Immár hatvanéves franciaországi — főként Párizsi — tartozkodásom alatt a román emigrációnak több tagjával barátkoztam össze. A legjelentősebb köztük Eugène Ionesco és Emil Cioran volt. Hadd meséljem el, hogy amikor Ionesco feleségével együtt először látogatott meg, a hatvanas évek közepe táján, Normandia mezsgyéjén fekvő falusi házunkban, a konyha-ebédlőbe lépve Ronica — így hívják a kedves kicsi asszonykát — a kandalló párkányát borító aranyszálú vörös-fekete hímzést megpillantva felkiáltott: "Micsoda gyönyörű román hímzésük van!" — "Nem román — javította ki feleségem —, hanem erdélyi." (Megjegyzem, hogy mint később kiderült, Ronicának volt igaza, mert a magyar hímzésekben sosincs aranyszál.) "Nem fogunk összeveszni Erdély miatt" — jegyezte meg Ionesco a maga felejthetetlen román-francia akcentusával. Ezt azért mondom el, hogy rámutassak Ionesco egyéniségének egyik fő vonására: semmi sem volt idegenebb tőle, mint a sovinizmus. Ízig-vérig liberális, toleráns, kozmopolita volt, a román—magyar ellenségeskedéseket, viszálykodásokat éppoly képtelenségnek tartotta, mint a német—francia gyűlölködést. Hányszor hallottam tőle, amikor a romániai állapotokról került szó közöttünk: "Ha van Közép-Európában két nép, amelyik se szláv, se germán, s amelynek jó szomszédságban kellene élnie, az a román meg a magyar."

Ciorant Ionescoéknál ismertem meg, már a háború után. Mindent tudtam a múltjáról, tudtam, hogy a harmincas években az ifjú vasgárdista értelmiség egyik legszenvedélyesebb vezető figurája volt. De Párizsba jövet ebből az elmebetegségből — ő maga így beszélt róla — Ionescóék irodalmi körében hamarosan kigyógyult. Egyik beszélgetésünk során megvallotta fiatalkori magyargyűlöletének eredetét. Édesapja pópa volt Nagyszebenben, és a nacialista mozgalomban való részvétele miatt az első világháború idején Erdélyből Sopronba toloncolták. Ott élt rendőri felügyelet alatt a háború végéig. Pedig édesapja jól értett magyarul, sok magyar teológust olvasott, példának okáért annak a Prohászka Ottokárnak a műveit, aki a keresztény kurzus egyik fő alakja lett 1919 után. De nem bocsátotta meg a magyaroknak, hogy megvetették, alsóbbrendű parasztnépnek tekintették a románt. Viszont jó barátságban volt néhány román federalistával, például egy Popovici nevűvel, akik egy Svájchoz hasonló, osztrák—magyar—cseh—román szövetségi államról ábrándoztak, amelyben Erdély autonómiával rendelkezett volna, Cioran maga a második világháború idején jött rá, milyen tévedés volt a monarchiát feldarabolni. Egy majdnem érzelgősen nosztalgikus cikket írt Sissiről, azaz Erzsébet királynéról. 1956-ban lelkesedett a magyar forradalomért. "Amíg uraskodtak a magyarok — írta egyik könyvében —, igen kemény urak voltak. De talán épp azért lázadtak fel elsőként a szolgaság ellen." Mintha elirigyelte volna a magyaroktól, hogy a francia közvélemény szemében, mint szabadságharcosok, vérükkel mosták le a szégyenfoltot, amelyet a fasizmussal, rasszizmussal és antiszemitizmussal való cimborálás, cinkosság nyomott képmásukra, mondtam neki, és nevetett rajta. "Az igazság az, hogy néha, amikor arról hallok, mi történik Romániában, szégyellem, hogy románnak születtem." Valójában mélységesen európainak érezte magát, nyilván ezért ostorozta gunyoros természetének minden erélyével az európai dekadenciát. Mindenesetre Ionescóval együtt kiváló helyet vívott ki magának a francia nyelvű irodalomban és mondhatnám a világirodalomban.

Az ő szellemiségüket idézem, amikor a magyar—román barátság jövendőjéről próbálók elmélkedni. Remélem, nem tévedek, amikor azt hiszem, hogy a két nemzet közötti barátság és együttműködés kialakításában a magyar kisebbségi elit nagy szerepet játszhat. De ezt a szerepet csak úgy játszhatja jól, ha a román többség elitjében megértő partnereket talál. Aggodalommal olvastam A Hét július 16-i számában egy Erdélyben végzett román—magyar szociológiai kutatásról szóló beszámolót, amelyből az derül ki, hogy a magyar—román sorsközösségre vonatkozó kérdésre a magyarok 42%-a, a románoknak csak 17%-a adott pozitív feleletet. 42 kevés, 17 pedig még sokkal kevesebb. Holott közös érdek megérteni, hogy a két nemzetet, ha akarják, ha nem, sorsközösség köti össze. Annyiban van közösség, hogy csak együtt, egyetértve, együttműködve, egymással kiengesztelődve lesznek képesek kiemelni Erdélyt — és Erdéllyel együtt egész Romániát — az elmaradottságból, elszegényedésből, a kizártságból, amelybe az etnocentrizmus, a sovinizmus, a hagyományos előítéletek továbbélése taszította a régiót, az egész országot.

A magyar—román sorsközöség tudata, a "Dunának, Oltnak egy a hangja", nem új találmány. Elég, ha Borsi-Kálmán Bélának Nemzetfogalom és nemzetstratégia címmel 1992-ben megjelent tanulmányára utalok, amely részletesen és objektíven tárgyalja a román nemzeti törekvések és a Kossuth-emigráció kapcsolatainak igen tanulságos történetét. Ehhez a hagyományhoz kell visszatalálni, "rendezni végre közös dolgainak", és ehhez mindkét részről sok türelemre, önbírálatra és politikai tájékozottságra van szükség. Nevetségesnek tűnik szememben, amikor egyes nyugati történészek és bölcselők, mint Huntington, kizárják Romániát Közép-Európából és Európából, hiszen a nyugati orientációnak Bukarestben legalább annyi hagyománya van, mint Budapesten. És ezért örülök annak, és könyvelem el mint örvendetes fejleményt, hogy a magyar kormányok erélyesen támogatják Romániát euroatlanti törekvéseiben, előlegezve a bizalmat abban, hogy az Antonescu-, sőt Codreanu-rehabilitáció és kultusz bajnokai fölött a demokratikus irányzat képviselői győzedelmeskednek Románia és Erdély életében, mint ahogy a magyar politikai életből is végleg kiküszöbölődik a Horthy- és Szálasi-féle szellemiség.

Mindenestre ami engem illet, már az alapszerződés megkötéséből is és főleg az 1996-os választások eredményéből az erdélyi románság és magyarság, valamint Románia és Magyarország viszonyát illetően komoly változások ígéretét olvastam ki. Meggyőződésem, hogy a magyar és román nemzet sorsközössége a két nemzet érdekeinek azonosságában találja fundamentumát. Magyarországnak nem érdeke, hogy a román nép büntettessék meg amiatt, hogy Iliescu és a vele szövetséges szélsőséges nacionalisták bűnéből Románia vagy hét évet késett politikai és gazdasági életének korszerűsítésében, és hogy ezért a magyar—román határ kell hogy legyen Európa határa a Kelet felé, a katolikus—protestáns és másfelől görögkeleti világ határa. És Romániának nem érdeke, hogy a soviniszták izgatásának engedve ne működjék együtt a magyarokkal Közép-Európa stabilizálásában.

Márpedig ahhoz, hogy az örökletes viszály- és versenymentalitást kooperatív szellem váltsa fel, a két nemzet elitjének összefogására és állhatatos, áldozatos nevelőmunkájára van szükség. Egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni, hogy mindkét félnek — többségnek, kisebbségnek, az egész többnemzetiségű államnak — szüksége van a nemzetközi intézmények, az Európai Unió és az Atlanti Szövetség anyagi és erkölcsi támogatására. És az is nyilvánvaló, hogy e támogatásnak ára van: politikai stabilitás, állampolgári konszenzus, a nemzeti energiák mozgosítása a közös célok megvalósítása érdekében.

Tudom hogy a Korunk — amelynek nyilván egyik legrégibb és talán legidősebb munkatársa vagyok, hiszen első cikkeimet még a harmincas évek közepe táján közölte Gaál Gábor — ezeket a célokat szolgálja. Kívánom neki, hogy a román értelmiségben törekvései olyan megértésre, olyan baráti visszhangra találjanak, mint amilyen Ionesco és köztem, Cioran és köztem fél századon keresztül fennmaradt.