Alkony. Valahol egy távoli óceán partján. A visszasütő nap fényében úgy csillog a víztükör, mintha emlékeztetni akarna valamire. Olyan, mint a varázstükör.

Róbert elfordul a tengertől, bemegy manzárdszobájába, ennek balkonjáról szokta álmatlan éjszakáin bámulni a hazudozó hullámokat. Most előveszi varázstükrét. Belenéz. A varázstükörben — ami Róbert életének másik neve: hullámzik a múlt. Kisgyerekek állnak négyszögben egy iskolaudvaron, piros nyakkendőjüket borzolja a szél. Az akcióban, eléggé meg nem gondolt, sőt bűnös módon iskolánk némely tanulója is részt vett. Az igazgató a bűnösök példás megbüntetését kérve a fasiszta veszélytől óv. Róbertnek a "fasiszta veszély" felemlegetésekor azonnal rémképei támadnak, miközben ujjaival idegesen morzsolja piros nyakkendője csücskét. Nagyapját látja, akit ő önhibáján kívül nem is ismerhetett. A magas, hajlott hátú, kaftános öregember egy végtelen menetben tűnik fel, mellén világít a sárga csillag. A menet két oldalán szuronyos puskájukkal hadonászó, ordibáló csendőrök. A menet szögesdrót mögött tűnik el. Füst kél, eltakarja a napot és a holdat. A varázstükör szikrázik, de nem huny ki, most egy osztálytermet mutat. Nyurga pattanásos kamasz hangját hallani. Azzal vádolja Róbertet, hogy gyűjtőszenvedélye minő kalamajkát teremthet. Azáltal, hogy egy-, három-, öt-, sőt tízbanisokat gyűjt, inflációt idézhet elő (!), bűnös módon segítve ezzel a meggondolatlan cselekedetével is az ugrásra készen álló imperialistákat, akik mint "éhes farkasok" lesik a béketábort, hogy alkalmas időben rávethessék magukat, megsemmisítve a román, magyar és más nemzetiségű dolgozók testvéri egyetértéssel létrehozott népi demokráciáját. Hiába védekezik ő — most gyermekként ágál a tükörben, arca kivörösödik —, hogy fizikai kísérletekhez kell a pénz, az osztag tagjai ezzel természetesen nem értenek egyet. Kipirult arcú kamaszok ugrálnak fel, bőszen csatlakoznak az előttük szóló Kun Árpádhoz. Róbertet kizárják a pionírszervezetből. A jelen lévő fizikatanár kedvetlenül fordul el, arca rángatózik. Nem tudni még: sírni készül-e vagy épp ellenkezőleg: nevetni? Vagy nevetését próbálja minden erővel visszafojtani? A tükörben újra változik a kép. Egy folyópart tűnik fel, alkonyatban. Két kamasz sétál a folyóparton. Az egyik én vagyok. "Jól eldöntötted-e?" — kérdezem Róberttől. "Mit?" — kérdezi ő. "Hát, hogy elmész miközülünk?" "Csodálkozol?" — néz vissza rám dacosan, vonzón, felejthetetlenül. — Engem itt üldöznek. Apámat is üldözték, nagyapát megölték, mindég is vegzáltak minket. Családilag is kiközösítettek. Nagyapámat, nagyanyámat, három nagynénémet, két nagybátyámat, unokatestvéreimet, a család rengeteg tagját a fasiszták ölték meg." "Titeket most senki sem akar megölni!" — makacskodok én, de ő hajlíthatatlan. "Honnét tudod te azt?" "Most nem olyan időket élünk. Most..." "Egyébként tudod — védekezik Róbert —, hogy nem én döntöttem. Engem meg se kérdeztek. Ki kíváncsi egy kölyök véleményére? Apám döntött, őt is kizárták a pártból, pont akkor, nem, amikor engem azok az idióták az infláció előidézésével, sőt gerjesztésével vádoltak meg osztaggyűlésen. Apámat elhajlással, revizionizmussal vádolták meg, azt se tudom mi az, de veszélyes, pedig ő..." "Elhagyod a házadat?" "Ez nekem kérlek nem a hazám — toporog Róbert, megkínzottan nézve rám. — Nekem, hogy tudd, nincsen is hazám!" "Hazája mindenkinek van!" — mondom a kelleténél erélyesebben. "Neked sincsen — néz diadalmasan rám. — Ez neked se a hazád! Téged, titeket is bozgornak tartanak. Tudod, mit jelent ez a szó?" "Én egészen pontosan... — dadogni kezdek. — Nem, de..." "Hazátlan bitang, azt jelenti" — mered rám Róbert, aztán elfordul s rángatózik a válla.

A tükör most elhomályosul, villámok cikáznak a felületén, mintha meg akarna repedni, majd a lila és vörös repedések közé betör a tenger. A tengeren egy hajó úszik; olyan az egész, mint egy angol tájkép. A fehér hajó fölött cikázó sirályok megfejthetetlen kérdőjelek. Róbert a fedélzeten áll, apja mellett, és azt kérdezi mogorva atyjától, hogy a kibucban vannak-e pionírok? "Vagy Izraelben nincsenek pionírok?!?" Apja nem válaszol. Anyja idegesen szól rá; "Robika hagyd békén az édesapádat, kérlek, ne mind kérdezzél butaságokat." Apja legyint: "hagyjad, hadd tanuljon a gyermek!..."

A hajó megy.

A következő kép déli fényben ragyogó sivatagi tájat mutat. A homokon tankok araszolnak előre, felülről igyekvő bogaraknak néznek ki. Az egyenruhás Róbert egy tankból kászálódik ki és megindul az arab hadállások felé. A vakító fehér homokon árnyéka olyan, mintha tűvel karcolták volna. Fölötte nagy fekete madarak kóvályognak a levegőben. "Mi a nevük?" — mutat Róbert állával tétován a madarak felé, de a társa — alacsony, vöröshajú, pattanásos képű ogyesszai fiú — értetlenül néz rá. Mint kiderül, ő nem is látja a végzet fölöttük kóválygó nagy fekete madarait. Róbert mindenesetre megigézetten figyeli a masszív árnyékaik fölött cikázó madárárnyakat s csak akkor rezzen fel, amikor a szemközti lövészárokból kiugró ellenséges katonák lövöldözve és ordítozva kezdenek felejük rohanni. Társa már lő. 1967 nyarán vagyunk, szerdai napon, délután fél három után egy perccel. Én Viola (akkori szerelmem) kezét szorongatva, dideregve jövök ki az Oltból. Megtörülközünk, leülünk Zsé bácsi háta mögé a pokrócra. Kibicelünk, jöhet idő ugyanis (akkoriban hevesen hiszem, hogy elközeleg), amikor mi is beülhetünk játszani. A pókerparti elhúzódik, a játékosok ugrásra készen, de rezzenéstelen arccal figyelik egymást. Róbert kezében közben megszólal az Uzi, rémült arabok szórodnak szét előttük, árnyékaik az idegesen röpködő nagy fekete madarak árnyékai közé vesznek. Megadóan tartják fejük fölé a kezüket. "őket sem látja?" — fordul Róbert diadalmasan az ogyesszai fiú felé, s csak akkor veszi észre, hogy pattanásos arcú bajtársa a földön fekszik, keze görcsösen markolja a homokot, szája sarkából vér szivárog, nyitott szemébe fagy tizennyolc esztendeje. A felemelt fejű arabok a Róbert szeme előtt gomolygó vörös ködben tűnnek el a semmiben, végül csak egy marad ott, eltorzult arccal fekszik a földön, halkan nyög, megadóan szorítja vérző combjára a kezét, szemében állati félelem, szája szélén véres nyál, elharaphatta a nyelvét. Szomjas lehet — gondolja Róbert és reflexszerűen nyúl kulacsa felé, pillanatokra leeresztve a lövésre készen tartott géppisztolyt. Amikor Zsé bácsi győzelmes mosollyal vágja ki a royal kvintet — a mesében mindent lehet! nohát meséljünk! —, a rendező arca eltorzul, s Viola közelebb húzódva hozzám, fülem harapdálva sörözni hív. Az arab mindenesetre mohón kezdi nyelni a szájához tartott kulacsból a pepszit. A combjából folydogáló vércsíkokat mohón issza be a kegyetlenül és kékesszürkén szikrázó több ezer esztendős homok. Zsé bácsi ránk kacsintva söpri be a nyereséget, "akinek nincs szerencséje a kártyában, még lehet a szerelemben" — jegyzi meg a víz felé rohanó rendező után nézve, majd "egy sör tényleg nem ártana!" kiáltással emelkedik fel, és partnerei dühös megjegyzéseit füle mellett elengedve a kocsma felé indul, átölelve Viola vállát. Én fél lépéssel lemaradva megyek utánuk, szerelmem alakjában gyönyörködve. Róbert közben vállára kapja pehelysúlyú ellenfelét, előzőleg saját szíjával szorítva el úgy, amennyire a combját, nehogy elvérezzen. Émelyeg az erős vérszagtól, s az ájult arabbal a vállán visszafordul elhagyott tankja felé. "Mi van? — üvölt rá a tankból kiugró őrmester. — Hova viszed?" "Sebesült" — motyogja Róbert. "Lődd le már azt a patkányt!" — üvölti az őrmester, Nyekuláj, egykori kijevi géplakatos, aki már a Vörös Hadseregben is szolgált, ezért is léptették vészes gyorsasággal elő. "Sebesült" — mondja konokul Róbert — "Hogyan lőhetném le, őrmester úr. Rá is érvényesek az ENSZ előírásai. A genfi konvenció. Sebesült!" "Lődd már le, te hülye állat!" — tajtékzik Nyekuláj és dühében nagyot lök Róberten, aki hasra vágódik a homokon. Az ájult arab mellette fekszik, kifürkészhetetlen az arca. Fölöttük újra megjelennek a hatalmas fekete madarak, árnyékaik eltakarják őket, ide-oda cikáznak, a végzet ismeretlen rendeltetésű intő jelei. Árnyékaik, veszi észre a szédülő Róbert, pecsétek az ájult arab testén. De nem lehet tudni, most fejeződik-e be valami, vagy épp ellenkezőleg, most kezdődik el? Az őrmester a madarakat nézi, az arabot, a lassan feltápászkodó Róbertet és arca lassan fehéredik el. A dzsip ekkor érkezik melléjük, energikus arcú sovány kapitány ugrik ki belőle, s egyetlen pillantással felmérve a helyzetet a szanitéceket hívja. "De arab — makacskodik az őrmester. — Egy koszos arab állat! Le kell lőni. Nem akarja lelőni — mutat Róbertre. — Sőt, a hátán cipelte idáig. Saját szememmel láttam..." A kapitány visszafordul, figyelmesen végignéz az őrmesteren, majd Róbertet is szemrevételezi. "Foglyokat nem lövünk le, fiam! Mi nem vagyunk fasiszták!" És elismerően pillant a negyven fokos melegben didergő Róbertre. Hiába, gondolja, ezek az erdélyiek mégiscsak mások, mint a galíciaiak.

Ha ez film lenne, a két képsort párhuzamosan lehetne összevágni, a villámgyorsan pörgő csatajelenet gyorsan váltakozó képei a nyomasztóan elhúzódó pókerparti képeire rímelhetnének, lüktethetnének a jelenetek, éles ellentmondásaik feltárhatnák a résztvevők jellemét is, versengve számolhatnának be ugyanarról a pillanatról. S a végén fénybe borulhatna minden, sugárzó káprázatok közé veszve.

S a démonról még nem is volt szó!

Megjelenne természetesen a démon is! Varázstükrében Róbert, ha megidézi közös elmékeinket vagy külön engem, régi barátját, mindég egy homályos, kibetűzhetetlen arcú alakot lát mögöttem. Hol kisebbet, hol nagyobbat. Róbert egyik alaknak sem tudja kivenni pontosan az arcvonásait, azt is csak sejti, hogy egyáltalán van arcuk, mégis olyannak találja őket valami miatt, mint Schwarzeneggert a Conanban. Barbároknak? Bár a koboldot talán mégsem láthatja vérszomjas harcosnak, még kevésbé "halálosztónak". De én ezt innen a tengerparti toronyszobából nyilván nem tudom eldönteni, noha életemben kísér(t)őim a legelejétől jelen vannak, és nem látom őket. Sem a démont, sem a koboldot, mindközönségesen "földi" alakjukban, azt hiszem nincs is nekik ilyen, de egyáltalán kérdéses az is, szükségük van-e egyáltalán ilyesfajta alakra?

Mivel ez itt sajnos nem film, tartsunk rendet. Róbert fogfájós arccal nézi a varázstükörben a vöröskeresztes osztag tagjait, akik az ájult arab körül sürgölődnek. Bajonéttal hasítják fel nadrágját, szakszerűen kötözik be. Zsé bácsi felhajtja az napi első pohár sörét — ahogy megjegyzi, "megjutalmazza" önmagát huszárvágása végén; gondolja, néz sandán a megbékélten melléje húzódó rendezőre, megérdemli. A rendező belekortyol a sörébe és mosolyogva kérdezi: "de adsz revansot is, ugye, édes bátyám?" "Hosszú a nap" — válaszol a talányos sebészfőorvos, aki, ha ott lehetne a homokon, akár meg is operálhatná a sérült arabot. De nincsen ott, így most fürdeni megy el.

A tükör ismét elhomályosul, hatalmas zöldes foltok őrjöngenek a mélyén, sárkányokat formáznak, dinószauruszokat, óriásgyíkokat. Egy elveszett világ élő üzenetei... Róbert egy repülőben tűnik fel. A repülő Izraelből Új-Zéland, a mágikus sziget felé haladna, ha palesztin terroristák kicsiny, de elszánt csoportja, birtokába nem kerítvén a gépet, el nem térítené, Dél-Amerika felé. De egyszer csak feltűnnek az álarcosok, géppisztolyaikkal hadonászva, torokhangon fenyegetőzve kötözik meg a tehetetlenül mosolygó, riadt stewardeseket, az elfehéredő pilóták mögé állnak, akik máris forró tarkójukon érzékelhetik, milyen hűvösek a Thompson géppisztolyok csövei. A halál hűvösségét előlegezik. Egy kövér, verítékező terrorista kitámolyog a rémülten összehúzódó utasok közé és recsegő hangon követeli, Thomsonjával hadonászva, hogy álljanak fel a zsidók! Nini, veszem észre, angol géppisztolyaik vannak, ez náluk úgy tűnik, elvi kérdés, noha kétségtelen, az izraeli géppisztoly kisebb is és könnyebb is, terrortámadások céljára már csak ezért is a legalkalmasabb. "Vagy az elv, vagy a célszerűség — kommentálja Róbert egy későbbi levelében. — Már innen is látszik, hogy teljességgel őrült világban élünk, hiszen a kettő mindég terrorizálja egymást, felesleges bonyodalmakat idézve elő, melyeket el lehetne kerülni."

— Álljanak fel a zsidók — üvölti megint a terrorista a repülőben.

Néhány ijedt, idejéből kieső öregasszony emelkedik fel, majd tétován egy miniruhás, fiatal, csinos hölgy. Róbert ülve marad. Később egy levelében — mert a hetvenes években kezdi el a világ különböző távoli pontjairól nekem címzett, rendszertelenül hulló leveleiben feltárni sorsát — megmagyarázza döntését. Elege volt, akkor, abban a pillanatban lett végérvényesen elege az egészből. Amikor apja kitagadta, elképedve hallgatván döntését, hogy mégis elmegy Izraelből, nem bírja tovább, a békéért sem akar már harcolni, nemhogy holmi háromezer esztendős ősi zsidó területekért, neki már az ősi román, sőt az ősi magyar területekből is elege van egy életre, nos akkor még otthagyva a dühöngő és fehér hajú férfit a szülői házban, s bevágva maga után az ajtót örökre elmegy, még tétován él benne valamifajta remény, hogy egyszer valahol mégiscsak vállalhatja önmagát, hogy ezután az eljövendő helyzetekben mégiscsak önmaga lehet, ha szerencséje lesz. De szerencséje csak akkor lehet, ha maga is akarja. E remény akkor, abban a pillanatban foszlik szét és esik semmivé. Előzőleg, kitagadása és dacos távozása előtt Róbert (még dühét visszafojtva amennyire tudja) nyugodtan fejtegeti felháborodott atyjának, hogy a rabbinátus ortodox szárnyának hibbant és eszelős területi követeléseivel márcsak azért sem érthet egyet, mert nem tudja felfogni, elmaradott kelet-közép-európai elméjéval, hogy miért lenne ősi zsidó birtok az a terület, ahol háromezer évvel ezelőtt zsidók is éltek?!? Na nem! Atyja (ha még emlékezik egyáltalán rá), élesen elítélte a román sovinizmust, gúnyosan mondta az ő gyermeki füle hallatára, hogy minden olyan földdarab román területnek számít, ősi, sőt legősibb birtoknak a román idegengyűlölő álpatrióták beteg elméjében, amelyen a naprendszer kialakulása óta bocskor tapodott. Hát nem veszi észre, hogy ez tök ugyanaz?!? Róbert üvöltve mered atyjára, aki habzó szájjal üvölt vissza: "raus!!!" s kifelé mutat az ajtón túl, a világba küldi kitagadott fiát, lévén, hogy németül évtizedek óta nem volt hajlandó megszólalni, ez a fémesen, hideglelősen koppanó "raus!" volt a lehető legnagyobb sértés, mely egyáltalán elhagyhatta atyai száját. Ő akkor lelépett, kiürült szívvel indult el a világba, ahova küldték, hogy a repülőn, amely a "szabadságba" röpítette, megint fotytatódjék ugyanez a kisded, ám veszedelmes őrültség. Az örök kirekesztősdi. Na nem!...

Róbert a terrorista fekete álarcos arcába nézve nem vállalja önmagát. Először életében. "Elegem volt" — indokolja meg egyik hosszú levelében. Akkor határozza el, hogy mégiscsak "kiszáll" a buliból, a világ erőszakos játékaiból. Ha nektek mimikri kell, nesztek! És átalakítja arcát, ahogy erre kedves költője, Rilke is felhívja a közfigyelmet. Du musst deine leben -ndern — írja egyik szokatlanul egyértelmű, félreérthetetlen tanításában. Akkor határozza el, hogy ő is pontosan ezt teszi. Egyszer már el kell kezdeni. S ő élni akar, nem különféle rákényszerített, idegen szerepekben és fojtogató szituációkban, amelyek e szerepek egyenes következményei, hanem — szabadon. Közbevetőlegesen az arab, bizonyos Ibrahim, akit hatvanhét fojtogató nyarán a vállán cipelt, egy év múlva tűnik fel az új-zélandi kikötőben, ahova rövid kitérő után Buenos Airesből végre mégiscsak megérkezik Róbert, miután az argentín rendőrség rohamosztagosai lefegyverzik, és a rémült utasok előtt lövik szitává a géprablókat. Ibrahim Róbertet keresi a rejtelmes szigeten. Hálás neki, amiért megmentette az életét, akkor, ott, a kékesen szikrázó, gyűlöletes homokon. Ő is ide akar telepedni. Neki is elege van mindenből. Vagyonkájával be akar szállni Róbert porszívóüzletébe, és igyekszik elfelejteni szülővárosát, Alexandriát, ezt a titokzatos várost, amely meg-megszakadó történeteinek szereplőjeként Róbert életének is részese lesz. "Noha a por töménytelen mennyiségben kereng felettünk, és nincsen a világon az a porszívógép, amely felszívhatná, mégis — indokolja meg döntését Róbert — meg kell legalább kísérteni. Emlékszel, Bem József, egyik egykori példaképünk is ezért vállalta Temesvárnál, a túlerővel szemben, a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Emlékszel?"

A tükör most villan egyet és kihuny. Közben vigasztalanul besötétedik. A villa előtt kocsi fékez. Ibrahim és a két nő (a Róbert és az arab felesége) száll ki belőle és vidáman integet az erkélyre kitámolygó barátomnak, aki fejük felett komoran eltekintve a haragvó óceánt bámulja, a tigrisekként, sárkánygyíkokként egymásnak eső, marakodó hullámokat, és hazagondol. Irigyel bennünket. Azt hiszi, nekünk jobb.

A varázstükör

"Jövőnk alakulásáról ugyan mit mutat a varázstükör?" — kérdezem Róbertet egy levelemben, szkeptikusan, de tagadhatatlan érdeklődéssel. (Ilyenek vagyunk: gőgösek és kisszerűek, lenézzük ugyan, amit nem értünk, de ugyanakkor mélységesen izgat is, főként, ha a jövőnkkel ismertet meg valamilyen módon...)

1989 júniusában kérdezem ezt, s Róbert válaszlevelében (november elején kapom kézhez) gúnyosan kérdez vissza: "a te jövőd érdekel, barátja az erénynek, vagy a hazádé?" Lám, egykori párbeszédünk benne is elevenen él még, gondolom azonnal. Ide adalékként: Csehov a századforduló utolsó előtti napján, 1899. december 30-án Párizsból ír levelet Szentpétervárra bátyjának, és 1990. január 1-én (!) már a kezében is a válaszlevél. Hogy elmondhassa, ez az évszázad is jól kezdődik. Pedig a cári Oroszország is rendőrállam volt, ott is nyüzsögtek a levélcenzorok, s buzgón olvasták gyanús vagy nem gyanús személyek leveleit, de akkor — hogy is mondjam? — még működött a szisztéma. 1989-ben Romániában, a föld e páratlan helyén, már akadozik; minden lassan megy, s ezt csak részben írhatjuk a pökhendi és tevékenységét nem is igen titkoló "levélcenzor" számlájára. Kétségtelen, hogy ez az akadozó lassúság a néplélektől sem teljességgel idegen...

"A te jövődet csakis egy általad elkészített varázstükör mutathatná meg — figyelmeztet barátom Új-Zélandból — a román kommunista királyságét egy, a hős nép által készített óriási varázstükör. Ennek elkészítésére amúgy sincsen mód. Egyszerűbb kivonulni az utcákra és a terekre, és nyolcas és tizenhatos sorokban fel és alá hömpölyögni s kiabálni, hogy noi sîntem români. Hidd el spektábilis, ujjongott a szívem az örömtől, mikor a tévéhíradóban megláttam régen elfedettnek hitt hazám fővárosát. Ez igen, gondoltam. S még azt se kell kérdezni, Tóth Tihamér után szabadon; "hát érdemes volt, fiúk!" Úgyis rájön mindenki külön, hogy érdemes volt-e. Hagyjuk!"

Ez a levele nyilván már az események után érkezik, de előtte 1989. november 7-én egy akkor még megünnepelt "sátoros ünnepen" nyíltan és kérlelhetetlenül, már-már elfedettnek hitt proletár őszinteséggel kérdezem meg tőle: "de hogyan készíthetek varázstükört?" Bár az ünneplést azért már nem viszik túlzásba, híven Ceausescu folyamatos elhatárolódási mániáihoz. A román nemzeti televízió hosszú idő után először nem mutatja a Vörös teret. Nem láthatom a díszszemlét, Csapajev és Bugyonnij veterán és aggastyán bajtársait sem. Közben körülöttünk alakulni kezd a valóság, a helyzet változik. Eljön a román kommunisták időben remélhetőleg utolsó kongresszusa, a dadogó népszónok utasítására a határokat is lezárják, így akarják kirekeszteni az országból a glasznosztyról és a peresztrojkáról csivitelő "szabad" madarakat. Közben a baráti fővárosokban: Szófiában, Prágában, Budapesten forrong a tömeg, s a változás szele megforgatja a keletnémet mintaállamot is. Mindez természetesen a levélforgalom felgyorsulását akkor még döntően nem befolyásolja, inkább a helyi alattvalók kedélyállapotára van tagadhatatlan hatással. Akkor kezdődik az az óriási sakkjátszma, amely ma is tart és a tétje egy kikerülhetetlen dilemma: hogyan lehet alattvalóból — állampolgár? A varázstükör elkészítésének pontos leírását Róbert egy 1989. november 29-én keltezett leveléből sem kapom meg, magát a kissé megviselt kopertát is csak január 30-án veszem kézhez, igaz, 13-a óta várakozik keletre néző dolgozószobám egy újságokkal, folyóiratokkal, levelekkel telezsúfolt íróasztalán. Akkortájt — ahogyan már a történet elején utaltam is rá — én éppen Bécsben sétálok, némely átcsempészett régi pénzem pénzzé téve próbálom eldönteni, mihez is kezdek rám szakadt szabadságommal? S a metsző januári osztrák szélben — újra átélem, hogy menthetetlenül "kuruc" vagyok —, tétován azt gondolom: nekem már nem is kell soha többé varázstükör ahhoz, hogy megláthassam jövőmet. Jövőm ugyanis akkor éppen nem érdekel, illúzióm, hogy végre a jelenben élek, végre negyvenkét esztendősen megérkeztem saját késlekedő, elfuserált jelenembe...

Közbevetőlegesen: nagyon hamar és szkeptikusan állapíthatom meg, csak az események s a mértékkel fogyasztott görög fehér és enyhén gyantaízű borok csigáztak fel kissé akkor, s semmi érzékelhetően nem változott meg az életemben, csak a pénzem kevesebb s a Róbert levelei érkeznek valamivel gyorsabban... "A varázstükör elkészítéséhez — kezdi Róbert idegesítően kioktató hangnemben a levelet —, elsősorban bátorság kell. James H. Frazer nagy művében — olvastad te Az aranyágat, barátom? —, leírja, hogy például a zuluk óvakodnak attól, hogy pocsolyába bámuljanak, mert azt tartják, hogy a pocsolya mélyén szörnyeteg lakozik, amely bármikor képes elrabolni tükörképüket. Továbbmenve, már a régi görögök is óvakodtak vízben megjelenő tükörképükre pillantani, márpedig ők már akkor úgyszólván mindent tudtak, ami egyáltalán tudható. Rossz jelnek tartották azt is, ha valaki, mondjuk álmában önnön tükörképét látta. Perszeusz úgy menekült meg Medúzától, hogy bronzpajzsát fordította feléje, és csak pajzsa villogó tükrébe tekintve látta meg elmosódottan és homályosan a gorgó-arcot. Tükör által homályosan látunk — figyelmeztet Pál apostol. Így Perszeusz nem változhatott kővé, hiszen az Athénétől kapott pajzstükre elnyelte a szörnyeteg rontó hatalmát. A középkor félelmetes szörnyetege, a baziliszkusz tulajdonképpen az összes ránk maradt leírások szerint is elpusztíthatatlan volt. Ha a lovag netalántán összecsapva vele megszúrta, mindjárt el is búcsúzhatott hősi életétől, hiszen a baziliszkusz mérge a lándzsa hegyén át is felszivárgott és megölte. A rémséges szörnyet csak egyféleképpen lehetett elpuszítani. Már sejted ugye, hogy hogyan? Tükröt tartottak eléje s a baziliszkusz belepillantva rögtön szörnyethalt, nem tudván elviselni saját látványát... A basutók ezzel szemben — figyelmeztet rá az említett Fraser —, attól rettegnek, hogy a krokodil úgy is széttépheti az embert, ha tükörképére támadva, árnyékát rántja a vízbe! Nagyanyám annak idején éjszakára letakarta a lakásban lévő tükröket, akárcsak a papagáj kalitkáját. Ezt értettem, így legalább Puki is aludt s nem sertepertélt, de a tükröket miért?! Hogy ne jöjjenek ki a rossz szellemek, válaszolta felsőbbségesen nagyanyám. Borges arra szavaz, hogy egyszer — az új világkorszak hajnalán — a tükörből majd lánccsörgés fog hallatszani. Később jobb hangulatában nagyanyám elmondta: ő úgy tanulta saját mindenttudó dédanyjától, hogy akkor kell elsősorban a tükröket letakarni, ha halott van a háznál. De még jobb a fal felé fordítani őket, nehogy asztráltestjeik — amelyek tudvalevőleg még darab ideig a lakásban bolyonganak, a felravatalazott testek körül — elcsábítsák a túlélőket és átcsalják az árnyékok ősi birodalmába. A melanéziai Nyereg szigeti tavacskába a bennszülöttek bele sem mernek pillantani, mert hitük szerint a mélységben lakozó szellem elrabolhatja tükörképüket — nagy tükörkép és árnyékvadász ugyanis! — és ezzel az életüket is. A régi görögök és indiaiak is rettegtek attól, ha álmukban tükörképükkel találkoztak. Attól féltek, hogy a tükör szellemei, a vízi szellemek magukkal ragadják a lelküket, és volt anima, nincs anima, s így azután hamarosan lélektelenül pusztulhatnak el, mint a kutyák vagy az áspiskígyók vagy a sivatag hiénái. Az emberiség legkülönbözőbb népeinek hiedelmei szerint a tükör, a tükröződés ártalmas a lélekre, ezért az újszülötteket és a terhes anyákat rendszerint távol tartottak a víztükörtől. De ismétlem, a tükör végtelen hatalmáról beszél a Korinthusbeliekhez írott, második levelében a nagy hírű Pál apostol is. "Mi pedig az Úrnak dicsőségét midnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úr lelkétől."

"A kockázat tehát — meditál Róbert intelmeket halmozó, tanításokban bővelkedő, a tükör metafizikájáról értekező levelében — nagyon nagy! De — vigasztal meg váratlanul —, mikor nem volt az ebben a hányingert keltő században? S ti különben is egy permanens veszélyzónában éltek. És végső soron valamiképpen a regényeid is tükrök, nem? Lehet, már el is ragadták a lelked?! Ha ugyan, hercegem, volt neked olyan egyáltalán... Ne feledd Hadrianus utolsó tanítását:

Animula, vagula, blandula,
Hospes comesque corpris,
Quae nunc abibis in loca,
Pallidula, rigida, nudula;
Nec, ut soles, dabis jocos.

Létezik ennek a versnek magyar fordítása?..."

Válaszlevelemben kifejtem: igen, van! És mellékelem:

Lelkecske, lengécske, gyöngécske,
Test társa, pártfogója is,
Oly tartományba térsz, amely
Sápadt, szigorú, mezítelen,
És nem játszol többé soha."

Kifejtem azt is, hogy láthatólag minden tőle telhetőt megtesz a tükör mágikus hatalmát ecsetelve, hogy elrettenthessen a dologtól. Persze, mindhiába! Akkor már döntök, lesz ami lesz, varázstükröt készítek én is, hogy láthassam jövőnket.

Mindezt február elsején írott levelemben közlöm vele és várom a választ. Utazgatok megint, elugrom Bukarestbe, fővárosunk utcái negyven nappal a forradalomnak hazudott fordulat után is kopárak. Megegyezhetünk, az utcai hajcihő volt a paraván, amely jó ideig sikeresen takarta el a szemlélődők elől, idegenben is, idehaza is, hogy tulajdonképpen puccs történt, s a hatalmat az aktivisták első vonalától a harmad-negyedvonal nagy országos húsokra éhező káderei és aktivistái foglalták el, megannyi múltját megtagadó "kapitalista agitátor"...

Sétálok a Magherun, az emberek komoran sietnek el mellettem, Bécs és Budapest után óhatatlanul is feltűnik, hogy mennyivel több itt a rossz arcú, rosszul öltözött, ideges ember. Mindenki siet, a házakon golyó ütötte sebek, sok a betört ablak, az utcákon mindenütt szemét, dugig telt tartalmukat a járdára, az úttestre engedő, felborított kukák; szivárgó, megtelt kanálisok. Huzat van, mocskos újságpapír-foszlányokat hintáztat a szél. Az őrnagyné — régi ismerősünk — viszont meglepően derűlátó, "ugye, hogy mégis robbant a puliszka!" — csókol szertartásosan arcon és nevet, úgy ahogyan még nem láttam nevetni...

Részlet A katona és a démon című regényből.