Uszikkétmadáron (Regényrészlet)
|
Önéletrajzi visszaemlékezés, ötödik rész: A következő márciusban az idő végig hideg volt, sok hóval és esővel, mely általában ártalmas a csökkent életerejű személyek egészségére. Igyekeztem lehetőségeim szerint a házban tartózkodni, betegségtől és mindennemű fertőzéstől védve nyújtóztam el ágyam biztos fedezékében. Nagybátyám érdeklődni kezdett a zenei partitúrák tanulmányozása iránt, és szüntelenül próbálkozott, halk dúdolás útján, a vokális műfajban a tökély elérésére. Egy nap cigaretta reményében hálószobájában nyomozva, egy rendőrcsákóra bukkantam a papírmasé anyagból, melyet a színházi foglalkozásúak szoktak használni. Szokásaitól való ilyetén eltávolodása folytán heti három este kimaradt otthonról, és időlegesen közönyt – már-már érdektelenséget – mutatott szellemi és világi hogylétem irányában. Ezt a magam számára kedvezőnek ítéltem.
Visszaemlékszem, hogy kéziratom egy részének elvesztése idején egy napon találgatásokba fogtam a helyzet súlyosságáról, mely akkor állna elő, hogyha írásaim összességét ugyanezen a módon elveszíteném. Irodalmi vagy szabadidős fogalmazásaimat, melyeket nem ritkán nagy lelkesedéssel és élvezettel írtam, a későbbi felhasználás során kivétel nélkül unalmasnak találtam. Az unalomnak ez az érzése oly mélyen bevésődött elmém szövetébe, hogy kínjait csak kivételes esetekben vagyok hajlandó elviselni. E tény egyik következménye, hogy számos rövidebb írásomat, azokat is beleértve, melyek barátaim és ismerőseim részéről rendkívül hízelgő encomia tárgyává váltak, én magam sohasem olvastam, és henye emlékezőtehetségem sem képesít arra, hogy kielégítő pontossággal részleteikben felidézzem őket. A legtöbb, amit tenni tudok, az, hogy megkeresem bennük a nyelvhelyességi és stílushibákat.
Jelen munkámat illetően azonban az a negyven oldal, mely az elveszett rész után következik, annyira kulcsfontosságú volt a leleményes cselekmény kibontásához, hogy nem sajnáltam egy áprilisi délutánt, napfénycsillámos záporok évadát, rászánni egy kritikai, ámbátor mégoly sietős, szemrevételezésre. Szerencsémre, mivel e művelet során két olyan dologra bukkantam, melyek meglehetős döbbenetet keltettek bennem.
Az első dolog: Megmagyarázhatatlan hiátus az oldalszámozásban, lévén, hogy négyoldalnyi ismeretlen tartalmú szöveg hiányzik.
A második dolog: Érthetetlen kihagyása a jó erkölcsök elleni négy vétség egyikének, melyet a cselekmény és az érvelés fonalának elágazása feltétlenül megkövetel, valamint a szerkezeti folyamatosság hiánya és az irodalmi nyelvezet általános gyöngesége.
Emlékszem, ezek a felfedezések gondterheltté tettek sok napig, és többnyire ezek foglalkoztattak barátaimmal és ismerőseimmel folytatott megszokott, mindennapi beszélgetéseim szüneteiben. Független tanács kikérése nélkül az ügyben elhatároztam – talán balga módon –, hogy törlöm a teljes elbeszélést, és helyébe egy rövid résumét (azaz összegzést) helyezek az abban történt eseményekről – követve ezzel a napilapok népszerű gyakorlatát, amellyel elkerülni szándékozzák a folytatásos történeteik elmúlt részeinek újranyomásával járó gondot és költséget. A szinopszis a következő:
Szinopszis, azaz összefoglalása az előzőkben történteknek, ÚJ OLVASÓK KEDVÉÉRT: DERMOT TRELLIS, egy különc szerző elméjében megfogan egy üdvös könyv írásának terve a következményekről, melyek a gonosztettek nyomában járnak, és e célból megalkotja
a POOKA FERGUS MACPHELLIMEY-t, egy fajta varázserővel felruházott emberszabású ír ördögöt. Majd megalkotja
JOHN FURRISKEY-t, egy kicsapongó, elvtelen szereplőt, kinek feladata a gyengébb nem erkölcseinek megrontása, valamint az, hogy mindenkor szeméremsértő módon viselkedjék. Mágia útján Trellis kioktatja, hogy egy éjjel elmenjen Donnybrookba, ahol előre elrendelt módon meg fogja ismerni és meg fogja gyalázni
PEGGY-t, egy háztartási alkalmazottat. A találkozás során Furriskey nagy meglepetésére Peggy elárulja neki, hogy Trellis álomba merült, és hogy az ő tisztességét már támadólag illette egy idősebb úr, akit a későbbiekben felismerhetünk
FINN MACCOOL, a legendahős szerepében, akit Trellis annak tiszteletet parancsoló megjelenése és tapasztalata miatt kölcsönzött, hogy a lány apjaként szerepeljen s megfeddje, ha vét az erkölcs ellen; azonkívül erényét szintén támadólag illette
PAUL SHANAHAN, egy másik férfi, akit Trellis különböző kisebb és jelentéktelenebb szerepek betöltésére, illetve üzenetek kézbesítésére stb., stb. kölcsönzött. Peggy és Furriskey ezt követően hosszasan beszélgetnek az utcán, Peggy elmagyarázza, hogy Trellis hatalma megszűnik fölöttük arra az időre, míg álomba merül, és hogy Finn és Shanahan ezt használták ki, amikor nála látogatást tettek, mivel nem mertek volna akaratával szembeszegülni, míg ébren van. Furriskey megérdeklődi, hogy engedett-e a csábítónak, mire a lány azt válaszolja, hogy nem tette. Furriskey dicséri erényét, és kis idő múltán ráébrednek, hogy első látásra ellenállhatatlanul egymásba szerettek. Elhatározzák, hogy erényes életet fognak élni, csak tettetvén az erkölcstelen cselekedeteket, gondolatokat és szavakat, melyeket Trellis a legsúlyosabb büntetés terhe mellett követel tőlük. Azt is elhatározzák, hogy kettejük közül az, aki elsőnek szabadul, megvárja a másikat az első adandó alkalommal történő házasságkötés céljából. Eközben Trellis, hogy megmutassa, hogyan alacsonyíthatja le egy gonosz férfi a legmagasabb és legalacsonyabb születésűt egyaránt, ugyanabban a történetben, alkot egy páratlan szépségű, előkelő neveltetésű leányt, kinek neve
SHEILA LAMONT, és kinek bátyját,
ANTONY LAMONT-ot már korább szerződtette avégett, hogy legyen, aki elégtételt vesz John Furriskey-n, miután ez meggyalázta – minderről a cselekmény gondoskodik. Trellis Miss Lamont megalkotását saját hálószobájában viszi véghez, és a leány szépsége, mely szépség természetesen a szívéhez legközelebb álló fajtából mintáztatott, annyira elvakítja, hogy magáról teljesen megfeledkezvén, ő maga intéz támadást a leány erénye ellen. Furriskey ezenközben visszatér a Vörös Hattyú szállóba, ahol Trellis lakik, és lakni kényszeríti mindazokat, akik neki dolgoznak. Furriskey eltökéli, hogy a végsőkig tettetni fogja, hogy borzasztó küldetését teljesítette. Innen tessék tovább olvasni.
Kéziratom további részlete, oratio recta: Kulccsal puha, ideges kezében kinyitotta a bejárati ajtót, és lehúzta cipőjét két rövid, féllábon töltött interlúdium során. Jó minőségű gyapjúzokniinak nesztelen macskalépteivel fellopakodott a lépcsőn. Trellis hálószobaajtója sötét volt, és mélyen aludt, amikor felment a saját hálószobájába. Shanahan ajtójának résén fény szűrődött ki. Csendben a padlóra tette cipőjét, és lenyomta a kilincset.
– Furriskey, a nehézfiú – mondta Shanahan.
Shanahan a tűz mellett hevert elnyújtózva, balján volt Lamont, és a vén szürkeszakáll mögöttük ült az ágyon elmosódottan, térde közt a botjával, vén szemei a vörös tűzbe révedtek, mintha gondolatai a régi világ egyik távoli zugában rekedtek volna, vagy talán egy egészen másik világban.
– Ezt aztán hamar nyélbe ütötte – mondta Lamont.
– Csukja be az ajtót – mondta Shanahan–, de legyen rá gondja, hogy belül legyen, mielőtt megteszi. Csukja be az ajtót, és kínálja meg magát egy ülőhellyel, Mr. F. Nagyon gyorsan megjárta, meg kell adni. Húzódjon közelebb, Mr. L.
– Én ezt nem nevezném főállású munkahelynek – mondta Furriskey fáradtan. – Semmiképp sem nevezném életfogytiglaninak.
– Nem is az – mondta Lamont –, így igaz.
– Ne aggódjon – mondta Shanahan sajnálkozó modorban –, jön még más is. Gondoskodunk róla, hogy legyen elfoglaltsága, nemde, Mr. L.?
– Teszünk róla, hogy kilegyen a mindennapija – mondta Lamont.
– Igazán rendes fickók magik ketten – mondta Furriskey.
Egy sámlin ült, és legyezőjét kiterjesztette a tűz felé, tíz ujjának legyezőjét.
– Néha elege van az embernek az effajta nőkből.
– Igazán? – kérdezte Shanahan hitetlenkedve. – Még senkit nem hallottam ezt mondani. Jöjjön közelebb, Mr. Furriskey, tán csak nem…
– Ó, minden rendben volt, majd egyszer elmesélem – mondta Furriskey.
– Hát nem megmondtam, hogy minden rendben lesz? Nem megmondtam?
– De igen – mondta Furriskey.
Kivett egyetlen szál cigarettát egy kicsiny dobozból.
– Majd egyszer elmondom az egész történetet, de nem most – mondta, és az ágy felé biccentett.
– Alszik az emberük, vagy mi?
– Lehet – mondta Shanahan –, de a szentségit, nem úgy nézett ki ezelőtt öt perccel. Mr. Meséskönyv igencsak ébren volt.
– Ébren, mint egy fülesbagoly – mondta Lamont.
– Öt perce akkora históriát nyomott le, hogy ihaj – mondta Shanahan. – Szó se róla, szörnyű nagy dumás az öreg. Kibeszélné a borjút az anyjából. A sírba tudna vinni a szövegével mindnyájunkat, ha hagynánk, ne is kérdezze, honnan tudom, nézze az ősz hajszálaimat. Nem igaz, Mr. Lamont?
– Ahhoz képest, hogy hány év nyomja a hátát – mondta Lamont lassan és nyomatékosan –, jó beszélőkéje van, meg kell adni. Persze, többet látott ebből a világból, mint mi itt együttvéve, ez a titka a dolognak.
– Ez igaz – mondta Furriskey, miközben egy parázsló pont vidáman körbecikázta a testét. Gondosan a kandalló felé irányította a cigaretta füstjét, amely továbbszállt a kéményen át. – Öreg ember, persze.
– De a történetei azért nem rosszak, sőt, azt mondom magának – mondta Lamont –, mindig van fülük meg farkuk, kezdetük meg végük.
– Hát, nem tudom – mondta Furriskey.
– Beszélni, azt tud, ebben egyetértek – mondta Shanahan –, meg kell adjuk neki. De, ha rám hallgatnak, mindenhez, amit mond, egy szemernyi salo dukál.
– Egy csipetnyi só? – kérdezte Lamont.
– Egy szemernyi salo, Mr. L.
– Semmi kétség – mondta Furriskey.
– Mesélj – mondta az elrejtőzött Conán – a Dún na nGedh-i lakomáról.
Finn gondolataiban a maga népével fészkelt.
– Akarom mondani, akármekkora históriát kerekít valaki, én szeretem, ha jól van elmesélve. Szeretem az olyan embert, aki kézbe tudja venni egy mese fonalát, nem pedig mesélés közben összegubancolja. Szeretem tudni, hol tartok benne, tudja. Mindennek van eleje és vége.
– Úgy igaz – mondta Finn –, hogy nem fogok.
– Ó, az se baj – mondta Shanahan.
– Meséld el nekik – mondta Conán – Sweeny király őrjöngésének történetét, meséld el, hogyan futotta be egész Írországot széltében-hosszában, mint egy tébolyult.
– Pompás ez a tűz – mondta Furriskey –, és ennél sokkal többet az ember már nem is kívánhat. Tűzhely, ágy, fedél a fej fölött, ennyi az egész. Persze, egy kis harapnivalóval.
– No, persze, ezt maga joggal mondhatja – szólt Lamont –, hiszen megszolgálta az esti teáját, nem úgy, mint mi többiek. Ugye, Mr. Shanahan? Érti, mire gondolok?
– Csak finoman azt a tréfát – mondta Shanahan.
– Bátorkodom, Elnök úr – mondta Furriskey –, az elhangzott nézettel egyetérteni. Tartsuk tisztán azt, ami tiszta.
Összehangzó kacaj zendült fel, harmonikusan, három hangra komponálva.
– Mesélni fogok – mondta Finn.
– Megint kezdi – mondta Furriskey.
– Az első, amiről méz-szavakkal és zengzetes szózattal szólni fogok – mondta Finn –, az Sweeny tébolyának elsődleges kiváltója és oka.
– Dőljenek hátra a székben, fiúk – mondta Shanahan –, el van intézve az éjszakánk. Ennek nem lesz se vége, se hossza.
– Kérem, folytassa, Uram – mondta Lamont.
– Sweeny király volt, Dal Áraidhe királya, és olyan férfi, akit könnyen elragadott haragja és bősz indulata. Házához közel volt egy szent barlangja, akit Ronannak hívtak; gonosz ellen védelmező pajzs volt ez a kedves szavú, nagylelkű, nyájas sohanemhenyélő ember, aki nap mint nap a virradat órájában kint volt barlangja előtt, hogy egy napnál fényesebb templom alapjait megjelölje, és megkongassa harangját.
– Kedves ez az én fülemnek – mondta Conán.
Amikor pedig Sweeny meghallotta a szerzetes harangjának kondulását, elborították agyát, lépét és zsigereit szerre és együttesen tüzes haragjának lángjai. Hanyatt-homlok kirontott a ház elé egyetlen öltés ruha nélkül, mely testének csupasz meztelenségét takarja, mert kitépte magát köntöséből, amelybe felesége, Eorann kapaszkodott visszatartására és megtartóztatására, és addig nem nyugodott, amíg ki nem ragadta a pompázatos aranyrajzú zsoltároskönyvet a szerzetes kezéből, és a tó mélységes fenekére nem süllyesztette. Azután keményen markába kerítette a szerzetes kezét, és szélsebes szökelléssel sietett a tóhoz, meg nem torpanva és el nem engedve azt, mert feltette magában, hogy a szerzetest zsoltároskönyve mellé küldi a tóba, annak mélységes fenekére a pontosság végett. De óh, sorsnak gonoszsága, megtorpantotta egy viharként mennydörgő rettentő kiáltás, egy kiskukta kiáltása, amely őt fegyvert forgatni szólította a nagy Magh Rath-i csatába. Akkor elengedte a szerzetest, aki bánatos volt és szomorú szívű a király istentelen tettlegessége miatt, és zsoltároskönyve elvesztésén bánkódott. Azt pedig egy vidra azonmód visszahozta a tó fenekéről sértetlenül úgy, hogy betűjének, rajzának híjával nem találtatott. Azután folytatta áhítatát víg jámborsággal, és megátkozta Sweenyt egy tizenegy dallamos versszakból álló ének előadásával.
Ennekutána tanítványai kíséretében Mag Rath mezejére ment, hogy békét és egyetértést hirdessen az ellenségek között, és szent zálogként vették őt magát, papi személyét, hogy a harc szüneteljen napnyugtakor, és ne ölessék meg senki addig, amíg a harc újból kezdődhet, papi személyében szent túsz volt ő, ellenséges felek közt csere. De óh, sorsnak gonoszsága, Sweeny nem átallotta számlálatlan sok alkalommal megszegni az egyezményt úgy, hogy minden reggel a harc újrakezdése előtt egy embert megölt. Egy bizonyos nap reggelén Ronan és zsoltárénekesei a csatateret járták, szentelt vízzel hintvén meg a seregeket rontás és gyilok ellen, amikor a többivel együtt Sweeny fejét is meghintették. Sweeny bősz haragjában felragadott egy kelevézt, és megmerítette az egyik zsoltárénekes fehér oldalában, és összetörte Ronan harangját, amire a szent ezt a szépen csengő énekverset mondta:
Átkom sújtsa Sweenyt!
Vétke ellenem véghetetlen,
Sudár gerelyétől sebzett
Szent harangom.
A szent harang, melyet meggyaláztál,
Ágak közé taszít téged
Vadmadarak vendégévé,
Szent szentek legszentebb harangja.
Amint az szállt prestissimo,
A lándzsahegy a légbe fel,
Te is, Sweeny, téboly-tépett
A légbe fel.
Ruháját fogva Conn-i Eorann
Próbálta visszatartani:
És bár legyen ezért áldott,
Átkom szálljon Sweenyre.
Ezután, hogy a seregek összecsaptak, és gímszarvascsordaként bőgtek, és három világ-reszkettető hars kiáltást hallattak, Sweeny meghallotta kongó visszhangjukat az ég boltozatáról, és olyan harag, düh és sötétség kerítette hatalmába, és őrjöngés és tébolyulás és dühöngés és rém-riadt rettegés, és nyughatatlan helyét nem lelő toporgó zaklatottság és utálat az ismert helyek iránt és vágyakozás, hogy ott járjon, ahol sohasem járt, hogy zsibbatag bénulás fogta kezét-lábát, és szem-tébolyultan és szív-fürgén és Ronan átkától hajtva madár-sebes őrültséggel és tébollyal menekedett a csatatérről. Lépteinek könnyűsége olyan volt a futásban, hogy a fűszálakról nem verte le a harmatot, és aznap nem állt meg sem lápföldön, sem csalitosban, sem mocsárban, sem völgyben, sem tisztáson, sem óvó erdőben Erinben, de addig ment, amíg el nem ért Ros Bearaigh-be Glenn Earcain földjén, és ott egy tiszafa tetejére ült, mely a völgyben állott.
A későbbi órákban odajött a nemzetségéből egy ember, és megállt a fa alatt, hogy ott beszédbe és szépen zengő szózatba fogjon Sweenyről, kinek nyomát nem találják sem keleten, sem nyugaton; Sweeny fent a tiszafa hegyében hallgatta, amíg szóra nem nyitotta száját, és válaszolt ezzel az énekverssel:
Jertek, harcosok,
Dal Áraidhe harcosai,
Fák hegyében meglátjátok,
Akit kerestek.
Isten itt adta élnem
csupaszon, szűkösen,
asszony nélkül, lakoma nélkül,
zene nélkül, bódult szemű álom nélkül.
Amikor megneszelték a verset a fa tetejéről, meglátták Sweenyt az ágak között, és méz-szavakkal szóltak hozzá, kérlelve, hogy legyen bizodalma bennük, majd a tiszafát körbekerítették. De Sweeny könnyedén fellibbent, és Cell Riagain-ban termett Tir Conaill földjén, és letelepedett a templom vén fáján, a faágak és az ég esőfelhői között jött-ment, bejárt-kelt hegycsúcsokat s ormokat, komor halmok gerincét, látogatott sötét bérceket, vizslatott-kutatott hasadékokban és keskeny szirteken, sziklás rejtekek salakos réseiben, lakott felkúszó repkény sűrűjében és dombok szikláinak repedésében, egy teljes évig hegycsúcsról hegycsúcsra, völgyből völgybe, torkolattól folyóig, mígnem megérkezett az örökké bűbájos Glen Bolcainba. Mert úgy áll, hogy Glen Bolcainon négy rés van a négy szélnek, és egy igen szép, igen kellemes erdő, és üde partú források, hideg, tiszta vizű kutak, homokos ágyú, tiszta, áttetsző vizű patakok zöld levelű vízitormával, s az árban messzesodródó deréce, sűrű sóska és madársóska, lus-bian és biarrogan, áfonya, vadfokhagyma, melle és miodhbhun,* kék kökény, barna makkok. Mert ide szoktak seregleni Érin tébolyultjai, amikor betelik őrültségük esztendeje, és ütik-vágják egymást, hogy kinek jusson a szebb vízitorma, és összeverekszenek a finom tarack fölött.
Ebben a völgyben nehéz volt Sweenynek elviselni fekvésének kínját egy magas, repkény-borította galagonyabokor hegyében, mert bármelyik oldalára fordult, galagonyatövisek tömege talált húsába, bőrét tépve-szaggatva-sebezve s vérvörös bőrét szurdalva. Ennekutána más nyoszolya után nézett éjjeli nyugovásul egy másik fán, ahol sűrű, vékony tövisű vadrózsa és egy szomorú szederág fonódott össze, és sarjadzott keresztül a kökénybokrokon. Letelepedett karcsú ágára, mire az lebókolt vele s lehajlott, és úgy földhöz ütötte, hogy testén tetőtől talpig egy ujjnyi sem maradt, ahol ne borította volna piros szúrás, vérző vágás, testének bőre rongyos volt, és leffegett a tövisektől, elkínzott testének tépázott takarója. Holtra váltan emelkedett fel a földről, és ezt a verset énekelte:
Az éjjel múlt egy éve,
hogy ágak közt hálok
holdtöltétől újholdig
csupaszon.
Édes asszonynéptől megfosztva,
bátyám a békalencse,
friss étkem napról napra
vízitorma csupán.
Szép hangú zene nélkül,
dús asszonyok nélkül,
bárdoknak kincs-ajándék nélkül,
Uram Krisztus, epedve pusztulok.
Tüske-csúcs, a nem-szelíd,
megszaggatott, meglyuggatott;
halál küszöbére hajszolt
a barna tüskebokor.
Valék szabad, valék nemes,
örökre bujdosom,
az éjjel múlt egy éve, hogy
nyomorultak nyomorultja vagyok.
És Glen Bolcain-ben időzött mindaddig, mígnem felemelkedett a magas levegőégbe, és Cluain Cille felé vette útját Tir Conaill és Tir Boghaine határánál. Lement a víz partjára, és éjszakára eleséget vett magához, vízitormát és vizet. Azután pedig a templom vén fájára szállt, ahol még egy szépen zengő énekverset mondott saját sanyarú sorsáról. Onnan pedig újra levegőbe emelkedett, és meg nem állt, amíg el nem érkezett a Snámh-dá-én-i (vagy Húznak-két-hattyak-i) templomhoz a Shannon partján, egy pénteki napon a pontosság végett; itt a szerzetesek a nónák megtartására idomították elméjüket, viaszt vertek, és itt-ott asszonyok gyermekeket szültek; és Sweeny addig meg nem állt, míg elejétől végéig hangos szóval el nem mondott egy újabb énekverset.
Hogy szavamat ne tévesszem, hét évig tartott Sweeny légi utazása Erin földjén széltében-hosszában, mindig visszatérve fájához a bűbájos Glen Bolcain-ben, mert ez volt az ő vára és az ő kikötőrévje, ez volt az ő otthona és az ő háza ott a völgyben. Erre a helyre jött tejtestvére, Linchehaun, hogy róla hírt szerezzen, mert szívében erős szeretet égett Sweeny iránt, és korább már háromszor térítette őt magához őrültségéből. Linchehaun kiáltozva a keresésére indult a ligetben, és lábujjnyomokat talált a patak sarában, ahol a tébolyult éhét szokta csillapítani vízitormával. De aznap nem bukkant Sweeny nyomára, sem személyével nem találkozott, és megszállt éjszakára egy elhagyott, düledező kunyhóban a völgyben, mígnem fáradalmai és kimerültsége álmot hoztak szemére. Sweeny pedig, hallván a horkolást a liget sűrű cserjebozótjából, ezt a verset mondta az éjjeli sötétségben:
Ama férfi a falnál horkol
álom-horkolással, tőlem idegennel:
hét éve múlt Magh Rath-ban a keddnek,
hogy álmot nem alszom.
Istenem, bár ne mentem volna
a nehéz csatába!
Azóta a nevem Őrült,
Őrült Sweeny a fákon.
Cirb forrásának vízitormája,
ez részem tertia idején,
színe számnak színe,
zöld szín Sweeny száján.
Testem ázik-fázik,
ha otthagyom a repkényt,
vad zivatar bántja
és égzengés.
Nyáron Cuailgne darvaival lakom,
télen farkasok közt,
máskor csalitban rejtőzöm,
de nem így a férfi a falnál.
Azután pedig találkozott Linchehaunnal, aki eljött a fához őt meglátogatni, és ők ketten beszédbe elegyedtek egymással, és egyikük ki nem fogyott a szóból, láthatatlanul faágak és tövises szederindák közt. Aztán Sweeny megkérte Linchehaun-t, hogy hagyja el őt, és tovább ne kövesse, ne is bolygassa, mert Ronan átka miatt sem bizalmát, sem tébolyult hitét nem helyezheti élő emberbe.
Ennekutána messzi tájakra vitte útja, mígnem Ros Bearaigh-nál ráesteledett, és összegömbölyödve szállását egy szélfútta szegleten ütötte fel az ottani templom tiszafájának közepén. De mivel hálókkal kerítgették és vaddisznóként hajszolván zaklatták a templom gondnoka és annak álnok asszonya, szökellve Ros Earain százados fájához sietett, és ott elrejtőzött, és annak fedezékében lapult holdtöltétől holdfogytáig, mígnem Linchehaun odaérkezett, és észbe vette homályos árnyát a gyér ágak között, és meglátta a gallyakat, miket Sweeny költözésével, egyik fáról a másikra szállásával letört és meghajlított. És ők ketten beszédbe elegyedtek egymással, és egymásnak ezeket az ékes szavakat mondták:
– Szomorú, Sweeny – mondta Linchehaun –, hogy utolsó nyomorúságodban így lássalak étek nélkül, ital nélkül, öltözék nélkül, madárképpen téged, aki drága selyembe, fényes kelmékbe öltözve jártál, fényűzően felszerszámozott tüzes vérű külországi paripán, kellemben dús asszonyok, apródok, agarak és művelt nemesi férfiak társaságában, házurak, nemes jobbágyok, harcosok között, serlegek, kupák és arannyal kivert bölénytülkök között, melyekből mézízű fenséges italt hörpintettél. Bizony, szomorú ugyanazt a férfiút nyomorult égi madárként viszontlátnom.
– Szavaidat szüntesd most – mondta Sweeny –, és mondj híreket nekem.
– Atyád halott – szólt Linchehaun.
– A vad kín torkon ragad – szólt Sweeny.
– Anyád szintúgy halott.
– Kifogy belőlem most a szánalom.
– Halott fivéred.
– Hallása ennek oldalamon ütött seb.
– Nővéred sem él már.
– Tűszúrás szívemen, egyetlen nővérem.
– Holtra dermedt kicsi fiad, ki téged papájának szólított.
– Ez – mondta Sweeny – a végső csapás, mely a földre terít.
Amikor Sweeny meghallotta kicsi fia halálba dermedtének gyászhírét, a tiszafa közepéből egyetlen robajjal a földre zuhant, mire Linchehaun tövis-szaggatta oldalához sietett szíjakkal és bilincsekkel és kötelekkel és zárakkal és tűzben edzett vasláncokkal, és addig meg nem nyugodott, míg mind a tébolyultra nem kötözte őket, elöl-hátul, keresztül-kasul, alul-felül. Azután a házurak, lovagok és harcosok siettek a segítségére a tiszafa törzse köré, és zengzetes beszéddel Linchehaun gondjaira bízták az őrjöngőt, hogy elvigye magával egy helyre, ahová emberzsivaj nem ér el, és ott tartsa két holdfordultáig egy csendes szobában, hogy tévelygő elméje visszatérjen, és ahol egyes-egymagában legyen, és senki mellette, csak a vén banya a malomból.
– Ó, banya – mondta Sweeny –, perzselőek a kínszenvedések, amelyeket kiálltam. Se szeri, se száma a szörnyű szökkenéseknek, amiket hegyről hegyre, várfokról várfokra, síkról síkra, völgyről völgyre szökkentem.
– Az Istenre kérlek – mondta neki a banya –, szökellj most egy szökkenést, amilyet őrültséged napjaiban szoktál.
Ekkor Sweeny egyetlen lendülettel átlendült az ágy korlátján, és meg sem állt a padka legszélső pereméig.
– Hitemre mondom – mondta a boszorkány –, ekkorát magam is tudnék szökellni.
Azzal a banya is szökellt egy ugyanakkorát.
Sweeny akkor összeszedte magát legszélső irigységében, és egyetlen ugrással kirepült a kunyhó tetőnyílásán.
– Én is tudnék ekkorát ugrani – szólt a banya, és tüstént ugrott egy ugyanakkorát. Rövidre fogva mesémet, Sweeny öt boszorkányos ugrás hosszával beérkezett Glenn na nEachtach-ba Fiodh Gaibhle földjén, sarkában pedig a banya a maga banya-szökelléseivel. És amikor Sweeny megpihent ott egy magasra felkúszó borostyán tetejében, a banya is megpihent mellette egy fán. Ott meghallotta egy szarvasgím bőgését, és erre elméjében éneket költött Erin fáinak és szarvasainak dicséretére, és nem lankadt, sem nyugovóra nem tért, míg be nem végezte ezeket a verseket:
Bőgő torkú, kicsiny agancs,
Ó, szívnek kedves jaj-szóló,
Mily pompás liget-mélyről
Felhangzó panaszod.
Ó, lombos tölgy, bokros levelű
más fák fölé magasodsz.
Ó, mogyoró, ágas-bogas –
mogyoróillatú bogyó.
Ó, éger, Ó, éger-barát,
színed szívet derít.
Nem szúrsz, nem tépsz
ott, helyeden.
Ó, szeder, kis tövises!
Ó, kicsiny kökénybokor;
Ó, vízitorma, Ó, zöldkoronás,
forrás peremén.
Ó, magyal, magyal-hajlék!
Ó, széltől óvó ajtó!
Ó kőris, te rosszakaró,
harcos gerelyén gyilok.
Ó, nyír, te tiszta, nyájas,
Ó, dallamos, Ó, dacos,
Pompás kócos koronád
kusza ága-boga.
Mit az erdőben nem szívelek,
nem rejtem véka alá –
a lompos tölgy múgása
midőn ágai hintáznak.
Ó, faun, kis nyakigláb,
galléron ragadtalak,
hátadon ülve nyargaltam
oromról oromra.
Glen Bolcain, örök zugom,
kikötő-révem volt,
sok-sok éjjel próbáltam
megmászni csúcsát.
– Megocsásson, hogy félbeszakítom – mondta Shanahan –, de valamit épp eszembe juttatott, hirtelen a fejembe ötlött ez a dolog.
Húzott egyet a vecsernyei gyógyítókából, gyorsan visszahelyezve térdére a homályos üveget és gondosan betakarítva szája széléről a maradványokat.
– Az, amit mondott, valami borzasztó szépet juttat az eszembe. Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, Mr. Meséskönyv.
– A régi időkben – mondta Finn – az embert, aki beszédét Finn méz-szavaiba keverte, másnap hajnalban, első virradatkor anyaszült pucéran Coill Boirche fájára ültették, csak egy pőre mogyoróvesszővel csupasz kezében. A második nap reggelén…
– Most várjon egy kicsit, hadd mondjam el – mondta Shanahan –, hallott már valaki a jelenlevők közül Casey-ről, a költőről?
– Kiről? – kérdezte Furriskey.
– Casey-ről. Jem Casey a neve.
– A második nap reggelén megfogták, megkötözték és, ami a fejét illeti, beleverték egy fekete lyukba úgy, hogy pucér fehér teste fejjel lefelé állt egyenesen Erin közepén, hogy ember és állat kényére-kedvére bámulhassa.
– Na, hagyjon már szóhoz jutnom, Mr. Meséskönyv, maga avval a fekete lyukával – mondta Shanahan, homlokán hosszas emlékezetráncolással gyűrögetve nyakkendője csomóját. – Hallgasson ide egy percet! Hallgasson ide, hadd mondjam el Casey-t. Csak nem azt akarja mondani, hogy sose hallott még Casey-ről, a költőről, Mr. Furriskey?
– Sose hallottam róla – mondta Furriskey aggályosan.
– Nem mondhatnám – mondta Lamont –, hogy én is hallottam volna róla.
– A nép költője volt ő – mondta Shanahan.
– Aha – mondta Furriskey.
– Szóval, értik – mondta Shanahan. – Egyszerű, kétkezi dolgos ember, Mr. Furriskey, akár maga vagy én. Fekete kalap, vagy nyavalyás szalag, isten ments, egy sem volt Jem Casey. Kemény dolgos, tagbaszakadt munkásember, Mr. Lamont, aki megfogta a munka végét, pont, mint maga vagy én. Naszóval, ott dolgozik egy ármádia ember a brigádvezetővel, gázcsövet vagy mit fektetnek le végig az úton. Jól van. Ledobják az emberek a kabátot, nekiszöknek lapátolni, dolgozni, míg mást nem mondanak. A luk egyik végén manuskáim együtt egy kupacban dolgozgatnak, szívják a staubot, és lovakról meg miegyébről cseverésznek. Na. Érti, miről beszélek? Tud követni?
– Hogyne.
– De nézzük csak a luk másik végét, itt meg a derék Casey ásogat egyes-egymagában. Érti, mire akarok kilukadni, Mr. Furriskey?
– Ó, igen, világos – mondta Furriskey.
– Jól van. Se lovak, se semmi szócséplés. Egy deka se. Hapsikám mukkot se szól senkihez, csak egy kőtteményen töri az agyát csákánnyal a kezében, a képiről meg szakad a víz a nagy munkába meg francos megerőltetésbe. Ez aztán nem semmi!
– Na ne mondja – mondta Lamont.
– Nem semmi ám, és sok fejtörésbe kerül. Egy szót se senkihez, egy pillantás se jobbra, se balra, csak az észkerék zakatol egyfolytában. Csak Jem Casey, nem több, mint egy szegény tudatlan melós, de fejjel kimagaslik az egész francos bagázs közül, mert az egész országban senki se tesz túl rajta, ha egy francos kőtteményt össze kell ütni – az egész világon nincs egy költő, akit vele egy napon lehet emlegetni, egyik se érhet a nyomába. Istenemre lefogadnám, hogy kenterbe verné az egész rohadt bandát, ha megadnák, ami megilleti.
– Komolyan, Mr. Shanahan? – szólt Lamont. – Nem mindennap találkozni ilyen emberrel.
– Tudja, mit mondok magának, Mr. Lamont, olyan ember volt ő, aki állva hagyta az egész bandát, csákányostul, mindenestül. Olyasvalaki volt, aki ki tudott velük állni… a legjobbakkal… és saját pályájukon győzte le őket, én mondom.
– Azt meghiszem – mondta Furriskey.
– Na. Tudom én, mit beszélek. Az embernek adják meg, ami kijár. Ha magas, ha alacsony polcon van az ember, Isten előtt csak ugyanaz, tudom. Vegye le a francos fekete kalapot az egész puccos kompániáról, és mit fog kapni?
– Ez a helyes szempont, hogyne – mondta Furriskey.
– De nyomjanak csak oda nekik egyet, Mr. Furriskey, egy francos csákányt, mondom, fogják meg egy lapát nyelét, ássanak egy lukat, és kőtsenek egy oldalnyi verset úgy fejből az ötórai fájrontig. Mi jön össze nekik? Ide a bökőt, hogy a hajára kenhetné azt, amit az a banda ötig összehozna, akármi legyek.
– Csak az idejét pocsékolná, ha ötig ezekre várna, ha engem kérdez – mondta Furriskey, teljes egyetértéssel bólogatva.
– Szent igaz – mondta Shanahan –, várhatnék a nagy rakás semmire. Ismerem ám én ezeket, és ismerem a tökös Caseyt is. Dani legyek, ha fájrontra ki nem vágna vagy három láb kőtteményt, frankón, ahogy köll, hogy manuskáim meg se állnának hazáig, behúzva fülüket-farkukat. Igen, láttam a kőtteményeit, olvastam őket és… tudják, mit mondok maguknak, meg is szerettem őket. Nem szégyellem itt ültömben kimondani, Mr. Furriskey. Megismertem az embert, megismertem a kőtteményeit, és bizisten megszerettem mind a kettőt, nagyon is. Érti, amit mondok, Mr. Lamont? Maga, Mr. Furriskey?
– Ó, hogyne.
– Megmondom maguknak úgy, ahogy van, találkoztam a többivel, mind az összessel. Találkoztam mindegyikkel, és ismerem is őket. Láttam őket és olvastam a kőtteményeiket. Hallottam őket más emberek szájából, akik tudják, hogy kell a szájukat kinyitni, olyanoktól, akik verhetetlenek a saját pályájukon. Láttam egész könyveket tele az irományaikkal, olyan vastagokat, mint az asztal lapja itt né, úgy higgyék el. De isten a tudója, ha versengésre került a sor, nekem csak egy költő létezett.
– A rákövetkező harmadik napon – szólt Finn – addig korbácsolták, míg vizet vérzett.
– Csak az az egy, Mr. Shanahan? – kérdezte Lamont.
– Csak az az egy. És azt az embert úgy hívták … hogy Jem Casey. Semmi Miszter, semmi Szőr, egyik se. Jem Casey, a Csákányos Költő, ennyi. Munkásember, Mr. Lamont, de a maga módján olyan édesen danol, mint tavaszi reggel a sárgarigó a francos fák között, úgy higgye el. Jem Casey, a tanulatlan, istenfélő, kétkezi munkásember, egy szimpla culáger. Tudja, mit mondok én magának, nem hiszem, hogy életibe egy iskolát is látott volna belülről. El se hinné az ember!
– Caseyről minden további nélkül – mondta Furriskey –, és…
– Caseyről bármit elhiszek – mondta Lamont. – Nincs magánál egy kőtteménye, Mr. Shanahan?
– Namármost vegyük azt a dolgot, amit a barátunk nyomott itt le az elébb – folytatta Shanahan oda se figyelve –, a zöld dombokról, meg a francos kardokról, meg a madárról, amelyik ott kornyikált/virnyákolt a fa tetejibe. Nem mondom, jó iromány az, frankó szép. Megmondom én magának, tetszett nekem, nagyon is, tényleg élveztem.
– Nem volt az rossz egyáltalán – mondta Furriskey –, hallottam már rosszabbat is, bizisten, nem is egyszer. Egész tűrhető volt, na.
– Tudja, mire akarok kilukadni, érti – mondta Shanahan. – Jó az, nagyon jó. De istókuccse, nem mindenki venné észre, akármi legyek, talán egy az ezerből.
– Na, az is igaz – mondta Lamont.
– Persze, nincs is jobb annál – mondta Shanahan, kivörösödő ábrázattal –, a szülőhaza igazi őseredeti népi költése, tudják, az a matéria, ami tudós embereket vonzott ide a partjainkra, amikor túlfelől a fiúk-lányok még a köldökükön csúszkáltak az aranybornyú előtt egy szál birkabőrben. Az a matéria, ami országunkat oda juttatta, ahol ma áll, Mr. Furriskey, és tövestül tépetném ki a nyelvemet, mielőtt bárki rosszat hallana tőlem róluk. De hogy jön ide az utca embere? Istenemre, ide se jön, amennyire én látom.
– Mit érdekli a fekete kalapos naccságos urakat, hogy idejön, vagy nem? – kérdezte Furriskey. – Mit érdekli az őket? Egy darabig elnézgelődhet, szerintem, ha arra vár, hogy az a banda tegyen érte valamit. Szép kis bagázs, szó se róla.
– Igaz, bizony – mondta Lamont.
– Az viszont a másik – mondta Shanahan –, hogy egy idő után elege lesz az embernek ezekből a dalokból. Ha egyszer eltelik az ember ezzel a koszttal, egy jó darabig nem kér belőle azután.
– Kétségtelen – mondta Furriskey.
– Egyszer meg lehet kóstolni – mondta Shanahan –, aztán többet nem köll.
– Tudja, mit? – mondta Lamont –, vannak akik olvassák… meg még olvassák, és rossebet se olvasnak mást. Na, ez hiba.
– Öreg hiba – mondta Furriskey.
– De van egy ember – mondta Shanahan –, van egy ember, aki olyan kőtteményeket tud írni, amit el lehet olvasgatni éjjel-nappal, amennyi csak belém fér, olyan, amibe sose lehet belefáradni. Olyan kőttemények, amiket egy közénk való ember írt, és azért, hogy mi olvassuk. Úgy hívják…
– Na, ide akart kilukadni – mondta Furriskey.
– A neve – mondta Shanahan –, olyan, ami bármelyikünké lehetne a keresztségben, olyan név, amitől nem kell szégyenkezni. Ez a név pedig – mondta Shanahan –, Jem Casey.
– S hozzá milyen rendes ember – mondta Lamont.
– Jem Casey – mondta Furriskey.
– Érti már, miről van szó? – mondta Shanahan.
– Nincs magánál egy verse sem, ugye? – kérdezte Lamont. – Sokért nem adnám...
– Nálam nincs, ha erre gondol, Mr. Lamont – mondta Shanahan –, de el tudnék mondani egyet olyan gyorsan, mint a pinty. Istenemre, nem hiába nevezhetem pajtásomnak Jem Caseyt.
– Örömmel hallom – mondta Lamont.
– Álljon föl oda és szavalja el, ember – mondta Furriskey. – Ne várasson magára. Mi a neve?
– A neve vagy címe a kőtteménynek, amit most elszavalok, uraim – mondta Shanahan szószékre illő hanghordozással –, a „Melós barátja" névre hallgat. Bizisten, senki se ver rá. Hallottam dicséretét a legnagyobbak szájából. A kőttemény olyasmiről szól, amit mindannyian ismerünk. Na, kitalálták már? Egy pofa sörről szól.
– Sörről!
– Sörről.
– Talpra, ember – mondta Furriskey –, Mr. Lamont és jómagam tíz füllel hallgatjuk. Rajta!
– Gyerünk, kezdjen bele – mondta Lamont
– Akkor figyeljenek – mondta Shanahan, és torkát köszörülve köhécselt. – Idehallgassanak!
Felállt a székre, kiegyenesedtt, kitárta a karját, és megroggyantotta a térdét.
Ha küzdve töltöd napjaid,
De részed csak balsiker,
S reményed oda az éjbe mind,
EGY KRIGLI SER AZ IGAZ HAVER.
– Bizisten van benne lendület – mondta Lamont.
– Igazán nagyon jó – mondta Furriskey. – Nagyon szép.
– Én mondom, ehhez kell ám a gógyi – mondta Shanahan. – Idehallgassanak!
Ha szűken élsz s a pénz nem csepeg,
És a lovad juszt se nyer,
Ha minden vagyonod csődtömeg,
EGY KRIGLI SER AZ IGAZ HAVER.
Ha gyenge vagy, s arcod mint a fal,
S szíved néha félrever,
S orvosod diétát javall,
EGY KRIGLI SER AZ IGAZ HAVER.
– Vannak dolgok ebben a kőtteményben, amik, mondhatni, halhatatlanságra törnek. Érti, mire gondolok, Mr. Furriskey?
– Szó se róla, nagyszerű dolog ez – mondta Furriskey. – Rajta, Mr. Shanahan, elő még egy strófával. Nehogy azt mondja, hogy evvel vége.
– Hát akkor idehallgasson már! – mondta Shanahan.
Ha a spájz üres, állad fölkopik,
S a csuszán tő nem teper,
S a nadrágszíjon már nincs több lik,
EGY KRIGLI SER AZ IGAZ HAVER.
– Na, ehhez mit szólnak?
– Olyan kőttemény ez, ami soká fog élni – mondta Lamont –, olyan, amit még hallani és tapsolni fognak, amikor már sok másikat…
– De várjon, ember, amíg az utolsót nem hallja, az utolsó simítást – mondta Shanahan. Összeráncolta a homlokát és kezével a levegőbe intett.
– Ó, nagyon jó, nagyon jó – mondta Furriskey.
Ha hét szűk esztendő rád köszön,
S a világ már csak teher,
Egy ötlet átsüt a rút ködön:
EGY KRIGLI SER AZ IGAZ HAVER.
– Hát hallottak már valaha ilyet az életükben? – mondta Furriskey. – Egy krigli ser, az ám! Én mondom, Casey ritka nagy ember volt, kétség nem fér hozzá. Tudta, mitől döglik a légy, ez az igazság. Ha mást nem is igen tudott, kőtteményt írni azt igen. Egy krigli ser mindig jó haver.
– Mondtam, ugye, hogy nagy ember volt? – mondta Shanahan. – S ebben aztán, meg kell hagyják, jó szimatom van.
– Ha lehet erre a kőtteményre mondani valamit, az a halhatatlanság, ha értik, amit mondok. Ez a kőttemény, hogy is mondjam, olyan kőttemény, ami hangzani fog, akárhol verődik is össze ír népség, megmarad ez, amíg csak egyetlen igaz tősgyökeres írnek is élni adja az úristen ezen a földön, úgy higgyék el. Maga mit szól, Mr. Shanahan?
– Élni fog, Mr. Lamont, élni fog.
– Holtbiztos, hogy fog – mondta Lamont.
– Egy krigli ser, az áldóját, mi? – mondta Furriskey.
– Mondja csak, Óvilági Hősöm – mondta Lamont jóindulatúan –, mit szól hozzá? Részeltesse az egybegyűlteket tudományos, állhatatos, kifinomult álláspontjának jótéteményében, Mr. Meséskönyv. Igaz, Mr. Shanahan?
Cinkos kacsintások villantak össze ravaszul a táncoló láng fényében. Furriskey rácsapott Finn térdére.
– Ébredjen fel!
– És Sweeny folytatta – mondta búzakalász-szőke Finn – ezeknek a soroknak a hangos felmondását.
Ha magamban kellene bujdokolnom
a barna világ dombjain,
jobb szeretném magányos lakomat
Glen Bolcain-ben.
Jó a vize zöldszín-zöld,
jó erős tiszta szele,
jó tormazöld vízitormája,
legjobb lombos derécéje.
– Szájmenés megint – mondta Lamont. – Le a kalapokkal az előtt a fickó előtt, aki bogot tud kötni ennek a nyelvire. Megint jön az esti mese, a Fennvaló áldja meg.
– Hagyja, hadd beszéljen – mondta Furriskey –, jót tesz neki. Valahol csak ki kell jöjjön belőle.
– Olyan ember vagyok én – mondta Shanahan szentenciózusan –, aki mindig meg tudja hallgatni a felebarátja mondanivalóját. Én mondom maguknak, bölcs ember az, aki hallgat, s nem szól egy helyett kettőt.
– Hát persze – mondta Lamont. – Egyszer volt, hol nem volt, erdőben egy bölcs vén bagoly. Csak bámult, egy mukkot se szólt, mindenki tudta, de bölcs vót, utánozzuk le a vén bagolyt!
– Van benne valami – mondta Furriskey. – Mi is jobban tennénk, ha kevesebbet jártatnánk a szánkat.
Finn törődött türelemmel folytatta, lassan ejtve a szavakat a tűznek és a meghunyászkodón köréje gyűlt hat cipőnek, az öregember hangja az ágy homályából.
Jó szívós repkénye,
jó fényes-szép fűze,
jó tiszi-tisza-tiszafája,
legjobb édes szavú nyíre.
Ádáz borostyán
fa ágát-göcsörtjét átfonó,
melynek legcsúcsán ülök,
itthagyni vonakodnék.
Kerülöm a pacsirtát,
könyörtelen fajta,
szökellek halmokon át
magas dombtarajon.
Mikor felszáll előttem
a büszke vadgalamb,
fürgén megelőzöm,
mióta tollruhám nőtt.
Siketfajd, az együgyű,
mikor előttem felszáll,
ádáz ellenségnek hiszem
szintúgy a riogó feketerigót.
Rókafiak kergetőznek
tőlem, hozzám
farkasok tépik őket,
nyüszítésüktől megfutok.
Utánam vetették magukat
fürge rohanással,
hegyek csúcsára
menekszem előlük.
Minden víz fölött zúzmara-csillám
záporozik rám,
nyomorultul bujdosom alatta
hegyormon.
Gémek rikoltása hallszik
hideg Glen Eilán,
gyors röptű rajok szállnak
jöttükben-mentükben.
Nincs kedvemre
az emberek őrült karattyolása,
szebben trilláz a madár
a helyen, ahol él.
Nem szeretem a hajnali
éktelen trombitaszót,
édesebben szól a borz
sivítása Benna Brocban.
Nem szeretem
a harsány kürtszót,
ékesebb a bőgő szarvas
kétszer tucatnyi agancsheggyel.
Egymást szólítják összecsapni
völgyről völgyre;
minden pihenő bika nyugszik
hegytető ormán.
– Bocsánat egy pillanatra – vágott közbe Shanahan sietősen –, eszembe jutott egy vers. Hallgassák meg.
– Mi?!
– Hallgasson már, ember. Figyeljen, amíg el nem felejtem. Ha korpaszín szügyű szarvasgím a hegységben fönt kever, ha egy harcos borz már búcsút int, EGY KRIGLI SER AZ IGAZ HAVER!
– Hát, Shanahan, a fene tudta, hogy magában is ott szunnyad – mondta Furriskey, elnyílt szemű mosolyát Lamont-ra fordítva –, a fene tudta, hogy magában is ott szunnyad. Tessék, jól nézze meg az átkozott költőjét, Mr. Lamont. Na?
– A nehézfiú Shanahan, az áldóját – mondta Lamont. – A nehézfiú. Ez aztán nem volt semmi. Hát, engedje meg.
Kezek nyúltak ki, majd találkoztak, a barátság nemes kapcsa a kandalló előtt.
– Jól van, na – mondta Shanahan olyan büszkén nevetve, mint egy pulykakakas –, nem kell lerázni a fogantyúmat. Uraim, maguk túloznak. Rendeljünk tíz korsót fejenként, ünnepeljünk rendesen.
– Nahát, a kutya keményfiú Shanahan – mondta Lamont.
– Na, elég lesz most már mind a kettejiknek – mondta Shanahan. – Csendet kérek az ülésteremben.
A zsolozsmázás újrakezdődött az ágy irányából.
Szarvasa szakadékos Slieve Eibhlinne-nek,
szarvasa meredek Slieve Fuaid-nak,
szarvasa Eala-nak, szarvasa Orrey-nak,
veszett szarvasgímje Loch Lein-nek.
Szarvasa Shevna-nak, szarvasa Larne-nak,
szarvasa dús, pompás Leena-nak,
Cualna szarvasa, Conachail szarvasa,
szarvasa kettős csúcsú Bairenn-nek.
Ó, szarvas-csordának anyja,
megőszült irhád,
nem követ szarvas téged
kétszer húsz agancshegy nélkül.
Kisködmön-anyagnál nagyobb,
megőszült irhád;
ha ott lehetnék minden kis agancs-hegyen,
kisebb hegyek lennének minden hegyes agancs-hegyen.
A szarvas, mely bődülve vonul
a csaliton át felém,
megülni jó helyet ád
agancsa csúcsa.
Ez után a hosszú ének után Sweeny Fiodh Gaibhle-ből kiment Benn Boghaine-be, onnan Benn Faibhne-be, onnan pedig Rath Murbuilg-be, és nem lelt nyugalmat a boszorkány üldözésétől, amíg el nem érkezett Dun Sobhairce-be Ulster földjén. Itt elébe került a banyának, és hatalmas ugrással elrugaszkodott a dun* csúcsáról. Az rögtön követte, és földet ért Dun Sobhairce szakadékában, hogy csak pép és apró fancsikák maradtak belőle, végül a tengerbe hullott, így esett hát, hogy Sweeny üldözése közben lelte halálát.
Ő pedig azután utazott, és messzi földeket bejárt másfél holdfordulón keresztül, kies, ékes, gyönyörűséges dombokon és törékeny dércsípte csúcsokon időzött egy és fél holdfordulón keresztül, farönkök rejtekén találva hajlékot. Carrick Alasdairből elmenet még ott időzött mindaddig, amíg ezeket a sorokat ki nem faragta mint búcsúdalt, istenhozzádként számtalan és sokféle bánatáról regélve.
Vigasztalan az élet
bolyhos ágy nélkül,
töppesztő fagy lakhelye,
hó-hozó szél fúvása.
Fagyos jeges szél,
kihunyt nap árnyéka
magányos fa menedéke
magas fennsíkon.
Szarvas bő-bőgése
rengetegen át,
őzcsapáshoz kaptató,
fehér tengerek hangja.
Bocsáss meg, Ó Uram Isten,
halálos ez a keserv rajtam,
fekete gyásznál rosszabb bánat
vékonyágyékú Sweenyé.
Carraig Alasdair,
sirályok hajléka,
szomorú, Teremtőm,
vendégeihez rideg.
Szomorú találkozás
két keménylábú daru –
magam kemény és rongyos,
ő keménycsőrű.
Ennekutána Sweeny továbbindult arról a helyről, és addig ment, amíg átkelt a vihartépte tenger széles szorosán, s elérkezett a britek földjére, ahol találkozott egy hasonló tébolyulásba esett emberrel, Britannia bolondjával.
– Hogyha valóban bolond vagy – mondta neki Sweeny –, mondd meg nekem a családnevedet.
– Az én nevem Fer Caille – válaszolta ő.
És ők ketten békét és szövetséget kötöttek, bőven csörgedező dalos strófákban társalogva egymás között.
– Ó, Sweeny – szólt Fer Caille –, vigyázzon mindegyikőnk a másikra, ha már szeretjük egymást, és bízzunk egymásban, azaz, midőn egyikünk elsőként hallja meg kócsag kiáltását a kék vizű, zöld vizű vízből, vagy egy kormorán tiszta szavát, vagy amint egy szalonka elrugaszkodik a fáról, ébredő lile neszezését vagy hangját, vagy száraz ágak ripp-roppanását, vagy amelyikünk elsőként látja madár árnyékát az erdő fölött az égen, adjon figyelmeztető jelet, és szóljon a másikának, hogy mindketten gyorsan el tudjunk repülni.
Egy egymás társaságában átvándorolt év boldogabbik vége felé a brit őrült üzenő szókat szólt Sweeny fülének.
– Bizony úgy igaz, hogy ma el kell válnunk egymástól – mondta –, mert az én életem a végéhez közeleg, és el kell mennem oda, ahol halálomat lelem.
– Miféle halállal kell halnod? – kérdezte Sweeny.
– Nem nehéz elmesélni – mondta neki a másik –, most Eas Dubhthaig-ba megyek, és ott egy légáram a szárnyára vesz, és addig visz, amíg a vízesésbe nem sodor fulladásra, és egy szent templomának tövében leszek eltemetve, azután pedig elnyerem jutalmamat a Mennyek Országában. Ez lesz az én végem.
Ennekutána, és miután énekversben mondott istenhozzádot, Sweeny újra felkapott a magas levegőégbe, és tovább haladt rémisztő útján zivatarokon át Érin felé, itt-ott megpihenve a magas és alacsony helyeken, szívós tölgyek szívében húzva meg magát, s nem ismert pihenést, míg újra el nem érte az örök-gyönyörű Glen Bolcaint. Ott összetalálkozott egy eszement asszonnyal, akitől elmenekült, lopva légies könnyedséggel szökellve az ormok csúcsáról, míg oda nem ért Glen Boirche-be lenn délen, és a következő négysorosokra ragadtatta magát:
Dermeszt, dermeszt ágyam sötétedés után
Glen Boirche ormán,
gyengécske vagyok, köpönyeg nincs rajtam,
lakásom a hegyes, tüskés magyal.
Glen Bolcain, tündöklő forrású
lakásom, hol meghúzom magam,
ha jön Samhain,* ha jön a nyár,
ez lakásom, hol meghúzom magam.
Éjjeli táplálékomul
kezeim közé csupán
füvek s gyümölcs-bőség kerül
a tölgyárnyas tölgy árnyából.
Ízes mogyoró, alma, kökény,
szeder, tölgyfának makkja,
dús málna a jussom,
szúrós csipkebokorról csipkebogyó.
Vadsóska, makulátlan vadfokhagyma,
tiszta levelű vízitorma
elhajtja éhségemet
a hegyi makk, méhfű-gyökér.
Hosszas utazás és égi keresgélés után Sweeny az est leszálltával a széles Loch Ree partjára érkezett, nyughelyéül aznap Tiobradan fájának villás ága szolgált. Fáján havazott az éjjel, és ez volt a legcudarabb havazás mind közt, amit el kellett viselnie azóta, hogy tollak nőttek a testén, és szorultságában ezeket a verseket mondta:
Rettenetes kínom ma éjjel,
a tiszta lég felsebezte testem,
lábam megfagyott, arcom zöld,
Ó, Hatalmas Isten, ez a jussom.
Rossz lakozni lakás nélkül,
páratlan Krisztus, nyomorúságos!
Egy étek zöld bokrétás vízitorma,
Egy ital hideg víz tiszta csorgóból.
Hervatag facsúcsról lekászálódom,
rekettyésben bóklászom – igaz ez –
társaim farkasok, embert kerülök,
mezőn nyargalok a vörös szarvassal.
– Hogyha a gonosz banya nem idézte volna meg Krisztust ellenem, hogy kedvére hatalmas szökelléseket szökelljek, nem estem volna vissza a tébolyulásba – mondta Sweeny.
– Mondja már – mondta Lamont –, mi ez a szökdösősdis mese?
– Szökdécselés, tudja – mondta Furriskey.
– A történet – mondta a tanult Shanahan tudálékos-magyarázón – erről a Sweeny nevű ürgéről szól, akinek összeakadt a bajsza a klérussal, s a meccsen ő húzta a rövidebbet. Fejére olvasták az oltári átkot. A história vége az, hogy csóró ember madárrá változik.
– Értem – mondta Lamont.
– Kapiskálja már, Mr. Furriskey? – mondta Shanahan. – És akkor mi történik? Madarat csinálnak belőle a bűnei végett, és ha egyet szökik, innen Carlow-ban terem. Érti, Mr. Lamont?
– Értem én, hogyne érteném – mondta Lamont –, de az az ember, akire most gondolok, nem Sweeny, hanem Craddock őrmester, aki a régi időkben első volt egész Írországban távolugrásban.
– Craddock?
– Ami azt illeti – mondta Shanahan bölcsen –, ebben az ír nemzet mindig nevezetes volt, a többi nemzet mindig át kellett ebben engedje nekünk a pálmát. Minden hibájával együtt, és Isten a megmondhatója, hogy van neki számos, az ír szökni, azt tud. Úgy szökik, mint a szöcske! Ezért az egész világ becsüli, tiszteli és csodálja, akármerre menjen. A világ ebben felnéz ránk.
– Mindig jól tudtunk szökni – mondta Furriskey.
– Ez még a Kelta Liga hőskorában történt – mondta Lamont. – Ez a Craddock hadnagy csak egy mezei járdakoptató zsaru volt valahol falun. Hozzá még kicsit balfék is, azt mondják. Egy szép reggelen felébred és azt a parancsot kapja, hogy szíveskedjék kivonulni a Kelta Liga gyűlésére, vagy mifenét tartottak ott abban a városban azon a szép tavaszi vasárnapon. Hogy szemmel tartsa a rendbontást, tudják, meg minden ilyesmit. Rendben van. Ki is masírozik szolgálatba, osztogatja a francos kisztihandokat a dámáknak, a legények tömik a fülét a bárgyú szövegükkel. Asszem, kicsit túlzásba vitte a kötelességet, és olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna...
– Értem, mire gondol – mondta Shanahan.
– Akárhogy is volt, fölpiszkálta a ház urát, a törzsfőnököt, a főfő tótumfaktumot. Odajön a mi vagányunkhoz felborzolt szőrrel s olyan zabosan, mint egy pulykakakas, s kivágott az emberünknek egy szuszra egy hosszú fogaggyistent írül.
– Ebből elég – mondta az őrmester –, csak tartogassa annak, akinek köll. Egy mukkot se értek abból, amit mond, jóember.
– Szóval nem ismeri a saját anyanyelvét – mondta a törzsfőnök.
– Dehogynem – mondja az emberünk –, egész jól értek angolul.
A másik erre megkérdi az őrmestert írül, hogy mi dolga arrafelé, s egyáltalán mit keres ott kinn a placcon.
– Beszéljen angolul! – mondta az őrmester.
Erre aztán a főfő kiadja a mérgit, s lebüdösbritspionozza az őrmestert.
– Hát, lehet, hogy igaza volt – mondta Furriskey.
– Psszt! – mondta Shanahan.
– Várjanak, mondjam végig. Az őrmester erre csak ránézett avval a nézésével.
– Téved – mondta –, vagyok én olyan legény, mint itt akárki.
– Rohadt angol bérenc! – mondja az emberük írül.
– És be is bizonyítom, ha köll – mondja az őrmester.
Erre a törzsfő olyan vörös lesz, mint a cékla, hátat fordít az őrmesternek, és nagy peckesen visszasétál a négyszögig, ahol a fiúk szaporázták az ír táncot a lányokkal, s ott begyeskedtek, ilyen-olyan versenyek, tudják. Ó, valamikor nagy divat volt ez, szart se ért az ember, ha nem tudta kijárni a Limerick falait. És ott voltak manuskáim is a nyenyeréikkel meg a dudáikkal, és ott nyüsztették a talpalávalót orrvérzésig. Tudják, na, miről beszélek.
– Persze hogy tudjuk – mondta Shanahan –, hazánk népi muzsikája, Rodney Dicsősége, Munster Csillaga, az Emberi Jogok Nyilatkozata.
– Az Ostoros tánc és a Hajtsd a szamarat, nincs semmi annál szebb – mondta Furriskey.
– Na, erről van szó – mondta Lamont. – Akárhogy is legyen, mit gondolnak, mit csinál a magik embere: hát nem behúzódik egy sötét sarokba a cimboráival tervet kovácsolni, hogy az őrmesterre rápirítsanak? Avval visszamegy nagy nyársatnyelten az őrmesterhez, aki egy fa árnyékában rá se rántott az egészre.
– Maga azt mondta – támadta le –, hogy van olyan legény, mint itt akárki. Tud ugorni?
– Tudni nem tudok – mondta az őrmester –, de akárkinél nem vagyok én se gyengébb.
– Azt majd meglátjuk – mondja az emberük.
És akármi legyek, ha nem volt a sátorban egy emberük Corkból, valami francos nagy bajnok távolugrásban, akinek neve volt, ismerte az egész ország. Bagenalnak hívták az ipsét, ő volt egész Írország bajnoka.
– Azannyát, ez már döfi – mondta Furriskey.
– Bizony. Várjanak, mondjam végig. Avval ezek ketten felállnak, s minden szál ember odagyűlik köréjük. A peckes Bagenal gyerek ott feszített a zöld nadrágjában, mutogatta a vádliit. Mellette ott áll egy másik, valami Craddock, egy milic, a zubbonyát levetette, de a többi ruhája rajta van, s ahogy ott áll a kék pantallójában meg a két irdatlan bürgerivel a lábán, az nem volt mindennapi látvány. Azt látni kellett.
– Nem vonom kétségbe – mondta Shanahan.
– Bagenal az első, szökik egyet, hogy majd felszáll, úgy szeli át a levegőt, mint a madár, és földet ér egy nagy homokfelhő közepette. Na, mi volt az eredmény?
– Tizennyolc láb – mondta Furriskey.
– Hogyisne, öregem, huszonkettő. Huszonkét lábat ugrott ott és akkor Bagenal, Isten engem úgy segéljen, és a tömeg akkorát ordított, hogy attól az őrmester ijedtében kiadhatott mindent, amit aznap evett, de még azt is, amit nem.
– Huszonkét láb, jó kis ugrás testvérek közt is – mondta Shanahan.
– Miután az ordítozás abbamaradt – mondta Lamont –, a Bagenal körbeslattyog, hátat fordít az őrmesternek, kér egy cigarettát, és cseverészni kezd a cimboráival. Mit gondolnak, mit csinált erre az őrmester?
– Én nem mondok semmit – mondta az óvatos Shanahan.
– Isten a megmondhatója, bölcs ember maga. Craddock őrmester nem szól egy mukkot se, csak nekiszalad egy kicsikét, s megszökik huszonnégy láb hatot.
– Ne mondja!
– Huszonnégy láb hatot.
– Nem lep meg – mondta Shanahan álmélkodva. – Nem lep meg. Akárhová is menjen széles e világban, meg fogja látni, hogy az írekre mindenütt felnéznek az ugrótudományuk miatt.
– Méltán van – mondta Furriskey –, hogy Írország nevét dicsőség övezi emiatt.
– Menjen akár Oroszországba – mondta Shanahan – vagy Kínába vagy Franciaországba, mindenütt és mindenkor csak le a kalappal és gra-ma-cree a Szökő Írlandi előtt. Akárkit megérdezhet, mind ugyanezt mondják. A Szökő Írlandi.
– Olyasmi ez – mondta Furriskey –, ami mindig is menni fog nekünk: a szökés.
– Ha eljön az ítélkezés ideje – mondta Lamont –, az íreknek meglesz a maguk érdeme. Nem lesznek utolsók a teremtés népei közt.
– De mennyire, hogy nem – mondta Furriskey.
– Miután Sweeny mindent elmondott – dongta a sötét hangú Finn –, a gondolkodás egy pislája feléledt a tébolyultban, és saját népének irányába fordította lépteit, hátha lakhatna velük és bízhatna bennük. De a szent életű Ronannak a cellájába angyalok hírül vitték Sweeny szándékát, és ő Istenhez könyörgött, hogy Sweenyt fel ne oldozza őrjöngéséből, míg előbb lelkét el nem oldja testétől, és íme az eredmény összegzése: Amikor az őrült beért Slieve Fuaid közepébe, furcsa jelenések tolultak elébe, vörös, fejetlen testek és testetlen fejek és öt borostás elvadult szürke fej, test vagy törzs nélkül vonított és sikított és himbált ide-oda a sötét út mentén, rátámadva és megszállva Sweenyt, fülébe üvöltvén tébolyult szitkaikat, mígnem az rémületében magasra szárnyalt előlük. Volt aztán veszett rettegés, lárma, jajveszékelés, visítozó tülekedés az üldöző fejek, kutyafejek, kecskefejek között, amint combjainak, lábszárainak és nyakszirtjének puffantak, s fákhoz és sziklatalapzatokhoz csapódtak – magas hegység gyomrából szabadult vad förgetegnyi gonoszság, amely annyi nyugtot sem hagyott az őrült Sweenynek, hogy egy korty vizet ihasson, mígnem végül békéhez jutott a fán, amely a Slieve Eichnach csúcsán állt. Itt idejét zengzetes strófák komponálására és előadására szentelte gyötrelmes megpróbáltatásai tárgyában.
Ezek után tovább haladt vad hagymázossága útján Luachair Dheaghaidhtól a tiszta patakú és kecses lombú Fiodh Gaibhle-ig, ahol egy évig maradt, s sáfrány-vérpiros magyalbogyókkal és feketésbarna tölgymakkokkal táplálkozott, és a Gabhalból húzott vizet hozzá, miközben ezt a dalt szerezte:
Jajveszékelés, a nevem Sweeny,
a testem holttetem,
nekem nincs már álom, zene,
csak süvöltés, szélviharé.
Utam elvitt Luachar Dheighaidh-tól
Fiodh Gaibhle peremére,
merre jártam – nem rejtegetem –,
repkénybogyó, tölgyderék várt.
Ezután Sweeny nyughatatlanságában All Fharannainba ért, egy zöld patakos csodálatos ligetbe, ahol seregnyi erényes ember élt, szentek gyülekezete, nehéz lombú, földig hajló almafák, árnyas repkény, hatalmas gyümölcsöktől roskadozó ágak, szarvasok, nyulak, kövér disznók, napon szunyókáló, termetes fókák, fókák az alant hullámzó tengerből. És Sweeny így szólt:
All Fharannain, szentek rejteke,
Bokrokon sereglő finom mogyorók,
fürgén surrogó nem-meleg patak
folyik szegélyén.
Zöld repkénye sűrű rengeteg,
makkja csábító;
a szép nehéz almafák
karjai görnyedeznek.
Végül, hosszú idő múltán Sweeny behatolt arra a helyre, ahol a főszent Moling lakott, azaz, a fontosság kedvéért, Házi-Moling. Moling kezében jelen volt Kevin zsoltároskönyve, és Moling azt olvasta fel tanítványainak. Sweeny előrejött a forrás széléig, és addig zörgött a sásban és vízitormában, míg Moling megszólalt:
– Ó, őrült, korán van étkezésed.
És ők ketten, az őrült és a szent, hosszú párbeszédbe fogtak huszonkilenc kecses veretes verssorban, majd Moling újra szólt.
– Érkezésed igen örvendetes köztünk, Sweeny – mondta –, mert úgy rendeltetett, hogy itt fejezd be életedet, és itt hagyd hátra életed történetét, és a templom kertjében legyél eltemetve. És én most megkötlek és megesketlek, hogy bármilyen messze bujdokoljál is Erinben, minden napszálltakor hozzám megtérj, hogy én megírhassam igaz történetedet.
És úgy is történt, Sweeny megtérvén vándorlásaiból Erin dicsőített fáihoz, minden este vecsernyeidőben, Moling pedig eledelt rendelt az őrültnek abban az órában, és szakácsának meghagyta, hogy Sweenynek adjon az aznapi fejésből. Egy éjjel vita tört ki a szolgálók között Sweeny feje fölött, mert az őrültet paráznasággal vádolták meg a bokrokban a tehénpásztor feleségével, midőn az asszony este elindult, hogy a tejet a tehéntrágyában egy lyukba tegye Sweenynek, s a becstelen rágalmat a tehénpásztor nővére ültette bele bátyja fülébe. Az pedig azonmód felragadott egy lándzsát a házban a lándzsatokból, és amikor Sweeny oldalával felé fordult, ahogy esti tejét szürcsölve feküdt a tehéntrágyában, sebet ejtett Sweeny bal mellbimbaján úgy, hogy a lándzsahegy átütötte, és háta közepén kijött. Egy tanítvány a templomajtóból látta a sötét tettet, és hírül vitte Molingnak, aki a nagytiszteletű szerzetesek társaságában a helyszínre sietett, hogy a beteget feloldozzák és felkenjék.
– Sötét a tett, mit tettél, ó, pásztor – mondta Sweeny –, mert a seb miatt, mit rajtam ejtettél, többé nem tudok a bozóton át menekülni.
– Nem tudtam, hogy ott vagy – mondta a pásztor.
– Krisztus nevére, ember – mondta Sweeny –, én téged meg nem bántottalak.
– Krisztus átka rajtad, ó, tehénpásztor – mondta Moling.
Azután beszélgetésbe merültek, és hangosan szóltak egymáshoz, amíg nagyszámú versszakot nem költöttek, Sweeny beszédüket ezekkel a versekkel fejezvén be:
Volt idő, mikor jobb szerettem
alantas emberi beszédnél
tó fölött repkedő
vadgalamb szólását.
Volt idő, mikor jobb szerettem
közeli harangkondulásnál
bozótból a feketerigó hangját
s viharban szarvasgím bőgését.
Volt idő, mikor jobb szerettem
mellettem heverő szépasszony hangjánál
a hegyi fajd hívását
napvilágnál.
Volt idő, mikor jobb szerettem
farkasok vonítását
zsolozsmázásánál
egy szerzetesnek.
Ennek utána Sweenyn halál-ájulás lett úrrá, hogy aztán Moling és szerzetestársai mind felkerekedve, egy-egy követ helyezzenek Sweeny sírjára.
– Bizony, igen kedves nékem az, ki e sír alatt nyugszik – mondta Moling –, kedves nekem a tébolyult, szívem újul látnom őt a forrásnál amott. Neve legyen ezért az Őrült Kútja, mert gyakran lakmározott vízitormáján, és gyakran vette magához vizét, azért helyénvaló, hogy róla neveztessen el. Kedves nekem minden más hely is, ahol Sweeny gyakorta megfordult.
És Moling magát a következő versek költésére és méz-nyelvű mondására adta fejét: Íme itt Sweeny sírja!
Emléke szívszorító,
drágák nekem ezért
a szent őrült helyei.
Kedves nekem Glen Bolcain, a szép,
mert Sweeny szerette;
kedvesek az onnan folyó erek
kedves zöld koronás vízitormája.
Amott áll az Őrült Kútja,
kedves az ember, akit táplált,
kedves finom fövenye,
szeretni méltó tiszta vize.
Zengzetes volt Sweeny beszéde.
Emlékezetem soká őrzi,
könyörgöm az Ég Urához
sírkövén, és sírja fölött.
MIHÁLYCSA ERIKA és CSIZMADIA GÁBOR fordítása
Látó Szépirodalmi Folyóirat