"Meg kell éreznie és meg kell tudnia már rövidesen mindenkinek, hogy nálunk nem a magyar irodalom pótléka készül, hanem a magyar irodalomnak egy új fejezete, mely nemcsak az egyenlő értékelést, hanem még a hegemóniát is lebírja, ameddig le nem zajlik, és át nem adódik az irodalomtörténetnek"1 — írja New Yorkból Tamási Áron a tőle megszokott indulatossággal barátjának, Jancsó Bélának, 1926 márciusában. Eltekintve a túlzástól, mely a fiatalos hév szükségszerű velejárója, megállapíthatjuk, hogy a kijelentés jól tükrözi a felszínen kavargó folyamatok mélyén rejlő lényeget: a változást. A változást, melynek ontológiai lényegéhez tartozik, hogy egyaránt hangsúlyosan és szükségszerűen van jelen benne a régi és az új, a pusztulás és a születés. Szorosan az irodalomra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy értékrendszerváltás zajlik vagy Rortyval szólva: "szótáralkotás". (Erre még később visszatérek.)

Dolgozatomban a kánonalkotás azon aspektusát vizsgálom, amely a jelen és a jövő irodalmának kíván értékrendet felállítani, szövegértelmezési stratégiát nyújtani. (Van ugyanis egy másik időbeli irányultsága is a kanonizációs törekvéseknek, az amelyik a múlt örökségéből válogat össze jól meghatározott szempontok alapján egy mintaszerű szöveglistát. Ez nem kevésbé érdekes téma, de alapos vizsgálata túllépné egy ilyen dolgozat kereteit.) A bevezetésben azt a konjunktúrát vagy dekonjunktúrát (ez szempont kérdése) próbálom elméleti síkon vázolni, amely a kánonújítás szükségességét életre hívta, a második részben a kánon meghatározásában kulcsfontosságú fogalmak szerepét vizsgálom, míg a befejezésben a jelentőségét és a történetiségének figyelmen kívül hagyásából származó félreértéseket kísérlem meg tisztázni. A világot meg kell alapítanunk, hogy élhessünk benne.2

(ELIADE)

A '18-as összeomlás katartikus erejűnek bizonyult olyan értelemben, hogy a kényszerűen autonóm nemzettestrésszé vált erdélyi magyarságot gyökeresen új követelményrendszer elé állította az élet minden területén. A hirtelen jött "felnőtté válás" imperatívusza olyan folyamatoknak vált kiindulópontjává, melyek attribútumai megegyeznek egy kozmogóniai aktus attribútumaival. Az erdélyi magyarságnak meg kellett "teremtenie" mindenekelőtt önmagát, majd a kozmogóniai értelemben vett saját kozmoszát, melyben berendezheti az életét. E két folyamat természetesen kölcsönösen feltételezi egymást, vegytiszta elkülönítésük (a kísérlet abszurditásától eltekintve) még művileg is képtelenség. "Aminek a mi világunkká kell lennie, azt először meg kell teremteni, és minden teremtés példaképe a világegyetemnek az istenek által történő teremtése"3 — írja Eliade A szent és a profánban, majd rámutat a hagyományos társadalmak ama törekvésére, hogy gondosan körülhatárolják az általuk belakott tért (kozmoszt), elkülönítve ezáltal az ismeretlen, a "mieinktől" be nem lakott tértől (káosz). A primitív népeknél ez valóságosan és rituálé keretében történik. Egy huszadik századi kisebbség esetében, mely a civilizáció azon fokán áll, mint Erdély magyarsága a tízes évek végén, mindez mentálisan, szellemi síkon megy végbe, de lényegében és jelentőségében semmiben sem különbözik ama másiktól. A világot — hogy élhessünk benne — meg kell alapítani — mondja Eliade. Ez a közösségi lét legfontosabb előfeltétele. Talán erre gondol Kuncz Aladár, amikor egy, a Nyugatban megjelent cikkében ezt írja: "A tragikus történeti fordulatban az erdélyi magyarság önmagával és sorsával szemben egyszerre tájékozatlan idegen lett. Neki is tehát úgy kellett önmagára és hivatására újra ráismernie, mintha e földet csak most látta volna először."4

Minden kozmoszteremtés feltételez egy "középpontot", mely köré az adott világ szerveződhet, s amely kisugárzása újra és újra energiával tölti fel a távolabbi részecskéket, melyek folyton és lankadatlanul feléje törekszenek. Ilyen szellemi "középpont" gyanánt szolgált ebben az időszakban az erdélyi gondolat, mely homályosságában és megfoghatatlanságában is mintha a szentségnek a hívő embert felemelő, de a racionális megközelítés elől elzárkózó tulajdonságaival bírna. Lévén szó szellemi "középpontról", egyértelmű, hogy megnyilatkozását a kulturális élet területein érhetjük tetten, a kulturális élet fórumai pedig azok az intézmények, melyek legjelentősebbjei Kolozsváron találhatók. Ebben a megvilágításban érthető tehát az a napjainkban is szinte mitikus tisztelet, fétiseknek kijáró rajongás, amellyel az erdélyi magyarság kolozsvári intézményeit övezi (lásd magyar egyetem).

Ugyancsak — Eliadéval szólva — a "megszentelt tér" mibenléte ad magyarázatot arra, hogy miért indokoltabb az erdélyi jelző a romániaival szemben: egy népcsoport saját világát az általa szervezetten belakott tér jelenti, mely a korábban említett centrum köré szerveződött. Ez a tér és ez a centrum jelen esetben Erdély és Kolozsvár. A politikában és ott is tisztán pragmatikai szempontok alapján megengedhető a romániai, jugoszláviai, szlovákiai stb. jelzők használata, mely az adott államok területén élő magyar nemzetiségű állampolgárokat jelöli, mennyiségre és szervezettségi fokra való tekintet nélkül. Ebben a diskurzusban teljesen helyénvaló viszont az amerikai, ausztráliai, kanadai stb. jelzők használata. Ezzel szemben a történelmi és a kulturális diskurzusban az érvényes megnevezés csak az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki stb. lehet. Ezt az említett népcsoportok hagyományai, szervezettségi foka, öntudatának nívója és szellemi egysége indokolja.

A vargabetű után most térjünk vissza a Trianon után ki- — és nem újjá-! — alakuló erdélyi magyar irodalom problémájához. Azért hangsúlyoznám, hogy kialakuló, mert — bár történelmi példák egész sorával lehetne bizonygatni Erdély "mindig is különálló" voltát — a nemzeti öntudat fejlődéstörténete folyamán és főként a nemzeti öntudatnak ezen a fokán az erdélyi magyarság még soha nem élt át ehhez mérhető megpróbáltatást. A Habsburg Birodalom keretén belüli "különélés" még nem jelentett két különböző államalakulatot is. Ám a '18-as leszakadás ezúttal totális volt és tényleges, az új élet pedig minden tekintetben a nullfokról indult.

A kultúra területén elsőként megmoccanó irodalomnak új értékek felé kellett tájékozódnia, éspedig olyan értékek felé, melyek megalkothatják azt az értékrendszert, mely eleget tesz a megváltozott olvasói elvárásoknak, amely biztosítja irodalom és közösség interaktív kommunikációját. "...a kánonoknak nyilvánvalóan legalább kétféle időirányultsága van, hiszen egy kánon működhet olyan esztétikai tapasztalatként, amely még nem létező szövegek számára (tehát a jövő számára is) ír elő bizonyos formális keretet, mintaként szolgálva (a kánon progresszív aspektusa)..."5 — írja Kulcsár Szabó Zoltán. A tárgyalt korszak íróinak a figyelme a kánonalkotásnak főként eme aspektusára irányul, és a szellemi élet fő intendánsaiként Kuncz Aladár, Kós Károly, Makkai Sándor és társaik próbálják elméletileg körvonalazni azt az értékrendszert, melynek meg kell felelniük a majdan megszülető műveknek. Azért különösen fontos momentum ez az erdélyi magyar irodalmi életben, mert az ekkor kialakuló előfeltevés-rendszer több évtizedre (mondhatni szinte napjainkig) megszabja az irodalom fejlődési irányát, olyan koordinátákat jelöl ki, melyek figyelmen kívül hagyása a kánonból való kimaradás "veszélyét" rejti magában. Azért az idézőjel, mert a kánon általi mellőzöttség egyben nem feltétlenül értékítélet is. Számos példát lehetne felhozni olyan esetekre, amikor korukban mellőzött szerzőket egy későbbi kánon, egy későbbi diskurzus más értékelési szempontok alapján beemel a sáncai mögé, sőt a maga számára meghatározó jelentőségűnek ítél. (És itt elegendő a stendhali példának, a Csontváry vagy a Hamvas Béla esetének az említése.) Annyiban azonban reálisként is felfogható a kívülmaradás veszélye, hogy kanonizált szerzőnek lenni a hatalom birtoklását is jelenti, az ebből fakadó előnyökkel együtt, míg a kívülállónak szembe kell néznie a hitelesítés, az érvényesség hiányával, ami egyéni értékválságba sodorhatja az alkotót.

Szegedy-Maszák Mihály szerint "...a kánon meghatározásához az érték, a közösség, az intézmény és a történelem fogalmát kell segítségül hívni". Az azonban nyilvánvaló, hogy ezen referenciapontok egyenkénti megvizsgálása alighanem lehetetlen, tekintetbe véve azt, amit Kulcsár Szabó Zoltán a következőképpen fogalmaz meg a "Toldy-kánonnal" kapcsolatban: "A kanonizációs szerkezet tehát egy bonyolult összefüggésrendszer eredménye, irodalmi-kritikai eszményeknek, történeti kánonképzésnek, az irodalomtörténet mint szemléletmód kanonizálásának, esztétikai kánonoknak és ezek egységesülésének összjátékából épült fel..."6 A következőkben tehát a címben jelzett korszak kánonképzési folyamatának vázlatos ismertetéséhez a Szegedy-Maszák által kijelölt szempontokat kívánom felhasználni.

II

"két hatalmas és mellőzhetetlen kar öleli át az egész irodalmi skálát: a nemzeti szellem és az erkölcsi törvény"⁷

(MAKKAI)

A fenti idézet Makkai Sándor 1927-ben íródott tanulmányából, a Közösség és irodalomból való, és szinte aforisztikus tömörséggel foglalja össze azt, amit politikai és etikai síkon elvár a közösség az irodalomtól: az esztétikum eszközként való felhasználását nem irodalmi célok érdekében. (A két "ölelő kar" azonban hamarosan fojtogatóvá válik, aminek kézzel fogható jele a történelmi regény időszerűsége körül hamarosan kibontakozó vita.)

Csak az az érték válhat tehát nyilvánvalóan értékké, amelyet a saját értelmezői eljárásokkal felfegyverzett közösség azzá nyilvánít. De marad a kérdés: mi is az érték? A történetiség függvénye, mely a koronként változó szemléletű értékelő szabad prédája, vagy egy időbeliségtől független, a priori létezéssel bíró, metafizikai valami? És ezzel el is érkeztünk az értékapriorizmus és értékempirizmus sokat vitatott kérdésköréhez. Veres András Irodalomértelmezés és értékorientáció című tanulmányában a "mérsékelt empirizmus" mellett foglal állást, kiemelve a jelenség paradox jellegét: "Túlságosan törékeny: rajtunk múlhat, hogy holnap is érvényes-e. Túlságosan stabil: fennállása túlélhet kultúrákat. [...] Az értékjelenség értelmezése maga is értékjelenség."8 Nyilvánvaló, hogy kánont építeni stabil értékrendszer hiányában lehetetlen. Az erre vállalkozónak mindenképp állást kell foglalnia, vállalva a tévedés kockázatát is. Makkai, esztétikai koncepciójában — amint a fenti és az alábbi idézetek is bizonyítják —, az érzelmi és közösségi értékek mellett teszi le a voksot: "Százszorta fontosabb és a jövőt tekintve mérhetetlenül jelentősebb feladata az erdélyi magyar [...] íróknak és művészeknek az, hogy [...] a nép öntudatát emeljék fel, a nép anyagi és szellemi életnívóját gazdagítsák [...] mint az az ambíció, hogy minden más szempontból független, önértékű, l'art pour l'art alkotásokkal szerezzenek maguknak nevet és dicsőséget."9 Az új értékrendszer vállalása az értelmiség szempontjából nem egyszerűen feladat, hanem öndefiniálásának sine qua nonja: "...az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget csak mint a népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezetőréteg nyerhet. A tulajdonképpeni értéket, mint nemzeti lelkületet és jellemet, a nép hordozza, az intelligencia pedig a felelősséget hordozza ezért az értékért. [...] Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe, és onnan kell öntudatra hoznia, kimívelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarságnak."10 Azzal, hogy pedagógiai eszményeknek rendeli alá a művészi törekvéseket, az erdélyi alkotói öntudatnak egy olyan vonást kölcsönöz, mely hosszú időre meghatározza az érvényes írói attitűd mibenlétét Erdélyben. Az így megrajzolt eszményi művész alakja összhangban van Makkai esztétikai alapelvével, miszerint "szép csak az lehet, ami emberileg jelentőséges".11 Makkai tagadja a l'art pour l'art létjogosultságát (főként az irodalomban), de a konkrét irányzatosságot is elutasítja: "Lényegéhez tartozik [mármint az irodalomnak — L. M.], hogy híven és sugalló módon kifejezze az irányt, melyben kora és közössége halad, de sohasem szabad külön, konkrét irányzatossággal a politikai, a szociális problémák, kulturális törekvések, annál kevésbé elszigetelt érdekek húzóbarmává alacsonyodnia."12 Ugyanakkor egy másik tanulmányában így vall: "Kétségtelen tehát, hogy az, ami csak föltételesen, bizonyos körülmények közt és bizonyos ideig tetszik, az a szép nevet nem érdemli meg. [...] A szép önértékű, objektív és állandó..."13 Ez eléggé egyértelműen a történetiség, az értékempirizmus elutasítása. Van tehát egy "objektív" magja a műalkotásnak, mely állandó és örök érvényű, és van egy burka, mely a történetiség függvénye. Ez utóbbinak azonban korszerűnek kell lennie, és amint korábban láttuk, meg is határozza a kor szempontjából értékes irodalom ismérveit. Talán ez az, amiről Szegedy-Maszák Mihály azt mondja, hogy "a kánonnak van dinamikus és van statikus vetülete, vagyis a kánonok megerősítik, de egyszersmind tagadják is a történelmet".14

Azt, hogy a közösségi elvárások és a korabeli irodalom célkitűzései mennyire voltak összhangban, ma már nagyon nehéz eldönteni, hiszen a helikoni írónemzedék kísérlete sikerrel járt, és köztudottan "klasszicizálódott" szerzők törzsgárdája jórészt közülük kerül ki, századvégi perspektívából nézve pedig az ok—okozati viszony pólusai könnyen torzítva jelenhetnek meg. Mindenesetre a kétségek nem újkeletűek, hiszen Jancsó Elemér már 1935-ben szóvá teszi őket a Nyugatban, nem is annyira a programot, mint a módszert kifogásolva: "Az erdélyi irodalom éppen a szociális feladatokra ismeréssel válhatik igazi hatóerővé, de ehhez valóságszemlélés és a romantikamentes erdélyiség szükséges."15 Továbbá: a "transzszilván" irodalom "csak részben és csupán néhány száz embernek tudott életeszményt adni, s ez az eszmény is gyakran a pesti könyvkiadás változó divatjának irányvonalát követte".16 Kétségbe vonja, hogy a "transzszilván" irodalomnak köze volna az élethez, hogy létezne olyan diskurzus, mely a helikoni műveket "olvassa": "A székely falvakban [...] éppúgy, mint Erdély nagy ipari és kereskedelmi központjaiban ma a Színházi Élet és a sárga könyvek a szinte-szinte kizárólagos szellemi táplálék."17 Jancsó szövegéből azonban valami olyan, talán mellőzöttségből fakadó sértettség érződik ki, mely megakadályoz abban, hogy feltétlen és teljes egészében hitelesnek könyveljük el, amit mond. Van azonban egy olyan elszólása, amely külön figyelmet érdemel a kánonformáló tényezők számbavételekor, nevezetesen az a passzus, amelyben a pesti könyvkiadás divatjainak a követésével vádolja a transzszilván eszményt. Jancsó vádja nem teljesen alaptalan, hiszen az erdélyi íróknak mindig is két nyomós indítéka volt arra, hogy az anyaország ízlésdiktatúrája előtt fejet hajtsanak: 1) az anyagi érdek, hiszen az anyaországban eladott könyvek (akárcsak manapság) messze nagyobb jövedelmet jelentettek, mint a hazai piacról származó honorárium; 2) a presztízsvágy (akárcsak manapság), azaz az anyaországi kánonba való bekerülés igénye, mely egyúttal — öntudatlanul bár, de — az erdélyi kánon minőségbeli lefokozását jelentette a magyarországival szemben, ami Budapestnek mint az egyetlen, igazi és hiteles centrumnak a továbbélését jelezte a lelkekben és a köztudatban. Tehát nem elhanyagolható, sőt kisebbségi irodalmak esetében igencsak jelentős (bár nem szívesen tudatosított) szempont az, hogy a kánon az anyaország felől is "olvasható" legyen. (Ez gyakran egyfajta "kirakatlétet" is von maga után, a maga káros következményeivel együtt.) Igaz ez akkor is, ha a transzszilvanista törekvések éppenséggel az autonóm létet, az önálló, sajátos értékrendet szorgalmazták.

Jancsó vádjai természetesen nem lehettek alaptalanok, de az is elképzelhetetlen, hogy a helikoni eszmények képesek lettek volna a közszellem ellenében ilyen mértékben érvényesülni. Inkább annak a jelét kell látnunk bennük, hogy Erdélyben ekkor már olyan egészséges irodalmi légkör uralkodott, melyben bármiféle elmélet vagy program az érvek és ellenérvek tisztító erejű összecsapásában vívhatta ki a maga létjogosultságát.

Az érték, közösség és történetiség szempontjai után lássuk a nem kevésbé fontos negyediket: az intézményt, melynek kulcsszerepe van a kánon legitimálásában.

Az a kulturális intézmény, mely a két világháború közötti irodalmi élet arculatát megszabta, tekintélyét kifelé és befelé egyaránt biztosította, a helikonisták folyóirata, az Erdélyi Helikon volt. A folyóirat megjelenésekor a köréje tömörülő írónemzedék már jól körvonalazódott és többé-kevésbé mindnyájuk által elfogadott kánont képvisel, automatikusan kiszűrve tagjai sorából a "hitetleneket". Természetesen léteztek más kanonizációs törekvések is (pl. a Korunk, az Erdélyi Irodalmi Társaság, a Pásztortűz stb. által képviseltek), de mennyiség és minőség együttes szempontjait véve alapul a legjelentősebbet mégis a helikonisták alkották.

Kuncz Aladár, az erdélyi irodalom vezéralakja 1928-ban a Nyugatban megjelent írásában már nevesít is: a lírában Reményiket, Áprilyt, Tompát, Bartalist és Szentimreit (ez utóbbi kettőt mint moderneket) említi, a novellaírók közül Gulácsyt, Berde Máriát, Makkait, Kóst, Tabéryt, Gyallayt, Nyírőt, Sipos Domokost és Kacsó Sándort emeli ki, a történelmi regények szerzői közül Gulácsyt, Makkait, Nyírőt és Tamásit, míg a "jelenkori regények" írói közül Bánffyt, Kádár Imrét, Ligetit, Karácsony Benőt méltatja, bár ez utóbbi regénytípussal kapcsolatban meglehetősen alacsony színvonalat emleget. Nagy Dániel Cirkusz című regényével érdemli ki az említést.

Érdemes ezt a névsort összevetni azon szerzők névsorával (a teljesség igénye nélkül), akik a Nyugatban, a magyarországi irodalmi élet irányításában kulcsszerepet betöltő (hatalmi pozícióban lévő) folyóiratban is szóhoz jutottak: Bartalis János, Berde Mária, Szemlér Ferenc, Nagy Dániel, Kuncz Aladár, Nyírő József, Tamási Áron, Jancsó Béla, Asztalos István stb. Ezek közül Szemlér és Asztalos csak a Kuncz-féle cikk megjelenése utáni időszakban kezdett el közölni az Erdélyi Helikonban (pontosabban Szemlér 1929-től, Asztalos 1938-tól), míg Jancsó Béla talán azért nem szerepel a felsorolásban, mert Kuncz nem említi a tanulmány-, illetve esszéírókat. (Bár a nem említés ténye is bírhat jelentéssel...)

A sajátos erdélyi kánon magyarországi elismertetése azért nem volt zökkenőmentes. Ravasz László volt az, aki megkongatta a vészharangot, és Irodalmi schizma címmel közzétette aggályait, melyeket még bizonyára sokan osztottak az anyaországi konzervatívok közül. Mindazonáltal elmúlhatatlan érdeme, hogy érzékeny füllel rögtön felfigyelt a "másságra", azt tudatosította az anyaországi közvéleményben, és cikkével egyben alkalmat adott a helikonistáknak, hogy a tűzkeresztségen átesve beavattatást nyerjenek, mely után valóban számolni kellett a "schizma" eredményeként létrejött új irodalommal.

Erdélyi részről szervezett formában válaszoltak Ravasz cikkére, és többé-kevésbé indulattal, de öntudatosan védték meg a maguk igazát. "Az erdélyi népnek megvannak a maga súlyos kérdései — írja Makkai —: ezekre kell felelnünk, s ehhez sablont és klisét nem fogadhatunk el."18 Ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna már meg a saját, jó értelemben vett "kliséjük", amely minden kánon szükségszerű velejárója. Csupán még Kós válaszából idéznék, akinek különös tehetsége volt a kiáltványszerkesztéshez, és aki szinte kinyilatkoztatásszerűen ad létjogot az erdélyi irodalomnak: "Akaratunkon kívülálló okok következtében tíz esztendő óta termelni kényszerültünk, és hogy az erdélyi föld ugyanabból a magból nőtt fán más gyümölcsöt termel, mint a magyarországi (helyesebben budapesti) föld, azon segíteni akkor se tudnánk, ha nagyon akarnánk. Mert ez így természetes, tehát így is helyes és jó."19

III

A "legenda" vége

Végezetül pedig — amint dolgozatom elején jeleztem — néhány szót arról, miként látom a Rorty-féle "szótárelmélet" érvényességét a transzszilvanizmus esetében.

Rorty azt tartja, hogy az érdekes filozófia általában "kifejezett vagy rejtett küzdelem egy begyökeresedett, de alkalmatlanná vált szótár és egy új, félig kialakult szótár között, mely homályosan nagy dolgokat ígér". 20 Az új szótár megalkotásának módszere pedig abban áll, hogy "rengeteg dolgot új utakon újra leírunk, míg egy olyan nyelvi viselkedési mintát alkotunk meg, amely a felnövekvő generációval elfogadtatja magát, ezáltal arra készteti őket, hogy a nem nyelvi viselkedés megfelelő új formáit keressék".21

Századvégi perspektívából nézve a transzszilvanizmusban azt a szótárt kell látnunk, amellyel a helikoni nemzedék újra — a saját fogalmaival, önmaga számára is érvényesen és önmagát is megteremtve — leírta a világot. Minden új szótár megalkotásakor a nehézség abban áll — mondja Rorty —, hogy az új szótárhoz nem lehet levezetéssel eljutni, olyan módon, hogy a régi szótárakban megfogalmazott premisszákból indulunk ki. Gyakran találkoztak e korszak írói azzal az igénnyel (szakmabeliek és olvasók részéről egyaránt), hogy fogalmazzák meg pontosan, adjanak egyértelmű magyarázatot arra, hogy mi is a transzszilvanizmus. Nem lehetett. A költő — fejti ki Rorty — képtelen megmagyarázni, mit akar, mielőtt kidolgozná azt a nyelvet, amellyel sikerül véghezvinni. Új szótára teszi lehetővé először, hogy saját célját megfogalmazza. A paradoxon az benne, hogy az új szótár létrejötte után is csak azok számára világmagyarázat, akik birtokolják. Szótárat magyarázni kívülálló számára azért lehetetlen, mert le kellene "fordítani", vagyis ugyanazt másképpen mondani. Ha ez lehetséges volna, akkor a szótár hitelessége kérdőjeleződne meg. Úgy is mondhatnánk, hogy lefordíthatatlanság a szótár önvédelmi reflexe.

Az új szótár természetesen új metaforákat feltételez, melyek frissessége, újszerűsége biztosítja a hatékonyságukat a nyelvi játékban. A filozófusok és a művészek azok, akik mintegy a közösség előörseiként munkálkodnak az új szótár megalkotásán, és akikről Rorty azt írja, hogy a társadalom tagjai olyan embereknek látják őket, akiknek sikerült megtalálniuk a fantáziáiknak megfelelő szavakat, a társadalom többi részének homályosan érzett igényeire történetesen ráfelelő metaforákat. Ezek, az általunk tárgyalt időszakban, a transzszilvanista szótár olyan metaforái, mint: a kagyló, a gyöngy, a magányos fenyő, a súly alatt növő pálma, az árral szemben úszó pisztráng stb. Ezek (napjainkban visszatetszően divatos) becsmérlése nem más, mint hullagyalázás. Merthogy ezek már halott metaforák. Élők csak addig voltak, amíg reveláció-erővel bírtak. Akkor, amikor frissen kerültek be a nyelvhasználatba, amikor még nem fogalmazódott meg a kérdés, hogy "mit jelentenek", nem volt rögzített helyük a nyelvi játékban, nem tartottak számot igazságértékre. Attól a pillanattól, hogy eldöntik: helyesek-e vagy helytelenek, már pontos helyet jelölnek ki a számukra, és halott metaforává válnak, mint a nyelv legtöbb kifejezése. Persze ez az elhelyezkedés és a vele járó elszürkülés nem egyik napról a másikra történik és annak ellenére, hogy visszafordíthatatlan folyamat, bizonyos — megszületésének és virágzásának politikai-társadalmi kontextusával hasonló — kontextusokban megpróbálhatják egyesek feltámasztani őket, esetleg azt a látszatot kelthetik, hogy még mindig élők. Ez legtöbbször az új nemzedék új szótárának megalkotásán fáradozók részéről dühös reakciót vált ki, hiszen érthető módon fenyegetve vagy megkérdőjelezve érzik addigi munkájuk eredményeit. Talán ennek tudható be az az "össztűz", melyet a kilencvenes évek elején az új nemzedék zúdított a transzszilván eszményre és az általa fogalmazott metaforákra, és amely nemcsak azt jelezte, hogy ez a szótár végképp halott, hanem azt is, hogy egy új kor küszöbén állunk, melynek nemzedéke igényt tart a saját fogalmakkal történő önkifejezésre.

JEGYZETEK

1. Tamási Áron levele Jancsó Bélához. (In: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924—1944). Szerk. Marosi Ildikó. Buk., 1979.)

2. Mircea Eliade: A szent és a profán. Bp., 1996. 16.

3. Uő. 25.

4. Kuncz Aladár: Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában. Nyugat. 1928.

5. Kulcsár Szabó Zoltán: Irodalom/történet(i)/ kánon(ok). (In: Szövegek között. Szeged, 1996.)

6. Uo.

7. Makkai Sándor: Közösség és irodalom. 1927. (In: Makkai Sándor. Az élet kérdezett. Bp., 1935.)

8. Veres András: Irodalomértelmezés és értékorientáció. (In: A strukturalizmus után. Szerk. Szili József. Bp., 1992.)

9. Makkai Sándor: Magunk revíziója. (In: Makkai Sándor: Az élet kérdezett. Bp., 1935.)

10. Uo.

11. Makkai Sándor: A szépség hazája. 1923 (In: Makkai Sándor: Az élet kérdezett.)

12. Makkai Sándor: Az irodalom szelleme. 1930 (In: Makkai Sándor: Az élet kérdezett.)

13. Makkai Sándor: A szépség hazája.

14. Szegedy-Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. (In: Minta a szőnyegen. Bp., 1995.)

15. Jancsó Elemér: Néhány szó a megtámadott erdélyi irodalomról. Nyugat, 1935.

16. Uo.

17. Uo.

18. Makkai Sándor válasza Ravasz László cikkére. Erdélyi Helikon. 1928.

19. Kós Károly válasza Ravasz László cikkére. Erdélyi Helikon. 1928.

20. Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Pécs, 1994. 23.

21. Uő. 23.