A messzeség tűhegyén
[2010. március]
A vattaszerű szürkületben,
csíra-érésű pillanatban,
szándék s tett közé beékelt,
állsz félbeszakadt mozdulatlan.
Mindent elöntő fény háttered,
meleg, áttetsző karjaiból,
mint búcsúzó szerelmesek,
bátortalan kibontakozol.
És elindulsz a virradatban,
feltárulkozó élmény-tudat
világ egyén irány áramán.
Merre, miért? magad sem tudod,
– mint, ki látván a folyót úszni
vágyik, akárha élve, holtan
partot ér, terűlve örömmel.
Mint pont vonalába tagoltan,
fölébed lebbent pittypang pehely.
Magad előtt egy-egy kavicsot
rugdosol céltalan, mögötted
árnyékod, egyetlen támaszod.
Szélcsendben izzik a levegő,
madarak köröznek az égen.
Remeg a messzeség tűhegye
pupillád szűkülő körében.
Látó Szépirodalmi Folyóirat