Én nem hiszem, hogy a "románizmus" (românismul) valami példamutatót tudna nyújtani a világnak.

Ám nincs is szükség efféle legitimációra.

Mondták, hivatásunk, hogy a híd szerepét töltsük be Kelet és Nyugat között. Milyen értelemben? Mit jelent ez a "hídszerep"? Megőrizni/ápolni az európai térségben a keleti gondolkodást — íme, a hetvenes-nyolcvanas évek egyik magyarázata. Mircea Eliadét és Petre Culianut (de még Sergiu Al-Georgét is) egy példás orientalisztikai iskola megteremtőiként mutatták be a közvéleménynek. Ez csak az első esetében helytálló. Csakhogy maga Eliade is a nagy olasz iskolán nőtt fel. Petre Culianu amerikai kutató. Sergiu Al-George műve egy autodidakta alkotása. Az orientalisztika jelentős iskolái más tájakon léteznek, példátlan hagyományokkal, eszközökkel és energiákkal rendelkeznek, melyekhez képest a mi Orientalisztikai Intézetünk (az ott dolgozó nyolc kutató lelkes tevékenysége ellenére) csupán szerény kezdeményezés marad. Nem a "lehetőségeink" iránt érzett szkepticizmusom demonstrálása végett teszem ezt a kijelentést. De az, hogy komoly emberek még mindig a "románok" isten tudja mi fán termő "immanens készségére" hivatkoznak, ha művek alkotásáról esik szó, nem egyéb, mint egyfajta hipnózis. Az iskoláknak kétségkívül nagy személyiségekre van szükségük, de pénzre is, menedzserekre, kényelmes keretekre a kutatómunka számára és dinamikus összefüggésrendszerre. Jelentős vallástörténeti katedra Chicagóban működik, nem pedig Konstantinápolyban vagy Tibetben.

A másik magyarázat a nyugati modell jobbításának a gondolata volt. Emögött legalább két sanda szándék húzódik meg. Az egyik a kapitalizmus iránti beteges ellenszenv. Ha már nem tudunk életképes alternatívát találni helyette, legalább egy melegebb, magvasabb demokráciát, egy kevésbé merkantilista társadalmat kívánjunk.

A kapitalizmusra vonatkozó első kifogást cáfolva meg kell mondanunk, hogy a szabadpiac eszméje ma már vitathatatlan alapelv. Fukuyama metaforája a történelem végéről nemcsak a demokrácia, hanem a szabadpiac győzelmére is vonatkozik, hiszen azzal túlságosan is szoros kapcsolatban van. A kapitalizmus elutasítása pedig nem csupán képtelenség, hanem emberellenes is. "legyen mindenki számára világos, hogy ha nem volna a kapitalizmus, amelyet néhány országban minden komplexus nélkül, tehát sikeresen gyakorolnak, a járványok és az éhínség következtében a Föld népessége csupán néhány év alatt a felére csökkenne. Márpedig ha arra a mérhetetlen gazdagságra gondolunk, amely a földkerekség néhány pontján már csak a tehetetlenség folytán is fölhalmozódott, bátran kijelenthetjük, hogy a többség sohasem köszönhetett oly sokat a keveseknek, mint abban a korban, amelyben az emberiség megismerhette a kapitalizmus áldásait."¹

Csakhogy már maga a problémafelvetés is mint olyan, tehát hogy támogatjuk-e vagy elvetjük a kapitalizmust, valahogy idejét múlta. Napjainkban az emberek olyan fogalmakban gondolkoznak, mint kollektív biztonság és szubszidiaritás vagy a környezethez és a tartós fejlődéshez való jog. Célkitűzésünk nem egyszerűen az, hogy felépítsük a kapitalizmust, hanem hogy átültessünk a valóságba egy európai típusú civilizációt, éppenséggel azt a típust, amit fel akarunk "melegíteni".

Ha Európára gondolok, olyasmik jutnak eszembe, mint a mozgássérültek tolókocsijához kiképzett járdaszegély az utcasarkokon vagy a strasbourgi Emberjogi Bizottság joghatósága. Hollandiában, Dániában, Németországban megismerhettem a jogállamat szolgáló (public servants!) miniszterek, bírák, ügyészek emberi minőségét, szakmai szolidaritását. Ez az európai típusú civilizáció konkrét — hiteles — fegyverzete.

Azoknak, akik olyan opcióról ábrándoznak, amely "eredeti" módon képviselne bennünket, válaszolniuk kell egy kérdésre: milyen járdákat, milyen törvényeket és milyen embereket feltételez a mi "románizmustól" áthatott definíciónk?

Az utolsó "sajátszerűség", amire még utalni szeretnék, a latinitás és az ortodox kultúra összakapcsolása. Sextil Puscariu ellentmondást nem tűrő, dagályos szónokiasággal jelentette ki: "Ortodox hitünk ma a megkülönböztetés legbiztosabb kritériuma, mivelhogy mi vagyunk az egyetlen ortodox vallású latin nép a világon. A latin vér e szerencsés párosodása a Keletről jött lelki minőséggel, megajándékozott bennünket ama nagy és eredeti tulajdonságok összességével amely magasra emeli fajunk értékét."² A sok más lehetséges közül még csupán egy példát említenék. A maga rendjén Dumitru Stãniloaie megteoretizálta ezt a "szintézist..., amely eredetiséget és páratlan varázst kölcsönöz a román lelkületnek".³ Ugyanaz a kritikátlan, szuperlatívuszoktól hemzsegő, eksztatikus stílus. "Fajunk a két pólus legtökéletesebb egyensúlyának a kifejeződése, míg a többi népeknél a feszültség egyensúlyát megbontja, hogy a két pólus közül az egyiket vagy a másikat előnyben részesítik. Egyedül a román "racionalizmus" nem évszázados racionalizmus, a ráció lépéseitől nem zavart biztonság, hanem a talpunk alatti valóság biztonságának váltakozása a villámló tekintettel, hogy a vizeken is tudunk járni."⁴

Attól tartok, az ortodoxia és a latinitás közötti szövetség mások számára homlokegyenest mást jelent. Nem egy szerző úgy véli, hogy az ortodoxia és a latinitás határvonala Európán belül hamarosan a cilizáció határaként lesz definiálható. Samuel Huntington elmélete, Kelet-Európára vonatkoztatva, miszerint a politikai határokat a kulturális határok fogják felváltani, számunkra fenyegető értelmet nyerhet. Az, hogy bizonyos diskurzusokban — fiatalabb esszéírók szövegeitől⁵ az európai integrációt elemzők átal írt tanulmányokig újra fölfedezhetjük ezt a felfogást, önmagában is politikai erőt képvisel. Én azonban nem hiszem, hogy a vallási hagyománynak mint a modern államok fejlődésében máig ható tényezőnek éppoly nagy hatása van, mint ahogyan azt különböző szerzők sugallják. Ha megemlítem őket, csupán azért teszem, hogy szertefoszlassam az illúziókat, amelyekben az ortodox hagyomány vonalára helyezkedve ringatják magukat.

1995 elején Románia valóban ott tart, hogy a keleti blokkhoz csatlakozzék, az olyan államokkal kibővített Független Államok Közösségéhez, amelyek nem elég gyorsan nyilvánították ki akaratukat a nyugati közösség szabályainak elfogadására. A vallási tényező itt mellékes. Sokkal fontosabbnak tűnik a hatalom megszerzéséért folytatott harc a friss demokrácia keretében, nemkülönben a volt kommunista rendszer apparátusának "eltökéltsége", hogy szívvel-lélekkel elkötelezze magát "a nacionalizmusnak mint az általa kiszolgált rendszer bukása után számára egyedül legitimációt nyújtó alternatívának".⁶

Alapvetően demagóg irányulásként a román "nacionalizmus" semmilyen eszköztől sem riad vissza, következésképpen az ortodoxiát is beveti. Megvannak ehhez a kellő premisszák is. Az ortodox egyház egyértelműen támogatta a kommunista rendszert — igaz, a negyvenes években kényszer alatt. Az egyház feje, Teoctist pátriárka azzal is tanúságát adta ennek, hogy — nem is oly sokkal ezelőtt — beleegyezett templomok és egyházi épületek lerombolásába, vagy amikor megbélyegezte a Ceausescu zsarnoksága ellen fölkelt temesváriakat. Jelenleg pedig, a vallásszabadság és függetlenség körülményei közepette, az ortodox egyház nem hajlandó beleegyezni a görög katolikus egyház 1948-ban elvett javainak visszaszolgáltatásába. Egyszóval ma is az évszázados Hatalommal flörtöl. A vallásfelekezetekre vonatkozó, az ortodox egyház elöljárói által kezdeményezett törvényjavaslatok az alternatív vallási mozgalmak drasztikus korlátok közé szorítását követelik, arra a (modern állameszmének ellentmondó) érvre hivatkozva, hogy "ortodox nép vagyunk". A társadalmi élet iránti érdeklődése mindössze abban nyilvánul meg, hogy nyomást gyakorol az alkotmánybíróságra, a képviselőkre és más politikai személyiségekre a homoszexuálisok börtönbüntetésre való ítéléséért. Az ortodox egyházfők által patronált Romániai ortodox-keresztény egyetemi hallgatók szövetsége pedig utcai tüntetéseket szervez ugyanazon céllal.

A román nemzet kialakulásának történetében az ortodox egyház más szerepet játszott, más érdemeket szerzett magának. Ma társadalmi kezdeményezéseit azonban mintha az ellenkezés és nem az építés szándéka hatná át. Szemben más, de különösképpen a protestáns egyházakkal, a szegények, a szenvedők, a társadalom peremére szorultak javára való segélygyűjtés és -juttatás számára elhanyagolható ténykedés marad. Sehol egyetlen, olyan erős művelődési központok létrehozásában kicsúcsosodó kezdeményezés, mint amilyenek Nyugaton a katolikus vagy protestáns iskolák és egyetemek. Ami persze nem jelenti azt, hogy az ortodox egyház teológiai státusa alsóbbrendű volna, mint az említett egyházaké. Attól tartok azonban, hogy a romániai ortodox hagyomány — melynek a latinitással való összefonódását ma egyre kevésbé látom — egyre inkább visszahúzó erővé válik. Ez a veszély mindannyiszor felüti a fejét, valahányszor az ortodoxia több kíván lenni a lelki élet eszközénél, azaz egy olyan aktus eszközénél, amely az egyén síkján nyilvánítja ki lényegét.⁷

Ám túl minden nosztalgián, melyet a "specificitás" után áhítozva érzünk, a "nacionalizmus", a "nemzeti szellem" a mai világban csupán másodlagos fontosságú. Mint minden olyan doktrinális címke esetében, mint "demokrácia", "szocializmus", "liberalizmus", ezek a fogalmak túlságosan általános jelentésűekké válnak ahhoz, hogy eligazíthassanak egy népet ama civilizáció kényes problematikájában, amelyet el kellene fogadnunk. Az 1989-es forradalom utáni tragédiánk éppen abból a tényből fakadt, hogy csak ezen a másodlagos diskurzuson alapuló kultúra állt a rendelkezésünkre: szinte semmi sem volt előkészítve ahhoz, hogy választ találjunk azokra az intellektuális kérdésekre, amelyek nyomán kialakulhatna a Maastricht utáni Európához alkalmazható polgári és politikai elit. Amikor tragédiát mondok, nem a jelen időszak fájdalmas kudarcait, hanem hatásuk visszafordíthatatlanságát igyekszem meghatározni.

1998 ősze. Október eleje. A parlament két háza nagy üggyel-bajjal megszavazza Románia együttműködését az Észak-atlanti Szövetséggel, hogy az véget vessen Koszovóban a Milosevic-rendszer megtorló akciónak az albánok ellen. 160 honatya a belgrádi bűnözők iránti (hagyományos!) rokonszenvét nyilvánította ki, 244 szavazat viszont Romániának a demokrácia világával való szolidaritásáról döntött.

*

Október hónap közepe. A Romániai Rektorok Országos Tanácsa nagy publicitás mellett jelenti be egyetértését, miszerint a magyar és német oktatási nyelvű Petőfi—Schiller Egyetem létrehozását kezdeményező kormányhatározat "ellentétes az alkotmányos előírásokkal" és más, a felsőoktatási intézmények alapítását és működését szabályozó törvényrendeletekkel! A kormányhatározat sérti a nemzeti érdekeket és a nemzetközi normákat, de "a nemzetbiztonságot is veszélyeztető" súlyos következményekkel járhat. Egyszersmind négy egyetemi tanár, a bukaresti, kolozsvári, temesvári és nagyszebeni jogi kar dékánja a szóban forgó kormányhatározatra vonatkozó elemzést juttat el a sajtóhoz és intézményekhez. (Egy olyan kínos okfejtésű nyilatkozatot, amely normális országokban kérdésessé tenné professzori karrierjüket.) Tiltakoznak. Ezt megelőzően az Országos Román Civil Fórum nyilvánítja ki a magyar nyelvű állami egyetem létrehozásával kapcsolatos ellenvetését. Nyílt leveléhez 48 egyetem csatlakozott. Júliusban az Alaptudományok Román Társasága szögezi le: a román államnak semmilyen erkölcsi vagy anyagi érdeke nem fűződik a magyar szakemberképzéshez. Ezzel párhuzamosan az Oktatási Minisztérium vezetősége indít kereszteshadjáratot — az élen Andrei Marga miniszterrel és az egyetemi oktatásért felelős Mihai Korka államtitkárral — a magyar kisebbség ama kívánsága ellen, hogy önálló magyar nyelvű egyetem létesüljön. Ez ugyanis szeparatizmushoz, nemzetiségi enklávéhoz vezetne. A kívánságot tehát megalapozatlannak nyilvánítják, és a tények ellenére azt állítják, hogy sehol a világon nincsenek ilyen egyetemek. *

November? December? 1999 január? Hova jutunk, ki tudná megmondani? Az elit díszelőadása nem jogosít fel semmi reményre. Az élet logikája azonban mindig nagyvonalúbb, mint fosztogatóié.

Bukarest, 1998. október 20.

Kerekes György fordítása

JEGYZETEK

1. H.R. Patapievici: Istoria si capitalismul. In: Cerul vãzut prin lentilã. Ed. Nimera. Buc., 1995. 292.

2. Beszéd a Román Ortodox Testvériség 1938. nov. 18-án Marosvásárhelyen tartott kongresszusán.

3. Dumitru Stãniloaie: Ortodoxie si latinitate. Gândirea. 1929. áprilisi (4.) sz.

4. D. Stãniloaie: I.m.

5. Lásd Richard Wagner: Popoare în derivã. Ed. Kriterion. Buc., 1994. 61—64.

6. A nacionalizmus és a Románia európai integrációjának útjában álló akadályok összefüggéséről a Studii internationale c. folyóirat 1995-ös 1. számában megjelent elemzésre utalnék.

7. A mai fiataloknál tapasztalható vallásos útkereséshez a szabad fejlődést, a meggyőződések ápolását és a dialógust lehetővé tevő légkörre van szükség. Csak ilyen körülmények között lehet okunk örülni a fiatalok receptivitásának, melyet a hitben való elmélyülésre tett kitartó késztetések iránt mutatnak.

Gabriel Andreescu szövegének első, nagyobbik fele a Momentul adevãrului (Dacia, 1996) c. gyűjteményben jelent meg. Ezt egészítette ki a szerző, a Korunk kérésére, 1998. októberében.