TÉKA
Tiszteletre méltó munkásság
Kiss András: Más források – más értelmezések. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003.
Valószínűleg hiába volt valaki Kiss András tanítványa, akkor sem tudja megfelelően recenzálni ezt a könyvet. Talán ezt egyedül a szerző tudná megtenni, nem csupán szakmai felkészültsége miatt, hanem mert olyan alapvető kérdéseket tárgyal munkája, amelyek részletes ismertetése nélkülözhetetlen abban az esetben, ha valaki valamilyen dokumentumot tart kezében. Hogyan értelmezzük a kezünkben tartott olvasmányt? Mit vegyünk figyelembe belőle? Milyen összefüggéseket emeljünk ki? Milyen szempontok szerint tárgyaljuk? Mivel e recenzió határai igen szűkösek, a recenzensnek meg kell elégednie azzal, ha távolról sem kimerítően ismertetheti a munka szerkezetét, illetve felhívhatja a figyelmet az általa fontosnak tartott fejezetekre. Kiss András nem véletlenül fordul leginkább a történelemkutatás levéltári részlege felé. A kissebségi helyzet, amelyben munkássága nagy részét kifejtette, alkalmazkodásra kényszerítette. Történészként a történelemkutatás területén a régészet helyett neki is az írott történeti források felé kellett fordulnia, ami persze eredetileg kényszerűség volt, ellenben meghozta a maga eredményeit, és valódi távlatokat nyitott az erdélyi magyar történetkutatásban. A kolozsvári levéltárakról szóló írásaiban a nagyközönség számára is izgalmas módon nyújt betekintést egy sor kuriózumnak számító kérdésbe: a tolvajkiáltás közbiztonsági szerepe, kolozsvári városi könyvek, a kolozsvári vályogvető cigányok, a boszorkányság különféle felbukkanásai, a készülő szótörténeti tár problémái mind olyan témák, amelyekről bárki szívesen olvas. Vagyis Kiss András nem csupán történészkutatóként áll elénk, hanem magára vállalja a népszerűsítés feladatait is. Indokairól maga vall az Aniszi Kálmánnak adott interjúban: a hovatartozás- illetve az azonosságtudat aláásása ellen valamit tenni kellett, ebben pedig szükséges a magunk revíziója, de még azelőtt a magunk, múltunk, hagyományaink megismerése. És ebben valóban olyan feladatok hárultak rá, amelyeket felkészültsége folytán senkire át nem ruházhatott. Hiszen egyre kevesebben vannak azok, akiknek megvan paleográfiai tudása és gyakorlata, illetve a középkori latin írásbeliség ismerete, vagyis egyáltalán hozzáférnek a régi levelek tartalmához. Persze, mindez nem volna igazán termékeny és előremutató, ha nem párosulna józan és tisztességes szemlélettel, amely megköveteli a tudomány művelőjétől és népszerűsítőjétől, hogy vessen számot a rábízott örökség értékével, mint pedig terheivel. Hogy elfogadja a mércét, amivel mindenkit meg lehet ítélni, és amihez mindenki tarthatja magát. Éppen ezért tartom kiemelendőnek Kiss András intézményépítő szerepét, azt az írásban is kifejtette munkásságot, amelyet leginkább az Erdélyi Múzeum Egyesület feltámasztásáért végzett. Nemcsak a feltámasztásában, hanem a szemléleti, balhiedelmi torzulások kiigazításában. Mert ezek a torzulások is hozzájárultak a zűrzavaros állapotok fennmaradásához. Nos, ezeknek a vázolt szempontoknak érvényesülése határozza meg a kötet szerkezeti felépítését is. Az első fejezet (Az emlékezés írott forrásainak vonzásában) a levéltárakkal foglalkozik, külön beszámolva Jakó Zsigmond munkásságáról, a második fejezet (Jog- és kormányzattörténet) az erdélyi fejedelemség középkori jogállapotáról számol be, a harmadik (A polgárok respublikája) kis kolozsvári különórát ad a középkor történelméről, amelyben nem csupán a város öntudatos polgárai elevenednek meg, hanem azokról is szól, akik Kolozsvár avatott helytörténészei voltak, Jakab Elektől Herepei Jánosig, a negyedik fejezet (A boszorkányságról) Kolozsvár és Szatmár különböző eseteit tárgyalja, az ötödik a forrásokkal foglalkozik (Forrásközlések), a hatodik (Az újraéledt Erdélyi Múzeum Egyesület) a már emlegetett intézményi felelősség különböző aspektusairól szól, a hetedikben a kilencvenes évek szabadságából tekint vissza a múltra (Valahol utat vesztettünk?), a nyolcadik élőkről és holtakról vall, végül a kilencedik könyvekről, a nélkülözhetetlen tudományos munkaeszközről közöl tanulmányokat és recenziókat tartalmazza. Ismétlem, megoldhatatlannak látom a feladatot, hogy e szűk recenzióban ismertessem Kiss András hosszú évtizedes munkásságát, amelynek ez a könyv tartalmas foglalata. De valószínűleg felesleges volna buzgalmam, hiszen Kiss Andrásra is érvényes az, amit ő jegyez le Imre Istvánról: "Egy-egy kutató- és alkotómunkát végző személy értékét végső fokon nem az ajánlások és minősítések szabják meg, hanem azok az időtálló eredmények, amelyeket a következő kutatónemzedéknek áthagyományoz."Tóth R. Éva