Adyhoz térünk ismét vissza és a (már nem nagybetűsnek írt) holnaphoz — noha mostanság errefelé konjunkturálisan Petőfit szokás emlegetni, amolyan (egyetemi) ikernévbe foglalva Schillerrel. (Ady Endrének is kitaláltak, pár évtizeddel ezelőtt, egy kolozsvári ikerpárt, amikor a volt Református Kollégium épületében kezdték együtt működtetni egy magyar és egy román líceum osztályait, így született Ady—Sincai, amíg az Ady tag, a magyarul tanuló osztályokkal egyetemben, végleg el nem sorvadt.) Szóval maradjunk egyelőre Adynál és a századelő magyar történelménél. A Vér és arany kötet (1907) vége felé, Az Értől az Oceánig közelében olvashatók ezek a verssorok:

Vár, vár: futok a Holnap elébe.
Apám, anyám, papok és bárdok,
Nem kelletek, nem kelletek.

ősök, árnyak, tegnapi legények,
Testvéreim vérben és kupában:
Undok Tegnap, maradjatok.

Megyek a bús, nagyszerű Sötétnek.
"Állj meg!" Nem. Előttem a Holnap,
Engem vár, engem, rohanok.

Nincs honnan tudnom, hogy Lucian Boia, a Bukarestben (1944-ben) született és ma a bukaresti egyetemen történelmet tanító, az Istorie si mit în constiinta româneascã (Történelem és mítosz a román tudatban) című úttörő könyv (Humanitas, 1997) szerzője olvasta-e Adyt, A Holnap elébe vallomását. Tény, hogy prózában, egy friss interjúban (Dilema, 1998. okt. 2—8.) lényegileg rokon gondolatokat fejt ki: az iskolában hallható relatív történelmi igazságok közvetítésének meghaladását sürgeti, szerinte ugyanis a holnapi napra nyitott embereket kellene nevelni. A mi történelmi diskurzusunk, mondja Boia, valahogy így hangzik: "a románoharcoltak, szenvedtek, mindig mások a hibások, lemaradtunk, mert a történelem olyan mostoha volt." Ez a fajta történelemmagyarázat, a nagynemzeti szemléletet hordozók haragját magára vonó professzor szerint nem csupán historiográfiailag nagyon káros, hanem főként azért, mert akadálya a kritikai önvizsgálatnak, a jelen terveit hátráltatja.

Jó volna ebből a Boia-interjúból (és Lucian Boia könyveiből) arra következtetni, hogy a mai román közgondolkodás mélyen átéli az ezredvég kihívásait, Románia tulajdonképpen senkitől sem tagadott súlyos helyzetét; és ahogy a századelőn Ady Endre a magyar köztudatba kiáltotta vészjelzéseit, az árnyak, tegnapi legények helyébe a Holnapot állítva — úgy keresik a román szellem mai nagyjai a kiutat a katasztrófaérzésből, a milliókat veszélyeztető szegénységből, egy nemzeti zsákutcából. Persze Ady korában sem csak Octavian Goga hangja hallatszott, hanem Caragiale belső, nemzeti önismeretet ébresztő, egy évszázad alatt időszerűségéből mit sem vesztett, világirodalmi szintű kritikája is. Ion Luca Caragiale, igaz, a román irodalomban rég klasszikusnak számít, vígjátékai újra és újra színpadra kerülnek, irodalom- és politikatörténetinek mondható példáját Mircea Iorgulescu egy könyvnyi mulatságos voltában is szigorú esszébe írta, és a caragialéi hagyományhoz — címében és immár nyolcéves gyakorlatában — hű lap, "a súlyos erkölcsök hetilapja"-ként megszólaló Academia Catavencu a kortárs román sajtóvilág talán legörvendetesebb ténye. Ám mindezzel szembe, sajnos, összpéldányszámban ijesztő mennyiségű újság, mindenféle periodika és könyv állítható a manipulatív vagy éppen uszító szándékúakból, nem szólva bizonyos tévéműsorokról. Nem egészen két évvel ezelőtt, a Magyarok, románok címszó alatt szerkesztett Korunk-szám (1997. 1.) egyik esszéjében még nyugodt lélekkel az előbbiekre, a pozitív, reménykeltő példákra tehettem a hangsúlyt. Ez volt a romániai magyarság politikai képviseletének első nagy próbája, az ellenzék választási győzelme nyomán létrejött új kormányban való részvétel kezdeti időszaka. Az érdemi közszereplések nyitánya, a tévényilvánosság kibontakozása — és ezt egyaránt fontos lehetőségnek hihettük egy másfajta, eurokonform politizálás irányában s az idegengyűlölet, a nemzeti kizárólagosság oldódásának, háttérbe szorulásának tekintetében.

Természetesen nem voltam egyedül a "független függő" reménykedésben, a többes szám első személynek volt fedezete. Talán elég, ha a Momentul adevãrului (Az igazság pillanata) címmel Iordan Chimet bukaresti író által összegyűjtött, közel ötszáz könyvoldalas antológiába szerkesztett esszé- és tanulmánygyűjteményre utalok (Dacia Könyvkiadó, 1996.), amelyben Gabriel Andreescutól Andrian Marinón át Alexandru Zubig különböző nemzedékekhez tartozó írástudók adtak példát a történelem újraértelmezésére, a nemzeti önrevízióra — a Holnap elébe igényének bejelentésére. (Marino kemény kritikája az antieurópaielméletekről, Nae Ionescu, Noica és Tutea örökségéről a bátrak közt is a legbátrabbak közül való e jelentős, a magyar közvéleményben alig-alig visszhangot keltett, de talán román közegben sem érdeme szerint méltányolt kötetben.) Az előző években tekintélyt szerzett publicista-író, Octavian Paler fura felhangoktól nem mentes polémiáira felkaphattuk már a fejünket, George Pruteanut viszont még csak mint szellemes nyelvészt, tömegeket hódító tévésztárt láttuk, olvastuk — szenátusi közszereplése a romániai magyar iskolaügy és a demokrácia (és a kormánykoalíció) kárára ezután következett. Ilie Serbãnescut higgadt gazdasági elemzőként ismertük meg, könyvkuratóriumi vitákban (a Soros Alapítvány égisze alatt) a lehetséges egyetértés bizonyítékát érzékelve egy-egy közös szavazás során; ki gondolta volna, hogy 1998 októberében ő is eljut Cristian Tudor Popescu és Ion Cristoiu közelébe, Románia és Magyarország gazdasági és politikai harcát s az RMDSZ-nek tett "engedményeket" ellenségesen taglalva a bukaresti Adevãrul hasábjain...

Az aktuálpolitikai állásfoglalások széles körére természetesen itt nincs hely és mód kitérni, bár a román bel- és külpolitika 1998-as termése megérne egy alaposabb számbavételt. Akár egyetlen talk-show valamelyik éjszakai tévéműsorban meggyőzheti erről a nézőt-hallgatót; a megszámlálhatatlan sok közül egyet említek csupán, amikor is a PRO TV kamerái előtt Andrei Plesu külügyminiszter foglalta össze utóbbi élményeit (így a "festői" parlament Koszovó-vitájában szerzetteket is) — a diplomata mellett a filozófust, a kultúrembert juttatva szóhoz.

Érdemi eredményhez, a kérdéskör mérvadó megvilágításához akkor juthatunk közelebb, ha a különböző pártérdekek, politikai érdekcsoportok szolgálatában álló újságírás nemegyszer útszéli hangja, napi gyakorlata fölé emelkedve a mai román kultúra meghatározó egyéniségeinek véleményét sikerül kihallanunk a publicisztikai hangzavarból. Ha arra tudunk választ adni, hogy Lucian Blagának a román néplelket jellemezni akaró híres létfilozófiája, a legalábbis magyar nézőpontból tanszszilva- nizmus-ellenes, Balkán-központú mioritikus tér koncepció és mondjuk Alexandru Paleologu Európára tekintő szemlélete hogyan hat a jelenkori román szellemi életben. Vajon miképpen kell értelmeznünk H.-R. Patapievici állítását a birodalmi kisebbségekről, és mit jelent a vele (a 22 hasábjain) vitázó Gabriel Andreescu kijelentése: "az én felfogásom szerint nem az a filozófus, aki más lényekre úgy néz, mint valami visszataszító rovarokra?" És mit jelent Alexandru Cistelecan következetes erdélyisége, hangsúlyos különvéleménye a Patapievici kiváltotta vitában? (Lásd a Transilvania Jurnal 1998. okt. 16-i vezércikkét.) Balkán és Erdély újra és újra jelen van tehát a nyílt polémiákban, a sanda utalásokban s a rejtett gondolatokban — azóta még nyilvánvalóbban, hogy akadt egy versíró fiatal kolozsvári román tévés, aki ilyen "szabódezsőset" mert mondani az egységes nemzetállami koncepciót mindenek fölé helyező politizálás teljében: "Torkig vagyok Romániával." De nem távozni akar az országból, hanem változtatni a helyzeten, tágítva a kereteken.

Milyen holnapra gondolnak hát — Kelet és Nyugat között, NATO-bővítéses években, Szerbia-közelben — a román értelmiség képviselői? Milyen erőt képvisel a tegnappal szakítani akarók (egységesnek bizonyára nem mondható) tábora? Ki kit győz le?

Nem külső kérdés ez számunkra, Romániában élő magyarok számára sem. Amellett, hogy Ady minket is figyelmeztet eléggé összekuszálódott belső ügyeinkre, a kisebbségben sem nélkülözhető magunk revíziójára...