Kína északi részén, Tamingban működött a magyar jezsuita rendtartomány egyetlen külmissziója. Magyar jezsuiták 1924-től 1947-ig tevékenykedtek az 1936-ban önállósított és a magyar rendtartományhoz csatolt missziós területen. A kínai magyar jezsuita misszió története a magyar—kínai kapcsolatok sajátos része. A misszionáriusok az európai keresztény hagyományt vitték a kínai városokba és a külvilágról mit sem tudó, sanyarú körülmények között tengődő parasztok közé. Hitbuzgalmi tevékenységük mellett tanítottak, gyógyítottak, így folytatták azt a több évszázados missziós hagyományt, amely a két civilizáció egymásra találásának, kölcsönös megismerésének egyik fontos eszköze volt.

Taming város Hopej tartomány déli részén, Honan, Sanhszi és Santung tartományok között található. A 20. század első felében itt működött a magyar jezsuiták egyetlen önálló külföldi missziója. A tamingi misszió észak—déli kiterjedése körülbelül százötven kilométer, kelet—nyugati kiterjedése ötven kilométer, területe 8640 négyzetkilométer — közel akkora, mint Bács-Kiskun-Szolnok megye —, lakosainak száma az 1930-as években több mint kétmillió volt. A sík vidéket a Hoangho (Sárga folyó) tette termékennyé. A helyi lakosság szinte kizárólag földművelésből, búza, cirok, köles, kukorica és földimogyoró termesztéséből élt.

Taming már a császárkorban fontos polgári közigazgatási központtá vált, itt volt a járás katonai parancsnokának a székhelye is. A "Nagyhírű várost" (a Taming szó jelentése: nagy hírnév) az 1920-as években az egyik magyar szerzetes, Lischerong Gáspár így írta le: "A város felé közeledve már messziről látni a nyolc—tíz méter magas, hatalmas, kőből készült városfalat, mely négyszög alakban az egész várost körülveszi. A fal belülről földdel van feltöltve. A városfal közelében, a városon kívül legalább tízezren húzzák meg magukat szürke, alacsony sárkunyhóikban. Az utcák szűkek, a kövezet még ismeretlen. A katolikus misszió a város keleti kapujától alig két-háromszáz méterre fekszik. Az északi kapunál a protestáns amerikaiak ütötték fel tanyájukat. A nyugati kapu környékét mindenki kerüli, mert rossz jel a kínaiaknak: itt viszik ki a halálraítéltet a vesztőhelyre, hogy lefejezzék. A déli kapu környéke sem alkalmas missziós telepnek, mivel itt a lakosság nagy része mohamedán, akiknek a megtérítése a legritkább esetben lehetséges." Kékessy Imre levelében ez olvasható: "Az utcán nincs közvilágítás, nincsenek teaházak vagy más szórakozási lehetőségek. Az utcák nincsenek kövezve. Ez egész Belső-Kínában így van. Az utcák mind derékszögben metszik egymást. A négy világtáj felé a várost körülvevő falon át négy kapun lehet kijutni. Pontosan a város középpontjában rendőr áll, aki fekete ruhában, fehér lábszárvédőben vigyáz a forgalomra. Nincsen sok gondja, mert csak a protestáns misszionáriusnak és egy fuvarozónak van autója. A város legszebb üzleteivel ellátott főutcáján kirakatok nincsenek, ehelyett a bolt egész eleje nyitott, mindenki láthatja, hogy bent mit árulnak."

A missziós telep (Tiencsutang) a város Keleti Főutcájának két oldalán terült el. A városfalon kívül volt a "villa", egy konyhakert, gazdasági épületekkel. A rablók és más illetéktelen személyek látogatásait elkerülendő a misszió területét (a városban) és a villát is fallal vették körül. A Keleti Főutca északi oldalán volt a jezsuita rendház, a műhelyek, a gazdasági udvar, az orvosi rendelő és itt voltak a misszió iskoláinak épületei, valamint a bentlakó diákok kollégiumai is. A déli oldalon magasodott a templom, körülötte pedig a magyar jezsuiták munkáját 1926 óta segítő Kalocsai Iskolanővérek városi telepe és zárdája helyezkedett el. A nővérek Tamingban leányiskolát, betegkezelőt, árvaházat és idősek otthonát működtettek. Az apácáknak a városon kívül, a misszió villájában is volt egy zárdájuk. A misszió meteorológiai állomása a sanghaji jezsuita obszervatórium tudományos munkáját is segítette.

A tamingi jezsuiták büszkesége, a misszió legszebb épülete az első világháború után épült neogótikus templom, amely a lourdes-i barlang templomának mintájára készült. A tamingi nagytemplom a sanghaji, a tiencsini és a kantoni után a negyedik legnagyobb katolikus templom Kínában. A negyven méter magas torony több kilométeres körzetben látható.

Az első magyar jezsuita, Szarvas Miklós 1922. szeptember 22-én érkezett Kínába, annak nyomán, hogy a magyar jezsuita provinciális 1919-ben fogadalmat tett: ha sértetlenül túlélik a proletárdiktatúrát, akkor valahol a világban hittérítő küldetést vállalnak. Szarvas a Rómával egyeztetett döntés értelmében mehetett Kínába, az akkor még francia szerzetesek által fenntartott misszióba. Az új misszionárius az első évet a kínai nyelv tanulásával töltötte, egy újabb éven keresztül pedig egy tapasztalt francia hittérítő mellett volt segédmisszionárius, így csak 1924 júniusában jutott el Tamingba. Szarvas már 1926-ban javasolta a magyar misszió önállóságát. Egyik levelében arról panaszkodott, hogy a francia missziós központtól a magyarok kevés anyagi segítséget kapnak. Véleménye szerint a magyarországi hívektől sokkal több adományt tudnának összegyűjteni, ha azok a saját provinciájuk missziója számára adakozhatnának.

A misszió önállósítására még egy évtizedet kellett várni. Az önállósítás első lépése az volt, hogy 1935-ben a misszió francia elöljárója, Lécroart püspök és Zanin kínai apostoli delegátus ajánlatára XI. Pius pápa bullájában apostoli elöljáróság rangjára emelte Tamingot. A határozat alapján a Jézus Társasága generálisa 1936. március 26-án Szarvas Miklóst missziós főnökké (superior regularis) nevezte ki, egyben a tamingi misszió területén született kínai jezsuitákat a magyar rendtartomány tagjainak nyilvánította.

A magyar jezsuita provinciális 1921-től húsz éven át szinte minden évben küldött embert a tamingi misszióba; 1924 és 1947 között összesen negyvenen érkeztek. Az elöljárók úgy vélték, hogy minél fiatalabb embereket küldenek Kínába, azok annál könnyebben tanulják meg a kínai nyelvet, emellett az új környezethez is jobban tudnak majd alkalmazkodni. A kiválasztásnál fontos szempont volt, hogy a jelölt lelkileg és fizikailag is alkalmas legyen a missziós munkára. A jezsuiták önként jelentkezhettek a misszióba, s az elöljárók azokat választották ki, akiket kellően felkészültnek tartottak, akik egészségesek voltak, és a nyelveket is könnyen tanulták.

A misszionáriusok egy része a missziós központokban dolgozott, mások pedig járták a vidéket, és általában csak havonta pihentek meg a tamingi központi rendházban. Tamingban és Pujangban segítőtestvérek is dolgoztak: volt közöttük asztalos, lakatos, szakács, betegápoló, de akadt olyan is, aki a tanításban segített. A városokban elemi és középiskolákat tartottak fenn, ahol az államilag elfogadott tanrend szerint oktattak. A hitoktatók (katekisták) képzésére külön iskolát hoztak létre. Minden külföldi misszionárius mellett dolgozott egy kínai hitoktató, aki a munkájáért fizetést kapott. A hitoktatók másik része az iskola elvégzése után visszatért a szülőfalujába, s a helyi imaiskolában tanította a gyerekeknek az írást-olvasást, valamint a hittant. Szükség esetén megkeresztelte a haldokló csecsemőket vagy kisgyermekeket, a hívekkel együtt mondta a vasárnapi és a mindennapi esti és reggeli imát.

A nagyobb településeken önálló missziós állomást hoztak létre. A misszionárius ott élt a kínaiak között, s onnan indult a kisebb keresztény közösségek látogatására, a missziós körjáratra. A páter évente kétszer-háromszor végigjárta az összes keresztény csoportot. Az egymástól néhány kilométerre elhelyezkedő falvakban, amelyekben keresztények is éltek, a magyarok kápolnát vagy templomot építettek, ahol a hívek akkor is összegyűltek a közös imákra, ha a pap éppen nem volt jelen.

A misszionáriusok az accomodatio szellemében megjelenésükben és viselkedésükben is igyekeztek beilleszkedni a kínai viszonyok közé. Egyszerű kínai ruhában, biciklin vagy ökrös szekéren járták a vidéket. A "paraszt-misszionáriusok" életkörülményei szinte semmiben nem különböztek attól, ahogyan a vidéki kínaiak éltek. Egyikük, Zsámár Jenő így jellemzi a misszionáriusok munkáját: "A misszionárius térdeplője a bicikli. Mikor misszióba indul, becsomagolja az ágyneműt és a miseládát, amit talicskán eltolnak abba a faluba, ahol a misszió lesz. A misszionárius a biciklire csatolja az utolsó kenetes táskát, az orvosságos ládát, és az őt kísérő katekistával elindul. Szentbeszéd, szentmise, gyóntatás, áldoztatás, beteglátogatás, statisztika írása, az elsőáldozók, új keresztény-jelöltek vizsgáztatása, házasságkötések megáldása, az iskolák felülvizsgálata, orvosságosztás... mindezt két-három napig. Akkor megáldjuk a híveket, szedjük a sátorfánkat és továbbállunk." Egy-egy misszionárius húsz-harminc, de nemritkán több mint száz település keresztényeinek lelki gondozását látta el. Ezeket a helyeket a misszionárius állandóan járta, kivéve ha a hideg, a hőség vagy a sár akadályt gördített a látogatás útjába. A távolabbi településekre csak két-három havonta jutott el.

Kínában, ahol még húszas években is ismeretlen fogalom volt a közegészségügy, sem a központi kormányzat, sem a tartományi főnökök nem gondoskodtak gyógyászati hálózat kialakításáról, ahol európai szemmel elképesztő elmaradottság jellemezte az életet, ahol képzett (nyugati orvoslást tanult) orvosok alig voltak, a misszionáriusi munka fontos része volt a gyógyítás. Jellemző, hogy a születések száma folyamatosan igen magas, a gyermekhalandóság elképesztő méretű, az átlagéletkor pedig mindössze 35 év körüli volt. Ahol megjelentek a misszionáriusok, ott rövid idő alatt kisebb-nagyobb kórházakat, rendelőintézeteket szerveztek. Noha a kórházak és a rendelők nagy többsége nem rendelkezett modern felszereléssel, a kínai viszonyok között még mindig messze a legjobb feltételeket tudták biztosítani a hozzájuk fordulók számára. A tisztaság, a nyugati gyógyszerek és gyógymódok sokszor gyors és látványos javulást hoztak. A kezelés teljesen eltért a hagyományos kínai orvoslási módszerektől, és sokszor igen hatásos volt. A kínaiak tehát egyrészt a kíváncsiságuktól hajtva, hogy közvetlen közelről is láthassák a külföldit, beszéljenek vele, sőt akár meg is érinthessék, másrészt a gyors gyógyulás reményében gyakran keresték fel a misszionáriusok gyógyítóközpontjait. Mivel a missziós orvosok tevékenysége látványos eredményeket hozott, a gyógyítás csökkentette az előítéleteket, a kínaiak nagyobb bizalommal fordultak az idegenek felé.

A húszas-harmincas években Kínában egymást érték a polgárháborús konfliktusok. Tamingot a harci cselekmények többnyire csak közvetve érintették. Mivel a város a Sárga folyó árterületéhez közeli síkságon fekszik, majdnem száz kilométerre a stratégiai fontosságú Peking—Hankou-vasútvonaltól, a hadseregek nem fáradtak a nehezen védhető vidék meghódításával. A tamingi misszionáriusok a politikai változásokból legtöbbször csak annyit észleltek, hogy időnként nem járt a posta, vagy a városba a kínai hatóságok új mandarint neveztek ki. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy a háborúk idején, amikor a vidéket ellenőrző hadseregnek ellenséges csapatokkal kellett harcolnia, a környék rablóbandái rögtön kihasználták a kínálkozó alkalmat, és a lakosságot fosztogatták. Amikor a város közvetlen közelében is harci cselekményekre került sor, a városiak közül sokan a misszió kőkerítéssel védett épületeiben kértek menedéket, mivel a missziót (kevés kivételtől eltekintve) a rablók is tiszteletben tartották.

A missziós munka zavartalansága érdekében a misszionáriusok igyekeztek jó kapcsolatot fenntartani a mindenkori helyi főhivatalnokkal is. A mandarin részt vett az iskolai záróvizsgákon, udvariassági látogatásokat tett a szerzeteseknél, sőt néha a templomba is ellátogatott. Taming 1933-ban kinevezett új mandarinja alighogy elfoglalta a hivatalát, látogatást tett a misszióban. A nagytemplom annyira megtetszett neki, hogy családjával együtt rendszeresen látogatta a miséket: "minden nagyobb ünnepen, midőn énekes misék vannak, és búg az orgona, bejelenti jövetelét, és illedelmesen végighallgatja a szentmisét. Rendesen követik őt feleségei, gyermekei és hivatalnokai is. A májusi körmeneten részt vevő kétezres tömeg nagyon meglepte őt" — írja egyik levelében Szajkó József.

1937 nyarán megkezdődött a kínai—japán háború. A japán hadsereg egységei november 10-én este érkeztek Taming elé. A város északi oldalán indították meg a támadást. A misszió közvetlen közelében folyt az ágyúzás. Sötétedés után a város lakossága több órán keresztül fejvesztve menekült a városból a még szabad keleti kapun át. A misszióban, ahol a francia zászló volt kitűzve, közel kétezer keresztény keresett menedéket. 1937. november 11-én reggel a japán tüzérség újra elkezdte ágyúzni Tamingot. Egész nap lőtték a várost, leginkább a Keleti Főutcát, ahol a kínaiak kivonultak. Minthogy a misszió éppen ebben az utcában volt, a jezsuiták épületeire is jutott a lövedékekből: két bomba és harminc ágyúgolyó találta el a missziót, kettő csapódott a templomba. A támadásnak hét áldozata volt. Este kilenc óra körül az északi városfalon keletkezett résen egy japán század behatolt a városba. Másnap, november 12-én a japánok elfoglalták Tamingot. A város védelméért felelős kínai parancsnok öngyilkos lett, a kínai katonaság elmenekült. A japánok bevonulása után a városban hamarosan helyreállt a béke. Az üzletek újra kinyitottak, az utcák megteltek járókelőkkel. A megszállók megígérték, hogy a katolikus misszionáriusoknak és a protestáns lelkipásztoroknak nem esik bántódásuk. A japánok a misszió egész területén megkímélték a missziós műveket és a misszionáriusokat, decemberben már folytatódhatott a tanítás is. Az apácák zárdáját éjjel-nappal őrség védte, a kínai nőknek sokszor már az is védelmet nyújtott a japánok ellen, ha a nyakukba akasztottak valamilyen katolikus jelképet, például keresztet vagy szentképet. A japánok nem bántották a misszióba menekült férfiakat sem, sőt nagyobb mennyiségű rizst is adtak a missziónak. A már-már baráti viszonynak politikai oka volt. A japán kormány 1936. november 25-én — egy hónappal a Berlin—Róma-tengely létrejötte után — aláírta Németországgal az Antikomintern Paktumot, s mivel a magyarok mindkét európai hatalommal jó kapcsolatban voltak, a japánok nem tekintették őket ellenségnek. Az is a jó kapcsolat alapja lehetett, hogy Taming japán főparancsnoka korábban Berlinben volt katonai attasé és Magyarországon is megfordult. Amint a japán főerő tovább folytatta a támadást, s a városokban csupán kisebb létszámú helyőrség állomásozott, a kínaiak ellentámadást indítottak. A japán helyőrségek katonái ugyan mindenütt jóval kevesebben voltak, mint a kínai támadók — a japánok Tamingban is csupán egy ötszáz fős egységet tudtak hagyni —, viszont jól fel voltak szerelve ágyúkkal és gépfegyverekkel. A kínaiak a falvakban szervezték meg az ellenállást. A Kínai Kommunista Párt agitátorai járták a falvakat, és ellenállásra buzdították a lakosságot. Taming az ott élők szerint olyan volt, mint egy sziget. A kapukon ki- és belépőket a japánok igazoltatták és megmotozták, mivel a várostól néhány kilométerre már kínai csapatok állomásoztak. A kínaiak viszont a városból jövőket fogadták bizalmatlanul.

A magyar missziós területen ezekben az években mintegy negyvenezer keresztény élt. A városokban növekedett, a kis falvakban csökkent a keresztények száma, mivel a misszionáriusok nem mindenütt tudták fizetni a hitoktatókat, és sok helyen az imaiskolák fenntartására sem volt lehetőség. A növekedésnek közvetlen politikai okai is voltak. Az egyik ok az volt, hogy a japán bevonulás után az amerikai protestáns misszionáriusok elhagyták tamingi missziójukat, és a protestáns kínaiak közül sokan katolikusok lettek. Sokan azért vették fel a keresztséget, mert látták, hogy a japánok a magyar misszionáriusokat nem bántják, és úgy érezték, hogy a misszionáriusok számukra is védelmet nyújthatnak a japánok ellen. A japán fennhatóság alatt álló vasútvonalak közelében lakó kínaiak különösen féltek a japán fenyegetéstől. A vasúthoz közeli falvakban nem volt ritka, hogy egész udvarházakat ajánlottak fel a misszió számára. Az ok egyszerű volt: veszély esetén az emberek a misszióba menekülhettek, ahol a japánok őket sem sanyargatták. A negyvenes években, a súlyos inflációs és pénzhiányos időkben a keresztények még arra is hajlandók voltak, hogy terményeik egy részét felajánlják a missziónak. A missziós terület déli központjában, Pujangban a helyi lakosok felkérték Lischerong Gáspárt, hogy legyen a város mandarinja.

A háború utolsó éveire a lakosság közel fele elvándorolt, sokan pedig éhen haltak. A japánok és szigorú adószedőik, a behódolt kínai katonák kegyetlenül behajtották az adót. A régi mandarinok katonai kíséretükkel járták a falvakat, és szintén begyűjtötték a nekik járó adót. Amikor mind elmentek, megjelentek a rablók, és elvittek mindent, ami még mozdítható volt. Négy hadsereg járta a vidéket. A japán megszálló hadsereg és a velük együttműködő kínai csapatok alkották a "Császári Segédhaderőt" (Huanghsziecsün). Ellenük újult erővel lépett fel a Csang Kaj-sek vezette Nemzeti Párt (Kuomintang) hadserege és a kommunista Nyolcadik Hadsereg, amelyhez az évek során a környékbeli rablóbandákba tömörült egykori katonák is csatlakoztak. Ez utóbbiak általában együtt léptek fel a japánok ellen, de a közös ellenség legyőzése után, a felszabadított területek uralma feletti csatározások során azonnal egymásnak estek. A misszió környékén, Észak-Kínában a kommunista befolyás volt a jelentősebb. A Nyolcadik Hadsereg létszáma 1944 őszén félmillió körül volt, s az őket támogató helyi milíciák, a kommunista erőkhöz csatlakozó irreguláris csapatok létszáma elérte a másfél milliót. A KKP vezetősége előtt kettős feladat állt: visszafoglalni a japán megszállás alatt álló területeket és harcolni a Csang Kaj-sek-féle nemzeti csapatokkal. 1944-ben Tamingban is kettős hatalom alakult ki. A falvak lakói a japánoknak és a kommunista parancsnokságnak is fizettek adót.

1945 májusában a japánok harc nélkül feladták Tamingot. Május 14-én este a japán katonai parancsnok elment a misszióba, és bejelentette, hogy éjjel kivonulnak a városból. Felajánlotta, hogy magukkal viszik a kollégium rektorát, Németh Józsefet és az iskola igazgatóját, Litványi Györgyöt, mert hivataluknál fogva mindketten folyamatosan tartották a kapcsolatot a japán hatóságokkal. Litványi japánul is kitűnően megtanult. Az éj folyamán a két magyar át is ment a japán parancsnokságra, és elhagyta Tamingot.

A japánok távozásának a hírére a városon kívül élő kínaiak elözönlötték Tamingot, és megkezdték a fosztogatást. De már 14-én délben megjelent a vörös hadsereg előőrse, estére pedig megérkezett a reguláris kommunista hadsereg is. A fosztogatást leállították, s a misszionáriusokat sem bántották, sőt arra kötelezték az embereket, hogy az elrabolt holmikat vigyék vissza a misszióba.

A kommunisták a vidéki parasztságot "városnézésre" invitálták. Sokan először léptek be a hatalmas kőfallal körülvett városba. A missziót is kötelezték, hogy nyissa meg kapuit a fiatalok előtt, akik heteken keresztül jöttek húsz-harminc fős csoportokban. A misszionáriusok meszelt falú, üvegablakos "palotái" legtöbbjük számára csodás látványt jelentettek. Az érdeklődők mindent alaposan végignéztek, mindenre rákérdeztek.

A kommunista városi elöljáróság meghívta ebédre a misszionáriusokat, és biztosították őket a vallásszabadságról, sőt az új népbiztos is ellátogatott a templomba. Az is hozzájárult a misszionáriusok és a kommunista városparancsnokság közötti jó viszony kialakulásához, hogy Kékessy Imre, a magyar missziós orvos sikeresen kezelte az egyik kommunista vezető feleségét. A kisebb helységekben élő magyarok nem voltak ilyen szerencsések. Az új hatóságok lefoglalták a misszió épületeit, a kápolnákat és az iskolákat, és ott tartották a gyűléseiket. Néhány templomot lebontottak, az oltárokat felaprították, a szobrokat bemázolták, egy kínai papot több hónapon át fogva tartottak. A falvakban lehetetlen volt megnyitni az iskolákat, mert a kommunisták a fiatalokat minden nap gyűlésezni vitték, a misszió iskoláiban tartották a szemináriumot. A városba is egyre kevesebb keresztény jutott be, mert mindenki csak a népőrség engedélyével hagyhatta el a faluját.

Taming felszabadítását követően a KKP emberei elrendelték a városfal lebontását. A környékbeli falvak lakói heteken át tízezrével dolgoztak a bontásnál. Először csak utakat nyitottak a falon keresztül, majd az utakat kiszélesítették, végül a következő év elején az egész falat lebontották. A város gazdag polgárait, sőt a misszionáriusokat is kivezényelték a munkára. A város kommunista vezetése rövidesen lefoglalta a jezsuita kollégium épületét, itt szállásolta el az átvonuló katonákat, és ideológiai kurzusokat rendezett a tanárok számára. A tanfolyam résztvevői beköltöztek a misszióba, leszerelték a misszió telefonjait, és kölcsönvették a kerékpárokat. A városon kívüli leányiskolában a környékbeli falvakból verbuvált diákságnak politikai iskolát rendeztek be. 1946 elején, a téli szünet után a misszió megnyithatta az iskoláit, nyáron pedig minden végzős diák diplomát kapott. 1946 szeptember végén Senhszi tartományból a központi kormányzattal politikailag szembehelyezkedő egyetemista csoport érkezett Tamingba. Nevet is adtak maguknak: "fansentuj", azaz "szellemirtó gárda". A kormányellenes irreguláris csapatokra támaszkodva megszervezték a néptörvényszéket. Ősszel a kommunista propagandisták egymásután szervezték a népítéleteket. Minden napra jutott egy gazdag városi polgár, akit felelősségre vontak. Egymást érték a népgyűlések és a misszió elleni akciók. 1946. október 5-én Takács János házfőnök elrendelte, hogy a rendtagok hagyják el a missziós házat, menjenek a város falain kívüli villára, onnan pedig kettesével-hármasával induljanak el a kommunistáktól akkor még nem sanyargatott városba, Csangtöfuba. A misszionáriusok kisebb csoportokban, a lakott településeket lehetőleg kikerülve több napon át gyalogoltak, amíg elértek a kanadai verbiták missziójába. November elején a Kuomintang bombázói légitámadást indítottak Taming ellen. A gépek először csak felderítő repüléseket hajtottak végre, majd november 4-én megkezdődött a bombázás. A kuomintangista csapatok tizenegy géppel támadtak, folyamatosan bombázták a kommunista egységeket, amelyek többek között a misszió épületeit is búvóhelyül használták. Az első bombák a leányiskolát érték, azután a misszió többi épületében is komoly kár keletkezett. A nemzeti hadsereg egy bombája eltalálta a Kalocsai Nővérek városi házát, egy másik pedig a püspökség épületét semmisítette meg. A jezsuita rendház nem dőlt össze, csak az ablakok törtek be, és a tetőcserepek hullottak le a légnyomástól. Késő estig temették a halottakat, az iskola növendékeit. Másnap hajnalban Szarvas Miklós missziós főnök elhagyta Tamingot. A spanyol jezsuiták missziójában dolgozott még közel egy éven át. Egy 1947. július 10-én kelt pápai bulla a tamingi apostoli elöljáróságot egyházmegyei rangra emelte. Az új egyházmegye apostoli kormányzója Lischerong Gáspár lett. Lischerong az administrator apostolicus címet Kínából való kiűzetése után Tajvanon is viselte, egészen haláláig (1972). A misszionáriusok kénytelenek voltak elhagyni a várost, de később néhányan visszajutottak a tamingi misszióba. A misszió épületeibe ugyan nem térhettek vissza, de a keresztényeknél bujkálva még éveken át foglalkozhattak a kínai hívek lelki gondozásával. A kommunisták nem közvetlenül a Kínai Népköztársaság kikiáltása után utasították ki az országból a külföldi misszionáriusokat. Az utolsó magyar jezsuita misszionárius, Császár György 1955-ben hagyta el Kínát. A magyar misszionáriusok a Kínába való visszatérés lehetőségében bízva 1955-ben Tajvanon, Putze központtal új missziót alapítottak. Három magyar jezsuita misszionárius még ma is Tajvanon él.