Nem kell különösebb etimológiai tudás ahhoz, hogy a történelem szó mellé a történetet asszociáljuk. Rengeteg történetünk van, csúnyák és kevésbé csúnyák, optimisták és kevésbé optimisták, terjednek is beszélgetések, avagy anekdoták formájában arról, hogy mi volt. Mi volt az, ami megtörtént. Vannak legendáink is, tényekkel elegyítve — vagy fordítva. Ezek helyenként közölhetők, más esetben pedig sajnáljuk rájuk a nyomdafestéket. De nem beszélhetünk arról, hogy ezek valamilyen történelemszemlélet adekvát kifejeződései lehetnének, ugyanis ezek történet-szemléletet rögzítenek, szubjektivista véleményt. Végül is lehet történelmet írni a történet-szemlélet szemüvegét feltéve, úgy, hogy a szerző ügyesen válogat a tetsző és a kevésbé kedves levéltári források, művek és adatok között. Ilyenkor persze a lóláb is kilóg a sorok közül, az olvasó pedig igyekszik résen lenni, saját tudása alapján korrigálni — ha tud. De a másik oldalról is meg lehet közelíteni a kérdést (hogyan írjunk törté nelmet, vagy hogyan is írjuk le a történelmet), a tényközlés felől. Az adatsorok alap-ján majd az olvasó levonja a következtetéseit. Természetesen ez az út valamivel kockázatosabb, mert a számok semleges nyelve nem helyezhető el első látásra a megszokott paletta megszokott pro vagy kontra oldalára. A szerzőt viszont megkíméli a kommentárgyártástól.

Vaskos kötetet jelentetett meg nemrég a budapesti Teleki László Alapítvány és a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó a Múltunk könyvek közös sorozatban. A szerkesző Varga E. Árpád. Lehetne itt sokat mondani arról, mi mindent jelent ez a két fogalompár: etnikai statisztika, felekezeti statisztika. És az időhatárok jelentőségét sem kell részletezni, ez a szinte másfél évszázadnyi időszak épp a hátunk mögött hagyott múlt. A kiemelt fogalompárok a napi politikában is túlságosan nagy szerepet játszanak, elég itt csak a "ki volt itt hamarabb", "és mi voltunk/vagyunk többen" játszótér-szintű érvelésmódjára gondolni. Olcsó ellentét volna most ezzel szemben a higgadt, pontos hangvételt szembeállítani — a jelenség amúgy is nyilvánvaló.

A kötet Bevezetője először az adat-gyűjtés problémáit jelzi; a népszámlálások nemzetiségi rovatainak tartalma korántsem volt egységes. Például a magyar rovat számai az 1997-es és az 1992-es nép-számlálás "magyar" és "székely" rovataiból alakultak ki, de nem különbözik a helyzet a román kategória esetében sem, ide az 1977-es és 1992-es "román", "aromán" és "macedoromán" jelzésű rovat került. "Néhány etnikumnál viszont — például a magyarok, németek vagy ukránok esetében — éppen a széttördelt felvételi kategóriák utólagos egyesítése biztosítja a számadatok állagának folyamatosságát" — tájékoztat a szerző, kimondva az egyik kulcsszót. Ez pedig a folyamatosság. Az egybegyűjtött és egységesített népszámlálási adatok között történelmi nyomozásra indulhatunk. A Bevezető a három megye összesített táblázatait közli ezután, anya-nyelv és nemzetiség, felekezet szerinti és a lélekszám-alakulás szempontjait követő bontásban. Így a kötet kézikönyvszerűen ad eligazítást az adathalmazban. (Olvasó, választ kaphatsz kissé kaján kérdéseidre.)

Például Kovászna megyében a románság az 1850-es adatok szerint 14,1 százalékot tett ki, 1956-ban 18,2-t, míg 1992-ben 23,4 százalékot. Maros megyében ugyanez a változás a következő: 1850-ben 44,1, majd 47,5, végül 52,0 százalék. A magyarság megoszlása ugyanabban a megyében: 1850-ben 37,2 százalék, utána 45,2 és a legutóbbi adatok szerint 41,4 százalék. Vagy vegyük a Hargita megyei cigányság létszámát: 1850-ban 1,6 , 1956-ban 0,5, végül 1,1 százalék. A népesség felekezet szerinti alakulása is figyelemmel követhető úgy, hogy a szerző-szerkesztő az 1850-es adatokat ve-szi 100 egységnek. Ezek szerint az ortodox vallásúak száma Kovászna megyében ehhez képest 1930-ban 230,6 ; 1992-ben a görög katolikussal egybevonva 288,6. A római katolikusok 1992-es adata 230,0. Hargita megyében az unitáriusok 1992-es jellemző adata 143,0. A Maros megyei izraelita hitűek rovatában az 1850-es 100 helyett 1930-ban 688,9 áll; 1992-ben 11,0. A szerző ezután a számba vett és egybevetett népszámlálások jellemző körülményeit ismerteti. Kiderül például, hogy a nemzetiségi kérdés az 1869-es népszámláláskor is neuralgikus pont volt. "A felvétel a nemzetiségi hovatartozás kérdését politikai óvatosságból nem bolygatta" — áthidaló megoldásként Eötvös József akkori közoktatási miniszter az iskolaköteles gyermekek összeírásakor elrendelte, ve-gyék figyelembe a beszélt nyelvet (vagyis az anyanyelvet) is. Ezt a statisztikát vetették össze aztán az ugyabban az évben rendezett népszámlálás eredményeivel. A szerző ezután az 1910-es és 1919-es adatokat a korabeli közigazgatási egységek lélekszámával összevetve közli. Még egy táblázatcím a jelzés kedvéért: "Tényleges és természetes népszaporodás, valamint a két érték különbözete Csík, Háromszék, Maros-Torda és Udvarhely megyében nemzetiség szerint 1930 és 1941 között."

Az egyes megyék részletes adatait egy-egy térkép vezeti be (hibája a műszaki szerkesztésnek, hogy időnként a település-nevek szinte olvashatatlanul egymásra csúsznak, különösen a Székelyföld közigazgatási beosztása címűn, és Maros megye térképén). A megyék három nagy fejezetében települések szerinti bontásban közli a statisztikákat a szerző-szerkesztő, az 1992-es községbeosztást véve alapul, a román elnevezést is feltüntetve. Kisbaconban (Kovászna megye) ezek szerint 1850-ben 467 magyar és 67 román anyanyelvű élt, 1992-ben 556 és 1. Vagy (találomra) Lövétén 1920-ban 2 zsidó, illetve jiddis anyanyelvű élt, 1930-ban 6, utána egy sem. Vagy Marosvásárhelyen 1850-ben 6552 magyar ajkú élt, 1956-ban 48 290, 1992-ben 84 493. Ehhez képest a maros-vásárhelyi szlovákok aránya 1880-ban 11, 1956-ban 13, végül jelenleg 6. És még lehetne folytatni az összehasonlításokat; a keresésben a magyar—román helynévmutató és a közigazgatási térképek segítenek jelentősen. (Kifogás még egyetlenegy: jó lett volna a kötetet időtállóbb keménykötésben közzétenni. De pénz, paripa, fegyver...) E statisztikagyűjteményhez az újságírókat bosszantó mondat talál: no comment. És ezért használhatják olvasói-kutatói megbízható kommetárok írásakor. Ők már elővehetik a jelzőiket.