradoztak. Végső soron miben különbözött a fasizmustól a kommunizmus? Semmiben. "Az a társadalom, amelyet megfosztanak demokratikus szabadságjogaitól, kiszolgáltatottá válik a mindenkori hatalommal szemben".

Kár, hogy a könyvet Romániában nem lehet megvásárolni.

Magvető. Bp., 1998.