Az utóbbi évtizedek szász kivándorlási hullámának következtében eltűnőfélben levő erdélyi szász kultúra és az azt meghatározó társadalmi struktúra bemutatására, valamint elemzésére törekszik a szerző. A mű mint ilyen hiánypótló munka, lévén az első magyar nyelvű összefoglaló az erdélyi "harmadik nemzet" szokásrendjéről, annak összetevőiről, domináns elemeiről.

A kötet első részében azokról a társadalmi struktúrákról, szomszédságokról, legény-, leány- és asszonyegyletekről olvashatunk, amelyek döntő szerepet játszottak a "jeles napokhoz" kapcsolódó szokások megszervezésében és lebonyolításában. Bemutatásuk ténye annál fontosabb, mivel a szigorúan struktúrált és pontosan megszervezett szász társadalom rendszerének ismerete nélkül nem nyerhetünk teljes képet a szász szokásrend működéséről, mely az adott társadalom igényeinek megfelelően alakult.

Ezt követi a tulajdonképpeni jeles napi szokások bemutatása, illetve elemzése, az egyházi jellegű ünnepektől az agrárrítusokon át az anyák napi ünnepségig, a hozzájuk kötődő hiedelemanyaggal együtt. A saussure-i langue-parole fogalomrendszert a szokások szférájában értelmezve, a parole-jelenségnek tekintett egyedi változatokban élő szokásmegnyilvánulásokból próbál a langue-ra, az absztrakt modellre következtetni és megállapítani a szász ünnepi szokáskultúra jellegzetes összetevőit. Ilyen alapon tér majd ki a szerző a viseletre, tárgyi és növényi szimbolikára, meghatározott térhasználatra és időtagolásra, valamint a szokások funkcióira. Pozsony Ferenc szól azon elemekről is, amelyek az adott kultúrális kontextusban egyediségüknél fogva a kultúra is identitás megőrzésének eszközei voltak. Elemzi az adott társadalmi rend és szokások struktúrájában és funkciójában bekövetkezett változásokat, azok lehetséges okait. (Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 1997.) — Bartha-Balog Emese

"Kutatómunkám vezérelve, hogy e korszak színimozgalmát művelődéstörténetünk szerves részeként vizsgáljam, hiszen önismeretünket szegényítettük, mikor elhanyagoltuk a színház és egész szellemi életünk egymásra kölcsönösen visszaható viszonyrendszerét. Igyekszem hát elsősorban a színház és szellemi, politikai közéletünk összefüggéseire összpontosítani" — mondja Beke Györggyel készült beszélgetésében a szerző, aki jelen munkájában a két háború közti évtizedek erdélyi magyar színházi világát hozza olvasóközelbe. A kötet a kolozs-vári színjátszás történetén túl, az aradi, brassói, nagybányai, székelyudvarhelyi, nagyenyedi és tordai színimozgalmat, illetve Forgách Simon szellemi hagyatékát mutatja be. (Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 1997.) — K. K. Gy.

Noica személye és életműve 1990 óta a román szellemi élet egyik állandó, biztos támpontja: műveit kiadják és kommentálják, hivatkoznak rá, hívei és követői vannak. A magyar közönséggel való megismertetése ezért nemcsak indokolt, hanem sürgető feladat is.

Ez a Noica azonban akadozottan beszél, és rosszul gondolkodik magyarul. "Azon dolgok közül, amelyek arra csábítanak, hogy elmondd őket, amikor egy új művet jelentetsz meg, nevezetesen a belefoglalt gondolatok és a máskor állítottak összeillesztése, annak a mértéke, ahogyan egyes ellentétek csak látszólagosak, az általad szolgált irányvonal és minden más, csak az tűnik elmondandásra illőnek, hogy nem így akartuk megírni ezt a dolgozatot, mint ahogyan tettük." A mondat részben zavaros, részben magyartalan. Ugyanúgy, mint a továbbiakban is a fordítás megannyi fordulata, kifejezése: "erkölcsi állapotaink" helyett talán jobban illenék a mondatba "erkölcseink állapota", "egy erkölcsileg mélyebb megindulás" (DC.33) helyett "mélyebb erkölcsi nekirugaszkodás", és ki-ki gondolkodhatik azon, miként hangozhatna szebben, szabatosabban az, amit a fordító így szólaltat meg: "E könyv lapjain megvitatjuk a jelenkori ember helyzetét az ő világában, a miénket a mi világunkban" (DC.34.); "Az ég történelme, mely a hangsúlyt a tévedésre helyezné..." (DC.38.); "[a görögök a Földet] egy víz, vagyis az óceán által körülvett korongnak [képzelték], az égbolt által beborítva" (DC.39.); "Így ébredt fel az ember egy harangszerű bura alatt élve..." (DC.39.); "És mégis, az egész mögöttünk levő kultúra, a valóság megismeréséhez, ezen új szépsége felé vezet. Megállapítva, hogy az egész világ és annak bármely része, mely a mi sajátunk, számokkal kifejezhető — úgy tűnik, hogy ez az európai vagy görög, vagy más szavakkal nevezett kultúra bizonyítja mindazt, amit akart bizonyítani és mely az önnön kérdéseivel végződik." (MEÖ.37.)

Nem folytatom. Sajnos azonban nem folytatom — talán más is így van vele — a könyv(ek) olvasását sem. A filozófiai esszé nem könnyű műfaj: olvasni sem, fordítani sem az. Fordításban olvasni szinte lehetetlen, ha a szöveg döcög, csikorog. A fordító jó szándéka aligha kétséges. Feltételezem, hogy megcsalta a látszat: azt gondolta, hogy a szöveg tolmácsolása főként tudományos ismereteket, tájékozottságot igényel. Igaz, azt is igényel, de mást, többet is. A fordítás tudományának ismeretét. Az értekező magyar beszédét. Amelyet a fordító akkor is sántítva használ, amikor a saját szövegét mondja: "Constantin Noica a mai modern román humanista filozófiaiskola vezéregyénisége. Ő, a lehető legjobban felhasználva nagy tudását és saját kutatási eredményeit, briliáns [!] csillogású, egyetemes meglátással (minden dologban benne van az egész világmindenség, mondta) kialakított egy olyan, mai napon is döntő többségében örök érvényű filozófiát, mely valódi harmonikus lelki nevelést (paideiát) végez tanulmányozójában." (DC.7.)

Ezek a fordítások bizony nem harmonikusak, nem is örök érvényűek. Noica várja magyar fordítóját. (De Caelo. Próbálkozás a megismerés és az egyén körül. Fordította és a bevezető tanulmányt írta Papp László. A Familia Folyóirat Kiskönyvtára. Nagyvárad, 1996. Mathesis vagy az egyszerű örömök. Fordította Fazakas István [és] Papp László. A bevezető tanulmányt írta Papp László. A Familia Folyóirat Kiskönyvtára. Nagyvárad, 1996.) — H. A.

Olyan ez a könyv, mintha Az eltűnt idő nyomában előszobája volna. Proust már tudja, hogyan látja a világot, mi foglalkoztatja írói fantáziáját. Amit még nem talált meg, az a módszer, a megírásra váró mondanivaló előadásának filozófiája. De már jó úton van, ezért polemizál Sainte-Beuve-vel, a 19. század neves irodalomkritikusával. Mi az irodalom, mi a művészet? Ki az író, ki a művész? Proust válasza határozott, s előremutat a mű — saját műve — és a 20. század egész esztétikai kalandja irányába. "...a művészet teljesen független a tudomány- tól" — hangzik az alaptétel, ennek kiegészítéseképpen pedig a második így szól: "a könyv nem annak az énnek a terméke, aki szokásainkban, a társadalomban, vétkeinkben megnyilvánul". E tételek köré rövidesen kiépül a prousti esztétika rendszere, amely a szubjektivitásban találja meg az irodalmi mű legfőbb mozgatóerejét.

"Eloltottam a lámpát, újra elaludtam." "Amikor álmomban néha könnyedén visszatérek abba a korba, amelynek ma már nincsenek sem félelmei, sem örömei, olyan öntudatlanul alszom..." "Ha már álmomon át jóval az ébredés előtt megérzem idegeim tevékeny nyüzsgését..." Ezek mind a születendő mű motívumai, de egyelőre még csak ujjgyakorlatok. Az eltűnt idő nyomában ismerője örömmel fedezi fel bennük a formáját kereső mű szabadon áradó, rendezetlen, merész futamait.

A kötet sikeres magyar fordítása — Lóránt Zsuzsa munkája — azért különleges feladat, mert a fordítónak nemcsak a szöveggel kellett megbirkóznia, hanem azzal a különös körülménnyel is, hogy ezek a mondatok részben szerepelnek Az eltűnt idő nyomában lapjain. (Filum Kiadó, 1997) — H.A.