[Látó, 2010. február]
Aztán idegen nyelven dadogsz valamit
a sarki közért előtt. Mindig megtalálnak.
És mindig ugyanaz a román, aki erre keresi
a megnyugvást. Te meg segítőkész vagy.
Azt hiszem, ez erény.
Ha jól számolom, ez az első esténk, hogy nincs
köd. Lassan már hiányzik, az a nyirkos pára, ahogy
a torkomat szorítja, mint az a sárga garbóm, amit
annyira szeretsz. Mindig megigazítod a nyakát.
Próbálunk hazajutni végül, de téged, mondom,
mindig megtalál valaki, pont a közért előtt.
El kéne költözni. Vagy kerülni kéne. Nem tudom.
Mindenesetre, próbálj meg ne segíteni. De neked
nem megy, mondom, ez erény. Mint a garbó nyakának
az igazítása, amit annyira szeretsz.
Ha jól számolom, ez az első, ez az első
esténk, hogy nincs köd, és így nem látom,
ahogy beleszorul a szádba a mondat, ahogy
idegen nyelven magyarázod, merre van az
országhatár. Hazudsz mindig.
Aztán meg kell hogy motozzalak, hogy találjak
nálad személyazonosításra alkalmas iratot.
De te otthon tartod, a szádból meg az jön: itthon.
El kéne költözni. Vagy kerülni kéne. Mindenesetre
ki fogom dobni a sárga garbót. Mert neked erény,
ha segítőkész vagy, és mindig hazudsz is egy kicsit,
hogy merre van a határ.
De mondom, ez az első esténk, hogy nincs köd.
Nekem meg hiányzik, mert így tudom tényleg,
merre van a határ, a szádból meg egyre
az jön: itthon. Azt hiszem, ez erény.
Látó Szépirodalmi Folyóirat