[Látó, 2008. július]

Mindannyian ott ülnek az asztal körül, s figyelmesen nézik Álvarót, aki észrevéveminket, int a kezével.

– Gazfickók, cemendék, kurvapecérek – rikoltja Henrik, aki változatlanul a füzetébe jegyzetelő-jegyezgető Lovecraft vállán ül. –Már vártunk titeket, világ árvái!
– Na, végre megjöttek az elveszettek! – ujjong Cross.
– A kinnrekedtek – mered ránk Lovecraft is. – Már azt hittük, elrabolták magukat.
Elképzelni nem tudtuk, hová tűnhettek.

– A kisasszonyt külön üdvözöljük – emelkedik fel Search, és gálánsan kezet csókol az elpiruló Mirandolinának. – A báró úrnak – néz Tejvére – külön is gratulálok. Hol találta ezt a gyönyörű lányt, és eddig hol rejtegették, hiszen ahogy hallottuk, ő is a repülőn jött veletek?
– De titokban – nevet Borges, s hálásan néz Tehurára, aki eléje teszi a sonkás omlettet. – A köz érdeke azt kívánta, hogy a kisasszony ittléte, egészen ma reggelig maradjon titokban. És egy kávét is kérnék és valami szíverősítőt. Nagyon eláztam az esőben…

Álvaro tölt neki egy pohár whiskyt, és kérdőn néz ránk, Mirandolina is, a báró is, én is kérek. A poharakban fenyegetően csillan meg az aranysárga ital.
– És a szomszédok – nézek szét felemelve poharam. – Titi és Pomare? Még nem jöttek át?
– Még nem – válaszol Noah. – Nem is sejtem, mi lehet velük. Őket is kimeríthette a tegnapi nap.
– Valaki kér még valamit? – néz szét Tehura. – Ahogy Borges úr befejezi a reggelit, rögtön kezdődik a felolvasás.
Álvaro elveszi a whiskys üveget, mindenkinek tölt.
– A kisasszony egészségére – emeli poharát. – Isten hozta, körünkbe…

– A színházunkra – érinti poharát Soares is, a Mirandolina pohárkájához. – Mert ti még nem is tudjátok, hogy a kisasszony megszervezi a színtársulatot, magunk írjuk szövegeinket, és magunk is játsszuk el…
– Ki kezdi? – kérdezem kíváncsian. – Mert sajnos nekem még időm sem volt megírni…
– Én is csak most értesültem róla – jegyzi meg Cross. – S egy ilyen vershez idő kell.
– Én is még csak ezután írom meg – fogadkozik Soares. – A magam modorában természetesen.
– Álvaro, Alex és a báró úr már készen vannak – mondja Lovecraft. – És én is írtam valamit, de csak estére véglegesítem a szöveget! Vicente barátunk még nem nyilatkozott.

– Csak estére leszek meg én is – suttogja Guedes titokzatosan. – Majd Lovecraft, Cross és Soares urak után olvasom fel a szövegemet, s a sort nyilván a házigazda zárja, ha addig elkészül, és a doktor úr – néz kíváncsian Morára –, ha tényleg ír valamit…
– Valamit igen, de nem verset – nevet António. – Mert verset még soha nem írtam.
– Éppen ideje lenne próbálkoznia – mosolyog Lovecraft is. – Elképzelni se tudnám, milyen verset írna a doktor úr.
– Fel Belgrádra! – harsogja elszántan Henrik, és a Vicentét áhítatosan bámuló Pauline vállára száll át. – Ausztriának szüksége van ránk…
– Ez a papagáj okosabb, mint hittem – mered rá Borges, befejezve az evést, és maga elé húzva kinyit egy dobozos sört. Mohón iszik. – Kitől tanulhatta ezeket?
– Ez például valami idézet volt – töpreng Soares. – De honnan? Kitől? Hirtelen nem ugrik be…
– A Svejkből – mondjuk szinte egyszerre Borgesszel, és nevetünk.
– Ki ismerhette a környezetében, a derék katonáról szóló szatírát?! – néz ránk döbbenten Cross. – Ez egy sokat próbált, világot járt, művelt papagáj, kár lett volna a pincében hagyni, megőrült volna a magánytól…

– Akkor kezdheted – kortyol söréből Borges, és figyelmesen néz Álvaróra. – Az én versemet olvastátok már, nem?
– Igen – bólint Lovecraft. – De úgy egyeztünk, csak a végén mondjuk el a véleményünket, amikor mindenkinek elhangzik a szövege, tehát este, a szellemidézés előtt Borges urat hallgattuk…

Borges feláll, meghajol és elkezdi:

A MÁGUS ŐS
Jorge Luis Borges verse Ricardo Reis Fekete füzetébe

1.
Az Alkimista kétely éjjelében,
ismerte meg az árulást s a kéjt.
Tudta, várja, azt nem, hogy hol az éden?
Míg a téboly vak dalnoka zenélt,
ő a Hradzsin homályos folyosóin
kerengett nyughatatlan, várva a jelt,
egyre fel az eksztázis stációin
döbbent rá, hogy az ideje betelt,
és még annyi mindent nem ismert meg,
nem látta éjjel Bizáncot, Granadát,
az új világot, Alexandriát,
az űrt, ahol bolyonganak a lelkek.
Varázstükrében víz alatti várost
látott. Sodorták a látomások.

2.
És tudta, el kell érjen Vinetába,
hol választ remélhet kérdéseire.
Nincs mért maradni. A gyanakvó, kába
Rudolf császár is meglesz nélküle.
Tereket látott a tenger alatt
Danzigban, a kikötőben várta
hajóját. Végleg magára maradt,
tudta, nem érhet véget még a vágta.
Nem érdekelte az arany. A világ
értelmetlen lett. Indult a gálya.
Várta Vineta örök éjszakája,
ismeretlen, víz alatti csodák.
Varázstükrét rokonának küldte,
alászállott a fénylő víztükörbe.

3.
De varázstükre itt maradt nekünk.
És ellobbantak az évszázadok.
A bűnt gyűlölte, frivol látszatok
el nem bűvölték. Csak az életünk
mutatta, nem a hazugságokat,
antracit síkján villant múlt s jövő,
öngyilkosjelölt, boldog szerető,
felmutatta az árulásokat,
kardot, melyet a norvég és a dán
forgatott, és átjárta Hamletet,
hajnali folyót, rózsakerteket,
a bölcset, ki az Idő hajnalán
vakon is a végtelenbe nézett,
árnya őrzi, százharmincegy idézet.

– És most Álvaro úr következik – sóhajt gondterhelten Lovecraft. Álvaro ránk néz, felemelkedik, és sétálva a szobában kezdi mondani a szövegét.

A KIRÁLY KERESÉSE
Álvaro de Campos verse Reis Fekete füzetébe

Sokszor képzelegtem arról, hogy elsüllyed Lisszabon is,
az egyre szürkébbé váló fehér város,
ahol tehetetlen, béna, lábatlan koldusok nyújtogatják kezük,
de egyre kevesebb az alamizsna, és vak hegedűsök játszanak a tereken,
szélben a szélnek, de a hegedűszót elnyomja a vonatok,
gépkocsik, villamosok, teherautók dübörgése,
a zaj, amit nem hallhatott az alkimista, s ami önmagában cáfolja azt,
hogy mindaz, ami egyszer már volt, örökké ismétlődik,
mert akkor nem voltak vonatok, repülők, autók, gőzhajók, villamosok,
a csapodár szél önmagának játszott a sikátorokban,
s őt az alkímia fenséges misztériuma nyűgözte le,
Mercurius, a Fiú legyőzi a halált,
mert ő maga is a halálban született!
Ezért azonosítja Fludd a követ a Megváltóval.
Krisztus a lelki Kő, mely betölti a mindenséget,
ezért vagyunk mindannyian részesei a Kőnek.
Ezért vagyunk mindannyian eleven Kövek,
örökké keresve az egyetemes nagy Követ, melyről leváltunk,
mi, a mindenség porszemei, a vándorok.
De én, gondolta, hagyva az aranycsinálás lobogó misztériumát –
hiába öli meg a vándor az oroszlánt,
elvéve vörös vérét és fehér csontjait,
semmire nem jut vele – úgyis eljutok a városba,
mely betölti képzeletem, vár rám Vineta,
a víz alá süllyedt város, ahol, a tenger fenekén sínylődik
szabadulására várva, a királyi szubsztancia,
és ébren is, álmomban is hallom könyörgését.
Ki szabadít meg engem a vizek örökös éjjeléből?
Ki hoz fel a szárazföldre engem?!
Sokan hallják a kiáltást, de ki merészkedik rajtam kívül,
víz alá merülve indulni a Király keresésére,
ki merné magát tengerbe vetni,
ki segítene másokon, saját élete kockáztatásával?!
Én, a névtelen, az egyetemes Kő része, indulok.
Egyetlen vagyonom hagyom rátok, utódaimra,
az Egyiptomból származó fekete tükört.
És véle az erőt, mely megsegít – ha élni tudtok vele,
de könyörtelenül semmisít meg, ha hatalmával visszaéltek.

Álvaro meghajol, leül, és megiszik egymás után két pohár vizet. A többiek, mintha csak most ocsúdnának fel, tapsolni kezdenek, Noah hozzá simul, láthatóan büszke rá, de Mirandolina is gratulál.

– Ismerem a verseit, kedves Campos. Tudja, én egy vándortársulattal jártam a vidéket, de néha Lisszabonban munkások között is felléptem, és sokszor mondtam, nagy sikerrel, a maga lázongó, a szó igaz értelmében szabad verseit is, amelyekben, legalábbis én úgy éreztem, benne lüktet a század, a maga technikai csodáival és újdonságaival, de minden bornírtságával és vandalizmusával együtt, különösen érzékenyen reagált mindig a szegények szenvedéseire, és ezt érezték meg a legprimitívebb hallgatóim is, és állandóan maga után érdeklődtek, hogy hol él, mit csinál? És örökké azt javasolták, egyszer hozzam el magát is a munkások közé, maga hajómérnök, nem idegen magától a munka világa!

– Hát persze hogy nem idegen – nevet Borges, és gratulál Camposnak. – Ha mindenki legalább ennyire komolyan vette a feladatot, már érdemes volt elkezdeni. Végül is már T. S. Eliot is megmondotta, hogy minden vers alkalmi vers, egy bölcs latin mondás szerint pedig alkalom szüli a tolvajt…A mi esetünkben ez úgy módosul, hogy a verset! Következzen hát Alex barátunk, akinek remek fotográfiái mellett arra is volt energiája, hogy fölvegye a kesztyűt, és megírja a maga vízióját az alkimista misztériumról.

Search feláll, meghajol és rendkívül érzékletesen, sok iróniával adja elő kétrészes költeményét. Közben néha szüneteket tart, amelyek, jövünk rá, soha nem indokolatlanok, csak aláhúzzák ama Nagy Kérdést, amelyet a kérdések sora alkot.

A SÖTÉT TORONY
Alexander Search verse Ricardo Reis Fekete füzetébe

Az álmodó sötét toronyban fekszik,
Láncra vert foglyok között egyedül.
Kijuthat-e a napvilágra estig?
Vagy lelke örök sötétségbe merül?

Az álmodó kijuthat-e a fényre?
Vagy a foglyokkal együtt lenn marad,
A mélyben, ahol fortyog a salak,
Ül láncra verve, halálra ítélve?

És hol a torony? A tenger fenekén?
Alászállok és megkeresem én.
És kivégzem a halálraítéltet.

Kiszabadul az álmodó király.
És trónjára ül az isteni pár.
Nem lehet vége a keresésnek.

INVERZ
Nem lehet vége a keresésnek.
És trónjára ül az Isteni pár.
Kiszabadul az álmodó király,

És kivégzem a halálraítéltet.
Alászállok és megkeresem én.
És hol a torony? A tenger fenekén?

Ül láncra verve, halálra ítélve?
A mélyben, ahol fortyog a salak?
Vagy a foglyokkal együtt ott marad?
Az álmodó kijuthat-e a fényre?

Vagy lelke örök sötétségbe merül?
Kijuthat-e a napvilágra estig?
Láncra vert foglyok között egyedül,
Az álmodó sötét toronyban fekszik.

– Bravó – kiabál a papagáj, s váratlanul Search vállára száll. – De hol maradtak a hollók? – kérdezi rejtelmesen, s szárnyai közé dugva fejét elszundikál.
Lovecraft is, Borges is gratulál a fülig vörösödő Searchnek.
– Az ő verseit ismerte a kisasszony? – kérdezi érdeklődve Álvaro,Mirandolina felé fordulva.
– Sajnos, mindeddig nem olvastam – pirul el Mirandolina. – De pótolni fogom ezt a hiányosságomat, ígérem.

– Egyébként ő angolul ír, ezoterikus verseket – mondom. – Nem valószínű, hogy ezeket munkás-összejöveteleken kellene mondani, de egyetemisták között sikert érhetne el vele, kisasszony, ez egészen bizonyos. Az induló, ifjú portugál tehetségek szeretik a kihívásokat, vonzódnak az ezoterikus tudományokhoz, a misztériumokhoz, úgy általában a misztikához, uralg az okkult tanok divatja, márpedig Alex minden verse enigmatikus rejtély…

– És most Tejve bárója következik – áll fel Álvaro, mint egy konferanszié, és meghajol. – Tudnotok kell, hogy a sztoikus gondolkodó első versét halljátok, idáig ezzel a műfajjal nem is kísérletezett, és saját bevallása szerint nem is gondolta soha, hogy valaha is verset fog írni…

–Már ezért is érdemes volt vállalnia a meghívást – jegyzem meg –, és Tahitibe jönnie!…
– Hajrá, Luzitánia! – rikácsolja Henrik, fölriadva. – Sebestyén király visszajön, és megint vígan dudál a portugál.
Tejve föláll, magas, hórihorgas alakja a társaság fölé magasodik, de legnagyobb döbbenetemre, a hallgatag báró egyáltalán nem elfogódott, sőt! Szinte színészi adottságokat mutatva adja elő bizarr tankölteményét, időnként annyira ironikusan, sőt önironikusan, hogy többen nevetnek, és önfeledten közbetapsolnak.

Jó szeme lehet ennek a lánynak, pillantok kíváncsian a figyelő Mirandolinára, hogy már első találkozásuk után észrevette a bárónk színészi adottságait.

A VIGASZTALÁS
Tejve tizennegyedik bárójának verse Reis Fekete füzetébe

Gyerek voltam. Az erkélyről nézelődtem önfeledten,
Színes pillangót bámultam. Virágról virágra szökken.

És a napfény lángra gyullad szivárványszín szárnyfedőjén.
Magával ragadott engem, életre kelt a lepke-én.

Szálldostam térben, időben. Kleopátra udvarába
Is betértem kíváncsian. Komarios tanítása

Megigézett, hiszen hogyan száll a magas alacsonyhoz?
Hogyan növeszti fel magát az alacsony a magashoz?

Hogyan szállanak az áldott vizek alá az égboltról?
Hogyan szereznek tudomást bilincsbe vert halottakról?

Akik gyötrődnek szüntelen, lenn a mélyben, a sötétben,
Az Árnyak Birodalmában, Hadész setét belsejében?

És így szólott a királynő: feléleszti a testeket!
Lezúduló vizek árja ébreszt alélt szellemeket.

Lassanként kialakulnak, színt is öltenek magukra,
Mint tavasszal a virágok, kivirulnak virradatra.

S tudtam is a feladatom. Rudolf császár udvarából
Távoznom kell. Dolgom betelt. Kiszakadok a világból.

Alámerülök a vízbe, megkeresem az ős várost.
Látomásban keressetek, jelenéseiben Jánost.

De ha hívtok, fölbukkanok tenger mélyéből a fényre.
Rózsa leszek, mirákulum, Krisztus elcseppenő vére.

Mert az arany sivár ábránd. Nincs sehol a bölcsek köve.
A békéjét mindenkinek magában kell keresnie.

Ezt üzenem Vinetából. Fölöttem a tenger árja.
A víz eloltja a tüzet. A dolgok szimmetriája

Vigasztalhat, hiszen a tűz felfőzheti a vizeket,
Párologva szünet nélkül táplálván a fellegeket,

Melyből megint aláhullnak. Örök körforgás az élet.
Azt üzenem Vinetából: higgyetek, mert van ítélet.

– Kedves Tejve – áll fel meghatottan Borges –, ön megint elképesztett bennünket. Lídia is meghatottan gratulál, Bernardo Soares pedig lelkesen fogadkozik, hogy lehetséges, ő is megpróbálkozik a verssel.

– Hajrá, Luzitánia! – rikácsol Henrik, s megint visszatelepszik a leplezetlen áhítattal Tejvét bámuló Pauline vállára.
– Köszönöm a verset – mondja a lány, és elpirul. – Úgy érzem, hogy direkt nekünk írta a báró úr, Vicentének és nekem. Köszönöm! És mielőtt a meglepett
Tejve megakadályozhatná, felugrik, letérdel eléje, és megcsókolja a kezét, Henrik pedig méltatlankodva száll vissza Lovecraft vállára.

– Ez hiányzott magának, báró úr – mosolyog elismerően Álvaro. – A siker. Ami nemcsak azt jelenti, hogy valakiknek tetszik, amit felolvas és tapsolnak, hanem főként azt, hogy lemérheti, miként hatnak a gondolatai a hallgatóságára!
– De hát soha nem is szerepelt közönség előtt – magyarázza Mirandolina. – Fogalma sem volt, hogy milyen az, amikor mások is hallják a szöveget, amelyet magányos óráiban fogalmazott meg. Nem tudta lemérni szavai, üzenetei súlyát.

– Az én írásaim, az évek óta készülő mű részletei nem is olyan jellegűek voltak, amelyekből közönség előtt kellett volna felolvasni. A szervezett munkások, fi lozófiai műveltség híján, valószínűleg nem is értettek volna semmit az egészből, az egyetemista ifjúság pedig, minden jel szerint csak a nihil szirénhangjait, az anarchista üzenetét hallotta volna ki mondataimból, noha semmi sem áll távolabb tőlem, mint a nihilizmus vagy az anarchia! Én senkinek sem szerettem volna lázadásához vagy kompromisszumaihoz argumentumokat prezentálni. Mi sem állott távolabb tőlem, mint pillanatnyilag még nem is létező olvasóim befolyásolása, noha nem vagyok naiv, sejtettem, egyszer elkészül a mű, befejezem, s annak rendje és módja szerint könyv lesz belőle, s akkor már nem ellenőrizhetem tovább, elindul a saját útján, s mindenki azt olvas ki belőle, amit éppen akar. Ezért törekedtem világos, célratörő és pontos fogalmazásra, s részesítettem kitüntetett figyelemben a racionalista, logikus okfejtéseket. Alkatilag is irtózom a homálytól, a dagályosságtól, a populizmustól…

–Még rosszabb perceiben, mélabús hangulatban sem kacérkodott a gondolattal – kérdezi Borges –, hogy az egész világrend elhibázott, hogy sem a konzervativizmus, sem a liberalizmus, sem a köztársaság, sem a monarchia, sem a fasizmus, sem a kommunizmus nem megoldás, hogy valami más kellene?!

– Erre a kérdésre maga a könyv nyújthat feleletet, már ha egyáltalán létezhet mindenki számára elfogadható válasz! – válaszol Tejve, s felemelkedik, karját nyújtva Mirandolinának. – Elnézésüket kérve, mi most visszavonulnánk pihenni, én ugyanis az éjszaka írtam és álmos vagyok. Neki is pihennie kell, este nagy feladatok várnak rá.
– Akik írni akarnak, szintén követhetik a báró úr példáját – emelkedik fel Lovecraft is.
Soares, Cross, Guedes és én is követjük, s kis tépelődés után Mora is.
– Zavarlak, ha én is felmegyek? – kérdezi Lídia.
– Ezt nem kérdezheted komolyan…

Nevetve karol belém, a lépcsőről visszafordulva látom, hogy Álvaro sakktáblát szed elő, és kihívóan kérdezi: – Ki mer kiállni velem? – A választ már nem hallom, ha megfelelő ellenfélre akadt, úgyis megtudjuk a részleteket, gondolom.

A félhomályos szobában összeölelkezve, hosszan nézzük a zápor verte, szél korbácsolta tengert, majd odamegyek íróasztalomhoz, forgatom verseim, leveleim kéziratait, a lapok pörögnek a ventilátor kavarta huzatban, úgy nézem ezeket a verseket, mintha nem is én írtam volna néhány nappal azelőtt, mintha hónapok, évek teltek volna el a tibeti barlang vagy a perui farsang írása óta… Az alkimista, akiről írnom kellene, ott ül a tűz mellett, térdén a puskája, és nézi a körülöttünk baljósan ólálkodó farkasok szürke, ugrásra kész árnyait... Néhány papírlap zizegve hull a földre, Lídia elfordítja a ventilátort, összeszedi a lapokat, visszahozza és hanyatt fekszik az ágyon. Ki tudja, mire gondol? Az alkimista fölemeli puskáját és tüzel. Én is követem a példáját, két farkas vérben fetrengve összerogy, a többiek morogva kezdik marcangolni a tetemeket. – Hátha ez átmenetileg megint darab időre visszafogja őket – motyog a férfi, s gondosan tölti újra puskáját, de készenlétbe helyezi pisztolyait is. Fölöttünk ott világol a talányos holdtányér, szűrt fényében foszforeszkálnak a tőlünk tizenkét-tizenöt lépésre várakozó farkasok bundái. Hányan lehetnek, heten-nyolcan-tízen? Ha egyszerre rohannának meg, semmi esélyünk sem lenne, de egy ideig még távol tartja őket a tűz, melyre újabb ágakat dobok. Fa legalább van, azzal is nem kell takarékoskodni.

Írni kezdek, a látomást vagy álmot írom meg, találkozásunkat a téren, menekülésünket a pincében és földalatti folyosókon át, a lovaglást a mezőkön, az ördögszekerek csikorgó zörgését, a mérhetetlen erdőségeket, a patak csobogását, a tűz lángjait s a farkasok minket követő tekintetét. Hajnalodik. A holdtányér még nem tűnik el, de elveszíti telt ragyogását, s vékony narancssárga csík jelzi a fák koronája fölött, hogy hamarosan fölkel a nap. A farkasok újra mozgolódni kezdenek, újra lövünk, kettő ismét összerogy, következik a már ismert színjáték, a marakodás, halljuk a morgásokat, a fogak csattogását. Egy magányos ordas nem merészkedik a többiekhez, oldalt állva, merev nyakkal, föltartott fejjel üvölt. Az alkimista újratölti puskáját és lelövi. – Még idecsalja a többieket! – morogja. Én is lelövök még egyet, gyorsan töltöm újra a fegyvert. A férfi már a pisztolyait is kilövi, a megmaradt farkasok társaik még meleg tetemével vannak elfoglalva, marcangolják a húst, habzsolják a vért, talán észre sem veszik, hogy lóra pattanva távolodunk, mindenesetre egyelőre nem követnek. Kihalt vidéken járunk, a patakmeder egyre meredekebb, pedig valami azt súgja, jó lenne leereszkedni a patakhoz, inni a kristálytiszta vizéből és átléptetni a túlsó partra, bár sejteni sem lehet, hogy ott mi várna ránk.
Magas hegyeket látok a felkelő nap fényében, kékes-fehéres ködben imbolyognak a csúcsok. Lakatlan, kihalt vidéken járunk, szóvá is teszem, hogy napok óta nem láttuk sehol az élet legapróbb nyomát sem, mióta menekülünk, nem találkoztunk emberrel, igaz, szándékosan kerültük el az utakat, s az utak mentén a ködben megbúvó falvakat. –Még pontosan az hiányozna, hogy haramiákkal találkozzunk, suttogja a férfi, és visszafordul, hosszú csövű messzelátójával nézegeti, követnek-e a farkasok, de nem látja őket. – A puskalövések viszont olyanokat is idecsalhatnak, akiknél, tudjad, még a farkasok is jobbak, ha megjelennek, meglátod, visszasírnánk még az ordasokat! –mondja, de ennek ellenére nem megyünk be a biztonságot nyújtó fák közé, az erdőbe, ott maradunk a patakparton. Fölöttünk nagyobb madarak, talán héják vagy szirti sasok kóvályognak, árnyékuk makacsul elkísér. Követnek. – Talán zsákmányt sejtenek bennünk ezek is. Hamarosan elérjük a fogadót, s ott majd megpihenünk, és eszünk is – biztat a férfi, felém nyújtva pálinkás butykosát. – A fogadósnét ismerem, megbízható, nem árul el, de jó lenne hétig odaérni. Talán két-három napot is alszunk, nagyon kimerültem. S Krakkóig még több napos út vár ránk, de ezt a kényszerpihenőt nem lehet kihagyni, a lovaknak is pihenésre van szükségük.Mohón iszom, az erős ital átjár, kimelegít, érzem, hogy vörösödik el az arcom, s ég a fülem. Igen – mondom. – S egy forró fürdő is jót tenne. – Lesz minden, ne aggódj! – veszi vissza a butykost, és ő is iszik. – Johnék még ott vannak? – kérdezi érdeklődve. – Mit tudsz erről? Miben egyeztetek meg? – Hogy ott találkozunk – mondom, aztán megint szótlanul lovagolunk tovább, a nap sugárzó fényében feltűnik a táj szokatlan, barbár szépsége. A hegy ormok a felszakadó ködben olybá tűnnek, mintha pipálnának, s elmaradnak a fölöttünk állhatatosan repülő fekete madarak is, ami arra utal, hogy immár közel lehet a társam által emlegetett fogadó.

A papírokon sokasodnak a sorok, most már csak a formát kellene eldöntenem, gondolom, a hegyi táj távolodik, meghallom Lídia egyenletes szuszogását. Elaludt, észlelem, s ott ülök megint íróasztalomnál, a ventilátor monoton zúgásában is érzékelem, hogy valami történik, elfordulok, észlelem, hogy a varázstükör ismét felfelvillan, mintha jeleket sugározna.

Óvatosan emelkedek fel, lábujjhegyen megyek közelebb, föléje hajolok, s észreveszem az előbbi tájat s a két lovast. Az egyik én vagyok, a másik a titokzatos alkimista, s ahogy közelről figyelem az arcát, megdöbbenek, annyira hasonlít Lovecrafthoz. Igen, ilyen lehetett a törékeny öreg amerikai író fiatalkorában, amikor még bizakodó volt, hitt törekvéseiben…Tejve Borgest idéző szavai visszhangoznak bennem, az örök visszatérésről, talán a névtelen, Vinetát kereső alkimista reinkarnációja lenne Lovecraft?

A tükör kihuny, a sima fekete felületen saját arcom homályos körvonalait látom derengeni, visszamegyek íróasztalomhoz, s tovább írok, de az anyag ellenáll, sehogyan sem akar verssé formálódni, szonettet Borges és Search után nem akarok írni, szabad verset sem, s valami prózaversszerű, indázó mondatokkal operáló, homályos utalásokkal teli, misztikus prózavers mellett döntök.

Amikor felírom a címet: Tud! Merj! Akarj! Hallgass!, elképzelem a többiek megdöbbent arcát és Borges, Tejve, Mirandolina és Lídia egymást kereső tekintetét, amint arcukon a beavatottak mosolyával figyelnek. De aztán váratlanul – mintha valaki változatlanul állana a hátam mögött és figyelne – mégiscsak egy szaggatott, félig rímes, leginkább drámai monológokra hajazó formát választok, s úgy írom, javítás nélkül a sort sor alá, mintha diktálná a hátam mögött álló ismeretlen.

TUDJ! MERJ! AKARJ! HALLGASS!
Ricardo Reis álma tahiti Fekete füzetébe

Holdfényben várt rám Prága főterén.
Fekete köpeny. Fekete csuklya.
Innen minden út végtelenbe fut.
Körülöttünk a semmi árnyai
kavarogtak. Már vártalak! – súgta.
Távol éjjeli őrjáratok vasalt
csizmái szabdalták a múló időt.
Műhelyébe mentünk… A kemence
ajtaján láttam át egy más világba.
Tudj! Merj! Akarj! Hallgass! – volt a jelszó.
Lóhalálában futottunk poroszlók
elől. John Deeről kérdezett. Szidta
Kelleyt. Vágott fülű, ripők sarlatán!
Barlangjáratokban menekültünk,
mintha egy állat rángó belsejében.
Az a lovaglás néptelen mezőn,
hol csikorogtak az ördögszekerek,
sűrű erdőkben, patakparton.
Farkasok eszelős vonítása.
És az út, mely a végtelenbe visz.
Fölöttünk már ott kéklett a Tátra.
Mennie kell Krakkóba! Bármi is
történik, már nem fordulhat vissza,
várja Danzigban a bérelt hajó,
mert el kell jutnia Vinetába.
Nem késlekedhet. A Király várja.
Sikerülnie kell a processzusnak…
Most az övé lesz a bölcsek köve.
A mindent tudás és az örök élet.
Végig ott voltam. Zord tengerészek
keresztet vetve mutatták a helyet:
Itt van a város, lenn a mélyben,
hallani néha harangok szavát.
Igen, mélységben harangoz Vineta!…
Keresztet vetve nézték a férfit,
ki rám hagyta tükrét, fóliánsait,
levetkőzött és ahogy anyja szülte,
mezítlen merült a habokba el.
A varázstükör még villant egyet.
Lemerült ő és én visszajöttem.
Ma is úgy érzem, ő halt meg helyettem,
ha meghalt? Lehet, várta a király
a szabadítót? És trónra ült a pár?
Tekintetét nem tudom feledni.
Tükréből követ. A vizek alól.
Kérdez csak, kérdez. Nektek sikerült?

Lídia megmozdul, álmos hangon hív, befejezem az írást, ledőlök melléje, rám fonja magát, motyog még valamit álmában, de nem értem, mert azonnal elalszom. Egy hatalmas, beláthatatlan tenger partján állok, egyedül. Szél fúj, csattogtatja hosszú fekete köpenyem, nyakamba lógnak az ónszínű fellegek, a láthatáron már csak apró fekete pont a hajó, amelyről egy-másfél órája szállhattam le, búcsút vé38 ve a babonás tengerészektől, akik, miután rezzenéstelen arccal néztem végig ruháit levető és rendben elém rakó, iszákját, fóliánsaival, elixírjeivel, kenőcsökkel teli tégelyeivel és a titokzatos fekete varázstükörrel rám bízó alkimistától, csodálattal vegyes irtózattal bámultak rám… Addig, barátom tervéről értesülve, még tettek néhány bornírt, szarkasztikus és trágár megjegyzést, de miután az elszánt férfi eltűnt a vizek mélyén, döbbenten elhallgattak. Én sem erőltettem a beszélgetést, egyre azt a helyet láttam, ahol az alkimista a tengerbe merült, végrehajtva tervét, s ahol, legalábbis az öreg kapitány szerint Vineta, az elsüllyedt város rejtőzhet a mélyben. – Hiszen – mondotta az öregember, és keresztet vetett – tiszta időben látszanak a templom tornyai is a víz alatt, s hallatszanak a vinetai templomok harangjai is! Ezek szerint – iszik egy korty rumot az öregember, s elénk tolja a flaskát – még élnek a lentiek, a lent rekedtek, s rendes keresztény emberekhez méltóan templomba is eljárnak, hát különben, ha nem így lenne, miért harangoznának? Hogy ez miképpen lehetséges, ne tőlem kérdezzék! – meredt ránk, hályogos kék szeme megrebbent, és újra keresztet vetett. – Voltak már maga előtt is – mered az alkimistára – kalandvágyó ifjak, akik lemerültek, hogy felkeressék a víz alatti várost, abban a reményben, hogy kincseket találnak, de ezek soha többé nem kerültek elő, mindörökre a tenger mélyébe vesztek…

Az alkimista mosolygott, és amikor a kapitány kiment, megsúgta, hogy csomagjában, amit ruháival együtt rám hagy, a fóliánsok és könyvek, elixíres tégelyek és kenőcsös dobozok mellett – egyébként mindegyikhez mellékelve van a használati utasítás és az előállításához szükséges tudnivalók –, rám bízza legféltettebb kincsét, a fekete varázstükört is. Nem fejthette ki pontosan, miről is van szó, mert visszatért a kapitány, és pipájával a foga között, komoran közölte: – Készülhet, mert hamarosan elérjük azt a helyet…

A hajón nem is nyitottam ki az iszákot, s a kikötőben sem. Leszállva a hajóról, betértem egy matrózkocsmába, ittam és ettem, majd kisétáltam a partra, hogy még láthassam a horgonyt azonnal fölszedő hajót, amely már csak egy pirinyó pontszem volt a horizonton. Hol látszott, hol nem látszott. Sóhajtva tértem viszsza a kikötőbe és egy fogadóban szobát béreltem... Amikor végre egyedül maradtam, bezártam az ajtót, és kiraktam az asztalra az örökséget, könyvek, fóliánsok, alkimisták iratai, tégelyek, egy zacskó arany, hogy elutazhassak John Deehez, Angliába, üvegcsék és igen, a titokzatos fekete tükör. Antracit tükre vakon meredt rám, dúlt arcom láttam tükröződni benne, s hirtelen megmagyarázhatatlan módon tűnt fel az alkimista boldog, mosolygó arca. Egy tenger alatti templomban térdelt a Madonna előtt és imádkozott.

– Ébredjetek! – hallom az Álvaro hangját, és hirtelen riadok fel. – Este van már, meddig akartok aludni?
– Ránk fért már, nem? – morog durcásan Lídia. – Napok óta nem aludtunk rendesen.
Már támolyogtunk a fáradtságtól. Lehet – néz elmosolyodva Álvaróra –, ezért is beszéltünk össze annyi csacsiságot?!
– Már mindenki megebédelt, hamarosan kezdődnek a felolvasások. Gyertek, ne várakoztassátok az író urakat.
– Megyünk – szállok ki az ágyból, s indulok a fürdőbe. Lídia is követ. Álvaro még utánam szól:
– S a versed? Megírtad a versed?
Bólintok és eltűnünk a fürdőszobában.

Zuhanyozunk, a hideg víz kissé felfrissít, visszamegyünk a szobába, Lídia fehér ruhát ölt, én maradok a rövidnadrágban, s egy laza fehér inget választok. Elveszem az asztalról a füzetet, ingzsebembe rejtem a tükört, amelyre még ma éjszaka nagy feladatok várnak, és megindulunk lefele.
– Teknősbéka-levest főztünk – jelenti büszkén Noah, és tálal.
Az asztal körül mindannyian ott ülnek, hallgatagon merednek egymásra, Henrik Lovecraft vállán gubbaszt, és meglátva minket, vidáman rikácsolni kezd.
– Hétalvók! – kiabálja, s átröppen a sápadt Pauline vállára. Miután ettünk, Álvaro tölt egy-egy pohár fehérbort is, de én először inkább vizet iszom.
– Ki kezdi? – kérdezi Borges.
– Én – mondom, kortyolva boromból. – Ha már rám vártatok, ennyivel kárpótollak benneteket. Felállok és a szobában körözve adom elő a versem. Döbbenten hallgatnak.

– A doktor úr speciális mélylélektani eset – jegyzi meg szarkasztikusan Borges, és rám kacsint. – Úgy, olyan érzékletesen írja le az egészet, mintha átélte volna.
– Lehet, hogy át is élte – kel védelmemre talányosan Lídia.
– Semmit nem lehet kizárni – jegyzi meg Mirandolina is. – Még azt sem, hogy Reis doktor úr egy másik életében alkimista volt Prágában, és társával együtt menekült…
Odajön, megpuszil és elkéri a kéziratot.

– Az itteni versei mások, drága doktor úr, mint az általam ismert ódái…
– A sziget bűvös hatása – nevet Álvaro –, de arról volt szó, hogy a pályamunkák elhangzása után jön a kiértékelő. Ki következik?
– Lovecraft úr – néz az amerikaira Borges. – Majd Soares, Cross és Guedes urak, és Mora doktor zárja a sort.
Henrik, amikor meghallja a Lovecraft nevét, visszarepül az öreg amerikai vállára, és figyelmesen néz körbe, mintha keresne valakit.
– Bocsássanak meg, de én nem vagyok olyan jó színész, mint a barátaim, s ülve is maradok, fájnak a lábaim a tegnapi nagy meneteléstől, nem is érzem a legjobban magam. Tagoltan, érzékletesen olvassa versét.

A BÖLCSEK KÖVE

H. P. Lovecraft verse Reis Fekete füzetébe

minden sötétség szétoszlik előtted…
Hermész Triszmegisztosz: Tabula smaragdina

Az alkimista az edényt kereste,
Hogy nászt ülhessen a királyi pár.
Napra nap múlt, estére este.

Cserép, üveg, réz se volt megfelelő,
Hogy megtörténjen az átalakulás,
A hollófejet fehéríthesse ő!

És vörösben történjen meg a nász!
Csattogott felette mennyei olló,
De edény híján késett a varázs.

Míg rá nem jött, és ez lett a veszte,
Hogy az elixír létrehozható!
És az edény ő. A saját teste!

Szétnézett. Csak kéjsóvár, mohó
Pofákat látott, az aranyat leste,
Pór és király! Az isteni kohó,

Testének temploma fellázadt.
„Ezeknek arany, életelixír,
Nem számít nekik semmi, csak a látszat!"

Álmot látott, vízbe merült várost,
És azonnal elindult Vinetába,
Urborus vezette. Örök párost

Látott férfi-nőt, hermafroditát,
S tudta, célt érhet végre lenn a mélyben,
Felébresztheti az alvó királyt,

Megérdemlitek az örök életet!
A mindenségben nem létezik párja,
Rátok hagyom a varázstükrömet.

Ha nő a veszély, gyertek Vinetába!

– Hajrá! – rikácsolja Henrik. – Vinetába – láthatólag tetszik neki az új szó, többször megismétli. – Gyertek Vinetába!
Döbbenten nézzük a láthatólag elfogódott, sápadt öregembert, először Tejve, majd Borges, utána Cross gratulál neki. Mirandolina és Lídia arcul csókolják, a színésznő érdeklődik, hogy… történetein kívül, amelyekkel azalatt ismerkedett meg Tahitin, a szállodaszobában és fürdések közben a parton, mialatt mi a bálványhoz látogattunk, még írt-e verseket?

– Persze hogy írt – válaszol helyette Borges. – Biztosan van nála a köteteiből is. Versei igen szépek és különösek. A kisasszony olvas angolul?
– Igen – mondja Mirandolina, és Lovecraft felé fordul. – Ha van a mesternél kötet, szívesen elolvasnám.
– A szobámban van, majd lehozom – válaszol méltóságteljesen a kérdezett, megsimogatva a vállán pihenő Henrik fejét.
– És most – áll fel Álvaro ünnepélyesen, s a borosüveggel a kezében kérdezi, ki kér bort, és töltöget – Bernardo Soares következik, A kétségek könyve írója.
– Vers vagy próza? – érdeklődik Tejve.
– Prózavers! – válaszol a kérdezett, és olvasni kezdi fölöttébb különös művét, olyan csend lesz hirtelen, hogy hallani megint az eső monoton kopogását a tetőn és a hullámok mólón megtörő harsogását.

A PÓK A FALON

Bernardo Soares verse Reis Fekete füzetébe

S nem találkozunk-e még egyszer a hosszú úton?
Nietzsche

Alberto Caeiro portugál nemesi családból születik meg, valamikor a tizenhatodik század második felében. Születésének pontos adatai – a hely és az idő! – nem állnak rendelkezésünkre, mert a családi birtok gyermekkorában tűzvész áldozata lesz, csak annyit tudni, hogy Párizsban tanul, igen korán kitűnik matematikai, asztrológiai, filozófiai tájékozottságával, majd vándorévek következnek, a keresés és a várakozás szívet és elmét szikkasztó évei. Londonban tűnik fel, megismerkedik John Deevel, és a mágus vezeti be az alkímia rejtelmeibe. Újabb homályos esztendők következnek, feltűnik Madridban, Velencében, Firenzében, Késmárkon, egy bizonyos, kísérleteiben már nagyon messzire jut, híre előtte szállong, így nyer meghívást Rudolf császár udvarába, ahol a gyanakvó császárt is elbűvöli, s ígéri, hogy aranyat készít neki, mert birtokában van a nagy titoknak. Egy este, háza udvarán ül egy lánnyal, aki gyermekkora óta kísértő álmát meséli neki, ebben az álomban a lányt egy saját farkát harapó kígyó állhatatosan üldözi, homályos folyosók labirintusán át, de soha nem tudja utolérni, hogy rátekeredhessen és birtokolhassa, mert a lány felébred. Alberto megsimogatja a haját. Csókkal vigasztalja meg, nagy fehér madarak röpködnek fölöttük, s felrémlik neki, amint a lány válla fölött egy falon mászó fekete keresztes pókot figyel, hogy ez az este már megtörtént – a holdfényt, a piruló lányt, a köröző fehér madarakat és a menekülő pókot már látta egyszer, mindez csak ismétlés, ő már más alakban jelen volt ebben a történetben, mint ahogyan sok másban is, ezért nem tud különbséget tenni képzelgései és emlékei között, nem tudja világosan, mi az, ami elképzelés, mi az, ami ténylegesen megtörtént vele, de rémlik, hogy ismerte Kleopátrát, s hallgatta a tudós főpap előadásait, élt Rómában is, Marcus Aurelius uralkodása alatt, a filozófus császár bizalmasa volt s valamikor, az ezredforduló táján, valahol a messzi ázsiai sztyeppéken, egy harcias törzs sámánja lehetett, de a lány, a holdfény, a fölöttük kerengő fehér madarak és a keresztes pók minden emlékében visszatér, ez a különös tavaszi este állandóan megismétlődik. Rádöbben arra, hogy léte csak átmenet, s ugyanakkor arra is, hogy hiába keresi az edényt, az életelixír előállításához, hiszen az edény ő maga. A saját teste…Ekkor már tudja, soha nem fog aranyat csinálni Rudolfnak, s helyzete lassan tarthatatlanná válik, gyanús lesz az udvarban, menekülnie kell, de már tudja úti célját, megjelenik álmában egy rejtelmes víz alatti város, Vineta, s tudja, ott végre elérheti, amit akar, előállíthatja az életelixírt, ott már nincs marakodás, hajsza az arany után, az elsüllyedt város lakói örökre megbűnhődtek már alamuszi kapzsiságukért, kéjsóvárságukért, csalárdságaikért, megérdemlik az örök életet.Megszökik Prágából, Krakkó érintésével Danzigba megy, hajót bérel, egy dán kapitány viszi el arra a helyre, ahol a babonás hajósok az elsüllyedt város harangszavát is hallani vélik tiszta időben, és az összesúgó, keresztet vető, káromkodó tengerészek döbbenetére alámerül, hogy századunkban szülessen újjá, jelenjen meg ismét, a nyájak őrizőjének képében, és archaizáló, a pogány kort idéző verseiben valljon a koráról. Halálos beteg ebben az életében, de tudja, ez az alakmása is csak egy állomás halhatatlan én-je örök vándorlásának hosszú útján, s egy tanítványának ajándékozva titokzatos hatalommal bíró, élete minden állomásán őt hűségesen elkísérő fekete varázstükrét, meghal, de előtte még egy estén egy lány, miközben fehér madarak köröznek fölöttük leállíthatatlanul, az álmát meséli neki egy holdfény sütötte lisszaboni ház verandáján, ebben az álomban a lányt ijesztő, kétfejű kígyó kergeti, de mielőtt rátekeredhetne, hogy rabul ejthesse és birtokolhassa, ő mindig felébred… Megsimogatja a lány selymes, szőke haját, csókkal vigasztalja meg, és válla fölött egy menekülő fekete keresztes pókot lát a falon. Minden megvan.

– Nemcsak Ricardónak tett jót ez a sziget – jegyzi meg melegen Borges, s a többiek is felállnak, gratulálnak az elvörösödő Bernardónak, Tehura büszkén egy szál vörös virágot ad át pukedlizve, s Mirandolina ezt a szöveget is elkéri.
– Eldőlt – mondja felénk fordulva. – Elő fogom adni egy műsor keretében a verseket, megírásuk vagy elhangzásuk sorrendjében, úgy gondolom, nem lesz tanulság nélkül való.
– Ráadásul nem is volt jelen Bernardo, amikor a repülőn az örök visszatérésről beszélgettünk Borgesszel – jegyzi meg csodálkozva Tejve. – S a reggel erről cseréltünk eszmétMora doktor úrral is…Úgy látszik, bennünket titokban ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak.

– Különös darab – mondja elismerően Lovecraft is. – Érdemes lenne írni az ötletből egy elbeszélést is. Úgy érzem, maga, kedves Bernardo, kiváló prózaíró lehet, most már tényleg kíváncsi vagyok A kétségek könyvére…
– Cross barátunk következik – jelenti be ünnepélyesen Borges. – Bizonyára az ő verseit sem ismeri, kedves kisasszony – fordul Mirandolina felé –, ő fordította Fernando Pessoa verseit angolra, s ezen a nyelven írja áradó költeményeit is.
– Cross feláll, meghajol és lendületesen kezdi el:

A TALÁLKOZÁS

A. Cross verse Reis Fekete füzetébe

Londonban, egy félreeső sikátorban, ahol Robert Browning egyszer,
különös körülmények között látott egy döglött óriásbálnát,
s ahol a vörös házak a nap visszasütő fényében
tébolyító vörös körökké válnak káprázó szemünk előtt,
egy szeptemberi alkonyatkor, feltűnt egy különös,
hosszú fekete lepelbe burkolózó alak, és félrehajtott fejjel
a napfényben szinte lángra gyulladó
vörös házakat hosszan elnézegette,
majd odajött hozzám, és kivette kezemből az akkor vásárolt
arab-angol szótárt, belelapozott, arca felderült,
szúrós fekete szeme rám meredt, s furcsa akcentussal kérdezte meg:
(mintha Shakespeare és Marlowe nyelvét
beszélte volna, döbbentem meg,
ki lehet, valami exhibicionista színész? – töprengtem)
… még mindig mohók az emberek,
pénzéhesek, sóvárak, becsapják egymást,
hazudoznak?! Netalán gyilkolásznak is, rabolnak, fosztogatnak?!
Nem tudtam ellentmondani neki, bólintottam, megjegyezve:
Vannak persze kivételek is… Ő, visszaadva könyvem,
szomorúan jegyezte meg: … vannak, persze hogy vannak,
de ezek csak a szabályt erősítik, hidd el!
De miért kérdez ilyesmiket, elég, ha belelapoz a nagy napilapokba,
mindenütt gyilkosságról, erőszakról,
rablásról szóló híreket olvashat...
Legyintett és komoran szögezte le: nem, nem érdemlik meg,
Nem, még nem jött el az idő! Az idő teljessége… S ki tudja, eljön-e?
És hirtelen szertefoszlott, semmivé esett, káprázó szemem előtt
ivódott a lemenő nap fényében szinte lángoló, vörös házfalakba.

És én ott maradtam a kétely körülöttem köröző tigriseivel,
és ugattak a bánat fekete kutyái a szívemben…

– Nos, uraim – fordul elismerően Borges az elvörösödő Cross felé –, a kocka el van vetve.

Lídia is, Mirandolina is gratulálnak a költőnek, a büszke Vaitua egy szál virágot nyújt át neki, s úgy ül mellette, mint egy királynő.
– Erről beszéltem, látja, kedves kisasszony – néz a színésznőre Álvaro. – Mi egyek vagyunk ugyan, de mégis mások. S most már én is úgy látom, érdemes lesz az egész sorozatot előadnia. Mert fantasztikus módon egészítik ki egymást, úgy, hogy időnként az egyik állítás teljesen természetes módon ellentmond a másiknak, de a szövegek, ezt senki nem tagadhatja, élnek!
– Nem is beszélve arról, hogy Cross úr ötlete teljesen nyilvánvaló volt – jegyzi meg Tejve. – A problémát egész más szögből láttatja, mintegy félretolva az alkímia sajátságos, hermetikus, szimbólumokban oly gazdag, s ezért a költők számára vonzó s kihívást is jelentő beszédmódját!
– Arra céloz, hogy az ötlet – mosolyog Álvaro –, kártyás hasonlattal élve, eleve benne volt a pakliban?
– Igen.

– Ráadásul – töpreng Lovecraft – azzal, hogy az eddigieknél élesebben teszi morális problémává az egészet, azzal, hogy (nem szeretem ezt a szót, higgyék el, de nincsen jobb szó rá): aktualizálja. Ítéletet mond a mai világ fölött is, amelynek formáit a délelőtti beszélgetés során, Borges úr, Tejve bárójának verse kapcsán, olyan egyértelműen ítélte el.
– És most – áll fel Álvaro – Vicente Guedes következik, aki Fernando szeszélye folytán elég sokáig volt az árnyékban, noha mi, akik ismertük és szerettük, mindig is nagyra tartottuk őt…
– Hajrá, Luzitánia! – rikácsolja Henrik, Lovecraft válláról, és felborzolódik a tolla. – Ránk vár Vineta!… – S mivel tetszik neki a frissen tanult, új szó, háromszor is megismétli – Vineta, Vineta, Vineta!

A sápadt Vicente feláll, Pauline izgatottan súg neki még valamit, megsimogatva az arcát, s az izgatott fiatalember elkezdi olvasni szövegét, kezében reszket a papírlap.

A TITOK
Vicente Guedes meséje Reis Fekete füzetébe

Az alkimista, Prágában, a misztériumok városában, egy kora őszi napon, amikor még érezni a nap melegét, találkozik egy koldusasszonnyal. Először arra figyel fel, hogy egy sötét rongyokba burkolózó, fél lábú személy – már épp aprópénz után kutat a zsebében, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőle – riadtan bámul rá, és amikor, szándékai ellenére, egy aranyat vesz elő, s az előtte álló fekete kalapba dobja, a ráncos arcú nő, akinek korát képtelen eldönteni (hol reszkető fejű matrónának látja, hol kék szemű fiatal lánynak, dús szőke haját lebegteti a szél), remegve nyúl utána, visszaadja és izgatottan jelenti ki: magától én, fiatalúr, nem fogadhatok el pénzt. Felemelkedik. Ezek szerint csak ügyesen maga alá húzta a jobb lábát, csak tettette magát, gondolja a férfi, de az asszony szapora léptekkel indul meg, és int, hogy kövesse, sikátorokon, sötét udvarokon mennek át, már-már visszafordul, hiszen az az érzése, gúnyt űznek belőle, amikor a rongyokba burkolt aszszony egy ház hátsó udvarára vezeti, egy félhomályos verandán ülteti le, megrázza magát, s az elkábult alkimista bámulva veszi észre, hogy mégiscsak fiatal lány, dús aranyszőke haját lebegteti a huzat, szív alakú arca körül, hogy nézhette az előbb matrónának, föl nem foghatja. – Tőled nem fogadhatok el pénzt – hallja a vendéglátója hangját, arcuk olyan közel van egymáshoz, hogy érzi meleg leheletét is, de a közelség most természetesnek tűnik, nincs ellenére. – Rád feladatok várnak! – hallja. A rongyaitól megszabaduló lány meztelenül libeg előtte, akármerre fordul, csak őt látja, s olyan gyönyörű, mint egy angyal, úgy megkívánja, hogy szája kiszárad a vágytól, fogai összekoccannak, és dideregni kezd. – Évek óta kísérletezel, kutatod a nagy titkot – hallja a hangot –, hogy aranyat csinálhass, hogy elkápráztathasd a világot. Nem, nem csak azért – védekezik ernyedten. – Én elsősorban az életelixírt szeretném előállítani, az arany nem is igazán érdekel, az csak bizonyítéka lehet annak, hogy képes vagyok… – Mire? – kérdezi gúnyosan a lány, és az ölébe ül, egészen szorosan tapad hozzá. – Mire lehet bizonyíték az, ha a fémeket a művelet során arannyá változtatod? – hallja megint a kérdést, de nem tud válaszolni, mert a lány nevet, s ahogy átölelve, meg akarja csókolni, döbbenten veszi észre, hogy öreg, ráncos arcú koldusasszony ül az ölében, fekete fogcsonkjai közt kígyóként cikázik vörös nyelve. Ellöki, fel akar ugrani, de lábai nem engedelmeskednek, képtelen megmozdulni, egy nála erősebb akarat szögezi a székhez. A matróna megvetően nézi. – A látszatok után futsz, csalóka árnyak után, áltatod magad, nemcsak a világot csapod be, nemcsak a hiszékeny embereket, ne gondold… – Nem gondolom – formálja a szavakat a férfi. Észleli, hogy nehezére esik a beszéd, mintha elvarázsolták volna. – A titok, ami után rohansz, nem létezik. Te magad vagy a titok. Az edény, amit keresel, s azzal áltatod magad, hogy kísérleteid azért nem sikerülnek, mert nem találod a megfelelő edényt, te magad vagy.Menj Vinetába! – Hol…van…Vineta? – nyögi a férfi, s érzi, hogy fokozatosan erőtlene46 dik el. A tenger alatt! – hallja a talányos választ. – Ott, abban a víz alatti városban, megtisztulva a bűntől, a kéjsóvár és mohó gondolatoktól, a hatalomvágytól és a kapzsiságtól, talán sikerülhet! – De hát a víz alatt hogyan élhetnék? – tér magához a férfi. Újra sugárzó szépségű fiatal lány áll előtte, de hiába nyúl utána, nem éri el. – A víz alatti városba el sem juthatnék, máris megfulladnék. Én ember vagyok, hogyan élhetnék a víz alatt?! – Ha te vagy a kiválasztott – hallja messziről a lány hangját –, akkor… –, de a mondat másik felét már elsodorja a szél. Az utcán áll megint, előtte fél lábú, sötét rongyokba burkolt koldusasszony ül, és hunyt szeme alól megvetően figyeli őt. Újra bedobja az aranyat a kalapba, és továbbmegy, nem akar visszafordulni, küzd magával, de kíváncsisága erősebb, amire visszatekint, a koldusasszony eltűnik, csak kérdőjelek vibrálnak helyén a szúró napsütésben. Éjszaka álmot lát, egy víz alatti városban van, hatalmas templomban imádkozik a Madonnához, különös alakok lebegnek körülötte. – Segítünk neked – hallja a hangjukat. – Gyere közénk! – Reggel felébred, kirohan az utcára, keresi a tegnapi koldusasszonyt, de sehol nem találja. A járókelőktől is érdeklődik, de senki sem emlékszik rá, ráadásul az idő is elborul, felhők közé vész a nap, és esni kezd az elállíthatatlan őszi szemerke. Napokig keresi a titokzatos koldusasszonyt, de többé sehol nem lelheti fel, álmában viszont újra meg újra visszatér a víz alatti város egyre otthonosabbá váló képe. Amikor megkapja a császár hívó levelét, amely burkolt fenyegetés is egyben, ha nem bizonyítja sürgősen be, hogy tényleg tud aranyat előállítani, többé nem védi meg őt a felséges kegy, s lecsaphatnak rá, az őt amúgy is évek óta boszorkánysággal, fekete mágiával, sátánista praktikákkal vádolók, a szent inkvizíció megszállottan utána nyomozó pribékjei. Dönt, elhagyja a várost, hetekig vándorol, hajót bérel Danzigban, azon a helyen, ahol a babonás hajósok Vinetát sejtik a mélyben, meztelenre vetkőzik és a gúnyolódó tengerészek legnagyobb döbbenetére alámerül, az esőverte, szelek korbácsolta hullámok közé vész... Úgy érzi, hosszas távollét után végre hazaérkezik. Csomagját (kéziratait, könyveit, ingóságait) egy danzigi ismerőse juttatja el szülővárosába, a távoli Lisszabonba. A csomag – benne egy titokzatos fekete tükörrel – jó féléves hányódás után érkezik meg a fehér városba, egy bizonyos Caeiro családhoz. De ez már egy másik történet.

A kissé hosszúra nyúló csend után többen tapsolni kezdenek, gratulálnak a sápadt Vicentének, Mirandolina természetesen tőle is elkéri a kéziratot.

– Nos, uraim – emelkedik fel Álvaro, s miután gratulál a fiatalembernek –, ezt a szellemet hagyta az árnyékban, drága mesterünk, Fernando, ma sem tudom, milyen meggondolásból? Ugyanis ő, mint tudjuk, nem volt feledékeny, mint a mérhetetlen vének.
– De a hosszú hallgatásnak vége! – gratulálok én is meghatottan Guedesnek.
– Remélhetőleg kijut az idegenség erdejéből, s a történet, a másik, a harmadik, tényleg folytatódik, a történetek, nevezzük mesének, prózaversnek, bárminek folytatódni fognak, hiszen a költő – nézek a piruló Pauline-re – megtalálta múzsáját, őrangyalát. Vigyázzon rá, drága kisasszony!…
– Vigyázni fogok – rebegi meghatottan a lány, és megfogja a Vicente kezét. – Vele maradok, amíg csak élek. Borges töltögetni kezd, ő is gratulál Vicentének, fölemeli a poharát. – Erre azért ihatunk is. Legyetek boldogok!
Koccintunk, iszunk, aztán a görnyedt Mora felé fordulunk.

– A doktor úr következik – jelenti be ünnepélyesen Álvaro. – Nemzedékünk büszkesége, akinek sanyarú sors jutott osztályrészéül, szintén a szeszélyes, kiszámíthatatlan Fernando jóvoltából, de aki az egészségházban is fáradhatatlanul írt, és kidolgozta az új pogányság ideológiáját, most pedig a barátai és a játék kedvéért megírta élete első versét. Hallgassuk figyelemmel!

Mora elnézést kér, hogy ülve marad, képtelen lenne felállni, pláne sétálni a teremben, neki színészi adottságai sincsenek, mint testvéreinek – itt felénk néz és elmosolyodik, majd a kezében tartott lapról lassan, tagoltan kezdi olvasni versét, de saját dallama elragadja, s egyre ellenállhatatlanabbá válik.

A JELENTÉS
António Mora verse Reis Fekete füzetébe

Én, António Mora,
az ész satnya növénye,
hazátlan, bitang, kóbor,
luzitán számkivetett,
áhított új pogányság
kába megálmodója,
az ördög háza mellől,
Cascaisból jelentem,
lerobbant sárga házból,
hogy a világnak vége,
felrobban, mint egy bomba,
mit repülőkről szórnak,
máskülönben normális,
kedélyes, derék fickók,
szeretik feleségük,
gyermekeikért élnek,
minden vágyuk, hogy otthon,
nyaralójuk kertjében,
bimbózó vörös rózsák
illatától bűbájolt
méhecskék zümmögése
varázsolja el őket…
De hát jön a behívó,
amiről nem tehetnek,
gépre szállnak, kioldják
(térkép a táj alattuk!),
ledobálják a bombát,
parancsra cselekednek,
felmentheti ez őket?

Tenger alatt a férfit
látom most, Vinetában,
a víz alatti város
terein bolyong egyre,
s aggódik a világért…
Ezeknek öröklétet?!
De azért sajnálná, ha
ostobán, önfeledten
pusztítanák el egymást.
Az élő ellentmondás,
mivelhogy halhatatlan,
megengedhet magának
némi ellágyulást is.
Igaz, kapzsi bolondok,
vérnősző barmok, ahogy
Shakespeare is rég megírta,
de azért nem lenne jó,
ha így érhetne véget
ez a szép, bolond, ez az
eszeveszett kerengés,
ez a kábító körtánc,
ész és bűbáj varázsa,
az álmok útvesztője…

Kereste a szavakat,
hát hogyan is nevezze?
És könnyezett a férfi,
víz alatt, Vinetában.

Mora elhallgat, először Lovecraft gratulál meghatottan, a papagáj átszáll a sápadt, Morát tágra nyíló szemmel figyelő, meghatott Pauline vállára, majd Tejve jegyzi meg, töprengve: … ezt azért nem gondolta volna! De hogy mit nem gondolt volna, nem tudhatjuk meg, noha engem kimondottan érdekelne, mert nem fejezi be a mondatot, tűnődve néz maga elé, s egy fehér papírlapra szélsebesen jegyez le valamit. Mirandolina Morától is elkéri a kéziratot, arcul csókolja, Lídia is megilletődve gratulál.

– Kár, hogy nem írt verseket, kedves António – suttogja, az elvörösödő Mora arcához érintve arcát. – Csodálatos volt. Megrendítő…
– És gyermekkorában sem írt verseket soha, kedves António? – érdeklődik kíváncsian Borges. – Soha, élete egyetlen pillanatában sem, diákévei alatt sem érzett kísértést, hogy versben közelítse a kimondhatatlant.
– Nem – tiltakozik a láthatólag kimerült Móra. – Nekem más volt a feladatom. Én a barátaim verseiről írtam elemzéseket, őket próbáltam a portugál költészetbe bevezetni, és megkíséreltem kidolgozni az új pogányság elméletét, de akkor – pontosan emlékszem, Leuwenben, az akkor még meglévő, páratlan ritkaságokat, eredeti kéziratokat is tartalmazó könyvtár olvasótermében (amely a világháborúban, a várost elemésztő iszonyatos tűzvész martaléka lett!) a holtak könyvének egy John Dee fordította angol példányát lapozgatva döbbentem rá arra, hogy az ember nem lehetett egyedüli lakója a földnek, renitens zöld bolygónkat előttünk már különös, nem is föltétlenül emberszabású, de föltétlenül értelmes lények lakták, akik a civilizáció nekünk ma elképzelhetetlen, rendkívül magas fokára jutottak el, meghódították a teret, az időt… az univerzum titkai feltárultak előttük! Annyira megrendített a felismerésem, hogy kirohantam a csendes könyvtárteremből, már esteledett, szinte tébolyodottan tántorogtamel a Szent Péter-templomba, és hosszan imádkoztam, térdre hullva Bouts mester Úrvacsora című festménye előtt, amely a megváltó utolsó szabad perceit ábrázolja, Jézus éppen megtöri a kenyeret, hogy szétoszthassa tanítványainak, fogadják magukba az ő testét, borral kínálja őket, saját vérével... De képtelen voltam megnyugodni, mire kimentem a templomból, már besötétedett, körülöttem a homály árnyai kísértettek, elballagtam a Dijle partjára, leültem a vízparton a fűbe, és fának vetett háttal, hallgatva a folyó megnyugtató csobogását, próbáltam újra átgondolni felismerésem. Az eddig sehogyan sem illeszkedő mozaik darabkái kezdettek összeállni. Éjszaka hosszú levélben számoltam be erről Fernandónak, aki meghökkent, gyanút fogott, postafordultával válaszolt, próbált megnyugtatni, a Nekronomikon, írta, egy őrült arab fantazmagóriája, az is lehet, nem is ő a szerzője, hanem John Dee, aki félelmében, hogy boszorkánysággal vádolhatják, mint ahogy vádolták is hosszú élete során, nem merte vállalni a szerzőséget, s önmagát mint fordítót tüntette fel. Fernando érvelése nem győzött meg, soraiból kiéreztem az aggódást, de ekkor már nem állhattam le, tovább kutattam, s visszatérve Lisszabonba, egy estén előadtam, szűk baráti körben előadtam, mindenkit elképesztő, megdöbbentő és megrendítő, többek által démonikusnak, riasztónak, elrettentőnek tartott elméletem, minek következtében a megrettent és elmeállapotom elborulását vizionáló Fernando azonnal beutaltatott gyógykezelésre Cascaisba, az egészségházba. Szerencsére nem vették el könyveimet, jegyzeteimet, nem akadályoztak a munkában, dolgozhattam tovább, az altatók fehér hold ja alatt, melyeket, ha tehettem, be se vettem, gyógyszereimet, mikor csak tudtam, eldobáltam, tudtam, ha beteg is vagyok, az én betegségemet nem ezek a porok és pirulák orvosolhatják… Ott, a rácsokkal fedett ablakon át bámulva a talányos teliholdat, kristályosodott ki elméletem, s amikor megismerhettem Lovecraft úr bizarr kísértethistóriáknak tartott történeteit – pillant elismerően az őt érdeklődve figyelő amerikaira –, megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül…S ha a föld két távoli pontján élő emberben, akik ráadásul nem is ismerik egymást, ugyanazok a gondolatok merülnek fel, mi több, ugyanazokra a felismerésekre jutnak, az nem lehet véletlen…

– Persze hogy nem véletlen! – bólint Borges.
– S persze hogy nem vagy egyedül – öleli meg Álvaro. – Velünk vagy, drága António, és velünk is maradsz. Cascaist mindörökre felejtsd el…