Kedves Péter!

Nagy késéssel, év vége felé kikézbesített leveled kegyetlen próba elé állított. Annak ellenére, hogy egy, a Mentor kiadó felkérésére régebben, még a nyáron vállalt, Orbán Balázsról szóló íráson dolgoztam, rendezni kezdtem gondolataimat, hozzáláttam a feladathoz: a Korunk által feltett kérdések megválaszolásához. Úgy tűnt, nem is lesz baj, január közepén postázhatom nektek a küldeményt. Ámde közbejött valami. Január 8-án, az 1998-as Kriterion-koszorú átadása alkalmával megkaptam László Ferenctől apja, László Dezső Kolozsváron megjelent, A kisebbségi sors ajándéka című könyvét. Elolvastam, és teljesen lebénultam. Ezeknek az 1929 és 1940 között keletkezett szövegeknek a közzététele után, úgy érzem, nem tudok érdemlegeset mondani sem mostani életünkről, sem távlatainkról. Ebben a könyvben benne van minden, amit megítélésem szerint egy mai erdélyi magyar értelmiséginek tudnia kell ahhoz, hogy ne csak vegetáljon, nemzeti tartalmait ne csak a történelemmel való elkeseredett perelésben élje ki, hanem cselekvő része legyen az annyiszor emlegetett változva-megmaradásnak. Programját — akárcsak Makkai püspöknek a Korunk-ankétra alkalmat adó, több lényeges kérdésben az övétől eltérő meggyőződését — felhozni, kommentálni ugyan lehet, de azokhoz érdemlegesen hozzáadni, kétlem, hogy lehetséges. Vagy a történelem lustult el tájainkon, vagy mi csöktünk meg szellemiekben. S mivel erre a kérdésre válaszolni a jelen pillanatban nem tudok, márpedig ebben látnám az izgalmas témát, inkább hallgatok. De valóban: hogyan lehetséges, hogy hetven-hetvenöt évvel ezelőtt feltett kérdések ma ismerősen csengenek, az akkor megfogalmazott ajánlatok, az abban az időben helyesnek vélt kivezető utak a tétlenségből, a Trianont követő bénultságból napjainkban is járhatóknak tűnnek. Mert ne feledjük, az akkori, a húszas és harmincas években megfogalmazott felismerések és tennivalók, az akkori nemzedékek szellemi tartása és mindennapi munkája nyomán cáfolódott meg végső soron a Nem lehet teóriája. Ők indították el az újragondolási folyamatot. Ők hozták mozgásba azokat az energiákat, amelyeket a későbbi generációk, a miénket is beleértve, tovább éltettek. Ez az erő diktatúrák alatt, a román nemzetállam kitartó asszimilációs politikája ellenére, vesztett háborúk emlékétől kísérve, meg-megújuló menekülési hullámoktól gyengítve ápolta közösségünkben az életrevalóság és összetartás erényét. Az egyetemes magyar szellemiséget pedig sorsából fogant, erdélyi hagyományai fundamentumán álló, szüntelenül megújulni képes értékekkel gazdagította. De hát neked magyarázzam mindezt, aki László Dezső írásait közzétetted?

S van még egy gondom. Olyan kevés információval rendelkezem a Kárpát-medence magyarságáról, annak értelmiségi rétegéről, hogy felelőtlenség lenne részemről bármit mondani, pláné állítani vele kapcsolatban. Hogy "az értelmiség egy részének árulása"? Először: biztosan azok az árulók, akik az általad tudott "értelmiségkutató" elveivel nem egyező meggyőződést vallanak. Másodszor: alighanem a világháború előestéjén és közvetlen utána, főleg baloldali körökben dívó szemlélet (nem csak szóhasználat) felmelegítéséről van szó.

Más szóval, kedves Péter, le kell mondanom a lapotokban tervezett ankéton való részvételről. Talán felfigyeltél rá, memoár-könyveimben elő-előjön az önvizsgálat, a kritikai önszemlélet igénylése. Ha majd szilárdabban összeáll bennem a mondanivaló, ha mostani félelmem a régiek alapszövegeit visszakérődző beszédtől felenged, megtalálom a módját, hogy gondolataimat nyilvánosan is megfogalmazzam. Ha ti is akarjátok, talán éppen a Korunk hasábjain.

Jó munkát, szerkesztői sikert kívánok és barátsággal ölellek.

Sepsiszentgyörgy, 1999. január 17.