[BukarestLátó – 2009. április]
1935. április 21., vasárnap
Séta Lenivel és barátnőjével, Jeni Cruţescuval a Bulevárdon. Annyi esős reggel után az első tavaszias. Meleg volt, sok zöld, sok sárga. Vermut és frissítők a Florában. Leni, bájosan öltözve. Az emberek megfordultak utánunk, ismét büszke voltam arra, hogy mellette lépkedem.
Délután viszont rettenetesen vágytam arra, hogy viszontlássam, ami egyáltalán nem jó, mert eszerint komolyan beleszerettem, hogy kavarodom ki ebből?
1935. augusztus 31., szombat
Este hosszú beszélgetés Mirceával,1 Ninával, Mariettával2 és Haig-gal.3 Örvendtünk a viszontlátásnak, minden tökéletesen illeszkedett optimista hangulatomhoz.
Ma reggeli sétám a városban viszont elkedvetlenített. Még mindig nagyon meleg van, nem ért véget a nyár. Az emberek sápadtak a hőségtől, fáradtak, nincs munkakedvük, savanyúak. Bementem Montaureanuhoz4 kifizetni a folyóirataimat, és kétségbe ejtett az emberek sápadt, megnyúlt arca. Ocneanu,5 akihez azért mentem, hogy jelezzem, nemsokára leadom a kéziratot, teljesen le volt fújódva.
Vajon mennyi ideig fogom tudni megőrizni a jelenlegi optimizmusomat ezek között az unott, közömbös, halálosan fáradt emberek között?
Hétfőn bemegyek az irodába, ma este a szerkesztőségbe.
1935. szeptember 7., szombat
Ismerjük el, azzal a (talán nyíltan ki sem mondott) reménnyel tértem be tegnap este a Continentalba, ahol egyébként semmi keresnivalóm nem volt, hogy talán találkozom Lenivel.
És találkoztam vele… A testvérével, Olgával volt, Frodával és Solacoluval.6 Szép volt, örültem, hogy láthatom, úgy tűnt, ő is örül, – de tudom, hogy váratlanul felragyogó mosolya nem kifejezés, hanem tikk, és bárkire, aki az asztalukhoz közeledik, ugyanilyen szépen, melegen ragyogott volna.
A továbbiakban nem változott semmi. Ugyanazok az apró feladatok várják, mint a nyáron, ugyanazok a gondok a varrónővel, fodrásszal, alkudozásokkal, ugyanaz a sietség, ugyanaz a közömbösség, ugyanaz a frivol hangulat, az érzékenységnek ugyanaz a látványos hiánya.
Semmi sem változott, de most már bizonyosan könnyebben számolom fel az iránta érzett szerelmet, amelynek, azt hiszem, sikerült háttérbe szorítanom a fájó pontjait, noha néhány gyökér még megmaradt. Vigyázz, fiú!
1936. március 14., szombat
Reggeli a Corsóban Camillal7, aki arra kért, nézzük át együtt a megjelenés előtt álló Teze şi antiteze című munkáját, mert számos kétely és bizonytalanság merült fel benne. Viccesen, egy bókkal kezdte a beszélgetést:
– Ami az ábrázolt érzelmek mélységét illeti, az egész román irodalomban csak három komoly könyv van: a De două mii de ani, a Patul lui Procust és az Ultima noapte. Határozottan elhárítottam a dicséretet:
– Hagyjuk ezt, Camil, mellőzzük az én könyveimet, beszéljünk inkább a Prokrusztész-ágyról.
Lehetetlen némi gyengéd elnézés nélkül fogadni a jól időzített csodálatnak ezt a kiválóan bejáratott, egyszerű taktikáját. De azért a régi rokonszenvet érzem iránta. Apró „ügyeskedései" sosem háborítanak fel, inkább szórakozom rajtuk. Biztos, hogy fantasztikus figura. Újraolvastam 1922-ben, ’24-ben írott cikkeit: lenyűgöző a pontosságuk, a hangnemük, a stílusuk.
Tegnap már nem mentem el meghallgatni Nae előadását. Kezd untatni. Az utolsó néhány előadás a tavalyi sorozat bosszantó politikai felhangokkal újraszerkesztett változata volt.
Múlt vasárnap, Nenişoréknál, Tudor Vianu egy negyedóra alatt rendkívül hevesen (noha nem heves szavakkal), felrajzolta Nae portréját. Szerinte nincs benne semmi eredetiség. Spengler és pár más éppen népszerű német követőjének tekinti, őket használja a legelejétől fogva, anélkül, hogy forrásait megjelölte volna.
Lehet. Nem tudom. Mégis van Naéban valami démoni, nem hiszem, hogy az akadémikus kritika ki tudná kezdeni.
Vegetálok, vegetálok, vegetálok.
1936. március 19., csütörtök
Tegnap az egész csoportunk együtt vacsorázott Lillynél8, és Camil – Mirceával és velem beszélgetve – azzal a bátor őszinteséggel, ami annyira jól áll neki, mintha a tények követelésére erőszakkal nyomná el a kötelező szerénységet – azt mondta:
– Végül is, drága barátaim, ismerjük el: csak három regényíró van: te, Mircea és én.
Hihetetlen ez a Camil. Ha jelen lett volna, nem is tudom, például Sergiu Dan, akkor nyilván: „drága barátaim, csak négy regényíró van..."
1936. április 12., vasárnap, Sinaia
Tegnap láttam valamit Bukarestben, ami megrázott, mert minden összetett és finom nehézségeivel együtt el sem tudtam volna képzelni.
Megálltam Camilnál, a Şoseán, ahol a Bukerest-hétre javításokat végeznek. Fákat ültetnek át, abban a pillanatban éppen egy, nem tudni, honnan odaszállított fenyőt próbáltak elültetni. Két dolog hatott rám, először a hatalmas földdarab, amellyel együtt kitépték a fát. Kitépték, nem törték. Ástak köré egy, mondjuk kétköbméteres cilindert, egy gödröt, amelyet dongákkal vettek körül, mintha hordó volna. Ennek a virágcserépnek be kellett férnie egy, a méreteire korábban megásott gödörbe. De ami leginkább meglepett, az emberek voltak, akik kínlódva emelgették a fát. Megszámoltam: ötvennél többen voltak. Micsoda közömbös, erős, szavak, gesztusok nélküli, néma magasztosságú életvágy volt ebben a fában, óriásnak tűnt a körülötte hadonászó emberek között.
1936. június 25., csütörtök
Camil Petrescuval találkoztam ma reggel, a Capşában. Felháborodott, amiért meg mertem említeni, hogy az antifasiszták craiovai pere barbár körülmények között zajlik.
– Ezeket nem is kellene bíróság elé állítani. Egyenest a börtönbe velük! Tíz, húsz év, ítélet nélkül. Nem hogy még alkalmat is adnak nekik, hogy a tanúikkal meg az ügyvédeikkel kommunista propagandát folytassanak!
A Capşából kijövet, sétáltunk pár lépést az utcán, és újra elmondta, mi a véleménye a legújabb zsidóverésekről.
– Sajnálatos dolog, kedves barátom, de ezért is a zsidók a felelősek.
– Miért, Camil?
– Mert túl sokan vannak.
– Hát a magyarok nincsenek még többen?
– Lehet, de ők legalább egy tömbben, ugyanabban a tartományban élnek. (Nem értettem ezt az érvelést, de nem akartam folytatni a vitát. Mi értelme felidézni az 1934 januárjában folytatott hosszú beszélgetésünket? Kiismertem, akármit is mond, nem tud meglepni, legfennebb lehangol.)
Aztán ezzel folytatta:
– Kedves barátom, a zsidók provokálnak. Kétértelműen viselkednek. Beleszólnak olyasmibe, amihez semmi közük. Túlságosan is nacionalisták.
– Camil, döntened kellene végre: nacionalisták vagy kommunisták?
– Így, köztünk szólván, drága barátom, csodálkozom, hogy ilyen kérdéseket teszel fel. Hát mi más a kommunizmus, ha nem a zsidók imperializmusa?
Camil Petrescu mondja ezt. Camil Petrescu, Románia egyik legfényesebb elméje. Camil Petrescu az egyik legérzékenyebb lélek Romániában. Hogy lehetne Romániában valaha is forradalom?
Mirceánál vacsoráztam, s mivel sem ő, sem Nina9 nem értek még haza a városból, amíg vártam rájuk, vagy húsz oldalt olvastam a Le Coté des Guermantes-ból. Egy jelenet, amelyről teljesen megfeledkeztem (amúgy az az érzésem, hogy mindent elfelejtettem): Marcel ebédje Saint-Loup-val és „Rachel, majd ha az Úr"-ral.
Döbbenetes, mennyire hasonlít Rachel Lenire. Mintha saját szerelmem történetét olvastam volna.
1936. november 14., szombat
Az utolsó szép őszi napok egyike. Az O.N.E.F.-hez mentem foot-ball meccsre (Venus – C.F.R.), nem annyira a meccsért, mint a tájért, amelyet ragyogónak képzeltem. Nem csalódtam. Fáradt, púderes, gyöngéd fény, a távolban könnyű, ezüstös, párás köd, melyből olyan irreálisan vált ki a város, mint egy festményen vagy egy fényképen. És mennyi szín! Nem tudtam, hogy ennyi vörös ház van Bukarestben. Onnan, az O.N.E.F.-től, Baukasten-építményeknek tűnnek. És a lombjukvesztett fák úgy törnek elő a ködből, mintha az tulajdon leheletükből állt volna össze. Minden olyan volt, mint egy rendkívül finom, de kirobbanó színekkel festett rajzon. A piros tribünök, a színes reklámtáblák, a még zöldellő fű, a vegyes, fekete, fehér, kék mezek, egy hatalmas világ, az egész szédítő volt. A második félidő elején a bíró egy perc megemlékezést fütyölt, azt hiszem, valamelyik nemrég meghalt külföldi játékos emlékére. Hirtelen végtelen csend támadt, húszezer ember hallgatása. Csak a város zúgása hallatszott távolról.
1937. február 25., csütörtök
Este kisebb fogadás nálunk. Mircea, Nina, Marietta, Maryse, Gheorghe, Lilly, Dinu. Azt hiszem, utoljára hívtam meg őket. Nem bírom elviselni azt a kettős játékot, amelyre gárdista áttérésük óta a köztünk levő barátság nevében kényszerülnek. Mircea legutóbbi Vremea-beli cikkei egyre „gárdistábbak". Nem is olvastam mindet. A legutolsót csak ma reggel, holott már pénteken megjelent, és mindenki arról beszélt.
Létezhet-e barátság olyan emberekkel, akik egy egész sor tőlem idegen gondolatot és érzést osztanak – mégpedig olyannyira idegeneket, hogy elég belépnem az ajtón, máris szégyenkező, kellemetlen csend lesz a szobában?
Mirceánál már vagy tíz napja nem jártam. Mariettánál több mint egy hónapja. Talán megkíméljük magunkat a durva szakítástól, hagyjuk, hogy idővel maguktól széthulljanak a dolgok... Újra kell olvasnom a Hogyan lettem huligán utolsó fejezetét.
A Cuget Clar legutolsó számában Iorga helyeslően lefordította egyik, az Independenţában megjelent cikkecskémet (a Petru Bellu-st) – persze anélkül, hogy tudta volna, hogy én írtam, hiszen Flaminius néven jelent meg. Íme, már Nicolae Iorga is fordít engem. Pikáns helyzet.
Ugyanabban a számban, a következő jegyzetben, az újság egyik tudósítója támadja Sergiu Dant, Camil Baltazart, Mihail Sebastiant, ezeket a „lélek-korrumpálókat".
1937. március 21., vasárnap
Vasárnap, az Atheneumban Thibaud és a Filharmonikusok koncertje: Mozart D-dúr hangverseny hegedűre és zenekarra (egy lebegően melankolikus adagióval), Chausson Poema és Beethoven-koncert.
Magammal vittem Lenit is. Elég elegáns volt ahhoz, hogy kellemesnek találjam, de elég szétszórt ahhoz, hogy felbosszantson. Végső soron mindkettő mindegy volt. Ebéd Maryse-nál, utána ügető verseny, Floreascán. Tavaszi nap – a lustaság napja.
1937. március 25., csütörtök
Blecher tegnap reggel óta itt van Bukarestben, beutalták a Saint-Vincent-de-Paul kórházba, a 15-ös szobában fekszik. A tályog miatt jött, amely még nem fakadt ki, noha két mészáros módra végzett punkción is átesett Romanban.
Elmesélte a vonatútját, és elborzadtam. Indulás éjszaka otthonról, az égen a hold, kihalt utcák, gárdisták, akik csodálkozva nézték az elhaladó hordágyat, várakozás az állomásfőnök irodájában, beszállás az ablakon át a vagonba, érkezés reggel Bukarestbe, hordárok, akik nem hajlandók az ablakon át kiemelni…
Iszonyú szenvedések. Ilyen nagy kín mellett minden abszurd módon értelmetlennek tűnik.
Azt hitte, halálán van. Egy adott ponton elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Minden papírját, minden kéziratát széttépte: 80 oldalt az új regényéből, 70-et egy naplóból.
Alig volt bátorságom vigasztalni.
Ezek után szégyellek itt Leniről beszélni. Ismét „érdeklődő" lett. De ezúttal keményen ellenállok. Kedves kokott. De előbb kokott, csak aztán kedves. Ezt nem elfelejteni!
1937. április 4., vasárnap
Kimerítő napok a törvényszéken, nem annyira a fizikai erőkifejtésnek, mint inkább az idegfeszültségnek köszönhetően.
Bogza letartóztatása10 megdöbbentett. Őrültségnek tűnt, amely az első magyarázatra megszűnik. Meg voltam győződve arról, hogy egy, a rendőrségen töltött éjszaka után kiengedik. Rohangálás a szerkesztőségekben, telefonálgatások, autózások – minden elkeserített. Ismét bánkódhattam ideges természetem miatt.
A körzeti bíróval való beszélgetés (Cornel Stănescu a VII. kab.-ből, egy önelégült, buta, erkölcsi felháborodást tettető gazfickó), egyszerűen elnémított. Megpróbáltam beszélni vele, meghajlítani, felolvasni Bogza kevésbé botrányos verseiből – de minden hiábavalónak bizonyult. Az az ember parancsra dolgozott, vagy egyszerűen szolgalelkűség, netán a gazemberek kegyetlensége vezette. Talán nevetséges voltam, ahogy nagy lelkesedéssel szóltam hozzá. Ő mindenesetre nevetett.
Másnap a letartóztatási parancs elfogadása. Belátom, beszédemben túlságosan nagy teret kaptak az érzelmek. Egy ügyvédnek nem szabad kimutatnia, hogy enynyire érdekelt egy ügyben. De képes leszek rá valaha is, hogy bármit, akármit szenvedély nélkül űzzek?
Egyébként nem kellett volna szemrehányásokat tennem magamnak. Az ügy mindenképpen el volt veszítve, csakis utasításra hagyhatták jóvá az elfogatási parancsot. Mert a többi ügyvéd, V. V. Stanciu és főleg I. Gr. Perieteanu sokkal távolságtartóbb védőbeszédet mondtak. Mégis veszítettünk. Egy ilyen elveszített per (egy per, amelyben a jogi igazság, hogy a másikról ne is beszéljünk, a napnál is világosabb) elég ahhoz, hogy menthetetlenül kiábrándulj az ügyvédkedésből. De nekem már nincs szükségem kiábrándulásokra.
Nem annyira a letartóztatási parancs jóváhagyása háborított fel, mint a bírák viselkedése. Puiu Istrati arcán mindvégig ott volt a gúnyos, szkeptikus, figyelmetlen mosoly, mint egy oszlop a kávézóban. Éreztem, hogy bármit mondanánk, számára a per már el is van döntve. Eldöntötte az ő széke, az érzéketlensége, a megszokása és közömbössége. A világ mely ereje képes megrázni egy hivatalnok gondolkodású bíró elsorvadt lelkiismeretét? Ilyen emberek kezében van Bogza szabadsága! Ők alkotják az államot, ők biztosítják az alkotmányos erőket, az igazságot, az erkölcsöt, a valóságot…
Szegény Bogza, aki nyilván mit sem ért az egészből, olyan naiv, olyan gyerekes, olyan elveszett!
Azt hittem, ilyen dolgokban képtelenség, hogy ne értsek egyet a hozzám hasonló emberekkel. Vannak bizonyos dolgok, melyeket adott érzékenységi szint felett maguktól értődőnek tekintek. Mégis mekkora megdöbbenéssel értesültem ma délben arról, hogy ebben az esetben Mircea Eliade Puiu Istrati pártján van, és nem a Geo Bogzáén!
Először is (mondja Mircea), Bogza nem is író. Még csak nem is tagja a Román Írók Szövetségének – végül is inkább publicista, mint író. Másodszor pedig a versei patologikusak és pornográfok.
– Miért háborodnék fel Bogza letartóztatásán? – kiáltotta. – Letartóztatták? Na és? Ül egy hónapot, aztán kijön. Nem nagy ügy. Más a súlyos eset: hogy ezeket a fiatal vértanúkat tíz év börtönnel sújtják…
– Miféle fiatalokat, Mircea?
– Nemzeti érzelmű fiatalokat. Igen, vértanúvá lesznek a börtönökben. Miért? Mert 25-öt sóztak Gogu Rădulescu seggére? Oxfordban és Cambridge-ben a szervezett közösségi tudatú diákok…
Nem bírtam végighallgatni a folytatást. Nemcsak azért, mert ostobaság lett volna, szóról szóra újrahallgatni Nae szavait, hanem mert megijesztett az a gondolati posvány, ahova leereszkedett.
Megállítottam.
– Mircea, drága, azt hiszem, váltsunk témát. Vasárnap van. Négy hete nem láttalak. Gyere, beszéljünk inkább valami másról, mert érzem, hogy nem fejezzük be ezt az ebédet. Kár lenne.
És valóban témát váltottunk.
De lehetséges-e ilyen körülmények között a barátság?
1938. január 23., vasárnap
Pánikhangulat, bizonytalanság. Mindig ugyanazok a megválaszolhatatlan kérdések, ugyanazok a panaszok. Fárasztó. A felejtés egyetlen módja a részegség. De túlságosan rendes, házias vagyok ahhoz, hogy minden szombaton leigyam magam.
Úgy tűnik, tízesével, százasával vannak a városban mindenféle kezdeményező csoportok, ugyanennyi a megoldások száma: tömeges keresztelés, emigrálás, kormánnyal szolidáris „zsidó románok" szövetsége stb., stb. Kétségbeesett emberek, akiknek kétségbeesése már komikus formát ölt. Nem vehetek részt ebben a kavarodásban, ebben az őrületben, csak a vállamat vonogatom.
Vasárnap este és egyedül vagyok itthon. Az egész nagy városban nincs senki, akivel találkozhatnék, senkinek nincs semmilyen mondanivalóm, senkitől nem akarok megtudni semmit, különösebb meggyőződés nélkül olvasgatok. Ha nem romlott volna el a rádióm, zenét hallgatnék. Számomra az a megfelelő drog.
1938. február 11., péntek
Tegnap megbukott a Goga-kormány! Váratlan, széles körű, ösztönös elégedettség, mintha ellenállhatatlan idegsokk ért volna mindenkit. Bizonytalan a helyzet – gondoltam, és egy zavaros álmokkal teli éjszaka után is csak ezt mondhatom –, megmaradnak ugyanazok a súlyos kérdések, legalábbis ami minket illet. Valószínűleg folytatódik az antiszemita elnyomás – mégsem tudom visszafojtani az örömöt. Vigasztaló érzés látni, ahogy egy nagyszabású szélhámosság hirtelen kipukkad.
Leginkább a németországi hírek, pontosabban híresztelések teremtették meg a múlt éjszaka drámai hangulatát: az ideges örömöt, elragadtatást, zaklatott nyugtalanságot, optimista nyüzsgést. Felkelés, utcai harcok Berlinben, három hadtest nyílt harcban az ostromlókkal stb., stb. Hihetetlen, ugyanakkor szédületes. Régi kiábrándultságom igyekezett elutasítani a hírt, de a bennem bujkáló (akár csalóka, pillanatnyi) boldogságvágy hinni akarta, hinni kezdte.
Éjjel kettőig egyedül járkáltam az utcán, a Palota környékén, beleveszve a tömegbe, hol ehhez, hol ahhoz csapódva (Carandino,11 Camil, Ghiţă Ionescu) – kérdezősködtem, híreket adtam tovább, meggyőző voltam, ha kételkedővel találkoztam, szkeptikus, ha fordítva történt. Nem tudtam hazamenni – egész éjjel kóboroltam volna. Valóban felajzott, stimuláló, várakozással, kételyekkel és feltételezésekkel teljes hangulat uralkodott az utcán.
Most, miután eltelt néhány óra, és elolvastam az újságokat (ami Németországot illeti, bizonytalan a helyzet, de nem súlyos, semmi azonnali, elkerülhetetlen), nyugodtabb vagyok, kevésbé hiszékeny. Mintha egy átmulatott éjszaka után ébrednék.
1938. augusztus 22., hétfő, Bukarest
Kimerítő volt az első bukaresti nap. Hajnalban az autóbuszok, utcai kiabálás, fullasztó meleg ébresztett. Hol vannak a jó törcsvári éjszakáim? Hol az erdőillatú reggelek? Hol van az a kiterjedt, nyugodt csönd, amelyet csak a patakcsobogás tört meg!
Mekkora ellenállásra volna szükségem ahhoz, hogy ne omoljak össze az itt újra megtalált rettenetes lét súlya alatt? Dühös vagyok, ha eszembe jut, hogy még egy hétig maradhattam volna, mert kifejezetten azért jöttem vissza, hogy megírjam a Proust-tanulmány folytatását, holott azt egy hónap múlva is leadhatom. Cioculescu csak ma mondta a telefonba, hogy egyelőre nincs rá szüksége. Ostoba kavarodás.
1938. november 19., szombat
Két napja a garzonomban. Észbe kellene tartanom, hogy ez volt az egyik régi álmom – és elégedettnek kellene lennem. Pár napja mégis hamuszürke a szívem. Semmi remény, semmi várakozás, semmi elhatározás.
Nagy, fehér szoba a VIII. emeleten, tele fénnyel. Igaz, a Calea Victoriei-en van, ami alapvetően ellenszenves nekem, de ebből a magasságból már nem lehet azt mondani, hogy egy bizonyos utcán lakom. Van egy elég tágas erkélyem, könynyen elférne benne három nyitott chaise-longue, és onnan félkörben fél Bukarestet látom. Tájképként New Yorkot idézi. Building-ek közt lebegek.
1938. november 20., vasárnap
Tegnap este Zoe megzavart az írásban. Már nem tudom folytatni a tegnapi bejegyzést. Nem is emlékszem pontosan, mit szerettem volna írni.
Ő volt az első nő, aki ebbe a lakásba belépett. Nem tudtam visszafogni a feltörő gyöngédséget. Levetkőztettem, lefektettem az ágyba, és otthagytam dorombolni a paplan alatt, amíg leszaladtam süteményt venni a Nestorba. Milyen jó tudni, hogy egy fiatal nőt hagytál a szobádban, aki vár rád…
De persze mindennek nincs semmi értelme.
1939. május 8., hétfő
Pénteken Könyvnap volt, én pedig kénytelen voltam a Front egyenruhájában megjelenni.12 Valóban muszáj volt? Nem tudom. Talán ha elég komolyan veszem a dolgokat, ellenállok. Talán még az Alapítványnál betöltött munkámat sem veszélyeztettem volna. Annyi jó kifogás létezik! Olyan nehéz lett volna például beteget jelenteni aznap?
Szégyellem magam, különösen ott nagyon szégyenkeztem. Van-e még jogom megítélni egy ember morális értékét, nekem, aki nem voltam elég erős ahhoz, hogy kilépjen ebből a komédiából? Mi lesz velem, ha komolyabb nyomással találkozom? Hogy viselkednék egy koncentrációs táborban? Mennyi emberi méltóságom maradna a kivégzőosztag előtt? A belső szabadságommal fizetek egy havi 5535 lejes munkahelyért! Nem túl nagy ár ez?
Tételezzük fel, hogy az írásaim egyszer majd jelentenének valamit egy távoli olvasó számára, vajon ez az egyenruha, ez a livré nem szünteti meg minden gondolatom, érzésem vagy írásom morális értelmét és jelentőségét?
Olyan író vagyok, aki lakájegyenruhát öltött. És ha arra gondolok, hogy vannak írók, akik ennél kisebb megalkuvást sem vállaltak, inkább máglyára mentek!
Formátlannak, csonkának érzem magam, mint aki elvesztette a jogot ahhoz, hogy leírja: ÉN, azzal az önbecsüléssel, visszafogott büszkeséggel, amely ezt a szót egyedül igazolni tudja.
1939. november 9., csütörtök, Bukarest
Ne kérdezd, mit tettem hétfőtől mostanig. Semmit. Bukarestben voltam. Ez is elég ahhoz, hogy az idő teljen, anélkül, hogy tudnánk, mikor és miért telik.
Még a Revistánál sem tudtam elrendezni a dolgokat. A szám rendben van, de még nincs minden kikorrektúrázva, és még azt sem tudom, hány oldal hiányzik. Ráadásul még meg kell írnom egy beszámolót meg a lapszemlét.
Holnap (csak holnap!) megyek Predealra, és mégis összevissza hagyom a dolgokat, ami majd arra kényszerít, hogy sürgősen visszatérjek.
Bukarestben a telefonok, a városban töltött esték, a színházi bemutatók, a meghívások rontják az ember kedvét. Egyszerű predeali életemmel összehasonlítva, első nap úgy éreztem, bolondok házában járok.
1941. január 21., kedd
Forradalom? Államcsíny? Szombat éjjel a Brătianu úton megöltek egy német őrnagyot. Még nem tudni, hogy politikai merénylet volt, vagy csak érdekesség. Amennyiben, ahogy beszélik, a merénylő nem egy „görög állampolgár" volt, hanem Axiotti, a volt bokszbajnok – akkor valószínűbb, hogy valami nézeteltérésről vagy botrányról van szó. Talán szerelmi ügyről.
Amúgy ennek a ténynek nincs is közvetlen köze a tegnap reggeli, zavaros, kimondottan politikai eseményekhez. A tegnap reggeli újságokban megjelent egy rendelet, amely megszünteti a romanizáló központok működését. Délután megtudtam, hogy Petrovicescu13 tábornokot leváltották. Estefelé egy diák-kiáltvány, amely: 1. az őrnagy meggyilkolásával gyanúsított, angolbarát-szabadkőműves bábnak nevezett Rioşanu14 eltávolítását, 2. Petrovicescu visszatérését, 3. tiszta gárdista kormányt követel.
Este 10 óra után 5–6000 vasgárdista tüntetett a Calea Victoriei-en, „Le Rioşanuval! Vasgárdista kormányt akarunk! Ki a szabadkőművesekkel a kormányból!" – kiáltozták. A rádió éjjel 12-kor olvasta be a diákok kiáltványát. A szokásosnál később megjelenő reggeli újságok nem a kiáltványt közölték, hanem a belügyminiszter leváltásáról szóló rendeletet és mellé (a Cuvântul kivételével) Antonescu marsall magyarázatát, miszerint a rend megteremtése és a politikai káosz elkerülése érdekében volt szükség a változtatásra. Egy óra körül, amikor hazafelé igyekeztem a Calea Victoriei-en, az Alcalay és a Betéti Hivatal között le volt állítva a forgalom. Azt mondják, a vasgárdisták által elfoglalt rendőrfőkapitányságot a hadsereg ostrom alá vette. Négy körül, amikor visszatértem, a dolgok ugyanúgy álltak. Este, azt mondta Rosetti, hogy ma éjjel az egész országban leváltották a megyefőnököket. Antonescu tábornok beszédet intéz az országhoz: „A rendet 24 órán belül helyreállítjuk."
Csaknem éjfél van. Az ablakaim alatt időnként gárdista csoportok vonulnak az Atheneum felé, és kórusban énekelnek. A város mégis nagyon nyugodtnak tűnik. A Rádióban egy felhívás arról, hogy este 10 óra után senki ne hagyja el a lakását.
1941. január 22., szerda
Este fél 10.
Egyedül. Ma délben kikapcsolták a telefont. Képtelenség megtudnom, mi történik otthon, az Antim utcában. Szeretnék mondani valamit Mamának. Szeretném hallani a szavait. Arra gondolok, milyen rettenetes perceket élhetnek át ott. Sajnálom, hogy ma reggel nem volt bennem elég elhatározás, hogy amikor még lehetett, odarohanjak és ottmaradjak. Mind együtt, talán könnyebb lett volna várakozni. Ígérem, holnap (már ha lesz „holnap") feltétlenül odamegyek. Történjen akármi, együtt leszünk.
Folyton lőnek. Puskákat, gépfegyvereket hallani, és néha ágyúlövéseket. Reggel távolról hallatszottak, mintha a város széléről jöttek volna. Aztán közeledtek a központhoz. Egy körül, amikor lementem, már nem jártak a buszok. Pár pillanatig tétováztam: menjek, ne menjek az Antim felé? Az Erzsébet úton túl, úgy tűnt, már nem lehetett közlekedni. Tehát visszatértem, azzal az elhatározással, hogy nem megyek ki többet. Még haza tudtam telefonálni és megmondtam, hogy nem megyek, majd a telefonok mind elnémultak. Az utca mégis élénk, szinte normális volt. Négy óra körül pár katona támaszpontokat hozott létre az Amza téren, és egy sorfalat a Calea Victoriei-en, pont a mi bérházunk előtt. Öt körül kezdődött a lövöldözés. Nem tudtam pontosan követni az eseményeket, mert azonnal el kellett hagynunk az erkélyeket. Csak annyit láttam, hogy a Palota felől pár száz tüntető érkezik. Bementem a szobába, és félig nyitva hagytam az erkélyre vezető ajtót. A fegyverropogás nem tudta elnyomni a kiáltozást. Kiabáltak, énekeltek, hangoskodtak. Két-három hang (mindig ugyanazok) kivehető volt a tömegből: „Ne lőjetek, testvérek vagyunk!"
Az egész egy órán át tartott. Azután a tüntetők dalolva távoztak, nem tudom, hogy visszaszorították-e őket az Atheneum felé, vagy áttörték a sorfalat, és a Pénzügy felé mentek. Kimentem az erkélyre. Lent, a patika mellett vértócsa és égő gyertya a járda szélén. Lementem egy pillanatra, hogy megkérdezzem a kapustól, mi történt. Azt mondta, megöltek egy katonát, aztán a csapat, amelyik amúgy végig a levegőbe lőtt, visszavonult, és hagyta továbbmenni a vasgárdistákat. Az utca tele volt zavarodott, irányvesztett emberekkel, akik azért mégis elég közömbösnek tűntek. Vagy csak én láttam így? Visszatértem az emeletre. Abszurd dolog lett volna megpróbálkozni a továbbjutással. Bekapcsoltam a rádiót a bukaresti adóra. Háromnegyed 8-ig normális műsort sugároztak, amelyet azonban sem német nyelvű híradó, sem a szünetjel nem követett. Később, 10–15 perc múlva, egy hang bejelentette, hogy a Vasgárda győzni fog, hogy Constanţán, Tecuci-ban és Craiován a hadsereg nagy része a gárdista forradalom pártjára állt, és a zsidóbarát miniszterek (Mihai Antonescu,15 Cancicov,16 Mareş17) az árulókkal együtt (Dimitriuc18) meg fognak fizetni. A rádióadó tehát a vasgárdisták kezében van. A megjelenő lapok (még a nem gárda-pártiak is, pl. az Evenimentul, a Seara) vasgárdista kiáltványokat közölnek. Antonescu tábornokról sehol egy szó. Tegnap este, a rádióba beolvasott nyilatkozatában (akkor még rendelkezett rádióadóval) azt állította, hogy 24 órán belül helyreáll a rend.
És most? Ma éjjel minden lehetséges. Még csak este 11 óra. Virradatig még van 8 óra. Fogok-e aludni? Megpróbálhatom? Olyan egyedül vagyok, minden gondolatom otthon jár, Mamánál, Benunál, Papánál. A város teljes sötétségbe merült, a telefonok süketek, a rádióadó hallgat.
1941. január 23., csütörtök, reggel 10.
Egész éjjel folytatódott a géppuskázás és az ágyúzás. Hirtelen felriadásokkal, rövid, bonyolult álmokkal megszakított alvás. Valahányszor felébredtem, ugyanaz a fegyverropogás. Nálunk, a bérházban mély csend, mint egy átlagos éjszakán. Reggel, úgy hajnal felé mintha hangosabbá és sűrűbbé vált volna az ágyúzás. Aztán csend lett. Reggel 9-kor bekapcsoltam a rádiót. A megszokott bemondó (nem a tegnap esti idegen hang) jelentette, hogy óránként hivatalos közvetítések lesznek. Eszerint az éj folyamán a hadsereg visszafoglalta a rádiót. (…) Kilépek az erkélyre. Ködös, őszies reggel. Az üzletek nyitva, kevés ember jár az utcákon. Nyugodt csoportokban beszélgetnek. Valamelyik újság különkiadása. Az erkélyen vakolat és téglapor. Úgy tűnik, tegnap egy golyó éppen az erkélyajtó felett fúródott a falba. Tisztán kivehető a nyoma.
1941. január 24., péntek
Délután kettő körül erre járt Alice autóval, hogy elvigyen az Antimra. (…) Csak most, hogy autóval átmentem a városon, csak most láthattam az utcák forradalmi arcát. A Calea Victoriei-en, a Nemzetitől lefele minden kihalt volt. Tankok, géppuskák és járőrök egy kihalt, behúzott zsalugáterű Calea Victoriei-en. Alice-től megtudtam, hogy az éjjel fosztogatás és gyújtogatás volt a Văcăreşti és a Dudeşti negyedekben. Állítólag ugyanez zajlott a Rahova úton és sok más negyedben is. Estére végleg elhallgatott az ágyúzás. A rádió pontos, megnyugtató közleményeket sugárzott. A következő huszonnégy órában be kell szolgáltatni minden fegyvert, beleértve a vadászfegyvereket is. Aki lő vagy fosztogat, azt helyben főbe lövik. Marad a kisebb, félreeső utcákban a rablásveszély. Alice, aki újra eljött az Antim utcába (jóságos, kezdeményező, nagylelkű, de egzaltált, mint már oly sokszor, gyerekes és kissé bolondos), ragaszkodott ahhoz, hogy mindnyájunkat elvigyen onnan. Maradtunk, és ahogy tudtuk, elbarikádoztuk magunkat. Estefelé újra működni kezdtek a telefonok – micsoda megkönnyebbülés. Máris nem éreztük magunkat annyira magányosnak. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy egész éjjel, a legkisebb neszre is összerezdüljünk.
(…) Egy apró, és szerencsére (mindmostanáig) következmények nélküli esemény, ami sok mindent megmagyaráz. A házunkkal szemben, a Thoiss patika mellett, ahol tegnap elesett egy katona, valaki gyertyákat gyújtott. A járókelők megálltak, kérdezősködtek, hogy mi történt. Kis, izgatott csoportokban kezdték figyelni a bérházunkat, valamiféle csodálkozással vegyes fenyegetéssel pásztázták végig a bérház kilenc emeletét. Lementem, és én is beálltam az egyik csoportba (mert minduntalan újabbak alakultak). Öt-hat járókelő között egy szerencsétlen figura (a bolond, aki régebben egy bottal és egy síppal felszerelve járkált villamostól villamosig, hogy megállást vagy indulást jelezzen, az, aki esténként meg-megállt Maryse Fordja mellett, mondván, hogy vigyáz rá, Maryse pedig adott neki egy-két petákot), szóval egy szerencsétlen, dadogó kretén azt mesélte, hogy „egy zsidó nő lőtt revolverrel, látják, onnan a házból, a tetőről, tegnap este, és lepuffantotta az őrmestert".
– Egy zsidó nő, uram? – kérdezte egy idősebb, viszonylag jól öltözöttnek és jól szituáltnak tűnő úriember.
– Úgy bizony, egy zsidó nő, az anyját neki!
– És nem történt semmi?
– Már hogyne történt volna. Letartóztatták. Bevitték.
Figyeltem a hallgatóságot. Nem volt közte egy, aki ne hitte volna el. Egyetlen ember, aki kételkedett volna ebben az abszurd történetben. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy közbelépek, megmondom, hogy ez őrültség, megkérdezem, hogy lehet elhinni, hogy egy zsidó (ráadásul egy nő) olyan hülye, hogy éppen egy katonát lő le, hogy egyáltalán képes-e egy nő a kilencemeletes ház tetejéről ilyen pontosan célozni a revolverével? Hogy tudják-e, hogy az a katona tegnap igazi utcai harcban esett el, ahol száz golyót is kilőttek. De mi értelme lett volna? Ki hallgatott volna meg? Ki próbál logikusan gondolkodni? Nem egyszerűbb, gyorsabb, praktikusabb elhinni, amit a másik mond? „Egy zsidó nő lőtte le."
Tovább mentem bevásárolni. Amikor visszatértem, már mások álltak ott, de ugyanerről beszélgettek. Ezúttal azonban nem zsidó nő lőtt, hanem egy „büdös zsidó". Egyesek szerint elfogták, mások szerint nem. Egyesek pontosítottak, hogy a negyedik emeletről lőtt (ahol a földrengés óta nem lakik senki). Azt hiszem, valaki javasolta, hogy kutassák át az épületet, és csodálkozott, hogy ez még nem történt meg. Aztán az ablakomból figyeltem, hogy terjed a hír, hogy nőnek és lesznek idegesebbek a lenti csoportok. Hiányzott-e sok ahhoz, hogy megtámadják az összes lakást, ahol zsidók laknak? Lám, így kezdődik a pogrom.
1941. február 11., kedd
Este
Háborús hangulat, általános mozgósítás. A város mintha sötétebb lenne, mint tegnap. Csak elvétve ég egy-egy utcai lámpa.
A kirakatokat sötét függönyök, kék papír takarja, minden ablak besötétítve. Este 9-kor minden kihalt. Néhány járókelő rohan taxi után, azok pedig sietve továbbhajtanak. A szürke német autókat többnyire sár borítja. Hosszú útról jönnek, hosszú útra indulnak. A német katonák, akik eddig kényelmesen sétálgattak egy nyaraló városban, most hirtelen gondterhelten sietnek. Villamoson, utcákon, folyton egy lehetséges angol bombázásról beszélnek. De, és ez különös, semmiféle aggodalmat nem érzek, inkább valami lelkes kíváncsiságot, mint egy előadás előtt.
1941. április 24., csütörtök
Utolsó éjszakám itt, a Calea Victoriei-en, ahol immár nem vagyok „otthon". Faládák, felborogatott bútorok, szakadt papírhalmok közt térek nyugovóra. Arra gondoltam, hogy el tudnék utazni Bukarestből, az országból, Európából úgy, hogy csak egy felöltőm van, más semmi, de annyira bonyolult átköltöznöm a Calea Victoriei-ről az Antim utcába. Négy napja nincs rádióm! Mintha még magányosabbnak, még irányvesztettebbnek, még gyámoltalanabbnak érezném magam. Az ismerős londoni hangok mintha barátoké lettek volna, nehéz most, hogy elveszítettem őket. Csak ma este tudtam meghallgatni egy angol hírműsort Alice-nál. Egyre rosszabb híreket mondanak be – de legalábbis számomra nem váratlanok. (…) Lám, milyen jó a német politika! Elfeledteti a kisebb-nagyobb saját nyomorúságot.
1941. május 6., kedd
Amióta visszatértem az Antim utcába, egyetlen gyönyörűségem, egyetlen örömöm, hogy reggel fordítok egy lapot a naptárban: eltelt egy újabb nap.
1941. május 11., vasárnap
Hideg és eső. Nedves, hűvös tavasz. A VII. emeleti ablakomból szép volt az eső.
Ma reggel rövid látogatás a Simu múzeumban (ahol vagy tizenöt éve nem jártam).
(Nehezemre esik otthon ülni, tehát járkálok az utcán, látogatóba megyek, csavargok.) Különféle apró festők közepes képeinek százai közt eltűnik az a 10–15 érdekes festmény. Egy Renoir-tájkép, két-három vászna Monet-nak, egy Paul Signac, néhány Luchian. A többi díszes bric-à-brac, divatjamúlt, akadémikus, poros, legtöbbször ostoba. És ezt nevezik Bukarest legfőbb művészeti múzeumának.
Még mindig 1848-as dokumentumokat olvasok, és néha gondolkodom a darabomon, de élvezet nélkül, kötelességtudatból, mintha szerződést kötöttem volna magammal, hogy akkor most ezt megírom. És ki tudja, talán valóban meg is írom egyszer.
Ma sem indult meg az új német támadás, amelyet napról napra, óráról órára várunk. Talán diplomáciai szünet van (várható az oroszokkal kötött szerződés), de a szünet nem tarthat már sokáig.
A cselédlányunk hajnalban kelt, két órán keresztül sorban állt a pékség előtt, és nagy nehezen vásárolt egy kenyeret. Egyetlenegyet.
1941. június 16., hétfő
Este
Ma estétől kezdve a város ismét teljes sötétségbe merül. Az intézkedést a nap folyamán, váratlanul hozták, és plakátokon meg a rádióban hirdették. Aprószemű eső esik, és szuroksötét van. Itthon maradtam. A negyedben házról házra járnak a rendőrök, hogy összeírják a kisgyerekeket, akiket evakuálni kell. Általános, nyomasztó aggodalom.
1941. június 17., kedd
Törvényrendelet, amely semmissé nyilvánítja a gépkocsivezetői jogosítványokat. Nem lesznek taxik, magánkocsik sem. Azon autók számára, amelyek mégis közlekedhetnek, racionalizálják a benzint.
Bezártak a színházi kertek. A nyári vendéglők is. Az egész városban sehol egy fénysugár.
1941. június 18., szerda
Eső és sötétség. Különös benyomást kelt a sötétségbe merült város, amelyet csak gyors, szinte pillanatnyi zseblámpa-villanások járnak át, az emberek így próbálnak közlekedni, anélkül, hogy összeütköznének, leesnének.
1941. június 21., szombat
Kikapcsolták a magánszemélyek telefonkészülékeit. A veszély, az elzártság, az ostromállapot furcsa érzése kerít hatalmába. Az ember úgy érzi, mostantól kezdve senkivel sem léphet kapcsolatba. Nem járnak a buszok. Állítólag mentőkocsinak használják őket. Lehet, hogy tévedek, de ma mintha minden eddiginél kihaltabbak lettek volna az utcák. Adania19 azt mondja, hogy a Nemzeti Színház előadásokat kezdett próbálni, a kisinyói és csernovici színházak számára.
Thuküdidészt olvasom. Csodálatos olvasmány, megnyugtató. Milyen butaság tiltakozni olyan dolgok ellen, amelyek századok során mindig, változatlanul fennálltak! Szinte nincs olyan oldal Thuküdidésznél, amelyiken ne találnék valamit, amely a mai eseményekhez kapcsolható. Helyenként modern pamfletnek tűnik. Sajnálom, hogy nem lehetek egyedül, valahol egy távoli szobában, ahol összeszedhetném magam. Nagy kedvem van dolgozni. Úgy olvasnék, írnék, mint még soha.
1941. június 24., kedd
Az első komoly légiriadó. (Tegnap még volt vagy kettő, de nem vették őket komolyan.) Ma ágyúval, gépfegyverrel lőttek. Akik az utcán jártak, azt állítják, hogy két „fekete" (?) repülőt láttak nagy magasságban repülni. Az egész mindöszsze 15–20 percig tartott. Mivel bent voltam a házban, egyáltalán nem aggódtam. Úgy tűnik viszont, az utcákon bizonyos pillanatokban pánik volt. De ezt is meg fogjuk szokni.
A városban, a falakon, a kirakatokon két Anestin által készített propaganda-plakát. (Igaz, nem szignálja őket, de Anestin vonalvezetése több, mint aláírás, igazi védjegy.) Az egyiken Sztálin látható véres kéznyomokkal tarkított fehér kötényben. Szöveg: „A Vörös téri mészáros." A második, ezzel a felirattal: „Kik a bolsevizmus urai?" Egy vörös kaftánba öltözött, halántékfürtös, sábeszdeklis, szakállas zsidót ábrázol, egyik kezében sarlóval, a másikban kalapáccsal. A kabátszárnya alatt elbújva három szovjet katona. Azt mondják, a plakátokat rendőrök ragasztották ki.
1941. július 9., szerda
A mai újságokban a buzăui polgármesteri hivatal közleménye: zsidók nem mehetnek ki az utcára este 8 és reggel 7 óra között, tilos kávéházba vagy cukrászdába menniük, tilos egymást látogatni (még rokonokat vagy barátokat sem), és végül orvost is csak akkor hívhatnak, ha előtte értesítik az utcai őrséget. Ennyit a tegnapi téves benyomásomról, hogy mintha enyhülne az antiszemita hangulat. Valahányszor kimegyek a városba, egyre lehangoltabban térek vissza. Hátborzongató történetek, rettenetes hírek keringenek. Nem lehet semmit sem ellenőrizni, nincs hogyan, mégis minden igaznak, legalábbis lehetségesnek tűnik. Befejeztem a La campagne avec Thucydide-et. Elkezdtem a Guerre et Paix-t. Hiányzik a zene – Bach, Mozart a béke, a világosság pillanatát jelentené.
1941. augusztus 10., vasárnap
Comme les jours sont lents, comme la vie est lente!
Néha, nem tudom, miért, minden eddiginél élesebben érzem az élet értelmetlenségét, korlátoltságát, rettenetes középszerűségét, az állandó, lassú halálhoz hasonló bomlást. Minek? Miért? Kiért? Meddig? Alszol, eszel, alszol, eszel, alszol, eszel. Elolvasod a reggeli újságot, elolvasod az esti lapot. És még egyszer a reggelit és még egyszer az estit. Mindennek hamuíze lesz, emlékek, valódi, mély remények nélkül. Azt hiszem, múlt héten történt, szombaton vagy vasárnap, egy olyan pillanatban, amikor úgy éreztem, minden elveszett, hogy nem tudom, miért, felnéztem az égre. Könnyes lett a szemem. Tiszta, kék ég volt, nagy, fehér, súlytalanul lebegő felhőkkel: mint egy délszaki égbolt. Akár máshol is lehetett volna. Annecy-ben, Genfben, Lisszabonban vagy Santa Barbarán. Ha visszafordítom az arcomat, találhattam volna egy másik Bukarestet magam körül, nem ezt az 1941. augusztusit, hanem egy szabad várost, amelyben szabadon, senki által nem ismerve járhatok, élhetek.
1941. szeptember 5., péntek
Az ügyvédi kamaránál jártam kivenni az okleveleimet. Egy éve, amióta kizártak, először léptem be a Törvényszékre. Érzelmek nélkül (sem emlékek, sem sajnálat, sem remények nem kötnek oda), de némi undorral. Mulatságos volt a fickó a titkárságon, aki nem tudom, miért, időnként németül szólt hozzám:
– Én nem vagyok antiszemita. Ugyan, nekem mások az elveim. Mennyit adsz? Wieviel? Fünfhundert?
Adtam neki 300-at, és mulatságos nagyvonalúsággal és széles látókörűséggel vette el. Végig tegezett, és folyton németül hablatyolt, főleg, ha pénzről volt szó.
Siralmas látvány a Nagy Zsinagóga udvara, ahol ágyakat, matracokat, ágyneműt, párnákat gyűjtenek. Nyomorult emberek érkeznek egyre csomaggal a hátukon, szomorúan, beletörődéssel, lázadás, szinte csodálkozás nélkül. Már senki nem csodálkozik semmin. A hatóság elégedetlen: lelkesedés nélkül, lassan dolgoznak. Régi holmit hoznak. Figyelmeztettek, hogy ha holnapig nem teljesítjük az elvárásokat, a hadsereg végzi el a rekvirálást. Ráadásul ma reggel újabb kérés érkezett, ugyancsak ultimátum jellegű: 5000 öltöny, kalap, bakancs. Végül ugyancsak ma reggel közölték a Hitközséggel, hogy szerdától kezdve a ruhánk bal oldalán, fent, sárga vászonból készült „hatágú csillagot" kell viselnünk. Megmérgezve mentem haza. Több türelemre van szükség, mint amennyi nekem van, makacsabb elhatározásra, hogy az ember mindent elviseljen. Nekem kedvem volna hagyni az egészet, és azt mondani: lőjetek, öljetek meg, végezzetek velünk. Persze, nem ilyen kétségbeeséseknek és minden bizonnyal nem ilyen lemondásoknak köszönhetően maradtak fenn az idők során a zsidók.
Megpróbáltam otthon maradni és olvasni. Talán a dezertálás egy neme (gondoltam aggodalmasan), de végül is én amúgy sem lennék hasznukra, és nem látom be, miért kellene kitennem magam ennek a tortúrának.
Tovább olvastam Shakespeare szonettjeit.
1941. október 19., vasárnap
Ma délelőtt a Filharmónián voltam, Gieseking játszott (Schumann-hangverseny, Bach egyik brandenburgi koncertje, Beethoven IV. szimfóniája). Már hét elején megvettem a jegyet, sokat tétováztam, végül hirtelen eldöntöttem: lesz, ami lesz, én elmegyek! De azonnal furdalni kezdett a lelkiismeret. Önmagam előtt is szégyenkeztem. Lehetséges, hogy ilyen könnyű, frivol, minden skrupulusoktól mentes ember lennék, hogy ezekben a keserű napokban csak úgy elmegyek egy német koncertre! Bukovinában most, ebben a pillanatban zsidó családok százai lettek hontalanok. Zsidók ezrei vannak munkatáborokban, köztük Benu is! Minden nap, minden órában újabb rémségek, újabb megaláztatások szakadnak ránk, döntenek le – én pedig koncertre megyek! Elhatároztam, hogy visszaadom a jegyet. El voltam szánva arra, hogy semmi esetre sem megyek a koncertre. De a csendesebb felháborodás pillanataiban egy másik, alattomos hang szólalt meg bennem: Miért gyötörnénk magunkat? Miért köteleznénk magunk abszurd lemondásokra? Miért tiltanánk meg önmagunknak a még megmaradt apró örömöket? Idén tavasz óta, amióta elvették a rádiómat, nem hallgattam muzsikát. Egy hangverseny – hát még egy ilyen szép hangverseny – egy óra felejtés lenne, egy óra boldogság. Mennyi boldogságban lehet még részem? Tegnap estig, ma reggelig nem tudtam, végül elmegyek-e vagy sem. Elmentem.
Furcsa érzés volt belépni az Atheneum termébe, ahol annyi ideje nem jártam! Képtelen voltam legyőzni a félénkséget, szégyent, félelmet. Azt szerettem volna, hogy senki ne vegyen észre, én se lássak senkit. Kísértetnek éreztem magam, aki egy pillanatra visszatért a fényre. Micsoda kavalkádja a ruháknak, a fehér karoknak, a szőrméknek, az egyenruháknak. Számtalan szép fiatal lány. Néhány csodálatos asszony. Csaknem minden férfi jól öltözött, nyugodt, magabiztosságot, kényelmet sugároz. A felhajtható ülésen szerencsétlennek, kegyvesztettnek, csúfnak, öregnek, szomorúnak, lerongyolódottnak éreztem magam. Csak rajtam hagy nyomot a háború? Csak én élem át? Ez az egész tömeg nem érzi, nem látja, nem ismeri? A koncert élvezetének felét megrontották a rögeszmék, amelyekkel érkeztem, és amelyektől egy másodpercre sem bírtam szabadulni. Nem tudom, megismétlem-e még ezt a kalandot.
1941. október 23., csütörtök
Hátborzongatóak este 10 után az utcák. Sötétség, hideg, pusztaság, csípős novemberi szél. Nagy ritkán hallani egy villamos csengetését, egy autó suhanását, mintha egy másik várost, egy másik időt, másik világot szelnének át.
1941. november 12., szerda
A polgármesteri hivatal egyik rendelete megtiltja a zsidóknak, hogy bizonyos órák (10–12 között) kivételével a piacon vásároljanak, és büntetéseket helyez kilátásba azoknak az oltyánoknak, akik a tilalom ellenére mégis eladnának nekik valamit. Az ember napról napra azon csodálkozik, mit tudnak még ellenünk kitalálni. Gazdag képzelőerő szükséges ahhoz, hogy minduntalan valami újdonsággal álljanak elő. Egyébként a lakások kisajátítása, a deportálások és tömeggyilkosságok óta minden más groteszknek, gyermekesnek, ostobának tűnik. Még csak elkeserítőnek sem nevezném. Néha van valami sátáni az antiszemitizmusban, de most, hogy nem úszunk a vérben, egyszerű kis szarságok közt pancsolunk.
1944. szeptember 1., péntek
Tanácstalanság, rémület, kétségbeesés. Az orosz katonák nőket erőszakolnak meg (Dina Cocea mesélte tegnap). Katonák megállítják az autókat, kiszállítják a sofőrt és az utasokat, beülnek és elhajtanak. Üzleteket fosztanak ki. Ma délután vagy hárman betörtek a Zahariába, feltúrták a vaskasszát, és elvittek néhány órát. (Az óra a kedvenc játékszerük.)
Képtelen vagyok tragikusan felfogni minden incidenst meg balesetet. Valahogy természetesnek tűnik. Talán helyesnek is. Nem lenne igazságos, ha Románia olcsón megúszná. Végső soron ez a gazdag, érdektelen, frivol Bukarest provokáció egy elpusztított országból érkező hadsereg szemében.
jegyzetek
1 Mircea Eliade
2 Marietta Sadova, színésznő, rendezőnő
3 Haig Acterian, színházi ember, esztéta, Marietta Sadova férje
4 Virgil Montaureanu a Cultura Poporului kiadó vezetője
5 Az Alcalay kiadó igazgatója
6 Th. Solanolu (Ţuţubei) költő, a francia irodalom fordítója
7 Camil Petrescu, író, Tézisek és antitézisek c. irodalmi tanulmányait egybegyűjtő kötetéről van szó.
8 Lilly Popovici színésznő
9 Nina Mareş, Mircea Eliade első felesége
10 Geo Bogzát pornográfiával és az erkölcsök elleni merénylettel vádolták Poemul invectivă (Szitokvers) című kötete miatt.
11 N. Carandino színházi újságíró. Memoárkötetében (De la o zila alta – Egyik napról a másikra) feleleveníti Sebastiánnal való találkozásait. Barátságuk még a brăilai kamaszkor idejéből fakadt.
12 Minden közalkalmazott köteles volt a Nemzeti Újjászületés Frontjának egyenruháját viselni.
13 Constantin Petrovicescu tábornok, az első Ion Antonescu-kormány (1940. szeptember – 1941. január) belügyminisztere, akit a második Antonescu-kormány alatt Dumitru I. Popescu váltott fel.
14 Alexandru Rioşanu ezredes a Rendőrség főparancsnoka volt.
15 Mihail A. Antonescu, igazságügyminiszter volt
16 Mircea Cancicov, a gazdasági miniszter
17 Nicolae Mareş, a mezőgazdaság és a földbirtokok minisztere
18 Victor Dimitriuc, államtitkár-helyettes a gazdasági minisztérium Kőolajkitermelési és Bányászati osztályán
19 Alf Adania, író, fordító
Vallasek Júlia fordítása
Mihail Sebastian – A két világháború közötti időszak kivételesen ritka szellemi koncentráltságú korszaka a román kultúrának, s ezen belül Bukarestnek. Emil Cioran, Mircea Eliade, Constantin Noica, Eugen Ionescu, Camil Petrescu, Liviu Rebreanu, Nae Ionescu és mások írásaival vannak tele a lapok. Az „és mások" közt szerepel az a Iosef Hechter nevű fiatal ügyvéd (1907. október 8., Brăila – 1945. május 29., Bukarest), aki Mihail Sebastian néven vált ismert (de valahogy mindig a második vonalban tárgyalt) regényíróvá, színpadi szerzővé, műfordítóvá.
Sebastian szépirodalmi munkásságának zöme (gondoljunk pl. a Menedék című regényre vagy a Játék a boldogsággal, A névtelen csillag című színdarabokra) nem jobb és nem is rosszabb annál, amit ugyancsak a harmincas évek során közeli barátai, Mircea Eliade vagy Camil Petrescu publikáltak. Igazi vihart azonban nem ezek, hanem a két legszemélyesebb, legintimebb írása kavart (bár ez a vihar aligha tekinthető egyértelműen irodalmi recepciónak, hiszen a viták nem irodalmi-esztétikai érvek mentén zajlottak): az 1934-ben megjelent De două mii de ani... (Kétezer éve...) című, a romániai zsidóság kérdését tárgyaló, önéletrajzi elemekkel átszőtt regénye, és az 1935–1944 között írt, 1996-ban közreadott Naplója.
Az 1935–1944 közti évek eseményeit rögzítő Napló fél évszázaddal a szerző halála után jelent meg, mégis szenvedélyes vitát váltott ki a román közéletben, ráadásul nemcsak a nacionalista sajtó támadta élesen (ami várható volt), hanem az Academia Caţavencu is. A szenvedélyes vita voltaképpen érthető, ha arra gondolunk, hogyan jelennek meg a Napló lapjain a román szellemi élet talán mindmáig legfontosabbnak tartott figurái. Sebastian Naplója ugyanis a hétköznapok tükrében mutatja meg a román szellemi elit jelentős részének vasgárdista irányultságát és a második világháború idejének antiszemita intézkedéseit. Tehát egy sor olyan kérdést, amellyel a román társadalom a XX. század végéig nem szembesült. Ezen a ponton már rég nem Mihail Sebastianról és az ő zsidóságáról volt szó, hanem nagyfokú és hirtelen bekövetkező mítoszrombolásról, amely a kilencvenes évek román értelmiségi elitjét arra kényszerítette, hogy szembenézzen mesterként tisztelt elődei múltjával.
Más kérdés, hogy Sebastian a Naplót nem a leleplezés szándékával írta, könnyen lehet, hogy egyes diszkreditáló részletek közlésébe nem is egyezett volna bele. Nem kizárt, hogy időnként éppen a baráti közelség torzít a perspektíván.
A jelen válogatás azonban nem annyira a korról és embereiről, hanem egy városról szól. Bukarestről, ahonnan Sebastian eleinte elmenekül, ha írni akar, de amely színházaival, szerkesztőségeivel, lokáljaival nem puszta háttere annak, ami a naplóíróval történik, hanem öntörvényű világ. (V. J.)
Látó Szépirodalmi Folyóirat