éjszakák

ünnepi vacsorán
asztalokat toltam össze n
égy öt éjszakát

mélytengeri búvár
ereszkedem mélységekbe
egészen le a fenékre

hogy már mint
csalánkiütés vagy
gyomorrontás nagy

foltokban üt ki
rajtam a sötétség
éjszakák ó éjszakák

a kert

kora hajnalban bekapcsol
magától alig hallhatón
hasadozó rügyek levél
ásítás füvek nyüzsgése

aztán egyre erősödve
szinte már-már dübörögve
guggoló kökénybokrokban
madárgránátok hatalmas

tüdő a diófa a kert
ventilátora csapkodja
a levegőt repülőgép-

anyahajó föl s le szálló
madaraival bármilyen
hangos is a kert nem zavar
ház falán

hold kaparja az éjszaka
hideg falát mint skatulyába
zárt bogár varjú ül az antennán
visonganak a varjúfiókák

kandallópárkányon az óra
leszáradt minden mutatója
az ősz agyag leveleit
égeti fejjel lefele

csüng az éj lapulok gyomrában
mint lomb között madár
lelkem fenekéről merem a

lélegzetet énem dérverejtékes
s mint ház falán a repedések
tenyeremen az életvonalak

még nem

egy telefon
csörög bennem
születésem óta
számom kódolva
ki törhette fel
ördög isten
nem veszem fel
még nem

lyuk

szárított bürökből
főzöm a teám
ahányszor csak
hold nélkül
zárják rám az
éjszakát
ablakpárkányon
zoknim lyukat
fúr bele a
szomorúság
szárított bürökből
főzöm a teám

kimerít

a külvilág kimerít
magamba húzódva
töltődöm csak fel
mennyi selejt mennyi selejt
55x365 napot éltem
de hány napjára emlékszem
azokat kéne újraélnem
már csak a gyermek
van az öregben
agya leterített tükör
nem tükröz semmit
nem emlékszik
semmire