A Budapesten élő, nemzetközi hírnévnek örvendő Kalmár János grafikáinak titkát néhány szóval nem lehet megfejteni; személyesebb, elmélyültebb kapcsolatot, meditációt igényelnek. Nem "ábrázolnak", hanem megkísérlik a szinte lehetetlent: "ellesni" a teremtés pillanattöredékeit. Azokat, melyeknek során az Úr a testetlen masszából létrehozta a (látható?) világot, s benne önmaga képmására az embert. Ehhez a megértési kísérlethez teljes befelé fordulásra van szükség.

Kalmár János grafikai lapjain különböző méretű és alakú nyílásokat (ajtókat, ablakokat) rajzolt, illetve nyitott. Vajon szellőztetőnyílások ezek avagy "félemelet boldogság"? Létezésünk egy szakaszának határhelyzetei? Azoké a pillanatoké, amikor a gondolkodó, magányos elme próbálja megsejteni (mert megfejteni, megmagyarázni nem lehet!) az emberi létezés kérdéseit.

Erdő című kiállításának katalógusában ezt írja Kalmár: "Mindenki magában hordja a saját erdejét. Azért építjük, hogy beteljesíthessük vágyainkat és elkerülhetetlenül megéljük sorsunkat". Ezek a gondolatok bátran alkalmazhatók a Korunk e számában látható grafikákra is, csupán az erdő szót kell kicserélni ajtóra és ablakra. Mindannyian jövünk valahonnan (egy másfajta dimenzióból) és tartunk egy újabb létforma felé.

E grafikai lapokat szemlélve, felül kell vizsgálnunk a művészetről alkotott fogalmainkat. Budapesti (csillaghegyi) műtermében nemrég láthattam Kalmár János alkotásait. Akár az Ernst Múzeumban 1995-ben kiállított Spaletta-sorozat, akár az Erdő, vagy az itt látható Ajtók-ablakok arról tanúskodnak, hogy Kalmár meditációi során eljutott a lét—nemlét kérdésének boncolgatásához. Jövünk valahonnan — egy számunkra ma még ismeretlen létformából —, kiszállunk a Földnek nevezett ideiglenes megállóhelyen, s ajtókat, ablakokat nyitogatva igyekszünk betekinteni rajta. Megismerni! Valószínű, hogy ősapánkat, Ádámot is ezért ebrudalta ki az Úr a Paradicsomból. Ezért vált ez a kíváncsiság minden Alkotó Szellem sajátjává. Egyesek betekintve e közlekedő nyílásokon, megijednek, visszahőkölnek a látottaktól. Belőlük lesznek az átlagpolgárok, a jó családapák, szerető férjek, lelkiismeretes hivatalnokok. Ők azok, akik egy életen át próbálják elfelejteni a látottakat. Ők azok, akik elássák a kapott tálentumot. Másokat felcsigáznak az élmények, s életük végéig kutakodnak, kíváncsiskodnak. Ennek érdekében sokszor lemondanak a polgári élet nyújtotta lehetőségekről is. Ők azok, akiket a társadalom sokszor irigykedéssel párosult csodálattal lesajnál, ők a bolondok, egzaltáltak, akik azonban megsejtettek valamit a Nagy Pillanatból. Akik szerencsésnek mondható pillanataikban, ajtókon innen, ablakokon túl, kamatoztatni igyekeznek a rájuk bízottakat.

Az itt látható ajtók, ablakok figyelmeztető jelek. Emlékeztetnek arra, hogy a tálentummal sáfárkodni kell, nem pedig gyáván elásni.

Vajon van-e visszaút a közlekedő nyílásokon? S ha van, mikor? Vajon kinek adatott meg a visszatérés lehetősége? Milyen formában lépünk újra ki, az itt látható ajtókon? Véleményem szerint Kalmár János is csak feltette ezeket a kínzó, megválaszolhatatlan kérdéseket. Ám e létkérdések keresése, boncolgatása közben teljes nyitottsággal tekint a világnak nevezett, minket körülvevő térbe.