Érdekes történelmi dokumentumokból álló kis gyűjteményt olvastam. Egy titkár hangfelvételeit tartalmazza a szovjet-orosz politikai kabinet 1956 késő októberében tartott rendkívül titkos megbeszéléseiről. A magyarországi forradalom tizenkét napjáról van itt szó, amely megdöbbentette a világot, de főként magát a szovjet térséget. A Szovjetunió felbomlása után bármely kutató számára hozzáférhetővé váltak (gyakran pénzbeni juttatás ellenében, általában dollárért) a szovjet levéltárak legfurcsább dokumentumai. Ezek kiértékelése természetesen más lapra tartozik. Egy dokumentum sosem beszél magától, és esetükben a belső, hermeneutikai mondanivaló a legfontosabb. A róluk írt esszé hatásköre jóval túllép száraz tartalmukon. Bár érdekesek, nekem mégse mondanak többet annál, amit eddig is tudtam vagy sejtettem: a Szovjetunió legfelsőbb vezetői meg voltak döbbenve a magyarországi antikommunista forradalom méreteitől, valamint lehetséges következményeitől, és nem tudták eldönteni, mit tegyenek.

Figyelemre méltó a felvételeken Hruscsovnak és kollégáinak görcsössége, nyilvánvaló habozásuk, amely mind a kommunizmus fatális korlátoltságának tulajdonítható. A szovjet kormány nem tolerálhatta egy antikommunista nemzeti kormány létesülését az orosz birodalom érdekövezetében. De kire támaszkodhatott? A Kreml-beli szupertitkos beszélgetések gyakori témája volt a magyarországi "elvtársak" és a csúcskommunisták kisebb-nagyobb érdeme, illetve érdemtelensége. Hruscsov és társai pontosan tudták, hogy a helybeliek népszerűtlenek, de ugyanakkor féltek más személyt felhasználni: egy elvtársat találni és azt sikeresen megbízhatóvá nevelni — ez volt egyetlen lehetőségük. Ezek az aggodalmak és félelmek magyarázzák azt a furcsa döntést, hogy a jugoszláv Tito támogatását kérték. Hruscsov egy kis repülőgéppel titokban átbukdácsolt a kelet-európai éjszakán, hogy meglátogassa Titót, akit Sztálin hét évvel azelőtt kiközösített a nemzetközi kommunista szervezetből. (Hruscsov akkoriban békült ki vele.) Tito beleegyezését kérte a küszöbön álló, a magyar forradalmat megsemmisítő orosz hadjárathoz és Kádár Jánosnak a "munkás—paraszt kormány" vezetőjeként való beiktatásához. A megbeszélés, valamint annak egyenes és ronda következményei folytán (a jugoszlávok kiadták a náluk menedékjogot szerzett magyar kommunista vezetőket) Tito is ugyanolyan rossz színben tűnik fel, mint Hruscsov. Csakhogy nem is ez a lényeg, hanem a kommunista vezetők félelme.

Ez döntő elem. A totalitárius kormányok esetében a brutalitás természetes jelenség: gyakran valamely valóságos vagy képzelt sérelem és félelem reakciója. 1944-ben Hitler Harmadik Birodalma elfoglalta Magyarországot — szövetségesét és úgynevezett csatlósát —, tudva azt, hogy bizonyos magyar vezetők a Német Birodalommal kötött végzetes szövetségből való kiugrást szeretnék megvalósítani, és ennek érdekében már bizonytalan lépéseket is tettek. 1956-ban Hruscsov és Szovjet-Oroszország nem engedte meg Magyarországnak, hogy a kommunista rendszerből kilépjen. A két brutális közbelépés közötti különbség jelentős. A németek és helyi szövetségeseik nem féltek. Az oroszok és szövetségeseik viszont rettegtek. (Vagy el tudja-e valaki képzelni Hitlert, amint éjszaka repülőre ül, hogy Mussolini vagy Antonescu beleegyezését kérje egy már elhatározott brutális döntéséhez? Még akkor sem, amikor birodalmát minden fronton az ellenség nagyszámú csapata ostromolta. Ami a Szovjetunió esetében 1956-ban nem állt fenn.)

Hruscsov természetesen nem Hitler, és az oroszok sem németek, ráadásul az 1956-os események nem 1944-ben történtek. Ez az egyik alapvető különbség a szélsőjobb- és a szélsőbaloldal között. A gyűlölet mozgatja az elsőt, a félelem az utóbbit.

Hajdanán ez másképp volt. Százötven-kétszáz évvel ezelőtt a régi jobboldali királyságok és hercegségek, a konzervatívok és az arisztokraták féltek a francia forradalom eszméitől, vonzásától és potenciális képviselőitől. Erről szól, egy generációval Victor Hugo vagy Dumas előtt, Stendhal Pármai kolostora, az a mű, amelyet 1945-ben néhány francia és amerikai értelmiségi irodalmi paradigmaként, egy korai totalitárius rendszer mikrokozmoszaként fedezett fel újra. Az akkor még fiatal, de ma már kevésbé ifjú baloldal gyűlölte az efféle rendszereket. Ugyanez a gyűlölet árad a 19. századi, egyébként más beállítottságú Marxnak és orosz társainak írásaiból is. Ők gyűlölték az uralkodókat meg a politikát, s ha féltek tőlük, félelmük megvetéssel párosult.

Később, röviddel 1870 után, változás állt be. A patriotizmus régebbi formáit felváltó nacionalizmus hatásosabb és hosszabb ideig fennmaradó tömegkohéziós erőnek bizonyult, mint az osztályharcokban kikristályosodott öntudat. A nacionalizmus szélsőséges megnyilvánulásai túllépnek az idegenek egyszerű nem kedvelésén, és a közös hazában élő emberek egymás iránti nagyfokú gyűlöletéig vezetnek el. Ez a jelenség már nem korlátozódott az arisztokrácia vagy a konzervatívok csoportjára, hanem össznépi méreteket öltött. Rengeteg nemzet gondolkodásmódjában és országban kifejlődött, magához vonzotta a fiatal forradalmárokat, akiktől hamarosan megtanultak félni azok, akik szembeszálltak velük. Az 1917-es orosz kommunista forradalom rendellenességnek számít a világtörténelemben. Hetven évvel Marx Kommunista Kiáltványa után a kapitalista országok munkásosztálya jóformán immunis volt a kommunista rendszerre. A kommunista forradalom csak Oroszországban tudott győzedelmeskedni, abban az országban amelyet Marx kizárt kommunista terveiből. Mindez közismert. Kevésbé ismert tény a kommunista vezetőknek a nacionalista ellenféltől való félelme. Néhány nappal a szentpétervári felkelés előtt Lenin csoportja tanácsosnak látta, hogy a szentpétervári kozák katonaság szimpátiáját "Kozákok! Testvérek!" feliratú plakátokkal biztosítsa — a kozák csapatok voltak ugyanis a régi rendszer leggyűlöltebb és legfélelmetesebb katonai alakulatai. (Képzeljük el a francia vagy olasz kommunistákat, amint ekképp szólítják meg a fasiszta milíciát vagy az SS-osztag katonáit.) A bolsevikoknak igazuk volt: 1917-ben a kozákok nem kívánták Kerenszkijért és társaiért, a szalonkabátot viselő fecsegő városiakért vásárra vinni bőrüket.

Nyilvánvaló, hogy jelentéktelen példa, de ezer egyéb tény is felsorolható. Az 1919-es rövid életű európai kommunista rendszerek merényleteiben (Münchenben vagy Budapesten) még a legfelháborítóbb terror mögött is ott lapult a kísérő, néha nagyon is nyilvánvaló félelem: félelem a népszerűtlenségtől, az ellenfelektől, akik nemcsak hogy a volt vezető osztály tagjai, hanem a nép, a tömeg képviselői is. Ennél nyilvánvalóbb és kitartóbb félelem gyötörte a kelet-európai országok kommunista vezetőit 1945 után, függetlenül attól, hogy Sztálin milyen hatással volt rájuk. Ahhoz sem kell valakinek pszichológusnak lennie, hogy kommunista berkekben felfedezze a félelmet, a gyűlöletnél is erősebbet, nemzetközi szinten is, mind a második világháború előtt, mind utána. A kisebbséggé válás félelme az, amitől a legtöbb kommunista értelmiségi tart.

A félelem, mint más ősi emberi jelenség, természetesen nem egyszerű, és sok esetben a gyűlölettel társul, vagy éppen összekeveredik vele. Úgy hiszem, helytálló következtetést vonok le, amikor azt állítom, hogy legalábbis a 20. századi nyugati világ kommunista és kommunistabarát értelmiségének eszméi elválaszthatatlanok a félelemtől. Az elnyomó kapitalizmus ügynökei, valamint a "fasiszták", a "reakciósok", a nacionalista tömeg, ellenségeik összeesküvése — mind-mind félelem tárgyát képezték, miközben azzal hitegették önmagukat, hogy az ő ideológiájuk az egyedüli haladó eszme, amely képes utat mutatni a jövő felé: az ő jövőjük felé.

Ez korántsem jelenti azt, hogy minden kommunista gyáva. A félelem és a gyávaság nem egy és ugyanaz. "Feszültség alatt kegyelem a bátorság" — írta Hemingway. "Bullshit, about bullfighting" — mondaná egy Iwo Jima-i rókalyukban lapuló tengerészgyalogos, ha ezt hallaná. A bátorság a félelem legyőzésének képessége, mondják mások. Ezt pedig a harcoló katonák csontjuk velejében is érzik. Sztálin nem volt gyáva. Mégis félt potenciális ellenségeitől, jobban, mint a valóságosaktól, ami megmagyarázza az 1930-as években elindított értelmetlen és brutális hajtóvadászatot. Amikor Molotovval végül vonakodva felismerték, hogy Hitler lerohanja Oroszországot, azonnali reagálásuk a világtörténelem egyik legszánalmasabb reagálása volt. Hitler elindította háborús gépezetét, repülői az orosz városokat bombázták, német tankok ezrei törtek át az orosz határon, Dekanozov, Sztálin berlini nagykövete és szolgája pedig dadogva kérdezte Ribbentroptól: "Biztos, hogy nem történt tévedés?", miközben Molotov szemrehányóan feddte meg a moszkvai német nagykövetet: "Ezt érdemeltük?" Később Sztálin úrrá lett félelmén, és az oroszok legyőzték a németeket. A történelem — vagy jobban mondva az emberi természet iróniája.

Hitler egyik legszembeszökőbb tulajdonsága a gyűlölet volt. Igaz, hogy részben a német konzervatívokkal kötött ideiglenes szövetséggel alapozta meg hatalmát, akik az 1918—1919-es forradalmak után továbbra is rettegtek a kommunizmustól. Mivelhogy ő nem volt ellenforradalmár, hanem a radikális jobboldalnak a valóságos forradalmára, rövid ideig volt szüksége az ellenforradalmárokra. Így hát könnyen perifériára szorította őket. Ő a gyűlöletet, a német nacionalizmus belső vagy külső "ellenségeivel szembeni gyűlöletet képviselte. Nem tudatalatti eleme volt ez jellemének, inkább nagyon is tudatos. Már 1921-ben is kimondta egyik beszédében: "Csak kihívás és gyűlölet létezik, gyűlölet és megint csak gyűlölet!" Az élet arra tanít, hogy "gyűlölj és légy kegyetlen". Ezzel hatott Goebbelsre is, amikor 1926-ban találkoztak. Hitler több alkalommal is elmesélte neki, "hogyan tanult meg gyűlölni". Goebbels naplójában ezt olvashatjuk: "Hitler legszebb mondása: »Isten bőségesen megáldotta harcunkat, Isten legszebb ajándéka ellenségeink gyűlölete, amit mi tiszta szívünkből viszonozhatunk.«"

A politikai-ideológiai spektrum szélsőségeiben két jelenség érzékelhető: a félelem jelenléte a radikális baloldal követői között, valamint a gyűlölet megnyilvánulása a szélsőjobboldal tagjai között. Ezek a jelenségek azonban nemcsak a szélsőséges eszmék kísérői. Mind a baloldalnak, mind a jobboldalnak vannak szimpatizánsai. Utóbbiak azok, akiknek a félelemérzete annak a kellemes érzésnek a hatása alatt alakult át, hogy őket befogadta a nacionalizmust gyűlölők társasága. Nem kategóriákat, hanem tendenciákat mutatok be. Azt sem akarom sugallni, hogy e hajlamok csak a politikai ideológiák velejárói. Ezek emberi tulajdonságok, és mint ilyenek igen bonyolultak: hajlamok és képességek, amelyek nem rögzítettek és nem is előre meghatározottak. Nem magyarázza őket az "autoritárius személyiség"elmélete sem.

Az emberi természet kettőssége világosan kitetszik számtalan, a lélek és az anyag kettős egysége mögött álló és azon túlmutató elemi tulajdonságból. Tehát a félelem és gyűlölet sosem létezett a maga "tiszta" formájában. Ezek majdnem mindig keveredve jelentkeznek. 1956-ban Hruscsov félelme, miszerint a magyar forradalom győzelme az egész szovjet kormányzási rendszert veszélyeztetné, társult azon személyekkel szembeni gyűlöletével, akikről azt hitte, hogy hasznot kívánnak húzni ebből. Hitler megvető gyűlöletének számos kivetítődését néhány kevésbé gyakori megnyilvánulás kísérte, s ezeknek hatása alatt úgy érezte, ki kell mondania: "Nekem sohasem volt kisebbségi érzésem!" A félelem nyoma ez — ennek a gyűlöletben élő, akaratos és megszállott embernek a szívében. A zsidókat vagy az arabokat, az amerikaiakat vagy a kapitalistákat gyűlölő emberek lelkében, elvakult hajlamaik között rejtőzködve jelen van a félelem is, ami kitetszik a vélt ellenségnek tulajdonított mindenféle ördögi terv túlzott kinagyításából.

A politikai ideológiákon kívül ez a jelenség az emberi kapcsolatok rendszerében, pontosabban a különböző emberfajok viszonyában is kimutatható. Az emberfajok kapcsolata nem a tetszés és a nemtetszés állandóságából áll. A félelem által meghatározott gyűlölet a gyűlölettől dominált félelemmé alakulhat át ezekben a kapcsolatokban: megvetéssel társuló gyűlöletté, ami abból a felismerésből fakad, hogy a másik faj vagy csoport tagjai félnek tőlük.

Ezek a jelenségek a nemek közötti kapcsolatban is természetesek. A nő ugyanúgy tud gyűlölni, mint a férfi, de hatékony gyűlöletre inkább a férfiak képesek. Szélsőséges esetben a félelem elgyengít, a gyűlölet viszont tevékennyé tesz. A nő tiszteli, sőt csodálja a férfit, aki gyűlöl, de nem azt, aki fél. A férfi viszont nagyon ritkán tartja csodálatra méltónak a nő gyűlöletét, de tiszteli félelmét. A gyűlölet szexuális erőszakhoz, a félelem pedig impotenciához vezethet. Alkalmasint mind a férfiak, mind a nők erőszakos erotikus fantáziák bűvöletében élhetnek, s ezek még izgatóan is hathatnak rájuk, de biztos, hogy ingerlő impotencia-fantáziálást senki sem képzel el. Szomorú, de elkerülhetetlen jelensége az emberi létnek a bűn, a gonoszság iránti vonzalom, amely nemcsak fizikai, hanem többnyire szellemi fogantatású is. Ez az emberi lét átka: az örökkévaló eredendő bűn árnyéka. Létezik azonban megmentő kegyelem is — ami nem "feszültség alatti kegyelem". Mindazok, akik nem sugallják a nő alacsonyabbrendűségét, sőt inkább ennek ellenkezőjét állítják, önmaguk felsőbbrendű voltát védik, amikor arra hajlanak, hogy a szeretet megmentésének a lehetősége nem csupán latens erő, hanem felszínre hozza az anyai ragaszkodást is. Az anya jobban szereti és védi azokat, akik félnek, mint az apa.

Chesterton aforizmájának igaza mindenki előtt világossá válik, aki valamit is tud a 20. századi tömegmozgalmakról. A gyűlölet az emberiség összetartó ereje, a szeretet csupán egyéni, sosem kollektív érzés. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szeretet sosem az én, hanem mindig a másik ember szeretete. Ez pedig cáfolhatatlanul tagadja az osztály-, illetve faji harcok és a modern nacionalista tömegmegmozdulások potenciális morális lényegét, értékét.

Ez az emberiséget megmentő kegyelem. Univerzális jelenség, egyik leglényegesebb eleme a nyugati keresztény hagyománynak. Civilizációnk lemondott arról a vágyról, hogy más civilizációk fölé terjessze képzelt felsőbbrendűségét, de hagyományai akkor is egyediek — a mi elképzelésünk szerint. A mi elképzelésünk szerint... ugyanis nem hiszem, hogy a miénktől eltérő hagyományokkal és lelki felépítéssel rendelkező emberek ösztönös (esetleg örökölt) gyűlöletének és félelmének az esszenciáját meg tudjuk érteni. S nem csupán biológiai örökségről van szó. Meglehetősen nagy merészség szükséges ekkora tudás megjátszásához, ez ugyanis azt jelentené, hogy gondolatainkat és érzelmeinket felelőtlenül azon emberek gondolataira és érzelmeire vetítjük, akiket tudásunk csekély volta miatt képtelenek vagyunk megérteni. Ez a merészség a fajelmélet és a társadalomtudományok közös vonása. Az elbizakodottság vádját vállalva ki kell jelentenem: a kereszténység hagyományos szeretetelmélete összefüggésbe hozható a nyugati világnak a lelki nemességről alkotott felfogásával, amelynek elismerése a jelenkor civilizációjának a kikopásával hanyatlóban van.

Gyakori az a kijelentés, hogy az Ótestamentum Istene féltékeny és haragos Isten, az Újtestamentum Jézusa viszont a szeretet megtestesítője. Némi igazság kimutatható ebben, ugyanakkor pontatlan is az állítás — és nemcsak a morális okfejtés szempontjából az. A szerető és megbocsátó Isten személye az Ótestamentumban is jelen van, míg a Jézus fölött ítélkező farizeusok olyan személyek, akiknek a félelme gyűlöletté változott. Ne feledjük, hogy a jó keresztények is, vagyis azok, akik azt gondolják, hogy szeretik Jézust, gyakran káromkodnak. Ők azok az emberek, akik Jézus legszebb tetteként azt nevezik meg, hogy kiűzte a templomból a farizeusokat és a pénzváltókat. Mellesleg egyáltalán nem jelentéktelen tény, hogy ez volt egyetlen ilyen szigorú cselekedete.

A gyűlölet szülhet merészséget, de nemességet nem. A lovagiasságról alkotott képünk egy többnyire latens, még a görögöknél és rómaiaknál sem tisztán kifejezett elemet tartalmaz, ennek alapján pedig keresztényi kötelesség a gyengék és a félelemmel telítettek védelme.

Magától értetődő, hogy ez a fajta nemesség, még saját korában, a középkorban sem volt túl gyakori. Lehetséges, hogy az új, a fejlődő kapitalizmus sötét korába lépünk — nem visszalépünk —, ezért válhat a középkor idealizálása és rejtett vonzereje veszélyessé az "újszülött keresztények" körében. A középkorban becsben tartották a lovagias, nemes viselkedést, ami nem pusztán bizonyos szentek hódolatában nyilvánult meg. Az úgynevezett jelenkori civilizációban is megjelent ez a szemlélet az úriember szerepkörének eszményítése által. Figyelembe véve e szerepkör rengeteg leírását, értelmezését és az úriember néha-néha aforizmaszerű meghatározásait, valamint azt a megszorítást, hogy ő kötelezően kékvérű, megállapíthatjuk, hogy az eszményi úriember legfontosabb jellemvonása a rendkívül kevés gyűlölet vagy éppenséggel a gyűlölet hiánya. Ez a csekély félelemmel vagy a félelem hiányával ötvöződik - tiszteletre, sőt csodálatra méltó természetet eredményezve. Leginkább az angol úriember által megtestesített eszmény ismert az egész világon, amit a Brit Birodalom tekintélyének és annak a tiszteletnek lehet tulajdonítani, amely Angliát övezte — gyakran láthatatlan — történelmi és politikai befolyása miatt. Azonban az úriember eszménye mára elhalványult, eltűnt. Még Angliából is.

Öt éven keresztül olvastam és tanulmányoztam Tocqueville munkáit, s csak akkor sikerült felfedeznem történelmi látásmódjának nemcsak a lényegét, hanem e lényeg jelentését is. Tocqueville természetesen elfogadta a történelem ókorra, középkorra és újkorra való felosztását, de ezen túlmenően két nagy fejezetet fedez fel történelmünkben: az arisztokratikus, valamint a demokratikus kort. Magától értetődő, hogy ez a látásmód rányomta bélyegét minden munkájára, kezdve A demokrácia Amerikában című műtől egészen a francia forradalomról szóló, befejezetlen mesterművéig, valamint széles körű és gazdag személyes levelezésére is. Az is természetesnek tűnik, hogy nem esett teljesen kétségbe a demokráciától. Ennek legalább két oka van. Az első az, hogy e mélyen vallásos ember (oly jellemvonása volt ez, amit tanulmányozói nemigen értettek meg) meg volt győződve arról, miszerint Isten — nem tudni, miért — ezt a fejlődést, változást akarja, és ezt feltétel nélkül el kell fogadni. A második ok az volt, hogy hitt a demokrácia kétirányú megvalósuló fejlődésében, ami országonként változik. A mérsékelten materialista ág mentes lesz az arisztokratikus kor nagy erényeitől, ugyanakkor bűneitől is, viszont a vallás, az óvatosság és mérsékletesség jelenléte miatt nem lesz annyira sajnálatos. A másik ág az erkölcstelen anarchia elfajult változatává válik, amiből új brutális diktatúrák születhetnek.

Nem kívánom itt felpanaszolni az utóbbi változat gyarapodó tanúbizonyságait. Szeretném még hozzátenni, hogy Tocqueville-nek az utóbbi ötszáz évről alkotott nézetében keveredik az arisztokrácia meg a demokrácia, az előbbi fokozatos gyengülése, az utóbbi elkerülhetetlen fellendülése tapasztalható. Felfogásában ez az ötszáz év valóságos aranykor, amely meghaladja az ókori Görögország és Róma teljesítményeit, amit a 15. századi ember idealizált és használt fel a reneszánsz fellendítésekor. Tocqueville számára a régi arisztokratikus világ néhány erényének megőrzése és az új generációk körében való felhasználása megakadályozhatja a demokrácia elfajult típusának kifejlődését.

Mégis: tertium non datur? Nem: a történelem kiszámíthatatlan. Gyakoriak azok a példák, amikor két nyilvánvaló alternatíva közül egyik sem következett be, hanem meglepetésszerűen egy harmadik jutott érvényre. A mai demokráciák elég félelmetesek ahhoz, hogy el tudják utasítani a szélsőségességet. A félelem és a gyűlölet uralkodik közöttünk, szemlátomást terjed a mindennapjainkat betöltő, növekvő kegyetlenkedés. Igen, ez a helyes kifejezés, nem az "erőszak". Olyan emberi tulajdonságok ezek, amelyeket sosem leszünk képesek teljesen elfojtani. Ezek felismerése nemcsak emberi kötelességünk. Ki kell mutatnunk latens és néha lényegesebb jelenlétüket a hatalmat birtoklók életében. Rengeteg kiszámíthatatlan és ritkán észlelhető tényezőn múlik, hogy valamelyikük képes legyen megszerezni a hatalmat a tömegdemokrácia bonyolult és manipulált politikai viszonyai között. Lehetséges, hogy Hitler és Sztálin korszaka után a 21. század szintén az átmeneti korszak részévé válik (akárcsak századunk nagyobb hányada). Ez lesz a demokrácia alapvető próbája.

Valkai Krisztina fordítása