Heimatschein 1906
|
(részlet a -né című regényből)
Ülnek a teraszon, és örülnek egymásnak. A Bazilika körüli nagy könyvestolongást figyelik. Annyira örvendeznek, hogy nem is néznek egymásra. Pedig mennyi levelet váltottak, libabőrös lett izzadt háta. A pincérlánytól hideg almalevet, Colát és sört meg Unicumot rendelnek. Mondja, hogy az utóbbi időben sokat olvasta Joyce-ot és a lányához írott leveleit. Csakhogy válaszoljanak. Csakhogy hallhassa hangjukat. Epifánia: megtanítottam, hogy elalélj, amikor az élet szenvedéséről, szomorúságáról és titkáról énekelek vagy suttogok lelkednek. Fájdalom és alázat! Szemem fénye, szólítja meg apa a lányát. Szerelmetes barátom, miért nem szólsz? Szemem fénye, miért hallgatsz? Csak néznek, nem szólnak semmit, nem várnak semmit.
A hiányokon átszakadt az ég.
Hol kezdje? Mihez kezdjen, hogy tetsszék? Megfullad ennyi mirhaillatú tapintattól! Meséljen? Megsuhogtatja fejük fölött a fehér csillogású damaszkuszi pengét. Közben többször felsérti önmagát. Semmi vörös. Uramisten! Semmi vörös, csak égszínkék! Posztmodern pátosz.
Nem lehetett befogni a száját. Hogy írja a „-né”-t, és hogy mekkora szerencséje van ezzel a semmiből felbukkanó családi levéltárral. És a két kedves főszereplő, Alojzia és Heinrich, csodák csodájára éppen Polában találkoztak. Abban az időben Joyce is ott élt Norával, de Joyce decemberben Dublinba utazott, mert azt remélte, hogy újdonsült mozitulajdonosként javíthat a család pocsék anyagi helyzetén. Ekkor írta Norának azokat a különös leveleket. Meg, hogy végre több ideje jut a regényírásra, hogy most öröm írnia, mert sikerült elcsábítani Ghizelát, költözzön pár hónapra hozzájuk.
Körülöttem gondolatkoporsók múmiadobozban, szavak fűszerébe balzsamozva.
J. nagyon szerette a családi évfordulókat. Valójában csak a családi évfordulókat tartotta számon. És hitt a számok erejében. Életét kálváriának tekintette. E kálváriának hét stációja volt: Dublin, Pola, Trieszt, Róma, Zürich, Párizs és London. A hetes számban mindig bízott, a tizenhármast, ha lehetett, elkerülte. De hát vannak urak, akik kabalából nem eszik meg a nyomorék narancsgerezdet, melyek dideregve, mint afféle koraszülött, korcs narancsembriók, bújnak meg az egészséges, húsos, kifejlett gerezdek között. S mások, kik fontos üzleti vállalkozásaikat lehetőleg pénteken kezdik el, s az egészen fontos szerződéseket olyan péntekre halasztják, mely tizenharmadikára esik a naptárban. Ezek a dacosok, akik titokban oly gyávák, hogy ellenszegülnek a kabalának, annyira félnek a péntektől, hogy mintegy fejest ugranak iszonyatukban a kabala torkába, s oly babonásan rettegnek a tizenhármas számjegytől, hogy kétségbeesésükben odafeküsznek eléje. Tessék, kedves péntek, aranyos tizenharmadika – suttogják fogvacogva –, itt vagyok, nem félek. Rendes, egészséges kabalás fél. Tizenharmadikán lekopogja a kapufélfát, mikor elhagyja, óvatosan jár az utcán, nem telefonál nőknek, elhallgatja álmait. Álmokat különben Nora… A legjobban a hatos és a tizenhatos számokat szerette. A hatodik hónap tizenhatodik napja – tizenhatodik napja a hatodik hónapnak: a Boldogságos Szent Szűz szelídsége.
Tizedikén látták egymást először, vagyis hat nappal azelőtt, hogy J. a Nassau Streeten sétált.
Magas termetű, fiatal lányra lett figyelmes, egy gesztenyebarna hajú, büszke járású hajadonra. Megszólította. Leszólította. A lány hetykén válaszolt. Beszédbe elegyedtek. Tizennegyedikére, keddre beszélték meg a találkát. Hogy majd az utcán találkoznak.
J. hosszú ideig várakozott. Majd hazament, és leült levelet írni: „Úgy látszik, megvakultam! Órákon át bámultam egy vörös hajú nőt, hogy jó későre megállapítsam: nem Maga az. Letörve (?) hazamentem. Újabb találkát javasolnék, bár, ki tudja, akar-e még ezek után látni? Legyen oly kedves, találja ki, mikor és hol találkozhatnánk – feltéve, ha még emlékszik rám: J. A. J.”
A levél hatott. Két nap múlva, vagyis tizenhatodikán a Merrion Square sarkán találkoztak. Nem ültek be a belváros valamelyik színházába vagy kávéházába. A dokkok felé, a kikötő irányába sétáltak. Alkonyatkor már alig járt ott valaki: Ringsend.
Ki tudja, miről beszéltek? J. valószínűleg megkönnyebbült, amikor Nora kijelentette, hogy fogalma sincs az irodalomról, és nem érdekli a kultúra.
J. ezen a napon fülig beleszeretett a lányba. Ez a nap lett a talizmánja, a kabalája: „Számomra ez az este maga volt az igazi szentség. S valahányszor rá gondolok, boldog csodálkozás vesz erőt rajtam. Talán még most sem érted, hogy miért tisztellek ezért téged. De hát még azt sem tudod, hogyan gondolkodom. Kérlek, hidd el, bennem ez a szentség fájdalommal és megalázottsággal párosul. Mert fájt, hogy arcodon végig törékeny, finom melankóliát láttam. S mert megalázottnak éreztem magam, hogy kompromisszumként éppen ezt a szentséget választottad számomra.”
A képzelet parázsló pillanataiban, mikor az elme hunyorgó zsarát, akkor ami voltam, az vagyok, sőt, az is, ami leszek. Így a múlt nővérében, a jövőben láthatom magam, amint itt ülök, de csak mint visszatükröződését annak, ami majd leszek.
Szombat reggel, szeptember 28: Kabbala. Ma hajnalban megszületik a fia. Ha van az embernek témája, nyersanyaga, miért nem ír? Ki kell vágják az anyjából, mert már 4610 grammos és 58 centis, és a köldökzsinór kétszer a nyakára tekeredett. Éppen azért, mert van. Ő látja meg először, ő veheti elsőnek a karjaiba. Van, és félti. Nem tudja, hogy ez a legelső apai ölelés mennyit ér, de sejti, hogy kevesebbet, mint az anyai. A szabónak van szép, drága ruhaszövete, nem szab belé rögtön az ollóval. A bába véres lepedőbe csomagolva hozza ki fiát a műtőből, és az előmelegített asztalra fekteti. A szobrásznak van új márványtömbje, nem esik neki a vésővel. Keleti arc, kontyos koponya. Heike, a szőke, mandulaszemű bába, a magas növésű, türelmes bába megméri, lemossa, majd a fia szájából és orrából egy műanyag csővel kiszívja Anya utolsó testi emlékeit. Az embernek van megélt, még megíratlan jó nyersanyaga – tegnapról? mindegy: az emlékezete őrzi. Valahonnan egy sánta, ősz hajú gyerekorvos is előkerül. Sután kezet ráz vele, és hangosan elkezd dicsekedni. Őrzi teljes egészében, és mindig elérhetően, úgy, ahogy volt. Az ő fia sem nyomott kevesebbet jó negyven évvel ezelőtt. Ha idő előtt belefog az ember megírni, és elrontja valahol, az már úgy marad. Aztán egy szép napon kijelentette: – Apám, elég volt, das reichts! – és lelépett. Többé vissza nem csinálható. Didergő, öregfoltos kezeivel végigtapogatja félórás fia erőtől duzzadó indiántestecskéjét, lábacskáit, kezecskéit, szép, megtermett farkacskáját, különös figyelmet szentelve duzzadó herezacskócskájának. Elégedetten csettint, hogy mindene megvan, minden a helyén van. Könnyes szemmel átöleli. A mondatait hiába dobja ki. Heike, az apró kezű, filigrán lábfejű bába nagyot ásít, félretolja a zokogó aggastyánt, és felöltözteti egyórás fiacskáját. Belevésődtek az emlékezetébe, és, ha agyonverik, se tudja megmondani, eredetileg pontosan hogyan volt. Kezébe nyomja, és fáradtan elmosolyodik. Ott ringatóznak egy jó óráig a kényelmes bőrfotelben, első, közös napfelelkeltéjükre várva. Ő félti, ezért halogatja, félti a megírással tönkretenni élete jó nyersanyagát. Napfelkeltére a gyermek elalszik. Anya is alszik. Anyjaszeretője távol van tőle. Vágyfelesége hazaküldi.
ARONORARONORARONORAHORA
Ünnepi Cohibaja kellemesen füstölög, jó évjáratú Barbera D'Astija feketén csillog a kristálypohárban. Miles Davis, a kedves jó Miles, Gershwin Summertime-jára improvizál altatót újsütetű Apukának: Hush little Baby, do not cry…
Miképpen mi vagy Dana Anya, szőjük, majd fölfejtjük belső szerveinket, napról napra, vetélve-elvetélve minden molekuláját, így szövi-fejti a művész képzelete képeit. És miképpen az anyajegy a jobb mellemen most is ott van, ahol születésemkor volt, noha testemet a természet új anyagból újra- meg újraszőtte…
Álmában Dublinba kell utaznia, hogy a kinematográf felállításával próbálkozzanak. Eszébe jut Péter pásztori levele a fordításokról, hogy: Kedvesem, elkészültem! Szokatlan munka volt. Disznóságokat fordítottam már, de ilyen felemás álszöveget sosem. Először azt hittem, tök komoly az egész, aztán rájöttem, hogy játék volt csak, de itt-ott belopózik a komolyság mégis. Aztán furcsa volt voyeurködnöm, J., e nagy ember ágyánál gyertyát tartanom! Mindenesetre, remélem, tetszenek a megoldásaim. Péter. Álmában belényilall Nora határtalan hiánya.
„Vaddá teszel! Te magad voltál, Te szemtelen, szemérmetlen bestia, aki kezdted. Nem én nyúltam Hozzád lenn Ringsendben. Te csúsztattad be kezed a nadrágomba, Te toltad finoman félre ingemet, érintetted meg faszom hosszú, csiklandó ujjaddal, Te vetted lassan kezedbe, hogy megteljen és meredezzen, majd addig markolásztál, míg ott az ujjaid közt szét nem ömlöttem, s közben fölém hajolva mindvégig rám meresztetted szent szemeidet. A Te ajkad ejtette ki az első malac szót is. Emlékszem jól arra a polai éjszakára. Megelégelve, hogy férfi alatt feküdj, tombolva letépted magadról ingedet, hogy rám mászva, pucéron meglovagolj.
Farkamat bedugtad punádba, és zöcsköltél rajtam föl-le. Talán nem volt elég nagy a lőcsöm neked, mert, emlékszem, lehajoltál, és szemembe nézve szelíden mondtad: „Basszál meg, szerelemem! Baszszál meg, szerelmem!” Nora, drágám, egész nap csak az jár a fejemben, hogy megkérdezzek Tőled egyet s mást. Amiért én elmondtam Neked minden dolgomat s tettemet, engedd meg nekem, hogy cserébe megkérdezzek ezt-azt Tőled.
Amikor az az ember, akinek szívét egyetlen vágyam pisztolylövéssel megállítani, bedugta kezét vagy kezeit szoknyád alá, csak kívülről csikolt meg, vagy beléd vájt ujjaival is? Ha bedugta, feldugta-e eléggé, hogy elérje azt a kis pecket a pinád végében? Hozzád ért-e hátulról? Addig bizgetett-e, amíg elélveztél? Kérte-e, hogy nyúlj hozzá, és Te megtetted-e? Ha nem nyúltál hozzá, odadörgölőzött-e Hozzád, és Te érezted-e? Még egyszer kérdem, Nora. Tudom, hogy én dugtalak meg először, de volt-e más férfi, aki Hozzád nyúlt? Az a fiú, akit kedveltél, megbibirkélt-e? Mondd meg nekem, Nora! Igazat igazért, őszinteséget őszinteségért! Amikor vele voltál azon az éjszakán, ujjaid nem gombolták-e ki a sliccét, nem csúsztak-e be, mint szemérmetlen egerek? Kiverted-e neki valaha, drága, mondd meg az igazat! Vagy bárki másnak! Vagy soha, soha nem fogtad a kezedbe más pasas vagy fiú pöcsét, amíg engem ki nem gomboltál? Ha nem vagy megsértődve, ne félj megmondani az igazat. Édesem, édesem, ma este olyan vadul vágyom a testedre, hogyha itt lennél mellettem, és a szemembe mondanád, hogy Galway megye minden második vörös fejű bugrisa megfütykölt már előttem, a vágytól akkor is Neked esnék. J. A. J.”
– Akkor volt, ugyanezen a napon, hogy nagy szenzációt keltett egy furcsa öltözékű társaság a városban – simogatja meg bóbiskoló, izzadt fejét Ghizela, szorosan a sötétkék huzatú, barokk székhez simulva. – Az Otthonhoz címzett fogadóban szálltak meg, és a főhelyiség falára kifeszítettek egy nagy, fehér lepedőt. Szerelni, állítgatni kezdték csillogó, fekete műszereiket, hogy csakhamar felnőttek, gyerekek, öregek futkossanak a falon. A hír futótűzként terjedt végig a városon. Felnőttek, gyerekek, öregek rohantak a vendéglő irányába a nagy csodáért. Mindenkinek tátva maradt a szája. Apával én is ott voltam. Akkor láttunk életünkben először mozit. – Ghizela orrához, majd ajkához érinti ujjait, és elpörög. – Városunkba a mozi örömét egy filantropikus érzelmű, bizonyos Virág úr hozta el…
– Bloom úr! Örülök a találkozásnak, Öröm úr! Örömódát, Freud úr! Dance me to the end of love!!
– Azt mondta, hogy minden költséget áll, ha biztosítanak számára egy megfelelő helyiséget. A város annyira felbuzdult az újdonságtól, hogy azonnal lemondta a tánciskolát, és beköltöztette helyére a mozit. Az emberek egymás kezét szorongatták minden este – fonja porcelánujjait az írósztalon remegő vörös kézre. A másik karjával gyöngéden átöleli Ghizela, elhaló zenei kádencia.
„Minthogy szeretlek, éppúgy leborulhatok az örökkévaló szépség és gyöngédség szemedben tükröződő lelke előtt, ahogyan magam alá gyűrhetlek, puha hasadra teperhetlek, megbaszhatlak hátulról, ahogy kan hág meg kocát, hogy megdicsőüljek a seggedből kiáramló mocskos bűzben és izzadságban, és ujjongjak felgyűrt ruhád és tátongó kislánybugyogód formáján, kipirult arcod és kócos hajad kuszaságán. Miatta a legcsekélyebb szóra is elfuthatják arcomat a szánalom és a szerelem könnyei, valamely zenei akkord vagy kádencia hangjaira reszkethetek irántad való szerelmemben, s fekhetünk lábtól, érezhetem tökömet cirógató-csiklandó vagy hátulról belém fúródó kezedet, farkamat leszopó forró ajkadat, miközben fejem kövér combjaid közé ékelődik, és kezem farod puha, kerek párnáit markolássza, nyelvemmel meg mohón nyalom pinádat. Megtanítottam, hogy elalélj, amikor az élet szenvedéséről, szomorúságáról és titkáról énekelek vagy suttogok lelkednek, és egyúttal megtanítottam, hogy ajkaddal s nyelveddel szennyes jelzéseket adj nekem, trágár érintésekkel, zajokkal izgass föl, sőt, azt is, hogy a jelenlétemben tedd a test legszégyenletesebb és legmocskosabb dolgát. Emlékszel arra a napra, amikor felhúztad szoknyád, és hagytad, hogy alattad fekve nézzem, amint teszed? Akkor szégyelltél a szemembe nézni. Az enyém vagy, édesem, az enyém! Szeretlek. Mindazt, amit írtam, csupán egy-két vad, őrült pillanat szülte. Alighogy magom utolsó cseppje kifröccsen pinád mélyén, már el is múlik, és az irántad való igaz szerelmem, verseim szerelme, szemem furcsa, csábító szemed iránt való szerelme, mint fűszeres szél, elborítja lelkemet. Faszom még mindig forró, merev, és remeg a kegyetlen töméstől, amit utoljára adott Neked, amikor szívem homályos kerengőjéből halk himnusz hangzik fel, téged imádva szelíden-szánalmasan, hűséges drágaságom, gyönyörszemű, mosdatlan szájú iskolás lányom, légy a kurvám, légy a szeretőm úgy, ahogy akarod (kicsi kézimunkás ribancom! Kicsi kamatyolós kurvám!), mindig Te leszel az én sövényre kapaszkodó vadvirágom, eső áztatta, sötétkék virágszálam. J. A. J.”
Töppedt, meggyalázott test, mely valaha kívánatos volt, valaha édes volt és üde, mint a fahéj, levelét hullatja most, csupaszodik, és retteg a szűk sirgödörtől, és nem kap bűnbocsánatot.
– Ha jól emlékszem ez is abban az évben történt – simogatja izzadt homlokát Ghizela, aztán hirtelen szoknyája aljához hajlik, s bódító illatú sátorral betakarja az izzást. Visszerek szerteágazó indáival diszített márványfényű lábikrák, combok. – Hogy a Vadnyugat egy különösen bátor embere, Bufallo Bill európai útra indult egy csapat indiánnal. Óriási meglepetés: Sighetura is eljöttek egy napra. A város főtere kicsinek bizonyult, úgyhogy táborát a város szélén elterülő legelőn verte fel. Mindenki ott tolongott, hogy láthassa a világhírű hőst. A három nagyobbikkal apám is a tömegben sodródott. Sodródtunk. Mesés bemutató volt: harcias ordítással indián csapat érkezett lóháton, hosszú lándzsákkal. Tengernyi fehér, ponyvás szekér. Az indiánok magas, jól megtermett férfiak voltak, fejükön a szivárvány színeiben játszó tollkoronával. Tábort vertek, tüzet raktak, és egetverő ordítással vad harci táncba kezdtek, hogy a környező hegyek pásztorai is hallják. A pásztorok meghallották a hívást, és hajóra ültek. A percek hamar teltek. Éjszaka volt, mire gyalog hazaértünk. Otthon duzzogó anyám fogadott. Még a fűzőjét sem vetette le. Apám szó nélkül eltűnt a hálószoba ajtaja mögött. Azt akarom, hogy olyan bugyogót viselj, amin három vagy négy rétegben van a fodor, lenn a térdnél, és fönn a combodnál is, és fűzzél beléjük nagy karmazsin pántlikákat. Nem lánybugyit mondok, aminek szegényesen keskeny csipkeszegélye van, rövid a szára, és olyan vékony, hogy kilátszik a test. Nem! Legyen bő az ülepe és vastag a szára, csupa fodor, csipke és szalag, erősen illatozzék rajta a parfüm, hogy valahányszor megmutatod, mert akár siettedben magadra kapkodod ruhád, akár gyönyörűségesen lekuporodsz toszásra várva, csak a fodrok és csipkék puffadó kupacát lássam, és amikor föléd hajolok, hogy széthúzzam, és forró, kéjes csókot adjak pajzán, pucér seggedre, megcsap bugyogód parfümillata, pinád meleg párája és farod nehéz szaga.
– Zuhanyozni, fiatalúr! Vár a munka! – Ghizela ellibeg ebédet főzni.
Pohara után nyúl, pipára gyújt. Nincs kedve zuhanyozni. Családi levéltár: múmiadoboz. A gondosan, átlátszó fóliába csúsztatott irat után nyúl (csontváz hús-vér nélkül). Adj ötszáz évet, s énem minden létezőt megkérdőjelez. Mozdonykérdéseim letarolják a szemtelenül erőszakoskodó hagyományt, a történelem kényszergető úrhatnámságát. Mindenekelőtt a Gazdát fogom ellehetetleníteni, a régi hatalom birtokosát. A kísérletet természetesen elsőként magamon fogom elvégezni. És pontosan felírok mindent. És beszarik a történelem, mert innen senki sem menekülhet ép bőrrel. Sem isten, sem ördög, sem nemisten, sem nemördög. Velem csak az a baj, hogy ami nem segít, megszűnik számomra. Ha valami nem segít, képtelen vagyok úgy tenni – mert hát hagyományból –, hogy mégis segít. Legyen vége a kultúrából származó öncsalás békéjének! Törjük össze az asztalokat, űzzünk gúnyt az aranyköpésekből, tiporjuk sárba a reményeket! Zúzzuk szét a héjat, kerüljön napvilágra a mag. Az önmagát megélő gondolkodás szépsége éltet.
Haißig Heinrich Heimat-Scheinjét 1906. március 17-én állították ki – forgatja az éppen soron lévő papirost. A címet elővigyázatosan kell lefordítani, mert a 'haza', 'szülőföld' szavakhoz nehéz érzelemmentesen hozzárendelni a 'jegy', 'igazolvány', 'elismervény', 'igazolás' szavakat. A történelemben se szeri, se száma az efféle igazolványnak. A szótár szerint: 1. állampolgársági bizonyítvány/okirat; 2. illetőségi bizonyítvány; 3. honossági bizonyítvány. Netán törzsi-igazolvány? Szürketőgyű, hivatali patkányok döntése szerint van jó kínai, s a jó ír-székely, a jó besúgó és az erkölcsös apanyatestvérgyilkos. Ezernyi pardonnal kiállítható takonyigazolmány: idefigyeljetek, idegenszívűek, nyúlszájú gajdolók, fokhagymaszagúak: írmagotokat is el kell taposni! Kuss, indiánkodás, kuss, imádkozás! Kuss, Mr. Bloom! Kuss, öröm! Kuss, Freud és Joyce! Édes hazám, DUBLINORÁM! (Milyen furcsa, hogy ezek az Örömódától mindent meg tudnak azoknak bocsájtani. Giora Feidmann fejvesztett klarinétja, a halottak, az elégetettek, a KIFWSTOELTEK.)
Képtelen megmozdulni. Kuss, DubliNora, HeimatNora, legkülönb nőm!
Fejjel lefelé lóg a kerek bástyaszoba nyitott kandallójában. Tüzet gyújtanak alája. Kuss, DubliNora! Elkezdi mondogatni magának, hogy nézz jobban magadba, mert csak akkor látod, csak akkor fogod észrevenni, hogy magányos kínlódásod csődöt mondott. Nem tett szenvtelenné, nem tett higgadttá, hogy elviseld a többiek undokságát. Sötét füvek közé bújó, gyáva nyúl maradtál, még a száraz falevelek neszétől is összeszorul a szíved. Ezek hát mindennapjaid: mindennapos rútságoktól megijedsz; mindennapos ellenségeidtől elsápadsz; ha támadnod kellene, elinalsz; ha meg kellene mutatnod magad, elrejtőzöl; ha megdicsérnek, zavartan nevetsz; a dorgálástól elszomorodsz. Alaposan elneveltek! Istenhez fohászkodnál: csak ennyi lenne a valóság? Jaj, Istenem, ettől én beszarok! Meghökkentettelek mindazzal a disznósággal, amit írtam? Meglehet, szerelmem mocskosnak hiszed. Az, édesem, néha az. Néha mocskos pózokban álmodom Rólad. Olyan disznóságokat képzelek el, hogy amíg nem látom, Te magad miket írsz, nem számolok be róluk. A legkisebb dolgoktól is égnek mered a faszom. Szád ribancos rebbenésétől, a bugyogód fenekén éktelenkedő cseppnyi barna folttól, a nedves ajkadon hirtelen kicsúszó malacságtól, az alfeledből váratlanul kipukkanó szemérmetlen hangtól és az utána lassan felcsavarodó bűztől. Ilyenkor úgy érzem, megőrülök a vágytól, hogy szennyes módra csináljuk, hogy érezzem, amint leszopsz, hogy két rózsabimbós csöcsöd közt basszalak, hogy a fejedre menjek, forró arcodra és szemedbe ömöljek, hogy farod pofái közé akasszam pöcsömet, és seggbe basszalak. Basta per stasera! Szervusz, édesem, akit lealacsonyítani és megrontani igyekezlek. Hogy a jóistenbe tudsz engem szeretni?
Külcsín szempontjából definitely ez az egyik legszebb okirat – kapja össze magát, s érzi, hogy tudatalattija most szövetséget köt vele, de nem bízik benne. A 34 x 21,5 cm méretű, kézzel merített papiros víznyomatán recézett levelű-szirmú virágminta, a jägerndorfi „GR. ULL.” papírmalmában készült. A lap nyomtatott oldalát leheletfinom, a papír alapszínétől alig különböző, réznyomásos, indázó szecessziós virágdzsungel díszíti. A nyomdai munkát Heinrich Artel, ugyancsak jägerndorfi mester végezte. A nyomtatvány fekete színű kerete érett, szecessziós munka, megvastagodó, elvékonyodó, kacskaringózó indákkal, levelekkel. A betűtípus XX. század eleji, már-már nonkonformista, amilyennel Stefan George versesköteteit nyomták. Ezzel ellentétezik az igazolást kitöltő írnok, nem mindig következetesen gót betűs, szálkás kézírása. A dokumentum felső sarkában rózsaszínzöld, harmincfilléres császári portré, a bal alsó sarkában Jägerndorf elöljárósági pecsétje a város címerével: három sugarasan elhelyezett vadászkürt, csillagokkal, és a „Stadtvorstand Jägerndorf” felirat.
Ghizella nem szereti, ha nappal alszik el az íróasztala mellett. Csak tudná, miért lépett bele ebbe a három évet lecsaló csapdába? Ebbe a három évente lecsapó csapdába. Hajnalban napfelkelte újszülött fiával, délelőtt hagymázas, tündéri simogatások: Csipkerózsika. Csipkecsupa Roger. Királyfi. Inkább úgy tesz, mintha olvasna. Édes, drága, kis kurvás Nora, azt tettem, amit mondtál, Te, disznó kislány, kétszer is kivertem a farkam leveled olvasása közben. Igazán örülök, hogy szereted, ha hátulról fúrlak. Igen, most már emlékszem arra az estére, amikor olyan sokáig kúrtalak seggbe. Az volt a legmocskosabb baszás, amit valaha adtam Neked, drágaságom. Lőcsöm órákig Benned ragadt, löktem ki-be felfordított farod alatt. Éreztem hájas, izzadt ülepedet a hasam alatt, és láttam lángoló arcod, őrült szemed. Valahányszor Beléd döftem, nyelved szégyentelenül kibuggyant szájadon, és ahogy még erősebben tömtelek, kövér, mocskos kis fingok rottyantak ki a seggedből, ami aznap éjjel tele volt finggal, édesem, és én mindet kidöftem Belőled, az összes kövér fickót, a hosszan tartó szeleseket, a rövid kis vidám reccsenőseket, és azt a temérdek kicsi, malac fingocskát is, ami aztán hosszú folyamban ért véget. Csodás olyan nőt dugni, aki fingik, akiből minden egyes tömés kihajt egy pukkanást. Szerintem bárhol felismerném Nora púzását. Egy szobányi rotyogtató nő közt is meg tudnám különböztetni az övét. Inkább olyan lányos rottyanás az övé, nem olyan, mint amilyennek a kövér feleségek fingását képzelem.
Hirtelen, száraz és mocskos, mint amilyet egy merész lány ereget éjjel az internátusban. Remélem, Nora soha nem hagy fel azzal, hogy a képembe fingjon, hogy mindig megismerjem a szagáról is. Azt mondod, hogy amikor hazamegyek, leszopsz, és hogy azt akarod, nyaljam ki a pinádat, Te kis romlott, mosdatlan szájú ringyóm. Remélem, meglepsz majd, mondjuk, amikor alszom, odalopózol fölém azzal a kurvás izzással a szemedben, gondosan kigombolod sliccem minden egyes gombját, finoman előveszed szeretőd duzzadt pöcsét, bekapod nyálas szádba, addig szopod-nyalod, míg egyre merevebb és kövérebb nem lesz, és el nem sül ott benn a szádban. Néha én is megleplek majd álmodban, felhúzom a szoknyád, szelíden széthúzom a bugyogód, utána odabújok melléd, és lustán nyalogatni kezdem bozótosodat. Akkor elkezdesz kelletlenül ébredezni, én meg nekilátok nyalni az én Gyönyörűm punaajakait. Míg álmodban kéjesen elkezdesz nyögni és hörögni, sóhajtozni és fingani. Én meg egyre gyorsabban és hevesebben nyallak, mint valami kiéhezett kutya, mígnem pinád tajtékzik, és tested vadul vonaglik. Jó éjszakát, drága, fingós DubliNorám, mocskos kis dugmadaram! Van egy gyönyörű szó, édesem, amit aláhúztál, hogy még jobban kiverjem a farkam: haza. Írjál nekem arról még többet, és magadról, édesen, még mocskosabban, szennyesebben.
Land: Schlesien
No . 176.
Politischer Bezirk: Jägerndorf.
HEIMAT-SCHEIN
womit vor der Gemeinde Jägerndorf
bestätigt wird, daß
Name: Heinrich Heißig,
Charakter der Beschäftigung: Kanzleigehilfe
Geburtsjahr: 1883 ~ 26. Oktober
Religion: römisch katholisch
Stand (ledig oder verheiratet) ledig
in dieser Gemeinde das Heimatsrecht besitzt.
Eigenhändige Unterschrift der Partei:
Haissig Heinrich
Jägerndorf, den 17. März 1906
Der Bürgermeißter:
PKienel
Der Gemeinderat:
Kepert
Az igazolás – mert hát az: H. H. jägerndorfi illetőségi jogát volt hivatott megerősíteni – egy bizonyos Heinrich Heißignek bizonyítja jägerndorfi honosságát, míg az érintett Haissig Heinrichként írja alá magát. Maga a kézjegy valóságos remekműve a szépírásnak, a nagy, írott H-betűk két szára közötti ívet határozott, vízszintes vonalka díszíti.
Örülök, mert a kis kurvám azt akarja, hogy hátulról döngessem, hogy szájba basszam, hogy ki akar gombolni, elő akarja húzni dorongomat, és leszopni, mint valami cicit. Ennél többet és mocskosabbat akar, drága kicsi meztelen dugóm, mocskos kis vonagló kézimunkásom, édes kis fingósom. Jó éjt, puncusom, most lefekszem, és kiverem a faszom. Írj többet és mocskosabbat, édesem. Csiklandozd a kicsi peckedet, miközben írsz, hogy még rosszabbakat, még rosszabbakat mondj. Írd nagybetűvel a disznóságokat, és húzd alá őket, csókold meg őket, szorítsd oda forró, édes pinádhoz, drágaságom, és húzd fel a ruhád, tedd a fingó feneked alá! Tégy többet, ha kedved úgy kívánja, és küldd el a levelet, édes, barna seggű dugmadaram.
Maga a kézjegy valóságos remekműve a szépírásnak. A nagy, szépírott H-betűk két szára közötti ívet ízléses, vízszintes vonalka díszíti. – Kalligráfia – dörmögi háta mögül a ritkán író, de annál többet írató nagyapa, akinek fehér körmű szépírás-paptanára előszeretettel ölelgette a betűvetéssel nehezen boldoguló nebuló hátát, meleg, nedves tenyérrel simogatva, vezetgetve az ökölbe szoruló fiúcskakezet, s a körme hosszú volt és könyörtelen, ámbár a fehér párnás keze nem volt könyörtelen, sőt, inkább szelíd, és noha reszketett a hidegtől és a félelemtől, amikor a könyörtelen hosszú körmökre és a nádpálca magas, fütyölő hangjára gondolt, meg arra a borzasztó hűvösségre, amit az ember az inge végén érzett olyankor, amikor levetkőzött, mégis volt benne ugyanakkor valami furcsa, önelégült öröm is, ha ez a fehér párnás kéz jutott az eszébe, ez a tiszta és erős és szelíd kéz, míg a ministrálni készülő fiúcska homályos, hajnali sekrestyében tökön nem rúgta a szájoncsókra éhező papbácsit – így nevezik az egyenletes, szép formájú betűkből álló közönséges kézírást, valamint a cikornyákkal, kerettel stb. díszített mesterséges írást. A XVII. és XVIII. században a szertelenül cikornyás írás révén divatossá váltak az egy tollvonással előállított különféle alakok, képek. Hasonló kedvtelés termékei ama képek is, amelyeknek vonalait és árnyékolt részeit írás képezi.
Imádnám, ha testem borzonghatna kezed alatt. Ugye tudod, édes Norám, mire gondolok? Azt szeretném, ha megpofoznál, sőt megkorbácsolnál. Nem játszásiból, édes, halálosan komolyan, amikor meztelen vagyok. Bárcsak erős lennél, erős, édes, és nagy, telt, büszke kebled volna, és nagy, kövér combod. Imádnám, ha ostorral vernél, Nora, szerelmem! Imádnám, ha valami olyasmit tennék, amivel magamra haragítanálak, valami egészen hétköznapi dolgot, mondjuk, talán egyik mocskos szokásomnak élnék, amin mindig nevetsz: és akkor hallanám, hogy behívsz a szobádba, benn azt látnám, hogy ülsz a fotelban, kövér combjaid széttárva, arcod izzik a dühtől, s kezedben vessző. Látnám, hogy rámutatnál tettemre, és dühödt mozdulattal odarántanál Magadhoz, és a térdedre fektetnél. Érezném, ahogy letéped nadrágom és alsóruhám, felhajtod ingem, én pedig kapálózom erős karjaidban, az öledben, érezném, ahogy lehajolsz (mint valami dühödt nővér, amint gyereket fenekel), mígnem hatalmas, kövér csöcsöd rám nehezedik, és akkor érezném, ahogy kegyetlenül korbácsolod, korbácsolod, korbácsolod reszkető meztelen testemet!
– Még mindig az íróasztalod mögött gubbasztasz, szennyes fiúcska! – riad fel mirhaillatú Ghizela hangjától. Feltápászkodik, köhögve a fürdőszoba felé támolyog. Királynő betuszkolja az ajtón, határozott mozdulatokkal levetkezteti, megméri, kiszívja testéből anyjának utolsó emlékeit, s fejét kecsesen előrehajtva, szappanozni kezdi. Hosszú, ápolt ujjai egyre fürgébben mozognak, dús ajkai szétnyíltak. Legyezőre nyújtott ujjaik az égszínkék csempékre tapadnak. A szétnyíló ajkak virágszirmok titkos megnyilatkozását sejtetik, a fej lassú bólogatása a világmindenség ritmusát követi. Tehetetlenül befogadta vérét és vágyakozását, befogadta lelkét is. Lezárva szemeit, mondván: – Akarom.
Drága, kicsi, dévaj dugmadaram, itt egy újabb feljegyzés, hogy végy csinos bugyogókat, harisnyákat meg térdszalagokat. Kurvás bugyogókat vegyél, szerelmem, és a szárukat ne feledd behinteni illatszerrel, és egy kicsit piszkítsd be a fenekén. Úgy látom, izgatottan várod, hogy megtudd, hogyan fogadtam leveled, amelyet rosszabbnak mondasz az enyémnél. Hogyan is volna rosszabb az enyémnél, édesem? Igen, egy-két részében valóban rosszabb. Azt a részt értem, amiben azt írod meg, hogy mit csinálsz majd a nyelveddel (nem arra gondolok, hogy leszopsz), és azt a drága szót, amit nagybetűvel írsz, és még alá is húzol, te édes, kicsi mosdatlan szájú cafkám. Felcsigáz hallanom ezt a szót (és egy-két másikat, amiket nem írtál le) egy lány ajkáról. De azt szeretném, hogy magadról, ne pedig rólam beszélj. Írj nekem hosszú levelet arról és a többiről, magadról, édesem. Tudod már, mivel lehet felállítani lőcsömet. Elmondhatod életed legcsekélyebb dolgait is, csak legyen mind pajzán, titkos és szennyes. Semmi másról ne írj. Legyen minden mondatod tele disznó, szemérmetlen szavakkal és hangokkal. Mindet imádom hallani és papíron látni, de a legszebbek a legmocskosabbak. Tested két legszebb része szememben az, ami a legmocskosabb dolgot teszi. Jobban szeretem a seggedet, szerelmem, mint a csöcsödet, mert az csinálja azt a mocskos dolgot. Nunádat meg nem azért szeretem, mert azt tömöm meg, hanem azért, mert azt a másik szennyes dolgot csinálja. Egész nap feküdnék, verném a pöckömet, miközben nézem azt az isteni szót, amit ide írtál, és azt, hogy mit tennél a nyelveddel. Bárcsak hallhatnám is, ahogy ajkad kifröcsköli ezeket a mennyei, izgató, mocskos szókat, látnám a szádat, ahogy szennyes hangokat és zajokat hallat, érezném magam alatt vonagló testedet, hallanám és szagolnám mocskos fingásaid, szép, pucér lányos seggedből fruskásan kipukkanó rottyantásaid, és baszhatnám, baszhatnám, baszhatnám forró kis dugmadaramat mindörökké…
Heinrichnek szép írása volt, noha bizonyítványaiban nem szerepel tantárgyként a szépírás. Igaz, akkoriban hivatali segédírnoknak másképpen sehol sem alkalmazták volna. De, hogy hová vethette a sors ezt a tornából „dicséretes”, énekből „kitűnő”, példás írású fiatalembert, talány marad. Mindenesetre szüksége lehetett az igazolásra, amely voltaképpen nem születési bizonyítvány, csak arról szól, hogy római katolikus, hogy legényember és hogy skribler. Amolyan bárca, hogy az ipse nem valami lézengő ritter, hanem tartozik valahová. De szó sincs anyáról, apáról, nagyszülőkről.
– Nagyszüleim nevenapja körül anyám mindnyájunknak betanított egy-egy verset a „Névnapi versezetek” című könyvből, majd ünneplőbe bújtatott, és kettős sorban elindultunk a Kamarás utcai ház felé – szór friss füveket fehér kámzsájú Ghizella a levesbe, annyira erősen érződik a vér szaga, hogy nem képes a reá ömlő életet lemosni magáról. – A köszöntő versmondás után öcséim a titokzatos, padlás szúette gerendáik közé bújtak, vagy a dús levelű kert koronáira szálltak. Ma is hallom szüleim veszekedéseit, amelyeket a sok vásott és egészséges kölyök csínytevései váltottak ki. A hétgyermekes család hangulata egyfolytában forrongott, a jókedv, ordítozás, sírás, veszekedés között ingadozva.
Készülj fel! Tegyél valami meleg, barna linóleumot a konyhába, akassz valami közönséges, piros függönyt az ablakokra sötétítőnek. Szerezz valami olcsó, közönséges, kényelmes fotelt a lajhár szeretődnek. Ez a legfontosabb, édesem, mert nem megyek ki a konyhából egy egész héten át, miután hazamegyek, csak olvasok, heverészek, füstölök, elnézlek, ahogy főzöl, és beszélgetek, beszélgetek, beszélgetek, beszélgetek Veled. Kimondhatatlanul boldog leszek! Istenemre, milyen boldog leszek ott! I figlioli, il fuoco, una buona mangiata, un caff? nero, un Brasil (szivar), il Piccolo della Sera, e Nora, Nora mia, Norina, Noretta, Noruccia ecc., ecc… Eva és Eileen aludjon együtt. Keríts valami helyet Georgienak! Bárcsak Norának meg nekem volna két ágyunk az éjszakai munkálathoz. Megtartom, mindig megtartom ígéretem, szerelmem. Idő, repülj, de gyorsan! Vissza akarok menni a szerelmemhez, az életemhez, csillagomhoz, az én kis furcsa szemű Írországomhoz!
– Nyugodj meg, édes fivérem, mert hamarosan eljutunk a menyegzőre, és te Isten Fiacskájának édes vérében megfürödve fogsz oda belépni.
– Rajta hát, szerelmes anyám! Ne várjunk többet, mert olyan történeteket hallok, hogy többé nem kívánok sem ágyat, sem kényelmet. A kezembe foghattam én a fejét valakinek, s ez annyira megindított, hogy azt szív elgondolni, nyelv elmondani, szem meglátni, fül meghallani nem képes.
– Ne feledd, ahogy a szíved üt, személyes. A véred azonban nem, a vér személytelen.
Most már tudom, hogy a nőm meg van sértődve. Amiatt sértődtél meg, édesem, hogy mit mondtam a bugyogódról? Badarság, drágaságom. Tudom, makulátlan, akárcsak tűzhelyed. Tudom, végignyalhatnám az egészet, fodrostul, szárastul mindenestül. Csakhogy én a magam szennyes gondolkodásával imádom azt elképzelni, hogy bizonyos helyen szennyes. Ostobaság az az egész, drágaságom, a seggbe baszásról is. A szónak csak a mocskos hangzását szeretem, a gondolatát annak, hogy egy olyan szégyenlős, szép fiatal lány, mint Nora, felhúzza hátul a szoknyáját, és megmutatja édes kis lányos fehér bugyogóját, hogy felizgassa azt a mocskos pasiját, akit annyira szeret; és aztán engedi, hogy az beakassza mocskos, vörös, göcsörtös dorongját bugyogója hasítékán keresztül föl-föl-föl abba a drága kicsi lyukba, telt, üde popsijai között.
Ghizela teste ekkor mindjárt oly édes illatot kezdett árasztani magából, hogy úgy tűnt, mintha valamiféle finom illatszereket árusító boltban volnának. Apám egyszer meg is vert, de már nem emlékszem, hogy miért. Nagyon megsértődhettem, mert elhatároztam, hogy világgá megyek. A kert végébe bujdostam, az óriási málnabokrok tövébe. Eszegettem az érett gyümölcsöket, és imádkozva zokogtam: Ó, Istenem, mikor szabadítasz meg testemtől, a halál forrásától, és ezektől a testi étkektől, hogy a te asztalodnál kedvemre ehessem az üdvözültek étkét?
Biztosan kegyetlenül kikézimunkáztad azt a mocskos kis nunádat… Ami engem illet, én úgy ki vagyok facsarva, hogy egy óráig kéne nyalnod, hogy a lőcsöm egy kicsit is felágaskodjon, hogy valamennyire be tudjam Neked akasztani, de arról, hogy meg is tömjelek, már ne is beszéljünk. Annyiszor, de annyiszor kivertem magamat, hogy meg sem merem nézni, nehogy lássam, mit csináltam magamból. Látszott, miközben a hiányokon átszakadt az ég, többször felsérti önmagát. A szellem túlcsordulásától testileg is megtelt, csoda, hogy szét nem repedt teste. Édesem, kérlek, hogy amikor hazamegyek, ne bassz meg nagyon. Baszd ki belőlem, amit csak ki tudsz baszni még az első vagy második éjszaka, de aztán hagyj meggyógyulnom. Az egész baszást Neked kell csinálnod, édesem, mert olyan kicsi és kókadt vagyok, hogy nincs egész Európában Rajtad kívül ilyen lány, aki a vele való kísérletezésre fecsérelné az idejét. Basszál velem, édes, ahány módra kéjvágyad kívánja. Basszál velem kinti ruhádat, kosztümödet viselve, kalapban, fátyollal, arcod csípje pirosra a hideg s a szél, csizmád legyen sáros, és lovagolj rajtam úgy, hogy fotelban ülök, hogy bugyogód fodra kilátszik, dorongom pedig benn merevszik gödröd mélyén, vagy pedig zöcskölj rajtam, amikor a kanapén fekszem. Basszál velem meztelen úgy, hogy csak a kalapodat és harisnyádat viseled, elterülsz a földön, karmazsin virág kandikál ki farpofáid közül, és mint egy férfi, combjaiddal lábam közt mozgatod csípőd föl-le, s farod nagy kövéren nehezedik rám. Basszál velem köntösödben úgy, hogy nincs alatta semmi, hirtelen kinyitod, s megmutatod hasad és combod, majd Magadra vonsz a konyhaasztalon. Basszál velem úgy, hogy hátulról döngetlek, miközben Te hasmánt fekszel, hajad szétterül az ágyon, meztelen vagy, de rajtad van gyönyörű, illatozó, rózsaszín bugyogód, hátulja szégyentelenül nyitva, félálomban vagy, de segged kidomborodik belőle. Basszál velem a lépcsőn a sötétben, ahogyan bakájával kettyint a cseléd: lassan kigombolja nadrágját, becsúsztatja sliccén kezét, ingét babrálja, megérzi nedvezését, majd óvatosan felállítja fütykösét, finoman simogatja szétdurranni akaró golyóit, merészen előhúzza dákóját, amit úgy szeret kezébe venni, gyöngéden markolássza, disznó szavakat és a többi lánytól hallott malac történeteket súg a fülébe, miközben mindvégig pisit és apró csendes fingokat ereget bugyogójába, míg saját kis pucácskája éppúgy meredezik, mint a fiú fasza, amit aztán hirtelenében fel nem dug magának, hogy rajta csúszkáljon ide-oda. Közelebb vagyok a lelkedhez, mint a lelked önnönmagához. Basta! Basta per Dio!
– Hatéves koromban anyámék beadtak az apácákhoz – támaszkodik könyökére a testét illatozó olajjal kenegető Ghizela –, nagyon büszke voltam az iskolatáskámra és a palatáblámra. Egész nap rajzoltam, írtam, de nem voltam valami jó tanuló, csak olyan közepes. Míg egyik nap meg nem dicsértek számtanból. Hát én ettől nagyon nekibuzdultam a tanulásnak. Legjobban rajzolni szerettem, én voltam az osztály legjobb rajzosa. Jól emlékszem, közvetlen a háború után volt, hogy egy reggelen az iskola felé nagy építkezést pillantottam meg. A munkások valami villa alapját ásták ki. A kövér, gőzölgő földből emberi csontok fordultak ki, csimbókos hajú koponyák, kabátos karok, szoknyás derekak. Izgatottan kérdezgetni kezdtem, hogy kik lehettek ezek, vajon mikor haltak meg? A munkások némán végezték dolgukat. Egy nagy faládába dobálták a csontokat. Én pedig egyre dühösebben kérdezgettem, hogy vajon kik ezek?! De nem válaszoltak. Tombolva a temetőbe szaladtam, egészen megfeledkezve az iskoláról. Ott aztán hirtelen elteltem szeretettel, s mérhetetlen jóllakottságot éreztem, de e jóllakottság ugyanakkor olyan határtalan éhséget okozott, hogy tagjaim elnehezültek, lelkem elgyengült, hogy meghalhassak: próbáld meg felfogni, mennyivel nagyobbak lehetnek azok, akik várnak rád, ha eggyé leszel velem, s vedd végül figyelembe, mennyi jót vesztegettünk együtt el, amidőn nem alkalmazkodtál hozzám, hanem ellenem szegültél.
Édes, mocskos nőm, azóta is azt próbálom elképzelni, hogyan ülsz a budiban, és bizgerálod a pinád. Hogy csinálod? Nekitámaszkodsz a falnak, és felemelve ruhádat, alatta csiklandozod magad, vagy lekuporodsz a lyukra, felhúzod a szoknyád, s úgy nyúlsz be a bugyogód hasítékán át? Ilyenkor nem támad szarhatnékod? Azon tűnődöm, hogyan tudod csinálni. Éppen a szarás pillanatában élvezel el, vagy előbb nyúlsz magadhoz, és csak utána szarsz? Micsoda fajtalanság lehet elnézni, ahogy egy lány felemelt szoknyával dühödten birizgálja pináját, miközben hátul szétnyílik a bugyogója, kidomborodik a segge, és a lyukából hatalmas, vastag barna valami csüng alá. Azt mondod, összeszarozod a bugyogódat, édesem, és hagyod, hogy akkor tömjelek meg. Előbb szeretném hallani, ahogy összeszarozod, drágaságom, és utána basználak meg. Egy este, amikor valahol a sötétben vagyunk, mocskolódunk, és úgy érzed, a szar ki akar pottyanni belőled, szégyenedben öleld át nyakam, és finoman hagyd kicsúszni. A hangjától meg fogok bolondulni, és amikor felhúzom a szoknyád… Nincs miért folytatnom! Találd ki, miért?
– Legszívesebben a diabolóval játszottunk – süti le könnybe lábadt szemét Ghizela. Amerikai játék volt, de nagy gyorsasággal nálunk is elterjedt. Két pálcika közé zsineg volt kifeszítve. A játékosnak a zsineg közepén elhelyezett, homokóra formájú diabolót kellett egyensúlyoznia, forgatnia, mígnem elég jól bepörgött ahhoz, hogy a zsineget kiegyenesítve az ég felé szökkenjen. A homokórát leestében aztán újra kifogtuk, s kezdődött az egész elölről. Szenvedélyesen szerettem a diabolót, ahányszor felrepült, mindig úgy éreztem, hogy madarat röpítek az égbe.
A nagy városokat sehogy sem tudom elfeledni, szavalja Ghizelának,
az idegen is csak róluk beszélt, a mi kertünket észre se vette,
nem is tudom, mi hozta ide, a színházba se jött el hogy híttuk,
a szomszéd kisasszonnyal se törődött, pedig azt mindenki megcsodálja,
szőke és magas mint a torony a házak fölött,
ha megy az utcán, ablakba állnak, úgy néznek utána az
asszonyok is, aztán sóhajtva főzik tovább a jó vacsorát,
hallgatagon megterítik az asztalt, és várnak,
még nem beszéltünk, csak mosolyogtunk, de én azért köszönök néki,
ha találkozunk,
ő meg éppen csak rápillantott,
csak elment mellette, hozzá se nyúlt a kalapjához.
Én akkor is köszönnék néki, ha láttam volna nagy városokat,
ahol szebbek a kisasszonyok,
karcsúbbak, mint a diaboló, és magosabbak, ott a torony is magosabb,
hajladoznak, ha fú a szél, és kipirulva lefogják szoknyájukat,
én akkor is köszönnék néki, akkor még meg is szólítanám
s a nagy városokat, ahol még ő se járt,
nagyon szépen neki is elmesélném.
– Emlékfüzete minden lánynak volt – legyint a hajfonatát fülére csavaró Ghizela. Én a magamét asszonykoromig megőriztem. Azzal kezdődött, hogy „Te én vagy, és én te vagyok. Látom szemed, s látom szerető, kedves arcodat. Átölelsz, verseim szerelme. Szemem furcsa, csábító szemed iránt való szerelme, mint fűszeres szél, elborítja lelkemet. Ugyanaz a mélyből jövő fény sugárzik szemedből és arcodból, mint amit a sötétségben látok, s ez annyira boldoggá tesz, hogy nem találok rá szavakat!” Már nem emlékszem, melyik barátnőm írhatta bele, de most is magam előtt látom a vértől csepegő rózsákkal díszített keretet.
Ott marad a földön, az íróasztala mellett. Fél, vagy csak valamely zenei akkord, kádencia hangjaira reszket?
Hush little Baby, do not cry.
Látó Szépirodalmi Folyóirat