A 70 éve indult Erdélyi Helikon történetéhez

A magyar irodalomtörténet-írásban, ezen belül az erdélyiben természetesként hathat egy-egy ilyen hármas társítás: Ady—Kós—Móricz Zsigmond vagy Babits—Kuncz—Kosztolányi. A 20. századi első évtizedek irodalmának kutatója, a Trianon (illetve már 1918 decembere) után politikafüggően önállósuló erdélyi magyar irodalom kezdeteinek ismerője tudni véli, hogy az intézményteremtő hőskorban meghatározó az Ady-hatás, Ady Endre mellett pedig Móricz (és Szabó Dezső) játszik fontos szerepet egy új erdélyi (romániai) aktivitás kialakulásában, a valóságkutatás, valóságfeltárás realista igényének érvényesítésében — és a transzszilván szálláscsinálók közt a mindössze pár évvel fiatalabb kortársat, a Budapestről hazatérő építész-írót, Kós Károlyt kell az elsők közt említeni; nem kevésbé kézenfekvő az Erdélyi Helikon és a Nyugat szellemi kapcsolatának bemutatása, ehhez pedig a legfőbb bizonyítékokat Kuncz Aladár Helikon-szerkesztői idejéből (1929. szeptember — 1931. június) lehet elősorolni, főképpen a Babits Mihály vonalában megtestesülő európai szellemre hivatkozva. A dantei örökségben elmélyülő Babits és a Goethe világpolgárságát hirdető Kosztolányi a francia kultúrában otthonos Kuncznak, ugye, természetes szövetségese, miként az Erdély az én hazám európaiságot felmutató transzszilvanizmusa ugyanarról a tőről fakadt, mint a Babits Mihály által az Erdélyi Helikonban vállalt Európaiság és regionálizmus.

E személyes kapcsolatokra, barátságokra is visszavezethető szálakat azonban érdemes másképp is összecsomózni, ha teljesebben akarjuk érteni a kort, a húszas-harmincas évek erdélyi magyar irodalmát és e hagyományból valamit még talán ma is őrző romániai magyar művelődés irányait, szellemét. Különösen Kós Károly hosszú, hozzánk (a hetvenes évek második feléig!) elért életpályája (1883—1976) feledtetheti, hogy tulajdonképpen egy nemzedékről van szó, amely a modern magyar közgondolkozást meghatározta — jóllehet e nagy nemzedék tagjai a 20. század kataklizmákként számon tartott történéseiből messze nem egyformán részesülhettek. Közülük a legnagyobb formátumúnak, Ady Endrének adatott a legrövidebb történeti szakasz (1877. november 22.—1918. január 27.) — az ország szétesését már súlyos betegen érte meg; igaz, költészete és publicisztikája így is, jóslásokban és figyelmeztetésekben bevezetője a trianoni időknek. Kuncz Aladár (1885—1931) és Kosztolányi (1885—1936) még a "béke éveiben" távozott az élők sorából, de Babits (1883—1941) és Móricz Zsigmond (1879—1942) sem volt már tanúja a második világháború "kiteljesedésének", majd új határrajzolásainak — Erdély sorsának 1940. augusztusi alakulását viszont még személyes ügyként élhették át. Az időtényező mellett figyelembe kell vennünk a térbelit, a földrajzit is: egyrészt azt, hogy a századelőn magyar írónak (építésznek is!) Budapest jelentette a tehetség kibontakozásának lehetőségét, így valamennyi említettnek a karrierje a fővárosban indul, jöttek bár Erdélyből, a Dunántúlról, a Duna—Tisza közéről, Bánságból vagy Bácskából. A hazatérésnek is többféle változatát tartja számon az irodalomtörténet: Ady utolsó korszaka Csucsához kapcsolódik, mégis Budapesten hal meg. Kuncz Aladár szintén pesti kórházi ágyon végzi, ő azonban 1923-tól tulajdonképpen haláláig (újra) erdélyi, sőt romániai polgár — az Erdélyi Helikonnak betegágyán is szerkesztője. Kós Károly útja Temesvártól Budapesten át Kolozsvárig a legkevésbé képezheti vita tárgyát, az ő választása a legegyértelműbben közösségi meghatározottságú. Kosztolányi számára Szabadka nyilván nem feledhető, ám nem oly erős a kötés, hogy a politikai változást követően a határ túloldalán képzelje el jövendő életét.

A három kiemelt névnél és életműnél maradva — Ady Endre, Kós Károly és Kosztolányi Dezső tehát látszólag csak a pályakezdés, pontosabban az első sikerek budapesti színhelyén hozhatók össze. Mert ott egyértelműen igen — a pesti kávéházban. Kós Károlyt, a Találkozásaim Móricz Zsigával című emlékezést idézve (Erdélyi Helikon, 1939. 604—605.): "Az ember, ha Pesten él és legényember, s kivált, ha művész-féle mestersége van, az östéit, sőt éccakáit kávéházban tölti el. A ritka kivételek ezt a szabályt csak erősítik. Egy ilyen kávéházi cigánytársaságba én is becseppentem: írók, újságírók, színészek, építészek, iparművészek közé a Baross kávéház ún. «balszélfogó» asztalához. Egy-két öregen kívül mind fiatalok kerültünk ott össze: Márkus László, Kosztolányi Dezső, Kárpáti Aurél, Muhits Sándor, Fehérkúthy Bálint, Zrumeczky Dezső, P. Ábrahám Ernő, Bartos Károly, Kürthy György, Márffy Ödön..." Ugyanitt mondja el, hogy a Baross kávéház egy másik törzsasztalánál látta meg először Móriczot.

Kós Károly első és egyetlen személyes találkozása Ady Endrével hasonlóképpen esett. Erről korábban, még az Ellenzékben számolt be (1927-ben): "Amolyan szürke, mindennapos, véletlen találkozás volt, amilyenben csoda nélkül és szerencse nélkül is része lehet mindenkinek. A nagy fekete szemek akkor még rendes ifjúi életvidámsággal csillogtak a pesti kávéház villámfényében, és Ady Endre csendesen, mint más szürke ember, beszélgetett szürke dolgokról azokkal, akik a pesti redakciók és műtermek hétköznapi munkája után olcsó pihenésre tértek be a körúti kávéház szegletasztala mellé." Jellemző módon, Kós ebből a találkozásból kiemel egy mozzanatot, azt, hogy Ady szeme felcsillant, amikor azt mondta: "Karácsonykor hazamegyek..." (Kós Károly: Hármaskönyv. Buk., 1969. 68.)

Ady, Kós és Kosztolányi életútja más-más irányba mutat, akár ha a korai utazásaikat, élményeiket vesszük irányadónak: Ady Párizsát, Bécset és Velencét Kosztolányi művében, Sztambult mint az építész és művelődéstörténész Kós elkötelező szakmai utazását. Műfajaikat tekintve (akkor is, ha Kós Károlyt íróemberként nézzük) ugyancsak tetemesek a különbségek, bár a fiatal Kosztolányi lírájában fölfedezhetők Ady-nyomok. Ami viszont csábító feladat volna — publicisztikájuk szembesítése, a különbözésekből kiolvasható egyéniség- és korjellemzők leírása, összesítése. Hiszen volt olyan (igaz, rövid) szakasz, a ázad legelején, amikor mind a három szerző megtalálható (a vidéki mellett) a budapesti sajtóban, napilapokban is (jóllehet Kós jelentkezése csak alkalomszerű). Témák, sorsok, stíluseszmények jól szembesíthetők egy korszakon belül, az első világháborút megelőző, majd a háborús években — Ady történelmi tablóvá összeálló publicisztikájára vetítve Kosztolányi művészi formálású pillanatképeit és Kós Károly korai súlyos felismeréseit, Erdély és a magyarság jövőjére vonatkozóan. A következtetések továbbgyűrűztethetők az Ady Endre halála utáni időkben: a húszas-harmincas években, sőt a második világháborút közvetlenül követő lehetőségek és lehetetlenségek számbavételével (ez utóbbiak a Kós életművön belül értelmezhetők). A magyar publicisztikatörténet (irodalomtörténet) és stílustörténet tanulságos (rész)monográfiája készülhetne így el, amely sokat mondhatna a kor mentalitástörténetéről és külön is a régiókról, a magyar nemzet 20. századi történelmének, a kelet-közép-európai térségnek a keretében.

Az Ady, Kós, Kosztolányi témának lehetséges egy másik, könnyebben felvázolható és talán szintén tanulságos megközelítése: az Erdélyi Helikon oldaláról. Meggyőződésem, hogy ez sem csupán helyi érdekeltségű témafelvezetés, bár kétségtelenül egyfajta erdélyi gondolkodásmód és magatartás jelzését kísérelhetjük meg általa.

Az Erdélyi Helikon persze nem azonosítható Kós Károllyal, hiszen Kós ("csak") a Helikont is kiadó Szépmíves Céhnek volt alapítója és hosszú távon igazgatója, a folyóirat szerkesztését 1928-ban Áprily Lajos, 1929 szeptemberétől Kuncz Aladár, Kuncz halála után, 1931. júliusi megbízatással Lakatos Imre végzi, és majd 1932 januárjától szerepel szerkesztőként (Kovács Lászlóval együtt) Kós Károly. (A kolofonban a "Szerkesztésért felel: Kós Károly" — már 1928 májusától kezdve — nyilván a kiadói felelősségre vonatkozik.) A marosvécsi Helikon-jegyzőkönyvek ismeretében szintén arra következtethetünk, hogy Kós közvetlenül nem szólt bele a folyóirat szerkesztésébe, amikor nem ő volt megbízva vele. Mindezek ellenére Kós irodalom- és művészetszemlélete is kiolvasható az Erdélyi Helikonból — nem utolsósorban meglehetősen nagyszámú saját közleményéből. Ugyanakkor a szerkesztést folyamatosan végző írótársak, főképpen azonban Kuncz Aladár nevét is oda kell gondolnunk az Ady—Kós—Kosztolányi hármas értelmezésekor, és nem csupán 1929 őszétől számítva. Mert igaz ugyan, hogy a pár soros Helikon-beköszöntőt Áprily Lajos jegyzi ("Erdélyisége világ-figyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provincializmus"), de a programcikket már Kuncz írja a "tíz év"-ről, az erdélyi magyar irodalom regionális jellegét összeegyeztethetőnek vélve az általános magyar és az európai irodalmak világával; politikumában meg éppenséggel azt vallja, amit a kósi transzszilvanizmus-felfogás is sugall: "A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és műveltségében maga az egyetemesség." A Tíz év nem említi Adyt (másokat sem nevez meg a változás előtti időből), és nem találjuk benne azt a feltétlen bizonyosságot, ami — 1905-ben (!) — az Ismeretlen Korvin-kódex margójára Erdély-képét jellemezte, mégis valamelyes, a múltból és jelenből táplálkozó hátországra következtethetünk. Kós Károly hite nyilvánvalóan erősebb volt; ő Ady Endrével mondta, mondhatta: "...lépteim a Királyhágó erdőit tapossák, s nem érzem magam Julián barátnak, aki visszavágyik Nagy-Magyarországba. Szegény Nagy-Magyarország, talán sohasem is volt, csak Erdély volt mindig, Transsylvania, Erdőelve, Szilágyságon túl. És ha nem nonsens, amit keresünk, akkor az innen korrespondeált mindig a Nyugaton küszködve finomodó idegen emberlélekkel." A különbség csak annyi, hogy Kós Kalotaszeg földjét taposta.

De ez sem különbség. Az Erdélyi Helikon második számának élén Kós Károly írásban és képben (linometszetekben) prezentálja Ady Endre és Kalotaszeg kapcsolatát (1928. 81—88), a csucsai vadászházat, a kalotaszegi fejfákat, a kalotaszentkirályi Visky-portát és a kálvinista templomot rajzolja oda az összegyűjthető családi örökséghez, nem hagyva ki a Visky Dániel nyárszói lelkészig, a dédapáig visszavezethető családfát sem.

Egyetemesebb érvénnyel van azonban jelen Ady a Helikonban, már az útra indulás pillanatában — Szekfű Gyula és Makkai Sándor vitatkozó, igazságtevő szándékú szövegeiben. Szekfű "az erdélyi magyar irodalom kérdését" egyenesen az Ady-vitákhoz kapcsolja, pontosabban, elismerve Ady költői nagyságát, azokkal száll szembe, akik "az erdélyi irodalomnak ma kétségtelenül felismerhető külön színét [...] szinte teljesen és kizárólagosan az Ady-kultusz hatásának tulajdonítják. Mintha az erdélyi irodalomnak Ady-kultusza volna az az erő, mely leszakítá az erdélyi írókat a magyar haza kebeléről és elidegeníté, nagy távolba taszítá a központi magyar lélektől." A történész határozottságával jelenti ki: "Bármennyire tudom is értékelni az Ady-probléma nagy, kortörténeti jelentőségét, az erdélyi magyar irodalom kölönléte és az Ady-kultusz közt semmiféle okozati kapcsolatot nem fedezhetek fel." (Erdélyi Helikon, 1928. 13.) Szekfű a továbbiakban is a budapesti elfogultságokkal néz szembe, a történelmi-politikai tényezők meghatározó voltát hangsúlyozza, és elhatárolja magát az új országhatár túloldaláról (a Királyhágótól nyugatra) megfogalmazott kioktatásoktól. Ugyanennek a vitának a keretében, a Ravasz László által kifejtett "irodalmi schizma" kérdésében Makkai Sándor, az Adyt értően elemző Magyar fa sorsának szerzője illőnek és méltónak tartja, hogy Erdélyben hovatovább csakis az új érvényesül — a régi puszta utánzásából a létharcban nem lehet megélni. Makkai ezzel összefüggésben nevezi meg Adyt, de miként Szekfű, ő sem lát ebben az erdélyi magyar irodalmat a magyarországitól elválasztó jelenséget, "schizmát". A konzervatív irodalomszemlélettel szegezi szembe: "Az erdélyi magyar írók nem hajlandók klasszikusoknak tekinteni az «öreg» utánzókat, hanem Csokonai, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Katona, Madách, Jókai és Kemény után egyenesen Adyban látják a láncszemet, akin át az ezeréves egységbe kapcsolódnak." (Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről. Erdélyi Helikon, 1928. 58.)

Az 1928-as Helikon-számokban — és már mindjárt a másodikban, ahol Kós Károly Ady-idézése is található — folytatódnak a kiemelő utalások Ady Endre költészetére, nemzetpolitikai jelentőségére. Az "Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről" ankét újabb megszólalói a klasszikus és modern kori örökség vállalását szintén összekapcsolják Erdély "életre-halálra vívott" küzdelmével. Molter Károly szerint "a két irodalmi árnyalat" (a magyarországi és az erdélyi) közül az erdélyi a nemzetibb. "Talán ebben áll éppen az újsága. Igaz, hogy a nemzeti hagyományokat szüksége szerint eleveníti föl, és azokból a boldog, nagy Magyarországon kissé porlepte igazságokat hasznosit: Petőfit, Széchenyit, Eötvöst és Kossuthot, Adyt, újabban Irányit és Mocsáryt idézgeti szokatlan és frissen ható igékben, mély hálával e roppant váteszek előrelátásáért." Szentimrei Jenő ugyancsak Ravasz Lászlóval vitatkozva, már-már "megtagadja" Adyt, ám ez nem péteri elfordulás a jelképtől, hanem az időben történő meghaladás (kívánságának) bejelentése. "Az Ady-hatás szűnőben van Erdélyben — írja Szentimrei. — Csupán néhány közvetlen kortársa nem tudta levetkőzni még. A többség — horribile dictu — túlhaladta Adyt, és még újabbat akar. A saját korának akar kifejezőjévé válni, nem a tegnapnak és a tegnapelőttnek." Hasonló szellemben számol be a budapesti Ady-ünnepségekről, Szabó Dezső beszédeire utalva, az erdélyi ifjúságot képviselő Jancsó Béla. A három ország fiataljait (a bukaresti, kolozsvári, prágai, brünni és pozsonyi egyetemeket is) képviselő sereglés a "minden magyar bűn megmutatója s a magyar lelkiismeret felrázója" előtt tiszteleg — olvasható az Erdélyi Helikon 1928. júniusi Irodalmi szemléjében (155.) —, de "a magyar ifjúság továbbmegy, túllép Ady Endrén is, és szembenéz az ő szellemében a maga életével és hivatásával". Jancsó Béla utal az Adyt jobbról és balról egyaránt kisajátítani próbálókra, velük szemben "az egész Adyt, teljes világirodalmi beállítottságában és egész magyar gyökérzetével" először bemutató Szabó Dezsőt és az Ady-problémát "a vádak torz tükréből a költészet tiszta tükrébe" emelő Makkai Sándort tartja követendőnek.

Egy másik szemléző (B.Gy.) Jancsó Benedeknek Budapesten, a Magyar Szemlében megjelent tanulmányát ismerteti arról, hogy "Van-e szakadás az itthoni és az erdélyi lélek között?" Jancsó Benedek is arra figyelmeztet, hogy az erdélyi irodalom kérdése nem azonosítható az Ady-kérdéssel; "az igazi adystáknak" a fiatalabb nemzedékhez tartozó transzszilvanista írókat tekinti, a legtehetségesebbeknek Nyirő Józsefet és Tamási Áront nevezve meg. "Ezeknek számára Ady mint költő már történelem, aki eszméiben számukra egy új magyar fajt, egy új nemzetet álmodott, de ezt a megálmodott új magyar fajt és új nemzetet ők akarják megalkotni, mert azt hiszik, hogy ez az ő legszentebb kötelességük." Megvédve Ady költészetét, Jancsó Benedek meggyőződéssel vallja, hogy a szomszédos országokban élő magyar ifjúság "szellemi iránya és életfelfogása demokratikusabb és progresszívebb". (Erdélyi Helikon, 1928. 403.) Ady Endre váteszi cikkeinek háború előtti magyarországi visszhangtalanságát említi Spectator (Krenner Miklós) a Helikonban közölt fontos tanulmányában. (Az erdélyi helyezkedés. Erdélyi Helikon, 1928. 277—279.)

Ezek után nem meglepő az a mód, ahogy a Helikon reagálja le Kosztolányinak A Tollban megjelent éles Ady-kritikáját, Németh Andor Ady-revízió című, terjedelmes és eléggé árnyalt írásával (1929. 504—508). Németh (aki Ady örök-fiatalsága címmel az Erdélyi Helikon 1930-as évfolyamában — 645—648. — egyidejűleg elismerő és távolságtartó esszét ír majd Ady Endre költészetéről) nem csupán Kosztolányi gondolatmenetét ismerteti és értelmezi, hanem az Ady-revízió vitájára is kitér, Ignotus és főleg Kassák Lajos válaszára támaszkodik. A vitáról szóló beszámoló azáltal válik kiegyensúlyozottá, hogy a társadalomtörténeti-politikai hátteret, a vita előtörténetét is felvázolja, s így teszi érthetővé, "hogy a Kosztolányi-cikk, amely elsősorban mégiscsak egy formaművész ateliertanulmánya, ily nagy hullámokat verhetett fel". A politizáló Adyról, Ady politikai költészetéről megoszlanak a vélemények — Németh Andor pro és kontra ítéleteket egyaránt idéz; a Kassákét is, aki szerint Ady forradalmisága szónokias. Kassák ugyanakkor hitet tesz Ady költői teremtő ereje, zsenije mellett. Szembesítve a két költőt, kijelenthető: "Kosztolányi törvényekre építi fel költészetét, Ady költészetéből törvényekre lehet következtetni." A művész és a zseni összemérésével zárul Németh Andor írása: "A művész világa a valóságos világ, a natura naturata, a közszemlélet világa, amelyet esetleg hangulattá szépít, álommá ken szét, vagy párázattá könnyít, de a zseni világa a natura naturans, a látható dolgok mögött lappangó őserők, amelyek a világot szüntelenül alakítják, az ismeretlentől a pillanatnyilag láthatón át az újra ismerhetetlenbe, s amely erőknek egyike ő is."

Németh Andor Ady-revíziója 1929 szeptemberében, az első Kuncz Aladár szerkesztette Helikon-számban található, amelyben az új szerkesztő bejelenti programját (Erdély az én hazám), Tamási Áron (Benedek Elek halálára), Móricz Zsigmond, Bánffy Miklós írásait közli a lap élén. A Németh Andoré közvetlenül megelőzi Kós Károly elbeszélését, A havast és Dsida Jenő versét Kóbor énekek). Vajon hogyan értelmezhető az Ady-revízió e kiemelt helyezése a szóban forgó lapszámban? Hol állt Kuncz Aladár a vitató és a vitatott, Kosztolányi és Ady Endre között?

Mielőtt Kuncznak 1929. szeptember 21-én keltezett, Kosztolányi Dezsőhöz címzett levelét az Ady-revízióval (Németh Andor cikkével) összekapcsolnánk, futólag bár hasznos áttekintenünk a Nyugat-munkatárs, majd Ellenzék-szerkesztő Kuncz Aladár korábbi méltatásait, kritikáit Ady költészetéről, illetve Kosztolányiról. A legtanulságosabb az 1920-as, Nyugatba írt Emlékezés Ady Endrére. Nem azért, mert leírja benne, hogy Ady zseni volt, hanem azért, ahogy jellemzi Ady líráját: "Költészete, ez a virágos, tündöklő sárkány, melyet ő eresztett légi útjára, egy ideig még emelte őt is a fonalakkal, melyeket kezében tartott, de aztán elvált tőle, és ő a földre zuhant, ma már a földdel egy, és semmi más." Mi más ez, mint kosztolányis szavakból szőtt háló a nemrég távozottról? A folytatás pedig — szinte megelőlegezése a majdani (persze kosztolányis haragú-elfogultságú) Ady-revíziónak. Mert Kuncz már az Ady halála utáni évben így folytatja: "Mi még a volt Adyt siratjuk, és nem vesszük észre, hogy költeményeiből kibontakozik az új Ady, azok Adyja, kik nem ismerték őt, és akik másként, talán igazabban fogják ismerni. Az élet pedig tovább megy az útján, az ő álmai valóra sohase válnak, s azért, mert ő szenvedett, másoknak, hozzá hasonlóknak, nem lesz könnyebb vállán a kereszt."

Egy eléggé hagyományos-átlag évfordulós cikk (Az ötvenéves Ady) legfeljebb azért érdemel említést, mert itt is szó van az utódokról, "az új világ emberei"-ről. Az 1929 januárjában, az Ellenzékben közölt újabb emlékezés viszont (Tíz évvel Ady Endre halála után) már közvetlenül összeköthető, szöveg szerint is, a rövidesen kiéleződő vitával. Kuncz tisztelettel, a kortárs, az irodalomértő határozottságával jelenti ki, hogy "az Ady-probléma mindig a legizgatóbb kérdése marad az irodalomtörténetnek. Egyik legérdekesebb fejezete lesz a magyar irodalmi fejlődés nemzeti vonásának, amely, íme, a tömegektől elzárkózó szimbolizmusból és dekadenciából kiinduló költőből is fajának tiszta reprezentánsát tudta kialakítani; egyik legcsodálatosabb bizonyítéka lesz a korok lelki változásainak, amelyek a költői szó érthetetlenségét kristálytiszta értelemmé tudják varázsolni, és végül, fennen fogja hirdetni a művészetek megváltó és kiváltságos erejét, amelyben nemzetek sorsa előzetesen és csupán a művészi forma keretei között teljességében kiélheti magát." A következő mondat, az új bekezdés élén, már így hangzik: "Ady Endre a múlté." Az élet fekete madara — az emlékek kék madara lett. "Gyönyörű tollazatú, mesebeli madár, amelyen most már, hogy egy letűnt, szép világra való emlékezésen át nézünk rá, észrevesszük a színárnyalatok és a fények ragyogását is." A vátesz által megjósolt, rettenetes szenvedéseket hozó világ azonban a múlté. "Az átélésnek ha vannak kísértő borzalmai is, de van nagy, metafizikai vigasztaló ereje is. Mindezeken túl, mégiscsak élünk. És ahogy Ady költészetét átfonta, beárnyékolta a közeledő pusztulás réme, úgy színezi meg a mi művészeti szemléletünket a felfedezett élet öröme. A jövő művészet hangja csak ezé a feszült vitorlájú, győzedelmes életé lehet. Valahol duzzad már a megcsúfolt életigazságok és az elárult megváltó gondolatok tömlője."

Persze ez a hang, sőt ez a szemlélet nem azonos Kosztolányi felhergelődött Ady-kritikájával, de nyilvánvalóan távolodás Adytól, bizonyos revízió szükségességének felismerése. Akit Ligeti Ernő Ady-barátnak tudott (Kunczról írt emlékezésében írta, az Erdélyi Helikon 1931-es emlékszámában: "Így láttuk őt [...] Egy pesti író, a Nyugat munkatársa, sőt törzstagja, Ady Endre barátja" — 508.), az nem kis mértékben Kosztolányihoz közelít. De hát közel állt ő Kosztolányi költészetéhez 1923-ban is. Az Ellenzékban írta róla, többször is Ady Endre közelébe emelve irodalomtörténetileg: "Még huszonkettedik életévét sem töltötte be, s a Négy fal között c. kötetével — egy évvel Ady Új versekje után — máris a legismertebb új költők közé került. Ennek talán az a magyarázata, hogy nem szakított annyira a múlt hagyományaival, mint Ady és Babits. Mert bár első kötetében találunk több, nálunk egészen új hangú verset (Megáll az óra, Fekete asszony, Szekerek a holdfényben: tiszta szimbolikus képek oly időben, mikor még Ady szimbolizmusa is csak bátortalanul keresett), azért mégis a költeményeknek Tompára, Reviczkyre emlékeztető melankóliája, a jelzőknek vörösmartyasan látomásos ereje s különösen az Arany formaművészetével megírt szonettek és rímbe csendülő időmértékes sorok Kosztolányi költészetét még az új hangoktól idegenkedő kritikusok szemében is értékessé tették." (Más értékskála ez, mint amelyet pár év múlva Németh László használ a Helikonban, Kosztolányi lírájának irodalomtörténeti helyét keresve. És alighanem Kuncz járt közelebb az igazsághoz, semmint a Kosztolányitól láthatóan idegenkedő Németh László, 1928-ban és 1929-ben.)

E kitérő után olvassuk újra Kuncz Aladár 1929. szeptemberi levelét, amelyben visszaigazolva Kosztolányi sorait, mindjárt a friss Helikon-számra tér. Csöppet sem szabadkozik Németh Andor cikke miatt (nem is említi), a további együttműködést sürgeti (az Ellenzékben megkezdett folytatását, nyilván), az "atelier-program", illetve a "harcos irodalmi irányzat" fölé emelkedve: "Úgy gondolom, hogy most inkább bizonyos szintézisre volna szükség, amelynek alapja a tiszta irodalmi erkölcs. Az itteni kisebbségi helyzetben ennek az ideális programnak a megvalósítása szinte kézzelfoghatóan adódik. Itt tudniillik a világszemléleti különbségek elenyésznek, és maga a kisebbségi sors megköveteli, hogy az írók egymással szemben politikai, világszemléleti vagy személyi különbségeket ne élezzenek ki. Minthogy irodalmi életünk bizonyos tekintetben valóságos fizikai létünk is, egy manifesztáció a világ felé, tehát ezen a fronton könnyűszerrel találkozhatunk itt mindnyájan. Azért gondoltam, hogy az egyetemességet Erdélyből a magyar írókkal is könnyebben meg lehetne csinálni." És itt tér rá a "kényes" — de Kuncz Aladár felvezetésében egyáltalán nem annak mutatkozó — kérdésre, az Ady-revízióra, az irodalmi újraértékelésekre, szélesebb ölelésben. Ezt egyenesen "másik színünk"-nek nevezi a szerkesztő, az egyetemesség érvényesítése mellett. Íme, az általános, az irodalompolitikai felvezetés: "Másik színünk volna: az irodalmi revízió, szóval bizonyos mértékig a Te programod, de nem csupán egy költővel szemben, hanem általában minden magyar irodalmi értékkel szemben, ami természetszerűleg revízióra szorul egy olyan nagy korszakos változás után, amilyen a háború volt. Mit szólsz Te mindezekhez? Alig hiszem, hogy volna valaki, akinek e tekintetben a véleményére oly súlyt helyeznék, mint a tiédre. Azért nagyon kérlek, hogy őszintén és komolyan tedd meg ezekre vonatkozólag észrevételeidet, adj tanácsot, és bármilyen irányú munkásságoddal támogass."

Itt aztán rátér magára az Ady-revízióra, Kosztolányi (a Keleti Újság vasárnapi mellékleteiben egész terjedelmében újraközölt) írásának kolozsvári visszhangjára. Előbb Reményik Sándor Ady-értékelését ismerteti ("...a nagy költők értékelései mindig ki vannak téve korok véleményhullámzásainak, és igaz élő érték csak az, akinél, mint Adynál is, a megítélés mindig új és új alapokra helyezkedik"), majd a sajátjáról számol be olyan természetes tárgyszerűséggel, mintha nem egy irodalmi és részben politikai viharról és a levélváltók személyéről volna szó. "Az én nyilatkozatom is (ez nem volt leírva, hanem Ligeti Ernő csak jegyzetek alapján foglalta össze azt, amit mondtam, és így nem mondható kifogástalannak) határozottan Ady mellett foglal állást. Párhuzamot von a poeta doctusok és a nyers zsenik között. A Te Ady iránti ellenszenvedet is ebből az örök ellentétből magyarázza, amelyre különben analóg esetül felhozza a múltból Kölcsey és Berzsenyi esetét. Nyilatkozatomban nem vonom kétségbe az általatok felvetett Ady-revíziónak jogosságát, csupán időszerűségét. Szerintem azoknak a zaja, akik Adyt irodalmon kívüli (politikai, világszemléleti) okokból támadták, még mindig nem ült el, úgyhogy ugyanaz az irodalomellenes botfülő banda, amelyik nemzeti és egyéb okokból Adyt ütötte, most az irodalmi revízió zászlaja alá áll, és azt, amit ti jószándékból kezdtetek, kellemetlen tetszésnyilvánítással elrontja. Legalábbis Erdélyben ez volt a helyzet. És az én nyilatkozatom erre mutatott rá."

Meglepő, hogy az Ady-revíziót Kosztolányi-könyvében (Az érett Kosztolányi. Bp., 1979.) részletesen tárgyaló Kiss Ferenc nem tud erről a fontos — 1929-ben bizonyára, sőt bizonyíthatóan Kosztolányinak is fontos! — levélről, sőt egyáltalán nem említi Kuncz Aladár és az Erdélyi Helikon állásfoglalását. Kuncz levelezésének gyűjteménye, ahonnan a szöveget idéztük — Kuncz Aladár: Levelek (1907—1931) —, igaz, csak 1982-ben jelent meg a Kriterion kiadásában, ezt megelőzően pedig 1979-ben A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924—1944) I. kötetében, Marosi Ildikó szerkesztésében; Jancsó Elemér azonban a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudomány Közlemények 1965. 1. számában már közzétette a levelet. Kuncz Aladár állásfoglalása az Ady-revízióval kapcsolatban azért hangsúlyozandó, mert fényt vet az Erdélyi Helikon és szerkesztője (szerkesztői?) szintézisteremtő, egyetemességre törekvő programjára, amelyben természetesen helye van Ady Endre örökségének, ugyanakkor pedig az örökség kritikai olvasatának — és nyilván a kritikai olvasat érvényesítőjének, Kosztolányi Dezsőnek is. A magyar irodalom egészének (magyarországi, jugoszláviai és csehszlovákiai íróknak is) átfogását ígérő, bejelentő, Kosztolányitól támogatást kérő levél — némiképpen ellentmondásba keveredve a "harcos irodalmi irányzat" kikapcsolásának bejelentésével: "Mai napság nehéz olyan folyóiratot csinálni, amelynek valamelyes atelier-programja vagy harcos irodalmi irányzata volna. Úgy gondolom, hogy most inkább bizonyos szintézisre volna szükség..." — "novella, vers, harcos írás, minden nagyon kellene" szöveggel (és a barátságukra utaló családi jókívánságokkal) zárul.

Kuncz Aladárhoz írt Kosztolányi-levelek nem kerültek (még) elő 1929-ből, 1930-ból, noha az 1923-ban és 1924-ben küldötteknek nyilván folytatása volt. (Legalább egy zárójeles utalással az 1924. június 25-i Kosztolányi-levélre, emlékeztetnünk kell arra, hogy Kuncz a zilahi és érmindszenti Ady-ünnepségekre invitálta barátját, ezt azonban Kosztolányi "ezer és egy ok miatt" nem tudta elfogadni.) Az 1929. szeptember 21-i felkérésnek viszont Kosztolányi hamar eleget tett: a novemberi Erdélyi Helikont a szerkesztő már egy — nem akármilyen súlyú! — Kosztolányi-írással nyithatja. A Káté az anyanyelvről teljes mértékben beleillik Kuncz Aladár szerkesztői programjába (miként a másik nagy nyugatos, Babits esszéje, két hónappal később): a magyar irodalom, a magyar kultúra egységét hirdeti meg költői vallomásában — és ("utolsó szavával") természetesen hitet tesz az egyetemesség mellett. ("Minden nyelv az emberi szellem tükre és remekműve. Mindegyiket bámulom.") A meghatározó azonban, amit első mondatával jelent ki ("Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható."), és amit a "Szellemi testvériség" alcím alatt közöl. A Kuncz-program költői prózába öltöztetett, kosztolányis változata ez: "Semmi se változtathat ezen, se külső erőszak, se belső belátás. Ez a nyelv fűz össze az emberiséggel, mert általa teljes ember lehetek, ösztönösen, csorbítatlanul fejezhetem ki magam, ennélfogva érintkezhetem a népek hazájával, a nagyvilággal, sokkal inkább, mint ama nyelvek által, melyeket időközben értelemmel, jól-rosszul megtanultam. Ez a nyelv eltéphetetlenül köt össze mindazokkal, akik magyarok, élőkkel, akik itt járnak közelemben, és holtakkal, akik már régen elmúltak, öregekkel, akik a múltat, és csecsemőkkel, akik a jövőt jelentik. Titokzatos szellemi testvériség ez, olyan lelki atyafiság, melyet sem az életsorsok és nézetek, sem a műveltség és hajlandóság különbözősége nem dönthet meg soha."

Kosztolányi az Erdélyi Helikonban — ez persze jóval gazdagabb fejezet, mint amit eddig felvázoltunk. Mindenekelőtt vissza kellene térnünk 1928-ba, Áprily Helikon-szerkesztői évébe, amikor (a 3. lapszámban) Verssorok cím alatt hat miniatűrje megjelent (Fohászkodás, Fészek, Koratavaszi délután, Nénike nevenapja, Kirakatok, Kérdések munka közben). Hogy itt is Kuncz volt-e a közvetítő, vagy nem volt szükség közvetítőre, ezt alighanem az Áprily-kutatás tudja, tudhatja; egy Kuncz-idézet azonban ide vág, az Áprily Lajos című értékelés, kötetbevezető (1926) első mondata: "Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula és a holnaposok nélkül a mai erdélyi líra el sem képzelhető." Áprily maga bizonyára tudatában volt ennek az esztétikai igazságnak. Németh László kétszer is ír a Helikonnak, 1928-ban, majd 1929-ben Kosztolányiról; hogy miért oly idegenkedve, erről külön tanulmányt kellene írni. 1929 tavaszán megjelent tanulmányának zárópasszusa kiinduló pont lehet a magyarázathoz: "Újfajta embertípus tűnt fel benne a magyar irodalomban, aki véletlenül a franciákra emlékeztet. Embert adott a Bácska, akinek páratlan érzéke van az előadás meglepetései, a stílus klasszikus világossága, a könnyed mélység iránt. Intuícióját biztos formaérzék fegyelmezi, előkelő, sima és fölényes. Irodalmunkban talán az első született, vérbeli világpolgár." (190.) Egyértelműbb elismerés olvasható ki, persze, Kuncz Aladár könyvismertetéséből, az Édes Anna német fordítása kapcsán írottakból, 1930-ban; és Kovács László sorozatos méltatásaiból, akár a Shakespeare-fordításokról, akár a Zsivajgó természetről (1931), akár az 1936-ban lezáruló Kosztolányi-életmű egészéről legyen szó. Az Erdélyi Helikon Irodalmi krónika rovatába ő, a Kosztolányi-hívő Kovács László másolja be a "Szegfű" szájába adott Kosztolányi-szöveget: "Nem tudom, ki hozta először vonatkozásba családunkat a politikával. Ha tarka ruhában járunk, töröknek neveznek, ha vörösben, szociálistának, ha fehérben, antiszemitának. Kérlek, tiltakozz ez ellen a nevemben. Nekem nincs semmi hitem, semmi meggyőződésem. Megvetem az alacsonyrendű szellemek e silány szórakozását. Élek, és semmi több. Még gomblyukakban, politikai gyűléseken is az életet imádom, mely páratlan, mint a természet." (1931. 254.) Más klasszikus Kosztolányi-sorok, -versek lelőhelye is az Erdélyi Helikon — például az Ilonáé (1932), japán miniatűröké, Kosztolányi Dezső fordításában (1930).

Ha valóban érteni akarjuk e sokféle — de legalább élesen kétféle: Ady Endre és Kosztolányi Dezső nevével megnevezhető — irány jelenlétét az Erdélyi Helikonban, mindenekelőtt a folyóirat első évfolyamaiban, akkor a koronatanúhoz, Kós Károlyhoz kell fordulnunk magyarázatért. A Helikon nagy halottját búcsúztató emlékszámban, 1931 nyárutóján Kós is felsorakozott a tisztelgők között (Bánffy, Reményik, Makkai, Áprily, Benedek Marcell, Ligeti, Hunyadi Sándor, Dsida, Laczkó Géza, Spectator, Németh Andor, Tamási Áron, Szentimrei, Molter és mások mellett), s a rá jellemző nyíltsággal írta le: Ahogy én láttam (1931. 543—544.). Iskolás kori emlékek, a kolozsvári Farkas utcából, rendszeres kávéházi és véletlenszerű szerkesztőségi találkozások az Ellenzéknél — nem jelentettek közeledést a "fölényeskedő" Kuncz Aladárhoz. "Évek múlva — írja Kós —, talán éppen a Helikon megalakulása óta (1926), korrigáltam kicsit ezen a megállapításomon: átminősítettem Kuncz Aladárt — más embernek, mint mi vagyunk: nyugatibb, városibb embernek. Később még tovább jutottam: kultúrembernek léptettem elő. Sőt: megállapítottam, hogy nagyjában igaza van, amikor minket — általában — egy cseppet lenézett, mert ő határozottan — európaibb volt, mint általában mi." Az idegenkedés mégsem szűnt meg Kós Károlyban Kuncz iránt. "Valami humbugfélét éreztem rajta, amolyan «pesti» ízt. Nem éppen csalást, de valami enyhe szemfényvesztésfélét." Aztán, amikor Áprily lemondott az Erdélyi Helikon szerkesztéséről, mindenki csak Kunczra gondolt, mindenki — Kós is — őt akarta. És jött a két (utolsó) esztendő; "két esztendeig szinte naponta láttam őt és dolgoztam vele együtt. [...] meg kell állapítanom, hogy nem vitatkoztunk egymással soha olyan dolgok felől, melyek az ő vagy az én szakkörömbe vágtak. Ezekben a kérdésekben respektáltuk egymást. Viszont őszintén bevallom, hogy két esztendő folyamán a szerkesztői és a vele összefüggő közös munkánk közben talán senkivel sem veszekedtem többet, mint vele, és bizonyosan tudom, hogy ő talán minden ember között a legtöbbet velem veszekedett...

És ma, hogy már nem szerkeszt, és nem veszekedünk többet, tudom azt is, hogy ha lesz is az Erdélyi Helikonnak ezután még jó, sőt nagyszerű szerkesztője, de számomra Kuncz Aladárral meghalt az egyetlen és páratlan szerkesztő. Meghalt utód nélkül, örökre, és az ő helye üres marad az én lelkemben."

Kós Károly végül úgy búcsúzik halott embertársától, mint akit nagyon-nagyon szeretett, és benne utolsó szívbeli barátját temette el.

Ady Endre és Kosztolányi Dezső barátját, de ami ennél több: értőjét veszítette el Kuncz Aladár halálával Kós, az Erdélyi Helikon — és nagyon korán az erdélyi magyar irodalom.