[Látó, 2009. október]
(Részlet)
Rákász Palkó hajnalozása
Megtért, itt van Skunt Máté!
Táncoltatja a lovát Gyuba Holló.
No, mi hír felőle? Faggatja Rákász Palkó, s, Hő, te, nyílfarkú réce!
Megzabolázza Holló bátyja paripáját.
Iszik a Retkesben.
Nem hír az.
Ha mondom. Itt van. S iszik.
Azt a kutyakaparó mindenit!
Hát akkor irány a kocsma. Kászálódik Rákász Palkó s Kullancs, nyergeljenek-forduljanak. Ám még mielőtt otthagynák Kullancs szárnyékát, Rákász Palkónak eszébe villan valami; Kullancs kunyhója előtt ott lebzsel a kis Kerény. Pokrócot húz hát elő, s biccent a fiúnak. No, öcsém, veti oda. Pattanj lóra, s szólj Török Brúnó bátyádnak. Csak annyit mondj, hogy itt van, megjött Skunt Máté.
Hangos már az ordító. Ni, ott poharaz Skunt Máté a két öccsével, Mártonnal, Árminnal meg a többi lármázó kortyondi vitézzel. Szól a cimbalom s véle a nóta.
Hej, hogy is volt! Gyorsan lobot vet a torokban a kalyinka tüze, s jár az adoma.
Hej-hó, kiabálja Skunt Máté, hogy is volt, te széptevő? Szorongatja Rákász Palkó nyakát. Te kankurva! Mesélj csak! Hogy volt? Hahotáznak, s körbejár a korsó, Kullancs s Skunt Máté egymás arcába üvölt, loccsan a keserédes csucsorpálinka, míg a gari daliák elhírelik, milyen Aasch Ferenc zászlaja alatt, pirkadatig hordónyi elfogy belőle, a Gyönyő Nyeste meg csak szegi a kenyeret, keni a zsírt.
Szecskázd csak a siclinget rája! S hallja a lány, már szórja is a deszkákra a metélőhagymát, de nem sajnálja. Bort ide! Mindenki elé egy káforkával!
Hát, te, fiam, mi dolgod itt? Kérdi Skunt Máté a kocsmaajtótól. Ni! A kis Kerény árnyéka egyszerre ott sötétlik a Retkes küszöbén. Csak elillan onnét. De hej, itt van már Harás Csaba, poharat neki, s hej, Török Brúnó! Széket alájuk, még egy poharat! Hej, Harás Csaba, mutasd a csizmádat! Hej, hogy is volt? Miko’ resűllyedté’ a szittyós vízbe?
Mutassa kend! Kacagja Gyönyő Nyeste is.
Ér tövig a szára?
Már mutatja Harás Csaba, s neveti mindenki, Hej, haj! Az ugráncsos víznél! Hogy volt?!
Hó volt, s télvíz. Mikor is volt? Télutón? Igyál, pajtás, dehogy! Miklóst jártak épp, ordítja Rákász Palkó. Ja-ja, így Török Brúnó, akkor jött a hírrel, ki is, hogy Gránic Menyhárt inna velünk a Kutyakaparóban. Haj, bizony, a Kutyakaparó! Áll még a csárda? Reggel még állt. Hej-haj, nyerítsen a hackbrett! Aztán, míg odaértünk Menyhárthoz, Skunt Máté belébújt a sárkányos gúnyájába, úgy lett a „láncos Miklós”, s oly éktelen zajjal masírozott fel s alá, úgy űzte a gonoszt, odacserdített a járókelőknek is. Hej, simogatja a szakállát Skunt Máté, hogy duzzadt a melegtől a Kutyakaparó, mint egy kisgömböc! S milyen farkasordító hideg volt! Aztán ott volt Gránic Menyhárt, meg a kis barátnője, hej, hogy is hívták? Te, gavallér! Veregeti Rákász Palkó vállát.
Nyári Bárbóka. Füstölgi Palkó. Aztán megvan-e még, mert te mér nem voltál velünk, eltűntél a ledér lánnyal. Ledér a te húgod, Skunt Máté. Na, meséltek rólam? Ledér, nem ledér, a kuszáját nem pironkodott megmutatni. Hát aztán! Hát aztán? Ha nem akarta volna, te se maradtál volna ki, na, hogy is volt? Emlékeztek-e? Hát! No, fűzi tovább a szót Skunt Máté meg Kullancs, akkor értünk, már a Kutyakaparóból elfelé jövet az ugráncsos vízhez, s akkor mondta Harás Csaba, Nem mély az! Megnézi ő, mert hogy az ő csizmaszára meddig ér! Hej, már tele is ment a szittyóval, mire ő! Hogy is mondtad? Na jó van, bassza kurva-palánt! Így Harás Csaba, azt már lépett s hippadt is befelé az ugráncsoskút vizébe, s onnét kiáltja, Meleg ez, geci! Hej, hogy volt? S mind megmerültünk a forró, gőzölgő bugyogósba, nyakig. Hogy nem fagytatok meg! Így Török Brúnó. Mondom, volt heve, olyan volt az, mint mincs, na meg, Hej, még eggyel ide, belül is volt, mi hevítsen. Meg aztán, toldozza Kullancs, közel volt már Gránic Menyhárt vacka az erdőn, nem fázott ott ki se, míg csupa lucskosan elbarmoltuk magunkat odáig, ott tomvadt Menyhárt tüze, éleszteni se nagyon kellett. Már Rákász Palkó csak a kocsmán kívül hallja a hahotát s kacajt, mind a lárma mögötte marad. Kint, hogy mardoshat a győzelem íze, a hadastyánok látogattyák sűrűn a Retkes oldalát.
Rákász Palkó tűnődik, lovára ül, s csak úgy poroszkál.
Merre baktat a fránya! Hát!
Nyári Bárbóka portája előtt toporkál.
Takaros ház.
Megáll, s hallgatja a tücsöknótát Rákász Palkó, szemezi a prücskölő kertet s a fákat. Kajkolnak is a szomszéd ebei, de Rákász Palkó nem mozdul.
Kiszagolja a Tündér, s véle Palkó, miféle ló áll a pajtában, Rákász Palkó tudja is, hogy kié, érzi már a combjában.
Eriggy a nyácába!
Szól a hátasnak, s Tündér megfelel rá, prüszkölve.
Kabócák közt jár most a Tündér a mezőn, de már a Retkesben Rákász Palkónak verik a pszaltériumot.
Ucsnay Uzor és Dzian Kajus
Bár Kuttenbergi Dzian Kajus anyámasszony katonájának nevezte, és ezért élete végéig annak tartották, Ucsnay Uzor kitartott az Ördög mellett akkor is, amikor hetedszer kísértette meg az Úr.
Ennek ellenére úgy mondják, örömteli s elégedett életet mondhatott a magáénak s övéinek, míg csak lelke Pokolra nem szállt – Dzian Kajus csontjait viszont a gumpendorfi plébános törettette mozsárba fejszenyéllel, s maga vágta ki üdvözült szívét, hogy miután az egész plébánia megköpdöste, azt a Jóisten irgalmába ajánlhassák.
Akkor esett mindez, mikor Ucsnay Uzor megtért Aasch Ferenc zászlaja alól, s miután embereivel felprédálta Leidelius Ottó birtokát, annak ujjperceiből szöget hegyezett tanyája kapujára, hogy arra akasztva fel a kardját – katonáit immát szélnek eresztve –, szent esküvéssel megfogadja, soha többé nem nyúl ahhoz. Mert, mondogatta, ha kérdezték a miértje felől, „Még Leideliustól áldatott az meg, mikor Aasch Ferenc zsoldjába szegődött.” Más okát nem adta.
Ucsnay Uzor hét éve élt már vérrel váltott birtokán, amikor valami pénzen vagy hitbeli kérdésen az adósságról összekülönbözött Dzian Kajussal.
Mármost tudni való, hogy egészen addig – bár a háborúban bosszantó szokásokat vett fel – senki sem háborgatta, minthogy feleségét, gyerekeit szolgálóival együtt szorította a templomba járásra. Misére vagy gyónni maga Ucsnay Uzor nem járt, helyette méhszurkot kevert egybe juhfaggyúval, azt bokszos skatulyában őrizte a lőcse alatt, s ha könnyíteni akart a lelkén, csak pökött egyet a markába, nyálát aztán a skatulyából vett csipettel keverte össze, s galacsinná gyúrva lenyelte. No, így mikor Kuttenbergi Dzian Kajus belovagolt az udvarára fegyvereseivel, hogy hétszer hét vadók árát követelje ezüstben, amit Ucsnay kondás számadójának kellett volna neki kifizetni, már senki sem sietett a segítségére.
Nincs. Mondta Ucsnay.
S akkor Kuttenbergi Dzian Kajus a Leidelius ujjpercén függő kardra mutatott, amelyen meg sem látszott, hogy már hét esztendeje szomjazik, csak Leidelius plébános száradt nedvei, és így szólt Ucsnayhoz.
Csak a semmirekellő ember nem tartja, amit megfogadott.
Ucsnay tekintete azonban nem követte Dzian Kajus ujját, még csak pillantani sem pillantott a penge vasára. Hanem így szólt.
Tégy velem, amit csak akarsz, Dzian Kajus. Csak a feleségemet és gyermekeimet kíméld!
Akkor Dzian Kajus intett embereinek, hogy fogják le Ucsnayt.
Megkötözték az udvaron, rönkre tett bokáit átfúrták, azon keresztül zsineget húztak.
Annál fogva fellógatták a saját pajtájában.
Akkor Dzian Kajus így szólt.
Küzdöttél volna a tieidért, Ucsnay Uzor, ahogy Aasch Ferenc zászlaja alatt harcoltál. Megkíméltem volna őket. De gyáva voltál, s ezért téged lógattalak fel először. Így még élni fogsz akkor is, amikor majd a tieid a szemed láttára szenvednek miattad.
S akkor Dzian Kajus emberei ugyanúgy tettek Ucsnay családjával, szolgáival, s mind az egész háza népével, mint ővele. Fellógatták őket zsinórra fűzve a pajtájában.
Tanyáját kifosztották, állatait kihajtották, a baromfit s nyulat kasokban szekérre rakták, a galambot szélnek eresztették.
Akkor Kuttenbergi Dzian Kajus újabb zsinórt fogott, s annak egyik végét Ucsnay kardjának keresztvasára, a másikat a pajta falába vert szögre bogozta, ahol az akasztott ember is elérhette.
Kiment, s csóvát vetett a pajtára.
Úgy akartál élni, hogy lábad ne érintse e földi siralomvölgyet, mert azt hitted, már fonákjáról szemlélheted a világot. Mert minden voltál már, épp csak akasztott ember nem. Legyél hát akasztott ember, Ucsnay Uzor! Lásd, hát ilyen tótágast a világ! És pusztulj, ha nem becsülöd, ha harcban eshetsz el!
Ezt mondta Dzian Kajus.
Majd lóra ült, s elindult haza az embereivel.
S azután, bár Kuttenbergi Dzian Kajus gyávának nevezte, és ezért Ucsnayt élete végéig csak Nyúlszívű Uzornak nevezték, úgy tartják, hogy miután kardjával levágta magát a zsinegről, még sok örömét lelte háza népének növekedésében és gyarapodásában.
Ám Dzian Kajus csontjait nem sokkal később mozsárban őröltette lisztté a gumpendorfi plébános, hogy a miseborába keverhesse. A hadrászó bajnok szívét maga vágta ki, hogy miután az egész plébánia megköpdöste, azt a közösség az Úr kegyelmébe ajánlja.
Csalafinta Csalárd
Megy a bojtár a Táltos-dombra. Kapaszkodik, viszi a kumiszt a vállán általvetve. Meredek a Gorond, még a Nap is csak izzadva kapaszkodik fel rája, de a fiú ott találja fel a Gorondi Vént. Mint rendesen.
Hat kancát fejtek kendnek a ménesben. Nyújtja át a kumiszos kulacsot.
Isten áldásával. Emeli az égnek a kulacsot a Vén, napkeletnek s napnyugatnak, majd kortyol egyet.
Hát Csalafinta Csalárddal mi lett végül, Bihál bátya? Tudakolja Kerény, mikor a Gorondi Vén már szomját oltotta, száját is megtörölte, s megvendégelve az Anyaföldet is, neki nyújtotta a kulacsát, s a Gorondi Vén eltöpreng.
Hát mikor mi, fiam. Nem lehet kétszer ugyanazt ugyanúgy elmesélni.
Na de mégis?
Hát…
No, elég az hozzá, hogy sokfelé járt, sokfele megfordult. Míg egy nap elért Kőkoloncra, a Koloncvárra. Ott megfogták a király katonái, s fellógatták.
Mint Ucsnay Uzor uramékat?
Nem. A nyakánál fogva.
S mutatja a Gorondi Vén.
Fejét oldalt billenti, állát leszegi a jobb válla felé, nyelvét kiölti, s markát ökölbe szorítja a feje felett.
Ugyanúgy, mint Göncz Balázs bátyámat?
Valahogy úgy. Elevenedik meg a kérdésre.
Felkötötték.
Bólogat. Kivégezték.
Miért? Ő is fogdmegeket ölt?
A csalárdságaiért. Tudhatta volna, láthatta volna előre, már Koloncvár csak így festett, mikor odaérkezett, mindenütt lógtak a mihaszna emberek. S már kezdi tömni a pipáját a Gorondi Vén.
No de mégis?
Hát, tudod, fiam, mifelénk úgy tartják, nem a ló vágtat, hanem a szerencse. Csalárd meg elvállalta a királyi kert őrzését.
Hát olyan rosszul őrizte?
Na várj csak, mindjárt elmondom. Ott volt az a kert, a királynak a kertje. No, abban állt egy aranyos fa. Azt kellett volna őrizni, mert azon termettek a király aranyalmái. Ám azt az aranyos fát valahogy mindég megdézsmálta valaki.
Ellopták a király aranyalmáit?
El bizony. Pirkadatra. Na de most figyelj, Kerény fiam! Csalárd sem azért csapott fel ám csősznek, hogy a király almáit őrizze…
Hanem akkor miért?
Ő, fiam, nagyobb kincsre vágyott.
Milyen kincsre?
Szóbeszéd járta arról, s az neki is a fülébe jutott – már hogy ne jutott volna –, hogy a kert fölé magasodó toronyban mesés kincset őriz a király. Méghozzá hét lakat alatt. S erről a kincsről regéltek szerte az országban.
És megszerezte a kincset?
Bizony megszerezte. Mikor a király kihirdette, hogy annak adja lányát s fele királyságát, aki megvédi az aranyalmáit, Csalafinta Csalárd is jelentkezett. Úgy okoskodott, hogy majd mikor egyedül marad a kertben, akkor próbálkozik meg a torony kirablásával. Vitt is magával köteleket meg kampókat. Ilyeneket, ni!
Épp ilyeneket?
Úgy bizony. Fogd csak meg! Megmutatom, hogy kell jó kötelet fonni. Ám a királyt sem ejtették a fejére, mind elvetette Csalárdtól.
Akkor hogyan jutott be a toronyba?
Mindjárt azt is megtudod. A toronyban élt a király unokahúga bezárva. S hát ő is épp úgy értett a fonáshoz, mint Csalárd. Csak ő a hajából font kötelet.
Mint Izsófi Farkas?
Épp úgy, fiam, épp úgy, mint az a leány.
Bihál bátyám!
No, mond, fiam.
Az Izsófi Farkas micsoda?
Hát, fiam, tudod, azok a pásztorok, akiket a gazdájuk életükben sanyargatott, de még a bojtárok is néha, farkasokká válnak. Amolyan csordás-farkassá. Minden falunak megvan a maga csordás-farkasa.
Az Izsófi Farkas is pásztor volt?
Néha a pásztorok feleségei is megvadulnak. Előfordul, hogy a gyermekeik is. Farkassá változnak, hogy ellenségeiken bosszút állhassanak, s farkas képében rabolhassanak.
Juhász volt az Izsófi férje vagy csikós?
Elég azt tudnod, hogy ha ő valakit megfenyeget, harmadnapra annak jó, egészséges lovait széttépi a farkas. Érdekel a mese vagy sem? Ne úgy csomózd, te! Hol is hagytam el…
Hogy a király unokahúga a hajából font kötelet.
Úgy van! Le is eresztette. Látta, hogy Csalárd lesi az ablakát. Hát kidobta a hajfonatát, Csalárd meg felkapaszkodott rajta.
De miért tartották fogva?
Mert boszorkányos némber volt. Megjósolta a királynak, hogy ha neki egyszer fia születik, az örökli majd a trónt. Ezért nem is akarta a király férjhez adni. Inkább elrejtette a világ elől. Bebörtönöztette, így most ott raboskodott a toronyban.
Ő volt a kincs?
Vág az eszed, fiam. Jobban, mint Csalárdnak. Mert Csalárd nem is akarta elhinni, hogy a toronyszobában nincs más, csak a királyleány. Meg egy ajtó.
Egy ajtó?
Bizony ám! Azon az ajtón viszont belül se zár, se kilincs nem volt.
S hová vezetett az ajtó?
Hát a torony lépcsőihez. Ahol viszont őrök strázsáltak. Mondta is a királyleány, hogy csak poroszlókba botlana, ha arra felé próbálkozna. S persze hallotta is a legény, hogy igazat szól a lány, amikor a fülét az ajtófára szorította.
Hinnye!
No, hát most már mi legyen? Tanakodott magában. S járt-kélt fel-alá. Ám a királylány sem nyughatott, hanem ekként szólott. „Idefigyelj, te legény, ha nem teljesíted minden kívánságomat most azonnal, akkor én bizony segítségért kiáltok!”
Ezt mondta?
Mondta, olyan patáliát csap, hogy azt az ajtónálló őrök bizonyosan meghallják, s akkor Csalárd bizony nagy bajba kerül, mert a király éktelen haragra gerjed, ha megtudja, hogy belopódzott hozzá. S hogy akkor Csalárd szörnyű halálnak halálával lakol a tettéért, az hétszentség. Ám azt is mondta a leány, hogy ha Csalárd teljesíti minden kívánságát, akkor cserébe elárulja neki a titkot, hogyan tudná megvédeni a király almáit.
S mi mindent kívánt a királylány?
Egy dolgot, fiam, csak egyetlenegyet: hogy szeresse őt Csalafinta Csalárd.
Csalárd pedig nemet mondott… és így kivégezték szegényt.
Hová gondolsz, fiam!
Igent mondott?
Úgy ám!
Na de Bihál uram, hát Csalárd nem Gyöngevért szerette? A deákné legkisebb leányát…
Hát, szerette is, meg nem is. Majd megérted, ha eljön az ideje. Elég az hozzá, hogy Csalárd nem mondott nemet, így aztán a királylány Csalárd fülébe súgta, miféle furfanggal tudná megvédeni a király aranyalmáit. Csakhogy, mikor Csalárd is teljesítette a kívánságát, a lány olyan lármát csapott, hogy az ajtónálló őrök legmélyebb álmukból is felriadtak rá.
Micsoda törfölyös némber, Bihál bátya!
Hát, az volt. S akkor már hiába ereszkedett vissza a kertbe Csalafinta Csalárd, addigra a király aranyalmáit ismét megdézsmálták. S hiába tudta addigra, hogy az almákat egy sárkány orozza el, a király katonái megfogták, s vitték a király elé. Az meg csak annyit mondott, „Nem jól őrizted a kincsünket, te legény. Kudarcot vallottál. Ezért most halálnak halálával lakolsz.” S vasra verték Csalárdot, kalodába zárták, közszemlére tették, köznek mulatságára, mindenki gúnyolhatta, zöldséggel dobálhatta, majd felkötette Csalárdot. Fel a többi nyalka vitéz mellé, akik hiába próbálkoztak.
Így végezte? Csúf vég.
Hát, az.
Na de, Bihál bátyám, azért, ennek, ugye, még nincs vége?
Nincs; nem hiába mondom én, hogy helyén van az eszed! S nem hiába volt olyan csavaros eszű Csalafinta Csalárd, mint ahogy a neve is mondja, mert amikor már csomózták a nyakára a kötelet, s kérdezték, mi volna az utolsó kívánsága, csak annyit mondott: tömjenek egy marék disznótrágyát a valagába, a szájába egy almát rakjanak, a kötelet meg csomózzák olyan szorosra, amilyen szorosra csak lehet. Úgy is lett. Így aztán, mikor megfúlt, olyan szorosan markolta az a kötél a nyakát, hogy a lelke nem tudott elillanni, akárhogy szeretett volna kibukkanni belőle. A disznószart meg úgy utálta a lelke, hogy arrafelé az Istennek se vette volna az útját. Így lehetett, hogy amikor Gyöngevér hírül vette, hogy Csalafinta Csalárdot Koloncváron fellógatták a varjaknak, a lány bizony útra kelt, s addig ment, míg meg nem találta. Akkor ott feltalálta Csalárdot, s amint levágta, s már rakta volna rája a szemfödelet, látta Csalárd szemében, hogy ott szűköl benne a lelke. Mert a szemét meghagyták a hollók, cserébe az almáért, amit a szájába rakatott. Hogy így nem vájták ki, Gyöngevér is belepillanthatott, gondolta a lelkem, még utoljára, mint a tó vizébe, s hát ott látta a legény lelkét. Akkor elővette a maga kumiszos kulacsát, épp ilyet, mint ez, ni, s megitatta Csalárdot a hat kanca tejével. Mert fiam, a hús – az ember lelke, de a kumisz – az ember vére. Ezért mondom én neked, hadd igyák csak a tehéntejet a gulyások.
Persze nem akárhogyan itatta. Elébb tüzet rakott Csalárd feje mellett, s terített a kumisznak, selyemkendőt is rakott alája, szép sajinkáját nem sajnálta, s rakta a kumiszt az északkeleti végére, közvetlenül a tűz mellé. Majd meg kevergette, s ahogy töltögette, gyöngyös merítőkanalát merítette-emelgette, a jó kumiszt visszacsorgatta – hagyta, hadd teljék meg a legény orra a kancatej bársonyos, enyhén csípős illatával. S közben ezt a verset mondta:
Lelked ne hagyjon el, lelkem,
váljon véreddé e kumisz!
Hat kancából fejt lótejtől
Legyél majd kevéssé komisz!
Majd vette maga faragta, aranyos csészéjét, abból itatta meg a fiút. Amelyik fehérnép így kínálja a kumiszt, arról már tudhatod, hogy jóféle. Hanem hiába adta vissza Gyöngevér Csalafinta Csalárd életét, hiába szöktek meg a király poroszlói elől, mert nem sok időt tölthettek együtt. Mert Csalárdot már nem hagyta nyugodni a tudás, aminek a birtokába jutott. Jól tudta már, hogy ki jár a király fájára. Tudván tudta, hogy a kert kútjából minden este felemelkedik egy sárkány, s az orozza el az aranyalmákat.
Azért egy éjjelen a csalafintája visszalopódzott a kertbe, s a garabonciás-tudományával, amit a királylány súgott a fülébe, lecsapott a sárkányra, és megszelídítette. Aztán maga is zsebre vágott párat a király aranyalmái közül, méghozzá a három legszebbet, aztán, huss, köd előttem, köd utánam, már nyargalt is a fellegekbe, elröppent velük. Repült egyenesen a szerecsenek földjére a napfeketítő zivatarral. Merre csak a Csalafinta sárkányának tarajos farka a hegyek gerincét végigseperte, árvíz és fellegszakadás támadt, forgószél és vihar, mutogatták is a tátorjánt a szegediek, ahogy suhant Törökországba nagy dérrel-dúrral.
Hát miért épp oda?
Mert tudta, hogy a szerecsenek kedvelik a sárkány húsát. Ott le is vágatta egy mészárossal, eladta a húsát jó pénzért. Abból vett magának hercegi gúnyát, délceg paripát, Gyöngevérnek meg egy ládányi szép ruhát, selymet, meg ékszereket, „Ez lesz az ő hozománya”, gondolta magában.
S, ugye, akkor már boldogan éltek, míg meg nem haltak?
Várj, fiam, el ne fuss el véle, még nincs vége. Mert egyet gondolt Csalárd, s elment a Török Császárhoz, hogy felkínálja neki a portékáját. Olyan nyalka vitéz vált belőle, be is engedték az udvarba. Hát amint odajárul a Török Császár színe elé, látja ám Csalárd, hogy ott raboskodik előtte egy öregember a császár trónjához láncolva. Már érdeklődik is felőle, kiféle-miféle. S meg is felel rája az ember, mondja, hogy ő Szent Vadony, s kezdi mondani, miféle hordák támadnak kelet felől, s mifélék nyugat felől, amelyek ha elszabadulnak láncaikról, elhozzák a világnak a véget.
Kacagta is a Török Császár, s véle mind az egész udvara a megláncolt embert, s megtudta Csalárd, hogy azt biz napszállta után kivégzik, méghozzá szörnyű halálnak halálával kell lakolnia, amiért prófétának mondja magát, hisz abból Mehmet volt az utolsó.
Csalárd meg gondolt egyet, s már mutatta is a Török Császárnak az almákat, engedje csak el a habókos embert, bolond az, kár vele veszkődni. Nevetett erre megint a Török Császár, hogy hát talán mégis igaza lehet a habókos embernek, hiszen serege tengernyi, kelet felől is, nyugat felől is szorongatja a világot, úgy lesz, ahogy mondja, bizonyos, hogy elpusztítja azt, csak egy intésébe kerül, menjen hát az öregember Isten hírével. Erre megint gondolkodóba esett Csalárd, s azt így szólt,
„Kíméld az országomat, Török Császár! Cserébe neked adom a másik aranyalmámat is.”
Nevetett a császár, ráállt a cserére.
„Lelked rajta! Országodat megkímélem, hogyne kímélném! Gazdag az, zsíros a földje, nem pusztítom el. Hanem a népedet nem kímélem, rabszíjra fűzöm valamennyit.”
Akkor gondolt egyet Csalárd, s ekként szólott.
„Kíméld a népem, Török Császár! Cserébe neked adom a másik aranyalmámat is.”
Kacagott a császár, de ráállt a cserére. Hanem akkor azt mondta:
„Nincs már semmid, hitetlen. Eladtad a hitedet, el az országodat, el a népedet is. Így már bizonyos, hogy mindenestül az enyém vagy. A lelked meg már régen az Ördögé, jól tudom én.”
S akkor intett a Török Császár, s kikötötték Csalafinta Csalárdot egy sziklához egy ember nem járta sivatagba, ahol nem volt más, csak szél, homok, meg sívó ördögök. El is jöttek érte. Körbetáncolta a sok drómó meg sívó ördög.
Már meg is ragadták, s vitték Csalárdot az Alvilágba. Ott is maradt volna a világ végig, ha érte nem jön Gyöngevér, hogy megszabadítsa.
Hát Gyöngevér csak úgy lejuthatott a Pokolba?
Eljuthat oda bárki könnyedén, fiam. Visszajönni nehéz belőle.
S hogy jutott vissza Gyöngevér?
Jó volt. Igaz volt a természete. Az igaz ember sosem vész el, fiam, nem téved el soha, akármerre vigyen is az útja.
No! Mára eleget hallottál. Mehetsz Isten hírével!
Bihál Bátya, még csak egyet mondjon meg!
No, mi volna az?
Hogy lehet az, hogy az Izsófi Farkas senki lovait szét nem tépi?
Hát mit tanultál ma, fiam? Tudod, a nő is olyan, mint a farkas – néha több, mint amire tartják, s néha többre tartják, mint ami.
Gyuba Holló sóhajtozása
Hej-haj, Gyuba Holló! Mi lesz most veled?
Hej-haj!
Sóhajthatsz most, s ott van a mellkasodon az egész világ! Hej… haj…
Vágtathatsz, s szívod a lovad szőre-sörénye szagát, be az egész lovat – nyergestül, a mezők virágainak illatát, füvestül, a körbekarikázó hegyeket az égnek kékjivel. Be a földet s vizet, úgy szívod magadba a mennyeknek világát s pokloknak tüzét. Mikor végre megereszkedik a szűr, meglassúdik a ló lépte, sóhajoddal olyan bánat terül szét az egész kerek világon…
Haj! Haj, Gyuba Holló, komám!
Hát hogy jártál! Hol jártál s merre? Mi silákol a szívedben?
Setyepotyálják a sötétben, összekuncognak az asszonyok utánad.
Ébred már a suttogás.
Merre legelt reggel a lovad?
Merre ráztad vörösbe hajló, hajnal-szőke üstököd?
Miféle hakúriás ördög bújt beléd?
Hej-haj!
Tán nem tudod, mi lett a besenyő vitézzel? Mikor itt járt Szent László király? Jött, széjjelterült az égboltra óriás palástja a hatalmas királynak, felkelhetett benne a Nap. S leült akkor a csikósok tüzéhez a hatalmas király.
Emlékszel-e Gyuba Holló? Hej! A besenyő vitéz szemét kivájták.
Mert Csida Mártára vetette. Hej, tudhatta vón’, a Napba nézhet, de rá nem. Hej, hogy üvöltött az istentelen vitéz, mikor megvirradt…
Hogy zengett a téli szállás, mikor megvirradt!
Volt pokoli sivalkodás az esztenákon! Csida Márta meg csak énekelt.
Hej, Gyuba Holló, mi lesz most veled?
Megnyúz elevenen, komám.
Hiszen ismered.
Mondja Gönyi Farkas.
Olyan ember az: mióta a szépasszony megrabolta a lelkét, csak sötétség van a szíve helyén. Emlékszel-e Gúnár Mihályra? Öböj István a lova farkához kötözte. Aztán lerántotta a bőrét, ahogy a nyúlnak szokás. S ha lett volna kölke, azt is megnyúzza a szeme láttára. Aztán a bőrt kifeszítette a vacka fölé, olyan nyugodtan aludt aznap este, mint a tej. Ám azzal… akit ismer… már bizonyos, hogy nem bánik ilyen kesztyűs kézzel. Ha valóban ártalmára voltál, belőled nem lesz nyúzott nyúl. Hej, a nyúzásról jut eszembe! Van pár szép olajos bodorkám, Pákász Pali küldte, rakj csak a tűzre… Ha olyasvalaki hozza rád a szomorúságot, akit ismertél, már nem olyan közömbös. Azzal te sem vagy kezes, nemde? Gyuba Holló?
Hej! Mi lesz veled, Gyuba Holló?
Meglát a Szent Illés, mert az már bizonyos, hogy hall felőle, merre s hol jártál, s akkor megnyúz elevenen. Mióta Göncz Balázst felkötötték, nyomát se látni, hírét se hallani. Tang Márton meg hallgat, de az már bizonyos, hogy tudja, merre jár, mert csak hümmög, ha kérdezik a pajtása felől. Előkerül még, ki tudja, tán hamarosan, s akkor… haj-jaj!
Azon a tavaszon sok csuda esett. Szent Illés eltűnt, Csida Márta Gyuba Holló szeretője lett.
Mikor Illés visszatért, nem ölt meg senkit.
Szót se szólt.
Bizony, azon a tavaszon sok csuda esett.
Göncz Balázs távozása
Tang Márton még marad a többiekkel, mikor az éjszakai őrzésből hazafelé baktatok. A ló a borvízhez megy, s akkor, mintha a földből ugrana elő, köszön rám Göncz Balázs.
A ménes rendben éjszakázott?
A képén sötétség, de ahogy meglát, az ábrázatán is felkél a Nap, a ború elporlik a szürkületben. Felettünk fénylik a Tévelygő juhász és a Csősz. A Nappal keltek, mint rendesen ilyentájt.
Egészségben van.
Felelem.
Félelmetes legyen, mint az égig érő hegyek.
Mondja a szokásos áldást. Szándéka van.
Ahogy mondja, abból sejtem.
Nem mondja, csak áll. Nézi a lovamat. Aztán az övét, ahogy mellé lépdel. Körülöttük zsinatol a verébsereg.
Csak a baj van veletek. Mondom. Ránk hoznád?
Hallgat. Döntésre akar bírni. Érzem a zsigereimben.
Szól is nemsokára.
Ismersz, Szent Illés. Ahogy én is ismerlek téged…
Bólintok.
Elméláz egy kicsit, csak aztán folytatja.
Nyelét láttad csak a falunak, azt is az ég alján, de…
No?
Megél a legény a pusztán, kivált, ha jó lovat szerez maga alá.
Mondják.
No, ló kell? Fognám rövidre. Tudom, hogy nem; ha paripák után ácsingózna, csak ostorvégre kapná őket, akármennyit. Csak kérődzik itt, de ki nem bökné, mit akar. Előbb böki ki az oldalamat a kíváncsiság…
Pusztázó csiszároknak, gyepi kupeceknek is jutott. Neked is jut, Göncz Balázs.
Miért akarsz megsérteni, Szent Illés? Kérdi. Sosem volt rossz szavam hozzád.
Figyelmezz rám, Göncz Balázs! Míg nekiterült az égnek a csillag, csak rólad meg Gönyi Farkasról tanakodtunk. Idefelé is azon jártattam az eszem, mit mondjak neked. Azt mondtam magamban, azt fogom mondani, „Csak a bajt hozzátok ránk, ahogy magatokra is.” Amint kifundáltam, megmondtam. Most már azt mondom, „fogjatok öt-hat lovat. Menjetek! Kutya se fogja kurrentálni…”
Emeli a tenyerét, „Ne tovább!”, s mondja: ”Én nem megyek innen sehova.
Én már itt halok meg.
Hát így állunk, Göncz Balázs?!
Így.
Farkasszemet néz velem.
Bicskázásban nincs párja, nem kapok a késemhez. Késő volna, inkább a heréit markolom meg, és szorítom. Azzal a fájdalommal morzsolom, amivel a pengéje az oldalamba bök.
Farkasszemet néz velem.
Hullámokban tör rám a meleg. Ha megmozdul, meghalok.
Ha meg kell halnom, herélt ménként mész a másvilágra, Göncz Balázs.
Feladom magam, ha megígérsz valamit.
A könnyem is kicsordul, elkeveredik a gyöngyöző verejtékkel.
A hallgatásomat beleegyezésnek veszi.
Bólint.
Vigyázz a fiamra!
Ki a fiad?
Ismered.
Úgy lesz.
Biccentek,
Ha elárulod, kié.
Kihúzza a kését, mire én is eleresztem.
Márta.
Mondja.
Segíts fel a lovamra!
Szakad fel belőlem.
Nem halsz meg, Szent Illés.
Elteszi a bicskáját.
Csettint a nyelvével.
Mert nekem kiszáradt a szám. A nyelvem akár a tapló.
Felhúzom magam a nyeregbe.
Már nem látom sehol.
Rege a Szarvasról
Első a ménes. Szűri a fogai között Tang Márton a pipaszár mögül.
Második a kutya.
Toldja meg Dorvatt László.
Harmadik az ember. Helyesel a Gorondi Vén.
Körbeüljük a pásztortüzet, szalonnát sütünk, hagymák gőzölögnek a tűz felett, irulnak-pirulnak, mint a menyecskék.
Férfi. Szép feleség, játszik a bicskájával Taksány Gergő, Így okítottak nagyapáink.
Ész és tudás. Gyors ló. Rettenthetetlen sas. Páncél és fegyver. Szélsebes agár.
Pán-cél!
Kacag Dorvatt László, s Taksány Gergő együtt nevet vele.
Szélsebes agár! Öböj István bólintgat.
Első az Isten; Isten, haza, család a sorja.
Szól közbe a kis Kerény.
Hát azt meg kitől hallottad, fiam?
Kérdi az öreg Kerecsen.
Illés bátyámtól.
No, Szent Illés bátyádtól?
Éppen így mondta.
Hát fiam, mesterséget a legénytől – bölcsességet az öregtől.
Hallgatunk.
Bölcsességről esett szó, hát nincs több mondanivalónk.
Emlékszel-e…
A Gorondi Vén kezdi így.
Hol volt Illés bátyád, mikor a besenyő betört az országba?
A ménes-állásnál.
Hát Csida Mártát ki ragadta vissza a besenyő vitéz karmaiból?
Tang Márton bátyám.
Na látod, fiam… az már való igaz, a pásztor fölött csak Isten áll, királyt sem tűr maga felett… a pásztorok királyát is maga választja, de a csikós számára első a ménes, ahogy Krisztus Urunknak is első a nyája.
Illés öcsém sokat jár mostanság Kálmán bátyámhoz… hanem az ő lelkében csak egy parancs él, de erősen: Mindig győzd le ellenségeidet! Ez a törvény.
Kinek a törvénye ez Bihál bátya?
Minden seregek uráé, fiam. A lelkedben élő Farkasé. Mert, fiam, a léleknek csak két ura van: amelyik elragad, s amelyik ad. A Farkas és a Szarvas.
Hát enyimnek melly parancsol?
A Szarvas parancsát… Gyermek voltam még, mikor utoljára regéltem… szabadon legelésző kusi voltam… mikor tanították, de elmondhatom neked... most, hogy lassan magam is újra amolyan gyermek vagyok... A Farkas úgy szól, mint férfi a férfihoz, a Szarvas csak úgy, mint gyermek a gyermekhez… Beszélt a Gorondi Vén. Emlékszünk mindahányan, azon az éjszakán így regélt belőle a gyermek.
E föld enyém, szólt a Szarvas:
Itt élek, ez otthonom
Istenadta, ős-hatalmas
itt születtem, nevelkedtem
álom szülte hajnalon
Itt adtak először ennem,
itt léptem először sután
itt nőtt Isten naggyá bennem
itt lett nap s hold koronám
Nekem születik szivárvány
engem köszönt madárének
engem óv a lomb a naptól
csillagfáklyák nekem égnek
Rám vár zsenge mező-virág
rám hull édes, friss méz-harmat
engem köszönt erdő, mező
hegy s völgy rám ruház hatalmat
Én vagyok e tájék Őre,
én vagyok a föld leánya
én vagyok e föld tavasza
hó is vélem száll reája
Én vagyok a Nap s a Hold
én vagyok az erdő fája
én vagyok e földnek sója
patak, csermely csobogása
Patám villámot lobbant fel
világot nyújt fényagancsom
szügyömtől az ég hasad meg
ég és föld lesi parancsom
Én vagyok e földnek anyja
én vagyok a múlt, a jelen
általam él, ami él
Szólott, s eltűnt nesztelen
Látó Szépirodalmi Folyóirat