Will Kymlicka politikai filozófiát ad elő az Ottawa-i és a Carleton egyetemeken. 1984-ben diplomázott, doktori címet 1987-ben szerzett, Oxfordban. Első könyve, a Liberalism, Community, and Culture 1989-ben jelent meg. A kultúra szerepével, jelentőségével foglalkozik az értelemmel bíró személyi autonómia lehetővé tételében, természetes közegének a megteremtésében. 1990-ben jelent meg a Contemporary Political Philosophy című munkája, amelyet az igazságosság-elméletek egyik legsűrűbben hivatkozott bevezetőjeként tartanak azóta is számon. Soron következő kötetei, a The Rights of Minority Cultures (1995. szerk.), Multicultural Citizenship (1995), States, Nations and Cultures (1997), Ethnicity and Group Rights (1997, szerk., Ian Shapiroval közösen) az etnokulturális szempontból nem homogén társadalmak kérdéseire keresik az egyenlőségelvű liberális filozófiával összeegyeztethető válaszokat.

Kymlicka nézőpontjának, megközelítésének a sajátszerűségét az a felismerés adja, hogy a politikai életnek a modern korral kezdődően igen markáns nemzeti dimenziói vannak, amelyek mindenekelőtt a hatalomban való részesedéssel kapcsolatos döntésekben, az iskolákban, állami intézményekben használható nyelv(ek)re vonatkozó határozatokban vagy a hivatalos ünnepek kiválasztásában érhetőek tetten. A hatalomnak ezek a megnyilvánulásai, véli Kymlicka, egyértelmű előnyökhöz, privilégiumokhoz juttatják az egyéni szabadságjogok és az etnikai semlegesség eszményei köré szerveződő liberális jogállamok többségi nemzeteit, és az etnikai-társadalmi igazságtalanság áldozataivá teszik azok kisebbségeit. Kymlicka szerint a liberális doktrína és politikai filozófia hagyományos érzéketlensége a kultúrák és közösségek kérdései iránt mára azt eredményezte, hogy az etnikai és nemzeti közösségek sorsa világszerte xenofób nacionalisták, fanatikus vallási vezetők, katona-diktátorok kezében van. Amennyiben a szabadság és a társadalmi igazságosság kérdései iránt érzékeny politikusok valamint a liberális jogállam meg kívánják őrizni illetékességüket a kérdésben, a hagyományos liberalizmus szigorú kritikájára és átértékelésére van szükség. Will Kymlicka erre irányuló erőfeszítései körül széles körű polémia bontakozott ki mind Európában,. mind Kanadában és az Egyesült Államokban.

Az alábbi szövegrészt a States, Nations and Cultures című kötetből vettük át, a szerző beleegyezésével. A kötet alapjául az Amszterdami Egyetem Filozófiai Tanszékének Spinoza Lectures sorozata keretében 1995 októberében elhangzott két előadás szolgált.

S. L.

1. Bevezetés

E két előadás keretében egy sor — egymással összefüggő —, a liberális demokráciákban éló etnikai csoportok státusával kapcsolatos kérdést kívánok tárgyalni. Megkísérlem meglehetősen általános szinten úgy tárgyalni ezeket a problémákat, hogy az érvényes legyen az összes liberális demokrácia esetében, Európában, az amerikai államokban vagy Ausztrálázsiában. Ám rögtön be kell ismernem, hogy e problémákhoz való közelítésemet nagymértékben befolyásolja szülőföldem, Kanada helyzete.

Engedjék meg tehát, hogy bevezetés gyanánt röviden szóljak arról a két kanadai problémáról, amely munkámat motiválja. Először is — s ez az égetőbb — arról a lehetőségről szólnék, hogy Québec elszakad Kanadától. 1995. október 30-án Québecben népszavazást tartottak arról, kiváljon-e az ország Kanadából. A népszavazást megelőző kampány utolsó frenetikus heteiben végzett közvélemény-kutatások azt jósolták, hogy a szeparatisták fognak győzni. Néhány százalékon múlott (50,5 százalék 49,5 százalék ellenében), hogy a québeciek végül is elutasították az önállóságot, nagymértékben annak köszönhetően, hogy a miniszterelnök az utolsó percben megígérte: alkotmányos reformok útján fog Québec követeléseinek eleget tenni. Ez az ígéret kulcsfontosságú volt, hiszen miközben a québeciek véleménye erőteljesen megoszlik a kiválás előnyeit illetően, addig általános az egyetértés afelől, hogy a status quo elfogadhatatlan. Az egyetlen kérdés az, vajon a szövetségi rendszer megújítható-e eléggé ahhoz, hogy hozzáidomuljon Québec igényeihez, ami mássága elismerését és a szélesebb körő autonómiát illeti.

Sajnos igen valószínűtlen, hogy a szövetségi kormány képes lesz beváltani az alkotmányos reformokról tett ígéreteit. A közelmúltban már két kísérlet is történt nálunk alkotmányos refomra — a Meech Lake-i Egyezmény 1987-ben és a Charlottetowni Egyezmény 1992-ben —, ám egyik alkalommal sem sikerült megszerezni a szükséges jóváhagyást Québec határain kívül. Tény, hogy az angol anyanyelvű kanadaiak többsége elutasítja azt a gondolatot, hogy Québec nagyobb elismerést vagy több hatalmat kapjon. Ebben a "különleges státus" olyan formáját látják, amely szerintük igazságtalan, és az etnikai nacionalizmus illegitim formáit jutalmazná.

Semmi okunk azt gondolni, hogy az angol anyanyelvű kanadaiak ellenérzése a québeci nacionalisták követeléseivel szemben változni fog. Az ellenkezés mértéke csak nőtt az utóbbi évtizedben. És minthogy egyre nyilvánvalóbbnak látszik, hogy az alkotmányos reformot nem lehet elfogadtatni Québec határain kívül, a kiválás igénye újból fel fog merülni. A legutóbbi szavazás tehát csak elodázta a problémát. Mindenki újabb népszavazásra számít néhány éven belül, és friss közvélemény-kutatások szerint a québeciek többsége, illetve a Québecen kívül élő kanadaiak egyharmada azon a véleményen van, hogy az ország ketté fog szakadni a következő évtizedben.¹

Azt hiszem, részben amiatt ennyire nehéz Québec helyzetét tisztázni Kanadában, hogy nem rendelkezünk azokkal a fogalmakkal és elméletekkel, melyek szükségesek ahhoz, hogy értelmesen lehessen tárgyalni erről a problémáról. A liberális demokrácia elméletének ismert fogalmai — az egyéni civil és politikai jogok, a gazdasági esélyegyenlőség — itt nem relevánsak. A québeciek személyiségi jogait az alkotmány védi. Már nem fegyegeti őket Kanadában semmiféle törvényes diszkrimináció vagy gazdasági esélyegyenlőtlenség. Frissen végzett közvélemény-kutatások adatai szerint nincs bérezés, illetve vagyon terén statisztikailag számottevő különbség a québeci francia ajkúak és az angol anyanyelvűek között.²

A québeci nacionalizmust tehát — úgy tűnik — teljes egészében a nemzeti identitás elismertetésének és kifejezésének vágya motiválja. A québeci nacionalisták azt hangoztatják, hogy ők jól elhatárolt közösséget alkotnak Kanadában, és azt szeretnék, ha másságukat jobban elismernék, illetve nagyobb teret kapnának sajátos kultúrájuk megélésére/kifejezésére. Ez a jelenség nemcsak Kanadára jellemző. Hasonló helyzetekkel más liberális demokráciákban is találkozunk, ilyen például Belgium vagy Spanyolország, ahol az etnikai kisebbségek kemény nacionalista mozgalmakat indítottak, jóllehet személyiségi jogaikat és gazdasági érdekeiket a törvény védi.

Sajnos nekünk Kanadában hiányzik a megfelelő szókincsünk, amellyel egy ilyenfajta helyzetet kezelni lehet. Természetesen van egy képünk a nacionalizmusról, de ezt a képet nagymértékben Európa világháborús tapasztalatai alakították — eszerint a nacionalizmus kulturálisan xenofób, etnikailag kirekesztő, antidemokratikus, terjeszkedő, és hajlamos az erőszakra. A legutóbbi balkáni fejlemények csak megerősítették azt a képet, mely szerint a nacionalizmus mélységesen antiliberális jelenség. Ha az angol ajkú kanadaiak ilyen megvilágításban látják a québeci nacionalizmust, ez csak még konokabbá teszi ellenállásukat a nacionalistákkal szemben.

Ám a liberális demokráciákon belüli kisebbségi nacionalizmus jelenségét — legyen az Québecben, Katalóniában, Flandriában, Skóciában vagy Puerto Ricóban — nem hasznos ilyen szemszögből nézni. Ezek mind különböző formái a nacionalizmusnak és úgy gondolom, nagyon fontos, hogy letisztultabb rálátásunk legyen arra a fajta nacionalizmusra, amely a liberális demokráciákban észlelhető.

Részben elkerülendő a nacionalizmus negatív konnotációit, Québec ügyének bizonyos szószólói óvakodnak a "nemzet", illetve "nacionalizmus" szavaktól, ehelyett inkább "közösségről", "kultúráról" és "identitásról" beszélnek.³ Ám az ilyenfajta beszédmód legalább annyira összezavar bennünket, mint amennyire megvilágosít. Sokféle olyan csoportot ismerünk, amely saját "kultúrával" és "identitással" rendelkező "közösséget" alkot, de ezek közül kevesen szeretnének külön államot. Gyakran beszélünk munkásosztály-kultúráról, homoszexuális identitástudatról, környezetvédő közösségekről. Lakótelepekről, városokról, régiókról mind elmondható, hogy sajátos kultúrával, identitással rendelkező közösséget alkotnak, úgy, ahogy vállalatok, egyházak, társadalmi mozgalmak, politikai pártok és különböző életmódokat képviselő csoportok is. Ám e csoportok közül nem mindegyik törekszik politikai hatalomra, és amelyek igen, azok más-más célból teszik — egyesek anyagi haszonra törekszenek, mások társadalmi beilleszkedésre, ismét mások ideológiai reformokat akarnak. De csak kevesen szeretnének alkotmányos változtatásokat, és egy sem törekszik közülük kiválásra.

A québeci nacionalizmus tehát másfajta kategóriába sorolandó, mint a közösség, kultúra és identitás említett formái. A "közösségről", "kultúráról" és "identitásról" való beszéd önmagában még nem tisztázza, hogy mi is az, amit a québeciek akarnak, hogy miért akarják, vagy hogy követeléseik morális szempontból jogosak-e. Ismét csak új fogalmakra volna szükségünk ahhoz, hogy megértsük a liberális demokráciákban élő kisebbségi nacionalizmus sajátosságát.

Ez az egyik kérdés, amely munkámat motiválja. A másik probléma a kanadai bevándorlókkal kapcsolatos. Az utóbbi évszázadban Kanada áll a bevándorlási statisztikák élén. Megfigyelték azonban, hogy a bevándorlók újabban már nem "illeszkednek be" a társadalomba. Elterjedt az a vélemény, hogy az új bevándorlók — akik jórészt Ázsiából, Afrikából érkeznek, tehát nagy részük nem keresztény és nem fehér — etnikai szigeteket alkotnak/enklávékba tömörülnek. Ezek a bevándorlók a társadalom fő áramától elkülönülten élnek, sőt bevallottan ellenségesen viszonyulnak ahhoz.

Egyre növekvő ellenérzés övezi Kanadában a bevándorlókat, és támadások érik a kormányt "multikulturális" politikájáért, amely sokak szerint nem bátorítja a bevándorlók beilleszkedését. Egyre több kanadai úgy véli, korlátozni kellene a bevándorlást és nyomást gyakorolni a már befogadottakra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba.

Másrészt Kanada multikulturális politikája mintaként szolgál más országok számára. Sőt szerintem ez a fajta politika részben szükséges és elkerülhetetlen is az ilyen nagyarányú bevándorlásból fakadó etnikai sokszínűség esetében. Ismétlem: sajnos a mi politikai beszédmódunkból hiányzik az a fogalomtár, amelynek segítségével intelligensen lehetne tárgyalni erről a kérdésről. Nem is a személyiségi jogok és a gazdasági esélyek képezik itt a vita tárgyát. A bevándorlást ellenzőknek egy szélsőségesebb csoportja azt állítja, hogy a bevándorlók veszélyeztetik liberális demokratikus intézményeink egészségét és/vagy gazdasági érdekeinket. A tények azonban azt mutatják, hogy a kanadai bevándorlók — beleértve az újonnan érkezetteket — lojálisak és törvénytisztelők, és több új munkahelyet teremtenek, mint amennyit elvesznek. Tehát semmilyen értelemben nem veszélyeztetik politikai intézményeink vagy gazdasági jólétünk stabilitását. Tulajdonképpen a kanadaiak nagy része belátja, hogy a népes bevándorlás demográfiai okokból nélkülözhetetlen Kanada gazdaságának és politikai intézményeinek stabilitásához. Hogy egy példát említsünk: a társadalom elöregedése és az alacsony születési arányok együtt azt eredményezik, hogy egyre több idős ember tart igényt egészségügyi és nyugdíjrendszerünk szolgáltatásaira, miközben egyre kevesebb és kevesebb a rendszert fenntartó munkaképes korúak száma. A rendszer összeomlana a munkaképes bevándorlók állandó áramlása nélkül.

A kanadai bevándorlók kérdése tehát nem politikai vagy gazdasági, hanem kulturális probléma. Az aggodalom oka az, hogy az újabban bevándorlók nem illeszkednek be annyira, mint a korábbiak. De milyen fajta kulturális beilleszkedés várható el egy liberális demokráciában? Hiszen végül is az ilyen társadalomban nem léteznek hivatalos vallások, sem hivatalos öltözködési vagy táplálkozási előírások, pihenési szokások. Mit kell tehát egy bevándorlónak tennie vagy nem tennie ahhoz, hogy "hozzánk tartozzék"?

Erre a kérdésre igencsak nehéz válaszolni. A legtöbben elismerik, hogy a bevándorlóknak nem szükséges jó keresztényeknek lenniük, nem kötelező jégkorongot nézniük televízión vagy Margaret Atwood regényeit olvasniuk ahhoz, hogy jó kanadaiakká váljanak. Ennek ellenére él a homályos és primitív vélekedés, hogy a bevándorlók "nem illeszkednek be". Ez a fajta megnyilvánulás néha valóban annyira primitív formákat ölt, hogy pontosan arra a kulturális xenofóbiára és etnikai kirekesztésre emlékeztet, amelyet az angolul beszélő kanadaiak elítélnek mint etnonacionalizmust.⁴ Mintha a kanadaiak egy részének az lenne a meggyőződése, hogy a nem fehér, nem keresztény bevándorlók általában képtelenek beilleszkedni a társadalomba.

Ezért aztán egyes elemzők rasszistának vagy etnocentrikusnak bélyegzik a bevándorlás és a multikulturális politika ellen kardoskodókat. Ám mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül ezeket az aggodalmakat. A későbbiekben részletesen kitérek arra a tényre, hogy fontos változások következhetnek be a bevándorlók beilleszkedésében, amelyek e csoportok marginalizált helyzetének állandósulásához vezethetnek. Fontos lenne biztosítékot nyerni afelől, hogy a kormány által támogatott multikulturális intézkedések, nem éppen ezt a peremre sodródást fogják eredményezni. De hogy erről biztosítékot kapjunk, világosabb kritériumokat kellene bevezetni annak megállapítására, a beilleszkedésnek mely formái várhatók el liberális demokráciában, illetve annak meghatározására, hogy a multikulturalitásnak milyen következményei lehetnek ezekre nézve. A dolgok jelenlegi állása szerint nem rendelkezünk azokkal a fogalmi eszközökkel, amelyek segítségével meg tudnánk különböztetni a beilleszkedéssel kapcsolatos jogos aggodalmakat az olyan etnocentrikus hozzáállástól, amelyik egyszerűen csak a nem fehér és nem keresztény bevándorlók növekvő jelenlétét kifogásolja. Ennek következményeképpen a bevándorlókat folyton az a vád éri, hogy nem tudnak megfelelni egy bizonyos "billeszkedési" szintnek, holott senki nem magyarázta meg nekik, mit is jelent pontosan ez a szint, vagy hogyan is kellene ennek megfelelniük.

A két kérdéskör tehát, amely munkámat motiválta, azoknak a fogalmi eszközöknek a hiánya, amelyek birtokában a) megérthetnénk a liberális demokráciák kisebbségi nacionalista mozgalmainak természetét és gyökereit, vagy b) meghatározhatnánk a bevándorlók beilleszkedésének már meglévő és megkívánt szintjét. Ezt a két kérdéskört külön fogom tárgyalni. Ám gyökerük közös: mindkettő felveti a kultúra szerepét a liberális elméleten belül. Véleményem szerint a liberális teoretikusoknak sokkal szisztematikusabban kellene vizsgálniuk a kulturális jelenségeket. Általában véve a háború utáni liberális politikaelmélet nem végzett koherens kutatást arról, hogy mi is a kultúra szerepe a liberális demokráciákban. Mi több, a kutatók nagy része teljesen mellőzte ezt a kérdést. És bár a korábbi liberálisok közül — különösen a 19. században — sokakat foglalkoztatott ez a probléma, megközelítésüket szinte teljesen eltorzította a különböző kultúrák értékéről vagy a fajok közötti belső különbségekről alkotott rasszista és etnocentrikus felfogásuk.⁵ Következésképpen még mindig nem rendelkezünk olyan használható fogalomtárral, amelynek segítségével beszélni lehetne erről a problémáról. Jelen előadások részei egy nagyobb kezdeményezésnek, amely ezt a hiányt szeretné pótolni.

Még egy utolsó gondolat Kanadáról, mielőtt előadásom elméleti részébe kezdenék. Sok kanadai tagadja, hogy szükségünk volna olyan elméletre, amely az etnokulturális viszonyokat vizsgálja. Tekintve e kérdések bonyolultságát, jobb, ha egyszerűen megpróbálunk átevickélni rajtuk, pragmatikus és alkalmi kompromisszumokat kötve, mihelyt kényesebb problémák vetődnek fel. Mindent egyetlen elméletbe sűríteni — mondják — hiábavaló vállalkozás, és csak szükségtelen bonyodalmakhoz vezet. Valóban azt szokták mondani, hogy a kanadai politikai élet géniusza pontosan az volt, hogy mi kerültük a programadó nyilatkozatokat és elveket, inkább a felmerülő kérdések pragmatikus megoldására törekedtünk.

Egyetértek azzal, hogy sok kérdésre pragmatikus módon kellene megoldást keresni. Nem léteznek olyan mágikus formulák, amelyek pontos választ tudnának adni a politikai élet összes zűrzavaros kérdésére. Igen ám, csakhogy ez a fajta gyakorlatias magatartás csak addig bizonyult működőképesnek, amíg a kanadaiak hittek abban, hogy bármilyen problémát képesek megoldani. Ez a fajta magabiztosság mára kiveszett belőlünk. És most, hogy kiveszett, a kanadaiak hajlamosak szélsőséges és szimplista megoldásokhoz folyamodni. Ha már nem bízunk abban, hogy képesek vagyunk megoldani az etnikai konfliktust angol és francia Kanadában, inkább kerüljük meg teljesen a problémát úgy, hogy két külön országra szakadunk. Ha már nem bízunk abban, hogy képesek vagyunk leszámolni a tömeges bevándorlás okozta stresszel, kerüljük meg teljesen a kérdést úgy, hogy drámaian korlátozzuk a bevándorlást.

Ezek nem megoldások, hanem inkább meglehetősen kétségbeesett kísérletek arra, hogy kitérjünk a problémák elől. Szerintem ez a leginkább lehangoló aspektusa a kanadai helyzetnek. A korábbi kanadai magabiztosságot és az abbéli optimizmust, hogy problémáink megoldhatóak, felváltotta egy olyan érzés, hogy a dolgok kicsúsztak a kezeink közül. Nem ritkán hallunk olyan vélekedéseket, hogy mindaz, ami a québeci nacionalizmus kapcsán felmerült, arra vall: egy lépés választ el bennünket attól, hogy újabb Bosznia váljék belőlünk. Azt a véleményt is gyakran lehet hallani, hogy a multikulturális politika annak a jele, hogy pontosan olyan szegregáció felé sodródunk, amilyenből Dél-Afrika éppen kilábalni próbál.

Ezek a félelmek szerintem megalapozatlanok, már-már hisztérikusak. Következésképpen az egyik célom az, hogy egyfajta realista helyzetképet adjak. Ha kifejlesztjük a megfelelő fogalomtárat e kérdések tárgyalására, ez — remélem — átláthatóvá tenné a helyzetet, s talán abban is segítene, hogy visszanyerjük azt a magabiztosságot, amelyre szükség van e problémáink gyakorlatias megoldásához. Célom tehát — röviden — nem olyan bűvös formula bevezetése, amely megoldást kínál az etnikailag sokszínű társadalomban előforduló összes nehéz kérdésre, hanem inkább egyfajta keret felvázolása, amelyen belül ezek átláthatóvá válnak.

2. Liberális nacionalizmus

A bevándorlók billeszkedésével kapcsolatos kérdéseket a második előadásban fogom tárgyalni. Az első előadás a kisebbségi nacionalizmus és a liberális demokrácia összeegyeztethetőségével foglalkozik. Vizsgálódásom középpontjában tehát az ún. "soknemzetiségű" államok állnak, vagyis olyan államok, amelyekben két vagy több nemzet, illetve nép él egymás mellett. Az ilyen soknemzetiségű államokban a többségi nemzet mellett általában egy vagy több nemzeti kisebbség él. Amikor a "nemzeti kisebbség" megnevezést használom, nem bevándorlókról beszélek, hanem történetileg állandó, meghatározott területen tömörülő, és korábban autonóm kultúrákról, amelyek lakóterülete egy nagyobb állam részévé vált. Az ilyen közösségek beolvasztása általában kényszerűen történt, gyarmatosítás, hódítások vagy birodalmi hatalmak egymás közti területcseréje útján, de bizonyos esetekben önkéntes szövetkezésről volt szó. Ilyen csoportok például a québeciek, az Észak-Amerikában élő Puerto Ricó-iak, a flamandok, a katalánok és a baszkok Európában.⁶

Sokan e csoportok közül nacionalista mozgalmat indítottak nagyobb autonómiára, sőt néhány esetben nyílt kiválásra törekedve. Azt szeretném vizsgálni, hogyan keltek életre ezek a mozgalmak, illetve hogyan viszonyulnak a liberális demokráciák politikai intézményeihez. Nem célom e mozgalmak védelmére kelni, ámbár követeléseiket sok esetben jogosaknak tartom, hanem azt szeretném megérteni, hogyan maradt bennük még mindig ennyi lendület, dacára annak a várakozásnak, hogy el fognak tűnni.

Számos elemző a kelet-európai antiliberális és xenofób nacionalizmusok közé skatulyázza be ezeket a mozgalmakat. Nem volna helyes túl gyorsan kijelentenünk, hogy az a fajta nacionalizmus, amely a kommunizmus romjain kelt életre, ugyanolyan, mint a stabil liberális demokráciákban jelentkező nacionalizmus. Éppen ellenkezőleg, azt gondolom, hogy a liberális demokráciákban fellépő kisebbségi nacionalizmusok okaikban és céljaikban egyaránt nagyon különbözőek attól a fajta nacionalizmustól, amely Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban pusztít.

Én tehát a Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában jelentkező erőszakmentes, demokratikus nacionalista mozgalmakra kívánok összpontosítani. Ezek a mozgalmak kétségbe vonják a hatalom jelenlegi megoszlását, nyelvi jogokat és a politikai határok átalakítását követelik, illetve hangsúlyosabb politikai képviseletre törekszenek. Sok liberális demokráciában ezek a követelések alkotják a mindennapi politikai élet magvát, és ezek jelentik a legnagyobb fenyegetést is a politikai stabilitásra nézve. Jóllehet ekkora politikai fontossággal bírnak, a liberális demokrácia elmélete semmiféle útmutatást nem ad arról, hogyan is kellene reagálni ezekre a követelésekre. A liberális hagyományban általában mély hallgatás övezi azt a kérdést, hogyan is kell kezelni a kisebbségi nacionalizmus jelenségét.

Mi a magyarázata annak, hogy a liberálisok ennyire szemet hunynak e kérdés fölött? Ennek, azt hiszem, az a legfőbb oka, hogy a liberálisok hallgatólagosan avagy nyíltan magukévá tették azt a gondolatot, hogy a modernitás aláássa a nemzeti azonosságtudatot. Ezzel a vélekedéssel nincsenek egyedül. A nacionalizmusról folytatott újabb keletű vitáknak gyakorlatilag majd mindegyike annak hangsúlyozásával kezdődött, hogy a modernizáció teoretikusai nem jósolták meg a nacionalizmus újraéledését. A várakozások szerint a nemzeti azonosságtudatnak veszítenie kellett volna fontosságából, és helyét egy nemzet fölötti kozmopolita identitás avagy egy nemzet utáni polgári vagy alkotmányos identitás kellett volna hogy átvegye.

E jóslat téves volta világosan beigazolódott. Ezt már sok ízben megállapították, ám még mindig nincs konkrét diagnózisunk arra nézve, hol is követték el a hibát a modernizáció teoretikusai. Véleményem szerint két egymástól független tévedés történt. Az egyik az államnak azzal a szerepével kapcsolatos, hogy támogatja és óvja az etnokulturális csoportok nemzeti identitását. A szakértők szerint éppen úgy, ahogy a modernizációs folyamat a vallási identitások depolitizálódásához s így egyház és állam különválásához vezetett, hasonló folyamat vezet majd az etnokulturális identitások depolitizálódásához, illetve az állam és az etnokulturális csoportok különválásához.

Ám vallás és kultúra analógiája — amint arra rá fogok mutatni — hibás. Az állam óhatatlanul el fog ismerni bizonyos etnokulturális csoportokat, ezáltal számukat szaporítva, úgyhogy a kulturális identitások politizálódása bizonyos mértékig elkerülhetetlen. A modernizáció ezt még inkább elősegíti.

A második tévedés a kulturális azonosságtudat és a személyi szabadság viszonyával kapcsolatos. A modernizáció megszabadítja az embert hagyományosan rögzített társadalmi szerepeitől, és az autonóm egyéniség ideálját szorgalmazza, ami arra bátorítja az egyént, hogy a hagyományosan előírt identitás helyett a szabad akaratot és a mobilitást részesítse előnyben. A modernizáció szakértői szerint az autonóm személyiség ideálja nem fér össze az egyénnek saját kulturális közege iránti ragaszkodásával, s ez különösen igaz a kisebb nemzetek, nemzeti kisebbségek esetében. Ezekre a kis csoportokra erős, a többségi nemzetbe való beolvasztásukat célzó gazdasági és politikai nyomás nehezedik, és a szakértők megállapították, hogy e csoportok tagjai inkább behódolnak e folyamatnak, mintsem gazdasági jólétük és társadalmi mobilitásuk árán küzdjenek kulturális azonosságuk megőrzéséért. Az asszimilációnak ellenállni azt jelentené, hogy az egyén irracionálisan ragaszkodik valamiféle előírt közösségi identitáshoz, és ez nem egyeztethető össze az autonóm személyiség modern ideáljával.

Mindazonáltal — és ezt megkísérlem bebizonyítani — téves az a feltételezés, miszerint az egyén ragaszkodása kulturális önazonosságához irracionális és antiliberális magatartás. A modern ember szabadság- és autonómiavágya távolról sem gyengítette, sok esetben inkább megerősítette kulturális gyökereihez való ragaszkodását. Aki értékelni tudja autonómiáját, az értékelni tudja nemzeti kulturáját is, hiszen a nemzeti kultúra alkotja a keretet, amelyen belül az egyén leginkább kibontakoztathatja és gyakorolhatja autonómiáját.

Azt hiszem, ez a két tévhit akadályoz meg bennünket abban, hogy meg tudjuk érteni és fel tudjuk becsülni a nacionalizmust. Az egyik a kulturálisan semleges állam — ködösebb értelmezések szerint a "polgári nacionalizmus" — mítoszában rejlik; a másik pedig abban a felfogásban, amely a nacionalizmust önmagában antiliberális és primitív jelenségnek tartja.

Az előadás következő részében részletesebben is vizsgálni fogom ezt a két tévhitet. Az első, amely államok és kultúrák viszonyára vonatkozik, jórészt leíró jellegű probléma. Arra volna szükség, hogy világosabb képünk legyen róla, valójában hogyan is kezeli egy liberális állam az etnokulturális csoportok problémáját. Ez a célja az előadás következő két fejezetének (3—4. fejezet). A második tévhit, amely a kultúra és az egyéni szabadság viszonyával kapcsolatos, inkább irányadó és spekulatív jellegű. Elmélyülést igényel olyan bonyolult kérdésekben, mint az emberi azonosságtudat és a szabad akarat természete. Ezeket csak igen felületesen fogom tudni vizsgálni az 5—6. fejezetben. Remélem, hogy érveim mégis meggyőzőek lesznek arra nézve, miért nem szabad a liberálisoknak szemet hunyniuk a kisebbségi nacionalisták igényei és törekvései fölött.

3. Államok és kultúrák viszonya

Az első kérdés tehát állam és kultúra viszonyára vonatkozik. Egyes szakértők azt állítják, hogy a modern kormányoknak kerülniük lehet és kell valamely társadalmi kultúra vagy etnikai-nemzeti (ethnonational) identitás támogatását. Mi több, némely elemző azzal érvel, hgoy éppen ez az, ami megkülönbözteti a liberális "polgári nemzeteket" ("civic nations") az antiliberális "etnikai nemzetektől" ("ethnical nations"). Az etnikai nemzetek egyik legfontosabb célja valamely etnikai kultúra és identitás fenntartása. A polgári nemzetek éppen ellenkezőleg "semlegesen" viszonyulnak állampolgáraik etnikai kultúrájához, és a nemzethez való tartozást pusztán bizonyos demokratikus és törvényes elvek betartásához kötik. Ilyen értelemben a polgári nemzetek ugyanúgy viszonyulnak a kultúrához, mint a valláshoz, amelyet az emberek szabadon gyakorolhatnak a magánéletükben, és amelyhez az államnak nincs köze (amíg az állampolgárok tiszteletben tartják egymás jogait). Ahogy a liberalizmus eleve kizárja valamely hivatalos vallás létét, ugyanúgy nem létezhetnek kiváltságos státussal rendelkező hivatalos kultúrák.

Michael Walzer szerint a liberalizmus "állam és etnicitás éles különválását" eredményezi. A liberális állam fölötte áll az országban élő különböző etnikai és nemzeti csoportoknak, "nem helyesli vagy támogatja életmódjukat, nem vállal aktív szerepet társadalmi növekedésükben". Ezzel szemben "semlegesen viszonyul (e közösségek) nyelvéhez, történelméhez, irodalmához, ünnepeihez". A szakértő megállapítja, hogy a polgári nemzet legnyilvánvalóbb példája az Egyesült Államok, ahol az állam etnokulturális semlegességét az a tény bizonyítja, hogy nincs alkotmányosan elismert hivatalos nyelve.⁷

Ám ez félrevezető kijelentés. A tények azt mutatják, hogy az amerikai kormány nagyon is aktívan támogat egy közös nyelvet és kultúrát. Például jogi követelmény, hogy a gyermekek angol nyelvet és amerikai történelmet tanuljanak az iskolákban; az (ötven éven felüli) bevándorlóknak, ahhoz, hogy amerikai állampolgárságot kaphassanak, meg kell tanulniuk az angol nyelvet és az amerikai történelmet; de facto követelmény, hogy egy kormánytisztviselő beszéljen angolul; a törvényszéki eljárások, illetve kormányzati tevékenységek nyelve tipikusan az angol; a törvények és hivatalos iratok pedig általában mind angolul íródnak. Az amerikai kormány minden szinten (szövetségi, állami és helyhatósági) azzal érvel, hogy jogos kormányzati érdek fűződik a közös nyelv használatához, és a legfelsőbb bíróság ismételten jóváhagyta ezt a követelményt, támogatva azokat a törvényeket, amelyek az angol nyelv tanítását és használatát írják elő az iskolákban és kormányzati tisztségekben. Valóban, amint azt Gerald Johnson megállapítja: "egyike a történelem apró iróniáinak, hogy az óvilágban egyetlen többnyelvű birodalom sem kényszerített annyira könyörtelenül egyetlen nyelvet egy egész népre, mint azt a liberális köztársaság tette, "azzal a jelszóval, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett".⁸

Röviden: az Egyesült Államok szándékosan támogatja a beilleszkedést egy olyan "társadalmi kultúrába" ("societal culture"), amelynek alapja az angol nyelv. Társadalmi kultúrának nevezem, hogy hangsúlyozzam, itt inkább közös nyelvről, illetve társadalmi intézményekről van szó, mint közös vallási meggyőződésről, családi szokásokról vagy életstílusról. Modern liberális demokráciában a társadalmi kultúra óhatatlanul pluralista: tagjai között vannak keresztények és muzulmánok, zsidók és ateisták, hetero- és homoszexuálisak, városi munkások és vidéki farmerek, konzervatívok és szocialisták. Ez a sokszínűség elkerülhetetlenül következik azokból a jogokból, amelyek a liberális állam polgárait megilletik, beleértve a lelkiismeret, a szervezkedés, a véleménynyilvánítás, a politikai hovatartozás szabadságát, a magánélethez való jogot, különösen amikor etnikailag kevert lakosságról van szó.

A társadalmi kultúra tehát valamely terület kultúrája, amelynek tagjai közös nyelvet használnak mind a nyilvános, mind a magánéletben, illetve a társadalmi intézményekben (iskolák, média, törvényhozás, gazdaság, kormány stb.). Hasonló társadalmi kultúrához való tartozás hozzáférést biztosít az egyénnek az emberi tevékeynsége egész skálájához, beleértve a társadalmi, oktatási, vallási és gazdasági életet és a szórakozás különböző formáit, mind a nyilvános, mind a magánszférában.

Az amerikai kormány tudatosan szorgalmazza a beilleszkedést ebbe a társadalmi kultúrába, vagyis arra bátorítja polgárait, hogy magánéletüket a közös — angol nyelvű — társadalmi intézményekben való részvétel függvényének tekintsék. És ez nemcsak az Egyesült Államokban van így. Az egyazon társadalmi kultúrába való beilleszkedés szorgalamzása része annak a "nemzetépítő" tervnek, amely a közös liberális demokrácia szívügye, habár — erre a 4. fejezetben még visszatérek — néhány ország két vagy több társadalmi kultúrát próbál fenntartani.

Persze az a közös "kultúra"-felfogás, amelyet az angol ajkú amerikaiak magukénak mondanak, igencsak sajátos, minthogy nem rekeszti ki a vallási másságot, a személyes értékekben, családi kapcsolatban és életmódban megnyilvánuló különbségeket. Bár ez a fajta közös kultúra sajátos, azért távolról sem közönséges (trivial). Sőt, amint erről az alábbiakban szó lesz, azok a kísérletek, amelyek e társadalmi kultúrába való beolvasztást szorgalmazzák, gyakran heves ellenállásba ütköznek. Bár az asszimilációnak ez a formája tág teret hagy az egyéni és a kollektív másság kifejezésére mind a nyilvános, mind a magánszférában, némely csoportok ennek ellenére hevesen elutasítják azt a gondolatot, hogy életük a többség nyelvén működő társadalmi intézményektől függjön.

Tehát az amerikai kormány viszonyulása a nyelvhez és kultúrához egyáltalán nem bizonyult "semlegesnek". Nem is lehetett az. Az a gondolat, hogy a kormány semlegesen visznyulhatott volna a különböző etnikai csoportokhoz, tökéletesen hamis. Hogy az amerikaik beilleszkedjenek-e egy angol, német vagy spanyol társadalmi kultúrába, ezt szükségszerűen a kormánypolitika döntötte el.

Valamely kultúra fennmaradása nagymértékben annak függvénye, hogy nyelve egyben a kormány nyelve is vagy sem, vagyis használják-e a közoktatásban, a törvényhozásban, a szociális intézményekben, az egészségügyben stb. Amikor a kormány megszabja, hogy mi legyen a közoktatás nyelve, afelől dönt, ami egy társadalmi kultúra fennmaradásában a legfontosabb, hiszen ez biztosítja annak lehetőségét, hogy a nyelv és a hozzá kapcsolódó összes hagyomány átadhatóvá váljon a következő nemzedék számára.

A modern ipari társadalmakban igen nehezen maradhat fenn valamely nyelv, ha nem használják a közéletben. Tekintve a szabványos oktatás elterjedtségét, az iskolázottságra vonatkozó magas követelményeket a munkahelyeken és a különböző kormányhivatalokkal való széles körű együttműködést, egy hivatalosan nem használatos nyelv könnyen annyira a peremre sodródhat, hogy nagy valószínűséggel csupán egy kisszámú elit körében vagy ritualizált formában, esetleg elszigetelt vidékeken marad fenn, de semmiképpen nem úgy, mint egy virágzó társadalmi kultúra eleven, fejlődő nyelve. Az a kormányhatározat, amely a közszolgáltatások nyelvéről dönt, voltaképpen azt dönti el, hogy mely társadalmi kultúrák bizonyulnak életképeseknek az ország határain belül.

A bevándorlásra, illetve a honosításra vonatkozó döntések úgyszintén befolyásolják a társadalmi kultúrák életképességét. A bevándorlás megszilárdíthat egy kultúrát, amennyiben ez kiegyensúlyozott számban történik, és a bevándorlók elsajátítják az adott nemzet nyelvét, történelmét. Ám ha egy soknemzetiségű országban a bevándorlók a többségi nemzetbe illeszkednek be, akkor a nemzeti kisebbségek száma növekedni fog, ami maga után vonja a politikai életben betöltött szerepük eljelentéktelenedését. Mi több, az államok gyakran biztatják arra a bevándorlókat, hogy hagyományosan kisebbségek lakta területeken telepedjenek le, ezáltal kisebbségi helyzetbe kényszerítik ezeket saját történelmi területükön is.

Gondoljunk például Amerika délnyugati részére. Amikor — 1848-ban, a mexikói háborút követően — Délnyugat az Egyesült Államok része lett, még nagyon kevés angol anyanyelvű lakója volt. Sokkal nagyobb számban éltek ott mexikóiak ("chicanók") és indián törzsek, hiszen évszázadok óta lakhelyük volt a vidék. Ha a chicanók ellenőrzésük alatt tartották volna a bevándorlókat, bizonyára sikerült volna beolvasztaniuk őket társadalmi kultúrájukba, és így megőrizhették volna domináns helyzetüket a régióban. (Például inkább mexikói bevándorlókat fogadtak volna be, mint európaiakat.) Ha ez megtörtént volna, akkor a Dél nyugat ma olyan volna, mint Québec vagy Katalónia: egy nyelvében elhatárolható nemzeti kisebbség által dominált régió. Ám az amerikai szövetségi kormánynak másak voltak a szándékai. Az volt a célja, hogy az angol nyelvű társadalmi kultúrát tegye domináns hatalommá Délnyugat egész területén. Ezért aztán lehetővé tette a masszív bevándorlást erre a területre, és a bevándorlóktól megkövetelte az angol nyelv elsajátítását. Ezen intézkedések érdemei vitathatók, ám fontos az, hogy — akár így, akár úgy — valamilyen tudatos döntést kellett hozni arra nézve, mely társadalmi kultúra (kultúrák) kerüljön (kerüljenek) domináns helyzetbe a régióban. Meg kellett határozni, hogy milyen bevándorlókat fogadjanak be, és mennyit, illetve, hogy melyik nyelv elsajátítására kötelezzék őket: ezek mind olyan döntések, amelyeknek óriási hatása van a különböző társadalmi kultúrák életképességére.

Még sorolhatnánk azokat a közérdekű intézkedéseket, amelyek közvetve vagy közvetlenül támogatnak bizonyos etnokulturális csoportokat. Például a hivatalos ünnepekről és iskolai tantervekről szóló intézkedések általában egy bizonyos nemzeti kultúrát tükröznek és segítenek fenntartani. Ugyanígy a politikai alegységek határait meg lehet húzni úgy, hogy az a nemzeti kisebbségeket erősítse, ha olyan regionális egységeket hoznak létre, amelyekben ezek többséget alkotnak; ám e határokat meg lehet húzni úgy is, hogy az gyengítse a kisebbségeket, ha az összes alegységben a többségi csoportot helyezik domináns pozícióba. Az ilyen határokról szóló döntések jogossága úgyszintén vitatható, ámda nincs semmiféle "semleges" mód annak elkerülésére, hogy dönteni kelljen arról, megengedhető-e vagy sem, hogy valamely etnokulturális csoport többségi pozícióba kerüljön bizonyos hatáskörökben.⁹

Ez azt bizonyítja, hogy vallás és kultúra analógiája téves. Egy államnak nincs feltétlenül hivatalos egyháza. Ám az állam óhatatlanul egy kultúra megalapozásához járul hozzá olyan intézkedésekkel, amelyek eldöntik a kormány nyelvét, az iskolában tanult nyelvet és történelmet, valamint azt, kiket lehet bevándorlókként befogadni az országba, és nekik melyik nyelvet és történelmet kell megtanulniuk, hogy állampolgárságot nyerjenek, továbbá létrehozzanak-e nemzeti kisebbségek által ellenőrzött területeket és így tovább. Ezek a politikai döntések közvetlenül befolyásolják a társadalmi kultúrák életképességét.

Mítosz tehát az, hogy a liberális államok vagy "polgári nemzetek" semlegesen viszonyulnak az etnokulturális csoportokhoz. Akkor mi különbözteti meg a polgári nemzetet az etnikai nemzettől? Az alapvető különbség abban rejlik, hogy kiket fogad be egy nemzet a soraiba. Az "etnikai nemzetek", mint például Németország, a közös származás alapján határozzák ezt meg, ezért aztán a más faji vagy etnikai csoporthoz tartozók (pl. a török vendégmunkások) igen nehezen kapják meg az állampolgárságot, bármilyen hosszú ideje élnek már az országban.¹⁰ A "polgári" nemzetek, mint az Egyesült Államok is, elvben nyitottak bárki előtt, aki megtelepedni szeretne a területükön, azzal a feltétellel, hogy elsajátítja az ország nyelvét és történelmét. A letelepedést nem származáshoz, hanem egy közös, mindenki felé nyitott társadalmi kultúrához való tartozáshoz kötik.

Eszerint az etnikai nacionalizmus kirekesztő, míg a polgári nacionalizmus befogadó természetű. Ám az etnokulturális csoportok kérdése mindkettő esetében összefonódik a politikummal. A nemzethez való tartozást mindkettő a közös társadalmi kultúrában való részvételhez köti, és politikájával mindkettő az illető társadalmi kultúrát támogatja, illetve tartja fenn. A diplomáciának bizonyos társadalmi kultúra támogatására való használata a modern állam elmaradhatatlan jellemzője.

(Folytatjuk)

Cseke Zsuzsa fordítása

JEGYZETEK

1. Allan Gregg: Can Canada Survive? Macleans, 108/52. 1995. december 25. 14.

2. A Quebecen kívül élő francia anyanyelvűek átlagbére ugyan alacsonyabb, mint az angol anyanyelvűeké, ám helyzetük nem motiválja a quebeci nacionalizmust. Éppen ellenkezőleg, Quebec kiválása csak rontana a helyzetükön, hiszen egy erős szövetségest veszítenének el Kanadában.

3. Lásd pl. Jeremy Webber: Reimagining Canada: Language, Culture, Community and the Canadian Constitution. McGillüQueen's University Press. Montreal, 1994. 24. Szerző azt javasolja, óvakodjunk a nacionalizmus nyelvezetétől, amikor Québec ügyéről van szó.

4. Ez egyike a kanadai dilemma számos paradox jelenségének. Az angol anyanyelvű kanadaiak nem értik a québeciek abbéli törekvéseit, hogy nemzeti kultúrájuk nagyobb elismerést és teret kapjon, holott éppen ez az, ami az angolul beszélő kanadaiakat is foglalkoztatja; hogy a bevándorlók már nem illeszkednek be a nemzeti kultúrába.

5. Erről részletesebben ld. még a The Rights of Minority Cultures (Szerk. Will Kymlicka. Oxford University Press. 1995) című könyvhöz írt bevezetőmet.

6. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezeket a "nemzeteket", akár többségi nemzetről, akár nemzeti kisebbségről van szó, nem faji vagy származási alapon kell meghatározni. Ez magától értetődő mind az Egyesült Államokban, mind a Kanadában élő többségi angol ajkú társadalom esetében. Az utóbbi százötven év során mindkét országba nagy számban érkeztek bevándorlók, kezdetben Észak-Európából, majd Dél- és Kelet-Európából, jelenleg pedig Ázsiából és Afrikából. Következésképpen a kizárólag angolszász származású amerikaiak és kanadaiak — folyton zsugorodó — kisebbséget alkotnak. A nemzeti kisebbségek pedig etnikailag és fajilag is egyre sokszínűbbek. Hogy egy példát említsek: míg Francia-Kanadában a bevándorlások száma évekig alacsony volt, most szinte ugyanolyan magas, mind Angol-Kanadában vagy az Egyesült Államokban, és Québec előszeretettel fogad be nyugat-afrikai és karibi bevándorlókat. Egyre több a vegyes házasság is az észak-amerikai őshonosok és az angolok, a franciák és spanyolok körében. Következésképpen mindezek a nemzeti kisebbségek fajilag és etnikailag vegyesek. A tisztán gall származású francia kanadaiak, illetve a hamisítatlan spanyol származású Puerto Ricó-iak száma is állandóan csökken, mindkét esetben előbb-utóbb kisebbséggel kell számolnunk. Amikor tehát nemzeti kisebbségekről beszélek, nem faji vagy leszármazási csoportokra gondolok, hanem kulturális csoportokra. Ezek közül egyik sem "etnikai" nemzet a szónak abban az értelmében, amely a közös etnikai gyökerekkel rendelkezők kirekesztő jellegű tömörülésére utal. A közösség ehelyett az egyazon kultúrához való tartozást jelenti.

7. Michael Walzer: "Comment". In: Multiculturalism and the "Politics of Recognition". Szerk. Anny Gutman. Princeton University Press. Princeton, 1992. 100—101. Lásd még Walzer: What it Means to be an American. Marsilio. New York, 1992. 9.; William Pfaff: The Wrath of Nations: Civilization and the Furies of Nationalism. Simon and Schuster. New York, 1993. 162.; Michael Ignatieff: Blood and Belonging: Journeys into the New Nationalism (Farrar, Strauss and Giroux, New York, 1993).

8. Gerald Johnson: Our English Heritage. Greenwood Press. Westport, 1973. 119.

9. E kérdés részletes elemzését lásd a következő munkáimban: Multicultural Citizenship: A liberal Theory of Minority Rights. Oxford University Press. Oxford, 1995. 5. fejezet és Federalism, Nationalism and Multiculturalism. In: Revista Internacional de Filosofia Politica. 1996/5 (spanyolul). A szövegnek átdolgozott változata angolul is megjelenik Is Federalism a Viable Alternative to Secession címmel. In: Secession. Szerk. Percy Lehning. Routledge. köv.

10. Németország nemrég módosította a honosításról szóló törvényeit, eszerint a törökök egy részének — különösen a 16 és 23 év közöttieknek — joga van az állampolgársághoz. Ám nagy részük esetében, még ha szinte egész életüket Németországban élték is le, az állampolgárság megszerzése bizonytalan (és drága). Lásd Philip Martin: Germany, Reluctant Land of Immigration. In: Controlling Immigration: A Global Perspective. Szerk. Wayne Cornelius. Stanford University Press. Stanford, 1995. 195, 209.