A világ, melybe vettettünk, és melyben léteznünk kell, nem a jámborság világa. Nem elég, hogy a teremtmény sorsa az elhagyatottság, az is az emberi természet része, hogy gyűlölettel méregessük egymást, s vitás kérdésekre a gyengébb lelkének megnyomorításával vagy a gyilkosság komor mámorával tegyünk pontot. Az esett ember természete nem paradicsomi. Jelzőinket Hobbes Leviathanjából kölcsönözve, mindannyiunk élete "magányos, nyomorúságos, erőszakos, állati és kurta". Az igazság és a jó közvetlenül mindannyiunk számára hozzáférhetetlen. A természetünk veszejt el bennünket, a létet természetünkből fakadóan csakis többértelműnek érzékelhetjük. Mivel a jó fogalma a közvetlen tapasztalásban mindig csak homályban dereng, a jog fogalmával vagyunk kénytelenek felcserélni. S mert alkatilag korruptak vagyunk, a testvériség fogalma helyett is ésszerűbb a személytelen jogrendet választanunk. Bármi lett légyen is, ami az embereket rávette arra, hogy időről időre törvényekkel nem szabályozott nagy társadalmi tömörüléseket fogadjanak el, az eufórikus terjeszkedés időszakai végül mindig vérfürdőkbe torkollottak. Hogy a történelem mégse változzon földi pokollá az emberek az idők folyamán, kénytelenek voltak természetes ösztöneiket személytelen eljárásmódokra alapozott mesterséges viszonyrendszerekkel megzabolázni. Úgy tűnik, ami az embert megmentheti a katasztrófától, az mindig inkább a ráció, semmint az érzelem, inkább mesterséges megoldások, semmint a természetes ösztönök, inkább a jog szerződésen alapuló fogalma, semmint a "velünk született" jóé, inkább a korrektség, semmint az őszinteség, inkább az egyéniség iránti tisztelet, semmint a közösséggel való együttlihegés, inkább a kritika és a kívülállás, semmint a lelkesültség és a részeg eufória és végül inkább a szerénység által kordában tartott megfontolás, semmint a feltételezett zsenialitás mérték nélküli áradása.

A pestises lelkek nem jelenhetnek meg egy közösségben anélkül, hogy a fertőzés ne válna rögtön járványossá. Az Októberi államcsíny Lenin fertőzött lelkét a közterekre szabadította: a járvány döbbenetes méreteket öltött, s nem állt meg Oroszország határainál. Hitler eszelős lelkének morbid és perverz látványa a német népet a kannibalizmus elképzelhetetlen mélységeiig alacsonyította. És mivel a lélek nyilvános lemeztelenítésének tilalma individuálisan nem szabályozható, a társadalmi higiénia elemi szabálya követeli meg, hogy az ilyesfajta szemérmetlenségeket az undor révén utasítsuk el.

Istennek hála, a lélek láthatatlan. Vagy ha Schopenhauernek arra az állítására gondolunk, miszerint a test az akarat láthatóvá válása, még örülhetünk is annak, hogy a test soha nem egyértelmű. A vágy, hogy lelkedet láthatóvá tedd, erőszakosságán túlmenően is megdöbbentően vulgáris. Ebben az állításban az esztétikai értékítélet ontológiai érvényességre tesz szert. S mivel egy lényről csak az őt megjelenítő látvány alapján tájékozódhatunk (Nietzsche), a lény (és a lények) lényegének, nagy-nagy megkönnyebbülésünkre, föltárhatatlannak kell maradnia. Úgy tűnik, ez a világ rendje, és milyen jó, hogy ez! (Még hozzátenném, hogy azok az okok, melyek miatt a lelkek a közvetlen megfigyelés számára föltárhatatlanok, a Teremtő bölcsességében rejlenek. Az a szemérem pedig, mellyel az önmutogatók szemérmetlensége iránt viseltetünk, nem tekinthető keresztény erénynek: a lelket nem piactereken kell kiokádnunk, hanem magányban vagy csöndes közösségekben kell fölépítenünk).

Az ember, sokan elmondták már, közvetett lény. Ha az igazság közvetlenül hozzáférhető lenne számára, a tévedés azonossá válna a hazugsággal, azaz a szándékos csalással. A nyilvánvaló igazság a való világban mégsem jótétemény, illetve csak látszólag az. E fogalomnak a józan elmét fokozott éberségre kell késztetnie. Hogy miért? Azért, mert az igazság, ha nyilvánvaló, jogosan közérdekként dekretálható, és érvényesítése (mint minden közérdeké) elkerülhetetlenül jogi következményeket von maga után. Sőt, mivel a nyilvánvaló igazság természeténél fogva mellbevágóan objektívnek tűnik, érvényesítése nem személytelen tudományoktól (logika, etika stb.), hanem a személyes őszinteség megfoghatatlan kritériumaitól fog függeni. Az igazságot kimondani, ha az olyan szilárd és evidens, mint egy kődarab, valóban nem a megfontolás logikai műveletein múlik, hanem egy lelkiállapot következménye. Az embereket őszinteségük alapján fogjuk értékelni, és — következésként — hűségük szerint fogjuk megítélni. A nyilvánvaló igazság nemcsak hogy nem jótétemény, de egy olyan világban, mint a mienk (melyben az igazság NEM nyilvánvaló), nem is egyéb, mint választási szabadságunk korlátozásának lehetséges ürügye. Szabadságunk gyökerei — nagyon mélyen fekvő okok miatt — intim bensőségességgel kötődnek ahhoz a velünk született lehetőséghez, hogy bármikor tévedhetünk, ostobaságokat állíthatunk, vagy hibázhatunk. Azt persze magam sem állíthatnám, hogy a szabadság a tévedés következménye (vagy azé a lehetőségé, hogy tévedhetünk). Egészen pontosan fogalmazva azt mondhatom, hogy egyetlen olyan igazság sem tekinthető abszolútnak, melynek az időben következményei vannak. Szabadságunk annak az eszmének a kategorikus visszautasítását implikálja, mely szerint létezhet a nap alatt abszolút igazság.

Ha a nyilvánvaló igazság eszméje (a mi világunkban) egyfajta bálványimádáshoz s következésként a valóság és a délibáb közti különbségtétel megszűnéséhez vezet, lássuk, milyen következtetésekre vezet az a feltevés, hogy van nyilvánvaló jó. A nyilvánvaló jó nyilván arról ismerszik meg, hogy mindenki felismeri. Ha a jó mindenki számára fölismerhető, akkor bárki legitim módon törvényeket hozhat. Szigorú értelemben magának az egyénektől független jognak a fogalma is eltűnik, mivel a jó egyetemesen elismert fogalma a velünk született ösztönökhöz válik hasonlatossá. Ha ez így volna, a jó tévedésmentes felismerésének képességét az emberi természet inherens adottságának tekinthetnők. Ily módon az állat és az ember közti különbségtétel nagyon pontos kritériumára tehetnénk szert: az a lény, mely a jó tévedésmentes felismerésére képes, az az ember, amelyik nem, az az állat. De ha a jó nyilvánvaló, akkor nem férhet hozzá kétség. Tehát abszolútnak is tekinthető. De ha abszolút, akkor egyben egyetemes és egyetlen is. A különböző emberi közösségek azonban eltérő módon definiálják a jó fogalmát. Ily módon, ha n számú közösség létezik, n-1-nek a jó mibenlétére vonatkozóan tévednie kell. Márpedig a korábbi gondolatmenet alapján ez azt jelentené, hogy a szóban forgó n-1 közösség ember alatti, azaz állati közösség. Következésként, ha az igazság nyilvánvaló, akkor az emberi társadalmak pluralitása merő látszat, csak egyetlen társadalom tekinthető emberi társadalomnak, az, amelyben élek.

A nyilvánvaló igazság eszméje az igazság fogalmának büntetőjogi értelmezésébe torkolott. A nyilvánvaló jó fogalma az emberi társadalmak ember/állat kategoriákban való osztályozásába torkollik. Kérdés tehát, milyennek kell lennie az igazságnak? Milyennek kell lennie a jónak? Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy az az igazság, mely nem nyilvánvaló, egyénileg szabaddá tesz bennünket (miközben az összes tévedésnek is kiszolgáltat, természetesen). Másrészt a nyilvánvaló jó eszméje a közösségi szellem "vele született" igazságosságosságának fogalmát is implikálja, a nem nyilvánvaló jó fogalma viszont a szerződésszerű megegyezésen alapuló törvény elfogadására teremt lehetőséget. Más szóval, ahogyan a nyilvánvaló jó fogalmának végső (és váratlan) következménye a jogtalanság, a közvetlenül fölismerhetetlen jó léte a konszenzusos törvény lehetőségét alapozza meg. Az abszolút jó lehetetlenségéből tehát az is következik, hogy az emberi közösségekben a jó fogalmát a jog fogalmával kell felcserélnünk.

Szabadságunk nagyon szorosan összefügg a megismerő alany korlátaival. A morális szubjektum korlátozottsága viszont a jogszolgáltatás lehetségességéhez kötődik éppily szorosan. Más szóval a világ, melyben élünk, emberi természetünk következménye (ez a tétel az antropikus¹ elv egyik változata csupán).

Függetlenül attól, hogy őszinték vagyunk vagy sem, a bizonyosság hozzáférhetetlen számunkra. S ahogyan az őszinteség nem teremti meg az igazságot, ugyanúgy a jóakaratra sem alapozható igazságszolgáltatás. Ezek a korlátozások meglepőek lehetnek olyan valaki számára, aki az embert makulátlannak látja. Sokan közülünk, még ha kereszténynek vallják is magukat, régen elveszítették a Bűnbeesés mélységes tragikumának tudatát. Nehezünkre esik elfogadni, hogy "természettől fogva romlottak vagyunk" (Pascal). És mégis, ennek a világnak miden jótéteménye az emberi természet romlottságának intelligens kiaknázásából fakad. A legnagyobb szörnyűségek viszont, melyeket ember ember ellen elkövetett, mindig is féktelenebb ontológiai optimizmuson alapultak. Létezhet nagyszerűbb eszme annál, mint hogy az ember természeténél fogva jó, hogy csak a társadalom rontja meg, hogy az kapatja rá a bűnökre és a rosszra, hogy az a közösség, mely olyan egyszerű fogalmakra alapoz, mint a nyilvánvaló jó és az közismert igazság, tévedhetetlenül elhozza mindenki boldogságát és jólétét? Ezek a feltevések sajnos valóban több alappal minősíthetők nagyszerűnek, mint igaznak. De mert az illúzió a megismerés legnagyobb tévedése, egy olyan nagyszerűség, melynek nincs valóságalapja, olyan, mint a nagy királynő halhatatlan ötlete: kenyér helyett kalács. Így azonban e feltevések nem lehetnek nagyszerűbbek annál, mint amennyire igazak. Az emberi természetre vonatkozó igazságnak pedig semmi köze a mi földi paradicsomra vonatkozó gáláns bovarizmusunkhoz. Az emberi társadalmak nem rendezhetőek be ésszerűen olyan öntelt feltevések jegyében, mint hogy az ember sarokba állított angyalka vagy "aranyszívű" dzsungellakó. Ezekre a premisszákra az emberi történelem legvéresebb és embertelenebb társadalmai épültek. Ezzel szemben az ember elesettségének jóval nyersebb és realistább hipotézisére, mérséklettel és megfelelő óvatossággal, egy olyan társadalommodell kritériumait lehetett alapozni, mely elutasította az önteltséget s ezzel a mindenféle zseniálisak megoldásait is: a mágikus, grandiózus, sorsszerű recepteket. A bűnbeesés utáni embersors már csupán a litotész² felhangjain szólaltathat meg isteni hangzatokat. Ebben a világban ugyanis, melyben élünk, furcsa törvények uralkodnak. Az egyik azt mondja ki, hogy a dolgok elkerülhetetlenül homályosak, és hogy a világot csupán közvetve, mintegy találgatva ismerhetjük ki. Egy másik szerint a természetet az ok és okozat közti ex contrario³ szimmetria működteti: ha a premisszák helyesek, a hatás nulla (vagy abnormális). Így: ha abból a nagyszerű premisszából indulunk ki, hogy "a legnagyobb érték az ember", Kolimához és — megdöbbentő módon — hatvan millió halotthoz jutunk. Ha azonban abból indulunk ki, hogy az ember kegyetlen, nyomorult, erőszakos lény, akit egy állati és kurta élet kényszerei űznek (Hobbes), Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott első levelének (1, 27) szabályát⁴ alkalmazva, a liberális társadalmakhoz jutunk, melyek a polgári (és nem emberi) méltóság fogalmát képesek voltak tisztességes (bár nem látványos) jelentéssel telíteni. (Emberi méltóságról csak azok a nagyszerű dolgokért lelkendező világmegváltók fecsegnek, akik szeretnek a mindent vagy semmit elve alapján hazardírozni.)

Úgy vélem, szerényen el kell fogadnunk azt a sorsot, mely számunkra adatott. Nem vagyunk istenek, s az Istennel sem folytathatunk családias konzultációkat. Nem nyilatkozhatunk az ő nevében, arról pedig, amit itt e földi életben lépésről lépésre és napról napra tennünk kell, úgy tudom, még ő sem nyilatkozott senkinek. Az emberi lélek Istentől legelrugaszkodottabb bűne a küldetéstudat: az, ha valaki azt képzelgi, hogy őt valamiféle küldetés predesztinálja: valamire vagy valami ellen.

Bíró Béla fordítása

JEGYZETEK

1. Természettudományos elv, mely szerint ez az Univerzum azért olyan, amilyen, mert ez az az Univerzum, melyet a tudattal bíró megfigyelő megfigyelhet. Univerzumunk alapsajátosságai tehát az ember létezésének függvényei, a világ olyan, mintha azt a Teremtő számunkra, emberek számára teremtette volna.

2. Stilisztikai fogalom: túlzó kicsinyítés.

3. Ellentétekből fakadó (lat.)

4. "Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtlenjeit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket."