Makkai Sándor közel hét évtizede hirdette meg azt a "magunk revízióját", amely az erdélyi magyarság szellemi és politikai vezetőinek kollektív önvizsgálatára szólított fel, és alig néhány esztendővel korábban kezdeményezett értelmiségi önvizsgálatot Babits Mihály, midőn Julien Benda nagy hatású könyve nyomán maga is úgy látta, hogy az írástudók elárulták hagyományos küldetésüket. Valószínűleg nem volt véletlen az, hogy mindketten a húszas és harmincas évek fordulóján kezdeményezték az értelmiségi önvizsgálatot és az erkölcsi számvetést: tíz esztendővel a történelmi Magyarország (és hogy Julien Bendára is utaljak: a "klasszikus Európa") összeomlása után, midőn már bizonyos távlatból lehetett megítélni azt, hogy az írástudók miként válaszoltak a nemzeti (és az egyetemes) történelem drámai kihívásaira, és milyen eredménnyel tettek vizsgát abban a helyzetben, amelyre senki sem készült fel, amelyet valamiképpen értelmezni kellett, és amelyben ki kellett alakítani egy új magyar (és európai) stratégiát, sőt egy új értelmiségi erkölcsi stratégiát. Babits és Makkai önvizsgálatra szólító írásai mellett mások is, például a reformista konzervativizmus "ideológusának" számító Szekfű Gyula, az egyetemes humanista távlatokat fürkésző Hamvas Béla vagy a "harmadik út" stratégiájának kialakítására készülő fiatal Németh László is értelmiségi önvizsgálatot és megújulást sürgettek.

Ennek az önvizsgálatnak és megújulásnak alighanem most, tíz esztendővel a közép-európai történelmi átalakulások (a "rendszerváltozás") után ismét elérkezett az ideje. Annál inkább, minthogy a jelen értelmiségével szemben megnyilvánuló bírálat szinte ugyanazokra a mulasztásokra és eltévelyedésekre hívja fel a figyelmet, mint a hetven esztendővel korábbi értelmiségkritika: Babits és Makkai, Szekfű, Hamvas és Németh figyelmeztető szava.

Talán elegendő, ha most csupán Babits Mihályra hivatkozom. Az írástudók árulása című (1928-ban keltezett) tanulmányban olvasom a következő megállapításokat: "Párthoz vagy csoporthoz tartozni — szeretni azt és harcolni érdekében — ez maga még nem elárulása a Szellem princípiumának. A régi korok írástudói is pártokhoz tartoztak, s harcolták azok harcait, néha nagyon is szenvedélyesen. De ó, szegény naiv »régi írástudó«! neki még esze ágába sem jutott, hogy ezt a szenvedélyt máshogy is lehessen indokolni, akárcsak önmaga előtt is, mint meggyőződésével és az igazsággal. Büszkén hangoztatta — még ha nem úgy volt is —, hogy egyetlen célja és mindenekfölött való ösztönzője az Igazság, s csak ennek felsőbbségével képzelte igazolhatni ügye érdekeit. Vajon ugyanígy beszél a modern »írástudó« is? Távolról sem. Ő arra büszke, hogy »egynek érzi magát csoportjával« — nemzetével, fajával vagy a proletariátussal —, »annak érdekeit mindenek fölé helyezi«, nyíltan hangoztatja, hogy nem ismer erkölcsöt annak javán kívül, s nem is kutatja, hogy igaza van-e. Ha nincs, annál rosszabb az igazságra nézve. Ez az, amit Benda egészen új jelenségnek érez a Szellem birodalmában, és méltán."

Valószínűleg túlságosan is szónoki fogás volna feltenni a kérdést: vajon mindezt nem követte-e el a magyar (és általánosságban a közép- és kelet-európai értelmiség) a "rendszerváltozás" után? Vajon nem szorította-e vissza az igazság (az Igazság) érvényesülését a személyes érdek, a párt érdeke, a klientúra érdeke? Nem szívesen mondom ki ilyen határozottsággal, de most, tíz esztendővel a történelmi átalakulások és hetven évvel Babits, Makkai és a többiek figyelmeztető szava után mégis ki kell mondanom: az értelmiség az elmúlt évtizedben ugyanúgy elárulta az igazságot, a nemzeti érdekeket, az európai szellem hagyományait, a keresztény erkölcsiséget és természetesen a maga küldetését, akár az első világháború és Trianon után. És ez az árulás mindegyik oldalon, mindegyik pártban egyformán tapasztalható volt, ha léteztek is figyelemreméltó és megbecsülést érdemlő kivételek.

Az 1989-ben bekövetkezett demokratikus átalakulás új lehetőségeket nyitott meg a politizáló értelmiség (a "politikai osztály") előtt. A régebbi politikai réteg (a Milovan Gyilasz korabeli kifejezésével "új osztálynak" nevezett kommunista "elit") minden törekvése arra irányult (és nem is sikertelenül), hogy a hatalmat miként lehetne megtartani vagy visszaszerezni, az új politikai réteg pedig szinte pillanatok alatt veszítette el korábbi (talán kényszerű) ártatlanságát, és igen hamar megtanulta azt, hogy a politikai befolyást és az úgynevezett "kapcsolati tőkét" miként lehet a személyes vagyonszerzés medrében ügyesen kamatoztatni. Manapság, legalábbis Magyarországon, szinte "fehér hollónak" számít az a politikus, aki nagyjából a maga korábbi tanári, orvosi, mérnöki, kutatói egzisztenciájának a színvonalán élne, és a képviselők anyagi helyzetét és gyarapodását minden negyedik esztendőben nyilvánosság elé táró hivatalos beszámolók többnyire közröhejt keltenek. De nemcsak a politikusok jártak jól új szerepükben, hanem a sógorasszonyok, a menyek, a barátok és az iskolatársak is. Ennyit a politizáló értelmiség történelmi vizsgájáról és arról az árulásról, amiről hetven esztendeje Babits Mihály beszélt.

Mindez azért igen elszomorító, mert éppen a jelen követelményei szerint a politikában fellépő, az oda bekerült (behatolt, belopakodó, besettenkedő) értelmiségnek igen nagyok, valóban történelmiek volnának a feladatai és kötelességei. Ennek az értelmiségnek kellene ugyanis kidolgoznia és megvalósítania azt az új összmagyar stratégiát, amely a magyarságot, legalábbis a Kárpát-medencében élő tizenhárom és fél millió magyart képes megszabadítani attól a többszörösen is hátrányos helyzettől, amelyet a Trianon nevével jelezhető történelmi kényszerűségek, politikai úttévesztések, erkölcsi válságok és kollektív lelki frusztrációk maguk után hagytak. Ezt a politikai és szellemi stratégiát már régen létre kellett volna hozni, létrehozásának követelménye mindazonáltal csak a pártpolitikai retorikák hatalomra orientált és érdekelvű világában kapott szerepet. Például mind többen gondoljuk úgy, hogy az új magyar demokráciában szerepet kapó politikai áramlatok a határokon túl rekedt magyarság ügyét és az úgynevezett magyar—magyar dialógust többnyire a maguk belpolitikai (hatalmi) érdekeinek rendelték alá.

A kívánatos egyetemes magyar értelmiségi stratégia középpontjában, legalábbis az én véleményem szerint, két fontos követelménynek kell helyet kapnia. Az egyik a Kárpát-medencében élő magyarság meglévő gazdasági, politikai, egyházi és kulturális erejének védelme, illetve lehetőségek szerinti növelése, a másik a jövő magyar nemzedékek felkészítése és nevelése. Talán nem véletlen, hogy annak idején Makkai Sándor is ez utóbbi követelmény megfogalmazásával zárta a Magunk revíziója gondolatmenetét. Mindkettő a köznapok céltudatos és szívós munkáját kívánja, vagyis nem nagyszabású retorikai manifesztációkat, nem szimbolikus politikát és természetesen nem sérelmi politikát. Hanem a hétköznapi cselekvés formáinak és fórumainak kialakítását, a tervező és megvalósító munka kereteit kijelölő kis közösségek (egy értelmiségi, egy lokális, egy iskolai, egy egyházközösségi közösség) kialakítását és gondozását. Valamint annak az információs és szolidaritási "hálónak" a létrehozását, amely ezeket a kis közösségeket egymással összeköti.

Bibó István (ismét egy értelmiségi önvizsgálatra és megújulásra felhívó történelmi személyiség) annak idején arról beszélt, hogy a "létező diktatúra" világában ki kell alakítani a "szabadság kis köreit". Most az ezredforduló világában, a kárpát-medencei magyarság létszámának és geopolitikai erejének lehetséges radikális fogyatkozása idején létre kellene hozni a "megmaradás kis köreit", azokat a közösségeket, amelyek (egymás munkáját ismerve és támogatva) képesek szolgálni a nemzeti fennmaradás ügyét. Azt az ügyet, amelyet az úgynevezett "rendszerváltó értelmiség" több oldalon is cserben hagyott. Mindennek érdekében van múlhatatlan szükség arra, hogy a magyar értelmiség, egy évtizeddel a "rendszerváltó" átalakulások után, önvizsgálatot tartson, és megújítsa elkötelezettségét azok mellett a szellemi értékek mellett, amelyeket Babits Igazságnak és Morálnak nevezett.

Mindez, lehet, áldozatokat, esetleg személyes hősiességet követel. De hadd hivatkozzam végezetül megint Babits Mihály szavaira: "még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát — míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit".