2000. november 1-én több százan kísérték utolsó útjára a jósvafõi temetõben az október 30-án este elhunyt Bözsi nénit. A sírnál Szabó Géza, Maucha László (Papp Ferenc Csoport) és Szablyár Péter búcsúztatta. Az utóbbi búcsúztató beszédének néhány részletével emlékezünk meg a Jósvafõ környéki barlangkutatás és a barlang-kutatók önzetlen támogatójáról.

De ennél is sokszorta többen voltak, akik szerették, tisztelték. Mert a mi szeren-csénk az volt, hogy Bözsi Nénit a barlangászok öreganyjának szólíthattuk.

Többségünk gyerekként–kamaszként ismerte meg a Kutatóállomáson a hatvanas-hetvenes években, ahol akkor mindenesként dolgozott. Hátán batyuval érkezett. Néhány ellentmondást nem tûrõ vezényszóval rendet teremtett közöttünk, majd mun-kához látott. Mindig szakított idõt, hogy nekünk, az állandóan éhes kamaszoknak valami tartalmas ebédet készítsen, ha nem volt mibõl, egy nagy vájdlinggal a közeli erdõbe küldött egy kis róka-gombáért, amibõl felséges gombapaprikást, vagy tojásos gombát varázsolt. A forgalom növekedésével becsületkasszás – önkiszolgáló – büfét mûködtetett az Állomáson, akkor szerencsére még nem volt ÁFA, számlaadási köte-lezettség, annál több jóakarat, szeretet.

Miután Õ volt a házban a rendteremtõ, aki az általa megengedettnél többet tett a rendetlenség irányába, azt könyörtelenül lekapta a tíz körmérõl, legyen az tudományok doktora vagy kandidátus. Olyan természetességgel tárgyalt bárkivel, hogy azt néhány mai TV-riporter is megirigyelhetné.

Egyszerû falusi asszonyként lakóházuk egyik szobáját feláldozva létrehozta ma már országos hírû italmúzeumát, amit büszkén mutatott meg bárkinek, több-kevesebb magyarázatot fûzve az üveg- és italkülönlegességekhez. Ebben a kis gyûjteményben számára az volt a lényeg, hogy tárgyiasult formában tudta megmutatni azt a szeretetet, ami visszasugárzott rá abból a szeretetbõl, amiben Õ tudta részesíteni kör-nyezetét, olykor akár ismeretlen embereket.

És ennek az õszinte szeretetnek nem volt határa! Házában mindenki otthonra talált, egy tál forró leves, egy stampedli pálinka vagy pohár bor mindig jutott, bármikor toppant be a hívatlan látogató. Bözsi Néni sztrapacskái, sparherden sütött lángosai, diós-szilvalekváros derelyéi fogalommá váltak a mindig éhes barlangászok között.

Alapelve volt, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Saját élete tapasztalata alap-ján tudta, hogy minden helyzetben meg kell találni a megoldást, de ez csak úgy lehetséges, ha teszünk is érte, sokszor nem is keveset!

Nekem mérhetetlenül sokat segített a jósvafõi tájház létrehozásában, hiszen a zökkenõkkel haladó felújítás, berendezés évei alatt Náluk lakhattam. Az, hogy abban a tájházban úgy érezheti magát a látogató, mintha csak éppen elmentek volna a háziak otthonról – ahogy a vendégkönyvben jegyezte be valaki nemrégiben – döntõ szerepe volt. Õ vetette be az elsõ kenyeret az újra rakott sparherdben, Õ kente meg utánozhatatlan szilvalekvárjával a frissen sült kenyérszeleteket, amit mi ugyan olyan mohón faltunk fel, mint annak idején a Kutatóállomáson.

vissza