Mit is jelent tulajdonképpen a "független" televízió? Mi a különbség a "nemzeti" és a "globális" média között? Milyen szerepe lehet egy kormánynak a televízió feletti ellenőrzés terén? Milyen hatással van a televízió a demokratikus értékekre és magára a demokratizálódás folyamatára? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Monroe E. Price, a New York-i Yeshiva Egyetem jogászprofesszora Television, the Public Sphere, and National Identity című, 1995-ben megjelent művében. A szerző alapos elemzés tárgyává teszi a televízió a nemzeti identitástudat alakításában játszott szerepét a médiastruktúrák egyre gyorsuló globalizációs folyamatának során. A televízió és a társadalom közötti összefüggéseket vizsgálva Price felteszi a kérdést: mennyiben befolyásolja a televízió globalizációja a médiák különböző nemzetekre gyakorolt hatását? Veszélybe sodorhatja-e az említett folyamat a nemzetállamok létét?

Noha az elektronikus média meghatározza mindennapi életünket, a társadalom mégsem fogja fel igazán, milyen hatással van a rádió és a televízió a modern élet politikai földrajzára. A képiség befolyásolja a lojalitást, ez köztudott. A kommunikáció struktúrái és kapacitása, illetve a kormányzatok sorsa közötti szoros összefüggések azonban kevésbé tisztázottak. A műsorszórás szervezésének és a tévéadók elterjedésének világszerte legfőbb jellemzője a próteuszi alakváltoztatás. A közszemlére kerülő képek milliói hozzájárulnak a nemzeti érzés kialakulásához, befolyásolják az állampolgárok szülőhelyükhöz, családjukhoz és az államhoz való viszonyát. Nem csoda, hogy a különböző helyszíneken — függetlenül attól, hogy fejlett vagy fejletlen országról, demokráciáról vagy éppen diktatúráról van szó — ugyanaz a fontos kérdés körvonalazódik: a média jövőbeli ellenőrzésének kérdése.

Az 1940-es évek vége felé, a háborút követő utópiakeresés közepette W. H. Auden költő egy "ideális nyílt társadalom"-ról beszélt, "amely nem ismer fizikai, gazdasági vagy kulturális határokat". Ez a határok nélküli nyílt társadalom ma itt lóg a fejünk felett (vagy legalábbis a médiaváltozata). A műholdak saját "márkajelükkel" ellátott műsorokat sugároznak, tekintet nélkül a létező határokra. A kollektív identitások történelmi képei mindenütt változóban vannak. A médiát szigorúan ellenőrző szovjet központi hatalom hetven év alatt sem tudta megakadályozni, hogy a szívós munkával kitermelt hűség végül darabokra ne hulljon. Csehszlovákia egyetlen választás következtében megszűnt létezni. A Jugoszláviában mesterségesen létrehozott identitások önmagukban nem bizonyultak elég erőseknek ahhoz, hogy fenntartsák a gyűlölködő közösségek egységét. A hatalom hiányában a jelkép nem képes fenntartani valamely állam egységét. A képek sugallhatják ugyan az egy nép eszméjét, de képtelenek megőrizni valamely állam határait az állampolgárok hozzájárulása nélkül. Ennek ellenére a közismert (jel)képek az összetartó erőket támasztják alá, befolyásolják egy adott hegemónia időtartamát és természetét, ezért központi helyet foglalnak el egy állam szerkezetében.

Noha a nemzetek fokozatosan megtanulták, hogy a képiség monopolizálása lehetetlen, a próbálkozások nem maradtak abba. Az auden-i nyílt társadalom mércéje nagyon magasan helyezkedik el, részben mert a lojalitás kategóriái nélkül a demokratikus értékek gyakorlatba ültetése a közéleti apparátus meggyengülését eredményezi. A kérdés tehát úgy tevődik fel, hogyan tudja az állam létrehozni, fenntartani és megerősíteni az identitástudatot ösztönző nemzeti narratívákat úgy, hogy közben hű maradjon a demokratikus értékekhez. Amennyiben az állam nem képes kielégítő választ adni e kérdésre, önnön léte forog kockán. A rádió és a televízió azon eszközök közé tartozik, amelyek folyamatosan bevetésre kerültek a fennálló rend megerősítése érdekében (azon kivételektől eltekintve, amikor a média a status quo aláásására szolgált). A televízió a tömegek elé kerülő képiség generátora, és ekként különleges hatalommal rendelkezik. Ki legyen tehát e különleges hatalom letéteményese?

A kezdetektől a konszolidációig

A szerző nyomon követi a média és az állam viszonyát a rádió és tévé születésétől a műholdas televíziózás korszakáig, különös tekintettel a műsorszórás feletti ellenőrzésre.

A műsorszórás első ötven éve (1915-től az 1960-as évek közepéig) azt a korszakot ölelte fel, amelyben a nemzet közvetlen ellenőrzése alatt tartotta a rádió és a televízió struktúráit. E fél évszázad az úttörés, majd a konszolidáció időszaka volt, melynek hanyatlása a műholdas műsorszórás és a kábeltelevízió "idejének" beköszöntésekor vette kezdetét. Az Első Ötven Évet majd kizárólag olyan események jellemezték, amelyek az állam politikai és kulturális érdekeit tükrözték. A első világháború idején ismét erőre kapó nemzeti identitástudat alaposan rányomta bélyegét a műsorszórók első generációjának gondolkodásmódjára. A BBC első programvezetője például úgy kezdte szolgálati idejét, hogy a központi hatalmak lehallgatott propaganda-üzeneteit saját kormányának továbbította.

A modern kommunikáció a központosítás egyik alapvető eszköze volt a nyugati hatalmak kezében, melynek segítségével a hangsúlyok a nemzeti jelleg felé tolódtak a regionális jelleggel szemben. A korabeli bürokrácia a gazdasági válság időszakára jellemző védvámrendszer, valamint az elszigetelődés légkörében nevelkedett, és utódaiknak sem volt erős oldaluk a kozmopolitizmus. Nem csoda hát, hogy egy olyan korszakban, amelyben a nemzeti hatalom oly nagyra értékelte a határok jelentőségét, a képiség alakítása mintegy reflektorfénybe került.

A rádió születésére a hangsúlyozottan nem nemzeti jelleg volt jellemző. Per definitionem a rádióhullámok nem tartják tiszteletben a nemzetek határait. Technológiai szempontból a rádió első alkalmazása a határok áttörését szolgálta, a hajózás biztonságosságát megerősítendő. Konceptuális síkon az első rádióadók jelentékteleneknek bizonyultak a kormányérdekek szempontjából. A műsorszórás központi tárgya a zene volt, amely par excellence interkulturális elemnek tekinthető. A műsoridő jelentős részét a reklámok tették ki, amelyek különböző termékek megvásárlására biztattak, mindennemű rejtett célt nélkülözve. A beszélő doboz gyermekkorának mintegy természetes folyománya az lett volna, hogy a rádió mint mechanizmus a "határ-talanság" eszméjét szolgálja, hiszen elméletileg bármely hallgatóhoz eljuthatott, az illető nemzeti hovatartozásától függetlenül.

És mégis, a nemzetköziség vagy, ha tetszik, a nemzetek közöttiség nem vált a rádió legfontosabb tulajdonságává. Nem sokkal az "amatőrség elvesztése" után elkezdődött a harc a rádió nemzeti határok közé való szorításáért, mely folyamat a mindenkori kormány védő és elszigetelő felügyelete alatt ment végbe. A központi hatalom a rádiójelek "határsértésére" vonatkozó szigorú korlátozásokat léptetett életbe, ahol csak tehette. E célkitűzések megvalósulásának és a bevezetett korlátozások betartásának ellenőrzése a nemzetközi műsorszóró szervezetek legfőbb feladatává vált (megjegyzendő, hogy ezek a szervezetek ötven évvel később, a műholdas kommunikáció hajnalán is teljesítették feladatukat). Az 1920-as évek végén Kanadában mindenki az amerikai műsorszórás dömpingjétől és az ettől való függéstől rettegett. Ez volt az a pillanat, amikor a "közszolgáltatás" kifejezés először ütötte fel a fejét a média világában. Herbert Hoover, a Kereskedelmi Kamara államtitkára, az első médiaellenőrző törvénytervezet megalkotásával megbízott politikus vezette be a kifejezést a hivatalos szóhasználatba. Hoover azon álláspont képviselője volt, hogy "a rádió nem egy magánvállalkozás, amely az önreklámozást, illetve a kíváncsi tömegek szórakoztatását szolgálja. A rádió mindannyiunk közös ügye, amelyért kollektív felelősséggel tartozunk, és amely elsősorban a közérdek szolgálatában áll." 1923-ban a brit kormány által létrehozott Sykes Bizottság meghatározta, hogy "a közvéleményre és a nemzet életére ily nagy hatást gyakorló potenciális hatalom ellenőrzésének az állam jogkörében kell maradnia".

1925-ben egy párizsi székhelyű, angol nyelvű kalózrádió közvetíteni kezdett az Eiffel-toronyból Nagy Britannia fele. Az adó egy londoni üzletláncot reklámozott, azt remélve, hogy ily módon brit hallgatóközönséget toborozhat. A brit kormány és a nemzeti műsorszóró érdekképviselet azonnali intézkedéseket hozott a konkurencia kiiktatására. Mindezek ellenére az 1930-as évek elejére a brit vállalkozók által pénzelt, brit hallgatóságot célzó angol nyelvű műsorszórás virágzó üzletággá növekedett Franciaországban. A nemzeti műsorszóró monopólium védelme érdekében a határon túli székhelyű angol nyelvű kereskedelmi jellegű rádiózás félreállítása kormánypolitikává lépett elő.

A szakemberek gyakran szembeállítják az amerikai és a brit mintát, sok szempontból természetesen joggal, hiszen különböző és különálló hagyo- mányokról van szó. Sem az amerikai iparnak, sem a Kongresszusnak nem volt célja egy erőteljes nemzeti közszolgálati egység létrehozása, amely monopolizálja a közönséget. Mégis, az amerikai műsorszórás története egyébről sem szól, mint hogy a kormány kiutalta a különböző frekvenciákra vonatkozó engedélyeket, ami a médiák állam-szervezte jellegére utal. A Mexikóval és Kanadával kötött szerződések által az Egyesült Államok megpróbálta korlátozni a határon túlról Amerika fele közvetítő rádió- és tévéadók számát. A külföldi tulajdonjogokat is korlátozták. Erőteljes rádióadókat — ezek voltak az úgynevezett tiszta adók — hoztak létre, amelyek eljutottak az ország akkoriban negyvennyolc államába, és műsorszerkezetüket tekintve a nemzeti identitástudat újrameghatározását és megerősítését szolgálták. A tiszta adók létrehozása a kommunikációs és kulturális minták közötti összefüggésrendszerről szóló nemzetközi tárgyalások helyi megfelelője volt. A kormány általi engedélyeztetés sok tartalmi restrikciót foglalt magában. Maga az engedélyezés, valamint az engedély bevonásától való félelem biztosította a műsorszóró és az állam közötti kapcsolat szorosságát.

Az állam fokozatosan minden országban átvette a médiaipar alakításának, a konkurencia korlátozásának, valamint az engedélyek kiadásának feladatát. És amint ez a "hatalomátvétel" megtörtént, az állam a média társadalomban játszott szerepének meghatározó tényezőjévé vált. A második világháború idején a rádió a magyarázatok, a hazafiasság, a mozgósítás és a morál fenntartásának fóruma lett. Németországban és Olaszországban tökélyre fejlesztették a rádió és a film propagandisztikus jellegét. A média hatalmával való ilyen értelmű visszaélés szabály lett, nem kivétel. A háború után a rádió, majd a televízió egyrészt megmaradt az új társadalom létrehozásának és a nemzeti identitás alakításának eszközeként, másrészt a világszerte egymással versengő hivatalos álláspontok hordozójává lépett elő. Amint Eli Noam írta, "az egységes nemzetállam, a világszerte leggyakoribb államforma létrehozta az őt kiszolgáló nemzeti kommunikációs hálózatot, amelyet közszolgáltatásként az erre a célra létrehozott államszervek igazgatnak, akárcsak az úthálózatot". Ezek a struktúrák különösen erőteljeseknek bizonyultak a Szovjetunióban és a háború utáni Közép- és Kelet-Európában, ahol az államhatalom és a média a kommunista párt kezében volt. A rádió és a televízió az állampolitika közvetlen eszközeként szerepelt a totalitárius és autoritárius rezsimekben — mintegy "a lélek mérnöke"-ként, szabadon vonatkoztatva Sztálin művészetekre vonatkozó megjegyzését. A tömegek informálásának és manipulációjának ezen eszköze feletti ellenőrzés az állam központi célkitűzése volt. A műsorszórás nem csak egyszerű eszköze volt a központi hatalomnak, a kormányzati média gyakorlatilag a műsorszórók kizárólagos használója volt.

A műsorszórás ezen ötven évének végén, noha a nyugat-európai országok médiapolitikáját sokkal inkább jellemezte a pluralizmus, mint keleti szomszédaikét, a rádió és televízió még mindig az állam tulajdonában volt. Az 1970-es évek Franciaországában az ORTF a kormány nevetséges bábuja volt, ahol új igazgatók jelentek meg minden egyes választás után. Angliában, ahol a BBC kormányzattól való függetlenségének bizonyos hagyományai voltak, az egyre erősödő kritikai mozgalom szerint az oly büszkén hangoztatott függetlenség alól kilógott a BBC vezetői és a hatalom képviselői közötti szoros kapcsolatrendszer lólába.

A kormányzatok képviselői világszerte felhasználták hatalmukat a média irányvonalainak befolyásolására, az éppen hatalmon levő apparátus és a nemzeti identitás támogatása érdekében. Ezen manipuláció nagyon széles skálán mozgott, a cenzúrától egészen bizonyos események szőnyeg alá sepréséig vagy elhallgatásáig. Ugyanakkor mind az állam vezetői, mind a médiák közvetlen irányítói tisztában voltak azzal a hatalommal, amelyet a média a társadalom viselkedésmintái felett potenciálisan gyakorol. A BBC évtizedeken keresztül az ékesszólás, a korrektség fóruma volt, azzal a kifejezett szándékkal, hogy a lakosság viselkedésmintáit befolyásolja. Egyes esetekben a rádió és televízió nyelve a jelen vagy letűnt birodalom nyelvét jelképezte: a Szovjetunióban az orosz, a frankofón Afrikában a francia, a kelta szigeteken az angol birodalomét.

Műsorszórás és propaganda

A televíziózás első ötven évét a szerző szerint az állam és a médiastruktúrák közötti szoros kapcsolat jellemzi. Az állam minden erejével azon van, hogy a nemzeti határok közé szorítsa vissza a képiséget. Ugyanakkor ebben az időszakban alakul ki az a varázsolja a fennálló rend által jónak talált image-t, miáltal a mesterségesen gerjesztett állami mitológia elzarándokol a néző otthonába.

A második világháború idején a média és az amerikai kormány viszonya pozitív előjelűnek volt tekinthető, amennyiben egy egyesített hazai "front" létrehozását szolgálta. A McCarthy-korszak idején ez a viszony jelentős mértékben eltorzult. Ebben az időben ugyanis az államhatalom arra használta a médiát, hogy megtisztítsa az amerikai társadalmat az ellenségesnek vélt témáktól, narratíváktól, gondolatoktól. A gondolatok szabadságának ünneplése közben az ember hajlamos megfeledkezni a McCarthy-korszak erőteljes, hosszan tartó hatásáról. A Kongresszus ülésszakainak közvetítése alkotta a korabeli amerikai műsorszórás ideológiai alapjait. Az ideológiai nyomás hatására az 1950-es években a rádió- és tévéadók megszabadultak kommunista-szimpatizánsnak vélt munkatársaiktól.

A frekvenciák engedélyezésének, azaz az éterben meghúzott határoknak a kérdése folyamatosan tükrözte az állam természetét. Az Egyesült Államokban a Kongresszus vezette 1927-ben azt a Föderációs Rádió Bizottságot (FRC), amely az engedélyek területi felosztásáért felelt: az ország zónákra oszlott, az egyes zónákat egy FRC-felügyelő képviselte. A szervezet utódja, a Föderációs Kommunikációs Bizottság (FCC) újításokat vezetett be, tételezve, hogy a lehetőségek függvényében minden közösség rendelkezzen saját műsorszóró egységgel, még ha ez a nemzeti adók jelentőségét csökkentené is. Franciaországban, Angliában és Nyugat-Európa nagy részén a frekvenciák letéteményese szintén a központi hatalom volt. Kanadában az 1920-as évektől a műsorszórás szerkezete és kezelése a "nemzeti" Kanada és ennek részei között dúló állandó harc forró pontjává vált. A frekvenciák kiutalása képezte a csatározások másik központi kérdését, hiszen ez a folyamat híven tükrözte, milyen mértékben volt hajlandó az állam a saját irányvonalaitól eltérőeknek teret engedni (a túlzott liberalizálás magában rejtette annak veszélyét, hogy az események esetleg kicsússzanak a központi ellenőrzés alól). A frekvenciák szűkmarkú leosztása az ellenőrzés egy kevésbé érzékelhető formája volt. Adott esetben a kormány határozta meg, hogy a televízió vírusát egyáltalán szabadjára engedje, mint ahogy Dél-Afrikában történt. Vagy itt van a francia példa: a hatvanas évek végén kormányszintű vita keretében döntöttek afelől, hogy engedélyezzék-e a műsorszórást vacsora idején. Szinte mindenütt kor- mányhatározat szabta meg, milyen mértékben használható fel a televízió reklámcélokra, megváltoztatva ezáltal a fogyasztói társadalom arculatát.

Az állam és a nemzeti identitás ugyanakkor egy sor olyan tevékenységgel mutat rokonságot, amelyek a propaganda gyűjtőszóval jellemezhetőek. A propaganda kifejezés többek között úgy határozható meg, mint a média pozitív értelemben vett felhasználása a nemzeti érzés megerősítése érdekében. Még a legszigorúbb cenzúraellenes törvényekkel rendelkező nyugati demokráciákban is elismerik, hogy a propaganda nélkülözhetetlen eszközzé vált a 20. században. Sokan emlékeznek Winston Churchill elsöprő erejű beszédeire a második világháború idején, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló beszédek szerves részeit alkották a háborúban álló országok azon állandó erőfeszítéseinek, hogy újabb híveket toborozzanak, valamint hogy fenntartsák és megerősítsék népeik lojalitását.

A válságos időszakok a hasznosság próbakövei, és a média akkora hatóerőnek bizonyult a különböző válsághelyzetekben, hogy egyetlen vezető sem bízza a leghatékonyabb tömegmanipulációs eszköz irányítását a véletlenre. Nemhiába hogy forradalom idején a lázadók elsőként a televíziós tornyot igyekeznek elfoglalni. Ennek következtében a képiség ellenőrzése különös fontossággal bír a különböző válsághelyzetek idején. Persze nem csak a válságokról van szó. Franklin D. Roosevelt kandalló melletti beszélgetései "meghitt" bizonyítékai a Fehér Ház azon törekvésének, hogy a közvélemény szemében létrehozza a megfelelő image-t. Ez a törekvés időközben oly mértékben bürokratizálódott és intézményesült, hogy a Fehér Háznak manapság külön Kommunikációs Igazgatója van, aki a nemzeti narratívák létrehozásáért felel. A grandiózus nemzeti események vizualizálása és gyakran kitalálása által, mint például az Elnök és a nép közötti kötetlen párbeszéd, a Királynő megkoronázása, az Elnök beiktatása, az ember első lépései a Holdon vagy John F. Kennedy temetése, a kormány folyamatosan felhasználja a médiát arra, hogy létrehozza a modern állami mitológiákat.

A kormányzat és a műsorszórás összefonódott történetének folyománya az a hiedelem, hogy az állam továbbra is alakíthatja a rádiózás és tévézés tartalmát. A különböző érdekvédelmi csoportok elvárják a mindenkori kormányzattól, hogy hatalmát latba vetve meggyőzze a tévéadók vezetőit, hogy a jó társadalomról alkotott sajátos nézeteiket képviselje. Azok, akik az Egyesült Államokban az agresszió és a pornográfia ellen harcolnak, annak érdekében szólalnak fel a Kongresszus ülésszakain, hogy korlátozzák az agresszív és szemérmet sértő televíziós adásokat. Azok, akik az Egyesült Államokban élő etnikai csoportok jelentősebb televíziós képviseletéért szállnak síkra, erőteljes lobbyt hoztak létre a változtatások mielőbbi kieszközlése érdekében. A nő, az üzlet, a homoszexualitás, az idős nemzedék, a demokraták és republikánusok, a bennszülött amerikaiak, az abortuszt ellenzők és helyeslők, mindezen témák bemutatási módja vizsgálat tárgya lett, és bizonyos esetekben az FCC konkrét lépéseket tett a vitás kérdések orvoslása érdekében. Ez a helyzet az Egyesült Államokban, ahol az Első Törvénymódosításnak köszönhetően az állam és a műsorszórók közötti kötelékek látszólag nagyon lazák, az egyes műsorszórók által létrehozott társadalmi képet a törvény (pontosabban az alkotmány) védi.

Változás és globalizáció

A technika fejlődése következtében a médiastruktúrák is állandóan változnak, aminek egyenes eredménye az, hogy az új hordozók által továbbított információ túlcsordul az oly szigorúan védett nemzeti határokon. A technológia (elsősorban a kommunikációs műhold és a kábeltévé) aláássa a nemzeti határokat.

A média hőskorát a rádió megjelenésétől az 1960-as évekig a műsorszórás feletti ellenőrzés, a médiák nemzeti határok közé való szorítása jellemezte. A világ korabeli rádió- és televíziós hálózatait szemügyre véve megfigyelhető, hogy mindegyikük egyetlen központi magból származott, amellyel kizárólagos jellegű kapcsolatrendszert tartott fenn. Persze voltak kivételek is, ráadásul igen jelentősek, Európában és másutt (az Egyesült Államok—Kanada határon például), ahol az információ "óhatatlanul" túlcsordult a földrajzi gátakon. Konfliktus esetén bevett szokássá vált a média titkos fegyverként való bevetése, az ideológiai manipuláció és az ellenségkép kialakítása érdekében. A nagyhatalmak esetében (ide tartoznak természetesen a "szabadság" nagyhatalmai is) hagyománnyá vált, hogy a média a hatalom szócsöve. Az említett kivételek azonban (például a Luxemburgi Rádió) nyílt kihívást jelentettek, hiszen a rövidhullám nevű technológiai újítás utat nyitott a nemzetközi és határon túli információknak, melynek eredményeképpen új, az ideológiai váltást célzó műsorok jelentek meg az éterben. Ezáltal a média történetében először összeütközésbe kerültek a nemzeti határok és a technika.

A lényegi különbség a műsorszórás finanszírozásának természetében volt megfigyelhető. A különböző kormányzatok hozzáállása a reklámok finanszírozta műsorszórás engedélyezéséhez változó volt, aminthogy az a tervezet is parázs viták tárgyát képezte, hogy lehetséges-e a műsorszórást mint magánvállakozást kezelni, amely természetesen minimális állami szubvenciót vont volna maga után. Ezen egyébként elég hosszú időszak alatt a legtöbb nyugati ország a nemzeti média struktúrájának kialakításán dolgozott, figyelembe véve a kínálkozó alternatívákat, nem feledve ugyanakkor a nemzeti ideológiákat, a közösség szükségleteit, valamint a technológiai változásokat sem. Azok, akik a változatosságról, közszolgáltatásról és kulturális értékekről írtak, nagy hangsúlyt fektettek az említett különbségre, valamint az újításoknak a műsorszórásra kifejtett hatásaira. Az akkori megítélés szerint a különböző nemzeti megoldások közötti eltérések rendkívüli fontossággal bírtak. A reklámokat nélkülözni tudó BBC és a reklámoktól hemzsegő, ám állami szubvenciótól független amerikai televízió közötti szakadék óriásinak látszott. Ám a jövő televíziójának korszakából visszatekintve egymás után előtűnnek a hasonlóságok, mondjuk a brit és az amerikai televíziózás között. A lényegi vonás minden esetben az, hogy mennyire volt képes az illető állam műsorszórásának irányítására, azaz milyen mértékben tudta elérni, hogy az illető média az adott nemzetközösség identitását tükrözze és alakítsa.

Az államnak ez a képessége azért is fontos volt, mert a médiatörténet első ötven évének vége felé a központosított médiákat egyre hevesebb támadások érték. A Luxemburgi Rádió erőteljes ellenpontja volt a nemzeti műsorszóróknak. A kereskedelmi adók, nézők-hallgatók szája íze szerinti műsoraikkal folyamatosan fenyegették az európai központosított műsorszóró rendszereket. Valamivel később a rendkívül kreatív kalózrádiók, amelyek a nemzetközi vizeken evezve szédületes sikereket könyveltek el, szintén bebizonyították a nemzeti behemótok tehetetlenségét. Ezek a ravasz, vállalkozó kedvű modernisták azonnal észrevették a BBC műsorpolitikájában tátongó hasadékot, amelyet a populáris kultúra hiánya jelentett, és rövid idő alatt kitöltötték azt. Maga a korlátozás képezte tehát a konkurencia s az alternatív megoldások termőtalaját. Hosszan tartó csatározások után a kalózokat félreállították, de a BBC és a többi nyugati ország közszolgálati "hajója" örökre léket kapott, a szabad verseny gondolata termékeny talajra hullt, és az Egyesült Királyságban megjelentek az első könnyűzenei adók.

A kommunikáció új formáinak megjelenésétől függetlenül, egyes szakemberek azt állították, hogy a nemzeti jellegű, az adott helyi identitással szoros kapcsolatban levő médiát fokozatosan elnyeli az Egyesült Államokból érkező műsorok tengere. Herbert Schiller, a San Diego-i Kaliforniai Egyetem marxista szociológusa szerint az amerikai televíziós producerek és az amerikai kormány által támogatott kultúrimperializmus az oka a nemzeti médiastruktúrák meggyengülésének szerte a világon. Kutatások tömege próbálta cáfolni a schiller-i elméletet, és valóban, az elmélet által felkavart por lassan elült. Lehet, hogy az említett kutatások igazolták: az Egyesült Államok nem egy sötét gonosztevő. Ugyanakkor azonban az eredmények azt is bebizonyították, hogy egyrészt a külső (amerikai vagy más) forrásokból érkező műsorok hatásai egyre érezhetőbbek, másrészt a különböző helyszíneken látható-hallható műsorkínálatok közötti hasonlóság egyre szembeszökőbb.

A változások ezen első körében, amely lényegében a műsorpiacokat érintette, a műsorszórás struktúrái viszonylag változatlanok maradtak, a műsorok tartalma azonban veszíteni kezdett korábbi hangsúlyozottan nemzeti jellegéből. Ezen változások idején egyre több amerikai műsor vegyült a világ országainak nemzeti jellegű rendszereibe. Az okok esetenként különböztek: az alacsony költségek, könnyebb műsorszórás, a világ ízlésének amerikanizálódása vagy éppen a schilleri tézisek valós alapja. A lényeg az, hogy a műsorszórás nemzeti jellegének felsőbbrendűsége, talán először, kétségessé vált.

Az új globális médiahálózatok és az egyformaság felé irányuló tendencia által alapjában megrengetett régi rendszert újabb csapás érte az 1970-es évek elején. Egy technológiai csodáról volt szó. A műsorszórás mindig is a zűrzavar és változás ipara volt: a rádiótól a televízióig, a fekete-fehértől a színesig, a könnyű szórakoztatástól a nagyhatású kulturális tényezőig, az információs melléklettől a teljhatalmú hírforrásig. Az 1970-es évek elején azonban olyan változás következett be, amely rövid idő alatt eltörölte a műsorszórásra vonatkozó szabályozások helyi jellegét. A műhold feltűnése gyakorlatilag aláásta az állami televízió nemzeti jellegét. A tér, az idő, a távolság fogalmai — amelyek mindig is a kommunikációs technológia kulcsfontosságú tényezőinek számítottak — egyre gyorsabb ütemben módosultak. A műhold és a kábel megjelenése megkérdőjelezte az állami monopóliumok és engedélyezési algoritmusok létjogosultságát. Ezek a változások jelentősen csökkentették az állam azon képességét, hogy a médiákat az éppen életben levő társadalmi és politikai rend megerősítésére használja.

Maga a kábeltelevízió látszólag nem veszélyeztette a nemzeti hegemóniát. Igaz, hogy a kábel által több televíziós adó műsora juthatott el a néző otthonába, ami veszélyeztette az egyes országok nemzeti adóit, de a kábeltévé bevezetésének ritmusa, a szükséges technológia, valamint kormányhoz való viszonya központi ellenőrzés alatt állt. Az amerikai FCC-nek a hetvenes évek elején jogában állt meghatározni, milyen műsorokat közvetíthet a kábel (és egyben hogy milyen mértékben veszélyezteti az új média a már működő rendszereket). Az FCC ugyanakkor felosztotta a piacot, meghatározva azokat a filmeket és sporteseményeket, amelyeket kizárólag a kábeltelevíziós csatornákon lehetett követni, letiltva ugyanakkor azon műsorokat, amelyek összeütközésbe kerültek volna a helyi műsorszórók érdekeivel. Hasonlóképpen az amerikai és európai kormányzatok nem engedték ki a kezükből a kábeltelevízió bevezetésére és fejlesztésére vonatkozó kulcsfontosságú döntéseket.

A kommunikációs műhold és a modern technológiák közötti együttműködés új korszakot nyitott a média történetében. A műholdak bevezetése következében új hálózatok jöhettek létre, amelyek műsoraik szórásakor immár nem vették figyelembe a nemzeti határokat. A határok mellőzése elsősorban az új kereskedelmi partnereknek, a kábeltelevíziós társaságoknak volt köszönhető. Az új rend jelképe a műhold volt, amely egyenesen a néző otthonába sugározta műsorát, amely gyakorlatilag nem jelentett egyebet, mint hogy egy adott országban működő producer a megfelelő műholdon keresztül információt és műsorokat továbbíthatott egy másik országban levő háztartásba, tekintet nélkül nemcsak az illető ország nemzeti televízióadására, de a nemzeti ellenőrzés alatt álló kábeltelevíziós hálózatra is.

Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy a televízió nagy hatalmú képeit akárki befoghatja, nincs szükség nemzeti cerberusokra. Ezen technológia elterjedése alulmúlta ugyan a várakozásokat, de a benne rejlő lehetőségek pszichológiai hatása megváltoztatta a kormányzatok és műsorszórók gondolkodásmódját. Nem volt többé közvetítő entitás, intézményesített óriás, kormányzatellenőrizte csatorna, amely megszűrte volna az információt. A műholdas televíziózás korszaka előtt — a földi "áthallásokat" és a BBC World Service és az Amerika Hangja jellegű rövidhullámú szolgáltatásokat kivéve — majd minden információ átment a nemzeti közvetítő relén: a levelezés a postán, a rádió- és tévéműsorok a helyi bizottságokon, a könyvek pedig a könyvesboltokon. Ezúttal azonban kéznél volt a nagy lehetőség, hogy a tévé (de a rádió is) igazán globálissá válhasson.

Szinte azonnal létrejöttek a kormányzati ítélőszékek, hogy meghatározzák az új technológia ellenőrzésének módozatait. Az ENSZ, a Nemzetközi Telekommunikációs Unió (ITU) és más nemzetközi szervezetek szintjén a kormányzatok olyan szabályokat igyekeztek elfogadtatni, amelyek közvetlen felelősséggel ruházzák fel azt az államot, ahonnan egy műholdas adás származik. Az illető állam kormányának kezeskednie kell azért, hogy a kérdéses műsor nem jut el olyan területekre, melyeknek kormányai nem adták előzetes beleegyezésüket. Ha pedig erre nem nyílik lehetőség, az illető kormány kezeskedjen arról, hogy a kérdéses műsor nem sérti a közösen megállapított (reklámra és tartalomra vonatkozó) nemzetközi standardokat. A vita eredményeit egy nemzetközi nyilatkozatban rögzítették, melyben meghatározták a műholdas műsorszórás fent említett nemzetközi standardjait. Az Egyesült Államok tartózkodott.

A jövő meghatározása

A szerző felteszi a kérdést: lehetséges-e egyáltalán nemzeti televízióról vagy médiáról beszélni a globális műsorszórás korszakában? És amennyiben nem lehetséges, milyen irányban módosul a médiák és az állam viszonya az új, radikálisan változni látszó környezetben?

Sok minden foroghat kockán a nemzetitől a globális felé való átmenet során — leginkább talán az állam nemzetépítő képessége. A "nemzeti televízió" fogalma érthetetlenné válik a "nemzeti identitás" szabatosabb meghatározása nélkül. A kifejezés lényegre törő, ám egyszerűsített definíciói helyett (azaz, hogy mit jelent valójában franciának, németnek vagy magyarnak lenni) egy funkcionálisabb, habár esztétikai szempontból kevésbé kielégítő megközelítésre van szükség. Eszerint a "nemzeti identitás" a nyelvi viselkedésminták, mítoszok, történetek és hiedelmek azon együttese, amelynek segítségével egy adott domináns csoport igazolja hatalmi pozícióját, vagy amely igazolja két konkurens csoport közötti hatalomeloszlást, esetenként hatalmi harcot. A nemzeti identitás ezen alkotóelemei általában olyan narratívákban jelennek meg, amelyek szerint egy adott nemzetállam polgárait összekapcsoló közös érdek, történelem és szokások gyakorlatilag kizárják a közöttük levő konfliktus lehetőségét. Ugyanakkor a nemzetállamon belüli csoportok hatalmi harcait is ezen szimbólumok és retorikai fogások felvonultatása jellemzi: az én koalícióm és ennek értékei magasabb fokon tükrözik a nemzeti identitást, mint mások.

Felhasználását és változásait tekintve a műsorszórás a nemzeti szellem más eszközeire emlékeztet. Itt van például a történelmi egyházak és a nemzeti identitás közötti szoros kapcsolat példája. A domináns történelmi egyházak (a domináns történelmi médiához hasonlóan) meghatározzák a nemzeti identitás egy sor morális tantétellel megtámogatott kereteit, történelmet és jövőképet szolgáltatva ezáltal. Konkrét példákkal élve, az anglikán egyház fontos szerepet játszott az Egyesült Királyság (és a Brit Nemzetközösség) identitásának kialakításában, a fundamentalista államokban az iszlám a nemzeti identitás alapköve, a júdaizmus pedig szorosan összefügg Izrael nemzeti identitásával.

Az identitástudat kialakítására vonatkozóan a műsorszórás tartalmazza a gazdasági ideológiák narratív hatalmát. A 20. században a gazdasági rendszerek polgári vallásokká váltak, ezáltal a nemzeti identitás alapköveivé is egyben. A kapitalista társadalmakban a "szabadpiaci gazdaságok" iránti lojalitás szinte követelménnyé változott. Az ilyen értelemben vett ideológia a nemzeti identitás szerves részévé lett. És ahol az ideológia a hatalom igazolására felhasznált eszköz, ott mélyen beleivódik az identitás szövetébe. A műsorszórás pedig mind a mai napig a konkurrens ideológiák hordozója és terjesztője.

A kormányzat kritikájának hiánya, a rendszabályok eltörlése és a globalizáció furcsa eredményhez vezethet: a piaci erők túlhangsúlyozása csökkentheti a televízió és a rádió sajtószerű szerepét, ami azt jelenti, hogy az állam egyik legfontosabb kritikai fóruma fokozatosan háttérbe szorul. Egyes hősies magánhálózatok és nagy közszolgálati adó pontosan azért kerültek piedesztálra (az ünneplésből persze nem hiányzott az aranykor iránt érzett nosztalgia sem), mert úgymond bizonyos fokig veszélyeztették a fennálló status quót. A sors iróniája, hogy a szabadpiaci erők sodrásában ezek a hálózatok egy újkeletű semlegességre tettek szert, menedzsereik a fogyasztás globális kultúrájának sáfáraivá váltak. Az átalakulás következtében a média sokat vesztett korábbi szubverzív politikai erejéből, és ezek a veszteségek leginkább a kritikai kategóriákat érintik. A globalizáció egyre inkább a depolitizáció szinonimájává válik az állam azon stratégiájának részeként, hogy csökkentse a média azon potenciálját, hogy megzavarja a fennálló rendet.

Egy új tipológia

A globális televíziózásnak Price szerint az a "legkézzelfoghatóbb" eredménye, hogy a határok virtuális eltörlése következtében fokozatosan kialakul egy határok nélküli közönség, amely régiótól függetlenül "részese" lehet egy globális műsormenünek. Kérdés, hogy ilyen körülmények között hogy működhet hatékonyan egy nemzeti adó, vagy egy nemzetállam.

Az említett technológiai és politikai változások következtében a médiastruktúrák új tipológiája jelenik meg, amelynek semmi köze a nemzeti határokhoz vagy a közszolgálati kontra gazdasági hálózatok régi kategóriáihoz. Ezek a kategóriák tovább élnek ugyan, de jelentéstartalmuk és használhatóságuk csökken. A tulajdon és az anyagi támogatás formái egyre inkább hasonlítanak egymásra szerte a világon. És miközben folytatódnak a viták a különböző helyi felszíni médiumok megváltoztatásáról (pl. a BBC jövőjéről), a határok nélküli nézőközönség kialakításának drámai folyamata megszakítás nélkül folyik. A televíziós műsorszórás szabályozására vonatkozó hagyományos nemzeti szemléleteknek idomulniuk kell ahhoz, amit Ithiel de Sola Pool "a szabadság technológiá"-jának nevezett. A műsorszóró egységek megkülönböztetésére használt hagyományos elnevezések helyébe (lásd "közszolgálati" vagy "magán") új kategóriák léptek: globális műsorszóró vállalatok, regionális (szupranacionális) műsorszóró vállalatok, végül pedig azon műsorszóró egységek, amelyek a hagyományos határokon belül működnek, gyakran hangsúlyozottabban helyi jelleggel, mint annak előtte. A demokratikus értékek és a nemzetközi szabályok tiszteletben tartása mellett gyakorlatilag lehetetlenné vált a nemzeti nézőközönség védelme vagy a piacok államilag ellenőrzött felosztása. Az új környezetben a legfontosabb feladat annak meghatározása lenne, mit is jelent a közérdek a globális kommunikáció korszakában, és milyen kapcsolatrendszer létezik a közérdek és az állam között. Ha elfogadjuk, hogy a közelmúlt médiastruktúrái és a nemzeti identitás között szoros kapcsolatok léteztek, felvetődik a kérdés, miféle identitás kapcsolódhat a transznacionális kommunikáció korszakához.

A globális műsorszórás általában felveti egy transznacionális — vagy éppen interkontinentális — elméletileg egyetemes közönség keresésének pro- blematikáját. A globalizációs tendenciák egy olyan televízió létezését feltételezik, amely mindennemű állami, kormányzati vagy központi bizottsági ellenőrzést nélkülöz. A producerek és műsorszórók új generációjának — a nagy multinacionális hálózatoknak — többé-kevésbé kikristályosodott célja az, hogy eljuttassák műsoraikat a nézőhöz, annak lakóhelyétől függetlenül és anélkül, hogy tárgyalásra kényszerüljenek a helyi kormányzatokkal. A globalitás ezen megközelítés szerint nemcsak a producer képességeitől, de az állam hatalmától is függ. A globális narratívák elterjedésének feltétele, hogy az állam kevéssé vagy egyáltalán ne befolyásolja a műsorszórás struktúráit. A műsorok potenciálisan globálissá válhatnak, ugyanis "a piac" szelektálja őket. A globális televízió tisztább meghatározása magában foglalja a műsort befogadó állam ellenőrzésének hiányát.

A műsorszórás globális volta nem jelenti azt, hogy nincs eredete, és semmilyen kulturális hatást nem fejt ki. A műsorszórás kulturális befolyásának egész ipara fejlődött ki. Ennek keretén belül egyre fontosabbá válik a globális műsormenü alakulásának meghatározása, a globális és a nemzeti menük közötti kapcsolatrendszer vizsgálata. Lényeges szempont ugyanakkor azon módszerek kidolgozása, amelyek a globális menü minőségének javulását eredményezik...

A globális képiség ellentettje az a média, amelynek át kell mennie a kormány, a hatalom szűrőjén. A "nemzeti" rádió és televízió az államhatalom és a nemzeti identitás fórumai. Az új nemzetállamok elterjedése felveti a nemzeti televízió új, megváltozott jelentésének problematikáját. Hogyan működik egy nemzeti televízió a globalitás korszakában mint a regionalitás hordozója? Ebből a szempontból közelítve a kérdéshez a nemzeti televízió olyan médiastruktúra, amelynek implicite vagy explicite kötelessége az államot alkotó közösség identitástudatának megerősítése, függetlenül attól, hogy egy vagy több "nemzetiség"-ről van szó. Egy ilyen jellegű televízió az állam eszköze, amelynek óriási szerepe van az állami image kialakításában. Egy olyan televízió szerepe, amelynek léte nem a piactól függ, a közösségi eszmék, a demokratikus értékek és az állami gondolat megerősítésében rejlik. Ez a szerep azonban nehezen vállalható egy olyan államban, amely saját szuverenitását tartja elsősorban szem előtt.

Ami az újkeletű műsorszóró struktúrákat illeti, ezeknek lényegi tulajdonsága, hogy hatósugaruk nem esik egybe a létező országok haráraival, ráadásul képesek a fennálló rend aláásására, illetve új lojalitások megteremtésére. Az új minták a létező kategóriák véletlenszerű vagy szándékolt újrameghatározását válthatják ki. A spanyolországi és franciaországi baszkok vagy az Izraelben élő palesztinek számára történő műsorszórás olyan példákat szolgáltat, amelyek esetében az adott határok virtuális átrendezéséről van szó. A médiapolitika jelenlegi szerkezete ugyanakkor a több államból álló csoportok integritásának védelmét is biztosítja. Az ilyen típusú államcsoportosulás példája Európa, Műsorszóró Direktívája az európai kultúra és identitás támogatását szolgálja. Ugyanígy, az amerikai média története során, a kulturális sokféleség és a korábban szembenálló régiók talaján egy nagymértékben homogén Egyesült Államok jött létre. A lényegi kérdés az, hogy miközben a technológiai újítások állandóan változtatják a műsorszórás hatósugarát, létrejönnek-e azok a regionális kormányzati struktúrák, amelyek helyettesíthetik vagy félreállíthatják a haszontalanná váló államot.

Szántai János összeállítása és fordítása