A Magunk revíziója újrakiadása szerintem is csak ürügy lehet mostani eszmecserénkhez, hiszen az önrevízió, helyzetünk újraértékelésének igénye évek óta bennünk munkál. Tehetségemhez mérten 1997-ben magam is foglalkoztam e kérdéskörrel -- épp Magunk revíziója cím alatt. Többrészes eszmefuttatásom aztán Zajlásban című könyvemben is napvilágot látott -- bizonyságául annak, hogy a cikksorozatban felvetett gondolatokra olvasóim élénken reagáltak, és ezeket a válaszokat magamnak is tovább kellett gondolnom. Tehát időről időre módszeresen el kell végeznünk sorsunk, helyzetünk újraértékelését, mert -- szétszaggatottságunk, a trianoni trauma ellenére -- csak így tudunk reális és ugyanakkor biztató jövőképet megfogalmazni, kialakítani magunknak.

Vannak értelmiségkutatók -- olvasom a mostani eszmecserére szólító levélben --, akik egyenesen az értelmiségiek egy részének az árulásáról beszélnek...

Mi indokolja ezt?

Ha végigtekintünk az erdélyi magyar értelmiség különböző kategóriáin, láthatjuk, hogy mindenik képviselőinek a nevéhez kitűnő kezdeményezések fűződnek. Nem elhanyagolható például a műszaki értelmiségünk munkahelyteremtő igyekezete éppúgy, mint a csíkszeredai antropológiai csoport, amelynek tagjai elemezték és felmutatták a mai székelyföldi társadalom szinte minden gondját, baját; említhetném Illyefalvát is; a lényeg az, hogy az értelmiségi áll a legtöbb civil kezdeményezés mögött, amely választ próbál találni, keresni egy-egy kisebb tájegység gondjaira éppúgy, mint az erdélyi magyarságéra. Magánemberek pótolnak intézményeket, írók, közírók kutatják a magyarság közelmúltját, gondjait, a mai gondokat -- talán túl sokat is foglalkozunk a múlttal, ahelyett, hogy a jövőépítésre koncentrálnánk --, s akkor felteszem a kérdést: lehet-e, szabad-e egyáltalán az értelmiség árulásáról beszélni?

Én terepjáró ember vagyok, akit érdekel a társadalomban bekövetkezett minden mozgás, változás, úgy látom, hogy az értelmiség soraiban, szerepvállalásában, a '89-es fordulat után valóban bekövetkezett egyfajta törés, zavar -- mint egyébként a társadalom minden kategóriájáéban --, hitelvesztett lett az értelmiség egy része, hangzatos nevek tűntek el az erdélyi magyarság színpadáról, keresik a helyüket, s ez nemcsak az értelmiségi elitet érintette, de a falusi értelmiség jó részét is; nem, nem azért, mert kiszolgálói voltak a rendszernek, hanem mert minden megalázó és önérzetromboló munkát velük végeztettek; itt ne csak a kollektivizálásra, a különböző összeírásokra, a választásokon betöltött szerepükre gondoljunk; összeomlott a régi értékrend is, amelyben éltek-mozogtak, s helyében egy teljesítménycentrikusabb értékrend kezd kialakulni. Legtöbb helyen olyan fiatalok indítottak jó nevű lapokat, akik az ismeretlenségből törtek fel, úgymond nem volt "erkölcsi tőkéjük", s akikre éppen ezért -- bármilyen jól írtak is -- nem figyel nemhogy a társadalom, de a saját kisebb közösségük sem. Egyszóval versengés folyik az amerikai, argentin, brazil, mexikói sorozatfilmekre gyorsan rászokó filmek nézőiért, akik ezzel egy időben napi megélhetési gondokkal küszködnek, egyik munkahelyről futnak a másikhoz.

Mi gyermekkorunkban csak nyáron és akkor is ritkán ettünk zöldséget, gyümölcsöt, most a legtöbb család igyekszik megteremteni gyermekei -- s nemcsak gyermekei -- számára, hogy ne csak zöldséget, de a dömpinggel érkező déligyümölcsöt is naponta az asztalra tegye, ez a felfokozott igény nemcsak az étkezésben, táplálkozásban jelentkezik, hanem mindenben, az öltözködéstől a lakberendezésig, autóig; úgyhogy szinte elég, ha este nézheti a sorozatfilmeket, és nincs is igénye a magasabbrendű szellemi táplálékra. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról sem, hogy a napi politikai csatározások fölerősítették a napisajtó vagy politikai sajtó szerepét a kulturális sajtó ellenében; az emberek nagy többsége a napi, megoldhatatlannak tűnő kérdésekre keresi a választ, s amikor még ezek után egy-egy "értelmiségi arc" markánsabban megjelenik, megfogalmazza, felmutatja magát, akkor nemsokára kiderül, hogy az illető besúgó volt, ha igaz. Tehát ebben a helyzetben kellene az értelmiségnek "Mózesként" vezetnie népét -- ha volna igény rá, de nincs. Az erdélyi magyar falu munkaeszközeiben, termelési kultúrájában a feudalizmus szintjére süllyedt vissza: ha igényként meg is tudná fogalmazni, mire van szüksége -- nincs rá pénze. Ráadásul falun a legkevesebb gazdatudással rendelkező rétegek maradtak, ha van is ilyen tudásuk, kollektivista nyugdíjból tengetik életüket, próbálják talpra állítani a gazdaságot. A legnagyobb csalást a falu társadalma ellen követte el a hatalom, amikor a negyven év alatt, a régi eszközállomány helyén fölhalmozott gépparkot nem a falvak lakói kapták meg, hanem a gépállomások kis számú közösségei. Közgazdasági tudásuk nincs, kedvezményes hitelhez nem jutnak, a pénzintézetek iránti bizalmukat gyorsan szétzúzták a Caritas-szerű játékok, a megbukó bankok. A politikai hatalom párt- és más preferenciák alapján osztja le az információit éppúgy, mint a különböző pénz- s egyéb forrásokat; elég itt csak a külkereskedelemre gondolnunk, hogy kik kapnak kiviteli, illetve behozatali licenceket. Ezek után -- ismerve a segélyszállítmányok sorsát is -- ki, kik lehetnek, akikre figyel az erdélyi magyar társadalom? Most, amikor nyíltan megfogalmazható minden, amikor nincs kohéziós szerepe a szónak, verssornak, a sorok mögül kiolvasható gondolatnak, ki lehet "próféta" a saját hazájában? És kell-e próféta?

Ezzel együtt és ennek ellenére is tapasztalható egyfajta lassú tisztulás a társadalomban, s amikor majd elpallják az állami vagyont, megszületik a Rend is, megteremtik azok, akik ellopják. S ha ezzel egy időben mindenki rájön, hogy nem lehet az unokáink unokáinak is egzisztenciát teremteni, s ha megtörténik a társadalom átrétegződése -- Nyugaton, tudjuk, a mezőgazdaságban csupán a munkaerő töredéke van foglalkoztatva --, s ha kialakulnak a viszonylag biztos munkahelyek, akkor felerősödhet az igény az irányt és célt adó szóra.

A második kérdésre, hogy milyen gondokkal találja magát szemben a különböző országokban élő magyar kisebbségi elit -- szinte ugyanezt mondhatom. Az értelmiség elveszítette azt a "karizmatikus" szerepét, amellyel rendelkezett -- főleg a humán értelmiség --, ennek egy részét átveszi a politikai elit. Mivel az európai integráció leghátrányosabban a szétszaggatott magyarságot érinti -- egyes nemzetrészek bejutnak "Európába", mások nem -- a kisebbségi magyar értelmiség jövőformáló, építő szerepe felértékelődik. Választ kell keresni: mi lesz a sorsa a lemaradó, illetve kimaradó nemzetrészeknek, mit vált ki a többségi népekben a kimaradás -- valószínűleg a nacionalizmus felerősödését --, mit tehet ebben a helyzetben Magyarország? A sokat hangoztatott kettős állampolgárság egyáltalán nem járható út -- nem tudhatjuk, milyen válaszlépés következne a többségi nép politikai elitjétől --, valószínűleg egyfajta szelektív munkavállalási lehetőséget tud csak biztosítani Magyarország (ez a forint felértékelődésével gazdasági megerősödésünket is szolgálná), de a legfontosabb a nemzetépítés, az egységes nemzettudat kialakítása, amit Magyarország az utóbbi kilenc év alatt sem végzett el -- és itt főleg a magyarországi magyarság hiányos nemzettudatára, tudathasadásos állapotára gondolok. Programokat kell kidolgozni az elitképzésre: ne az egyetemi oktatást támogassa a mindenkori magyar állam (a legjobbak úgyis itthon végeztek), hanem az egyetem előtti és utáni képzést kell újjászervezni. El kell gondolkodni azon is, van-e szükség, milyen formában van szükség egy-egy kisközösség nemzettudatának erősítésére. A legjobbjaink elmennek -- az erdélyi tudat, mítosz már nem azt jelenti a mai fiataloknak, mint az ötvenéveseknek. Kis mértékben segíthet ezen, hogy ma már az internet segítségével nem egy fiatal kutató, mérnök integrálódhat a magyar társadalomba anélkül, hogy lakhelyet kellene változtatnia.

A harmadik kérdésre röviden szintén csak azt mondhatom: a magyarság most, a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején végre hátszelet kapott, s beérik a jövő. Ráadásul -- és ez sem elhanyagolható -- kreatív, munkát szerető nép vagyunk, ami csak fokozhatja a jövő megélésének optimizmusát, s ha az értelmiség ezzel egy időben tudatosítani tudja az erdélyi magyar társadalomban az iskolák szerepének fontosságát, hogy csak a kultúra, a "kiművelt fők" kapnak, kaphatnak életteret a huszonegyedik században -- akinek nem lesz eladható tudása, az a társadalom peremére szorul --, akkor már elmondhatjuk: hasznos munkát végeztünk. Mert pozitív folyamatok már jelentkeztek a társadalomban; megtörni látszik az egykézés, sőt a mai fiatalok közül sokan már két--három gyermeket is vállalnak. Minden gondunk, bajunk ellenére ez azt jelzi, hogy van egyfajta szunnyadó vagy ébredező életakarás az erdélyi magyarság soraiban. Persze nem utolsó igény az erkölcsi megújhodás sem, a megtisztulás, amelynek az értelmiség soraiban kell elkezdődnie.