TÉKA
Bonyolult erdő
Domokos Johanna: Bordó er(d)ő. Háromnyelvű kiadás. Idea Print, Kolozsvár, 2004.
Bordó er(d)ő, Re(a)d Forest, Roter Wald – bonyolult cím három színben egy szép könyv fedőlapján, amely Astrid Preston (1945) amerikai festőnő hat munkáját tartalmazza, mellettük Domokos Johanna szövegével, magyarul, illetve angolul és németül, Michael Heim és Christine Schlosser fordításában. A gyönyörű kivitelezés Fogarasi László munkája. Miért is összerakni egy ilyen tárgyat? – tehetném fel a kérdést a könyvszöveg stílusában, az általa sugallt válasz pedig (tekintsünk el egy pillanatra a stílushűségtől) körülbelül úgy hangzik, hogy a képek és a háromnyelvű szöveg belső szemlélése a befogadó érzékelését teszi finomabbá, valamiféle végső, tértelen-időtlen lényeglátáshoz közelítve azt. Nem egy esszenciaszerű lényeg meglátásáról van szó, persze, inkább a ’mozgásban a mozdulatlanság’ típusú modern mindentbelátás ("the continuous blast of waterfalls", William Wordsworth) Weöres-féle változatáról. Ebből a szempontból a könyv ötlete szerencsésnek bizonyul, mert az érzékelésben eggyé váló kint és bent Astrid Preston szürreális természetképeivel akkor is jól illusztrálható, ha a szöveg képtelen ezt saját maga is megcsinálni. Nagyon szép, nagyon nyugodt, mintegy sírástól tisztára mosott képek ezek, a szöveg a fenomén gyönyörű feszültségét látja bennük. A bordó erdő-képek phrasisának sikeresebb része például a fa, ember, lélek, mimézisz, vászon-ecset találkozás, értelmezés viszonyait így szálazza szét meg össze: "Levegő beszívott vére, ággerinc szívvonala, állandó átszövődés: az elemek nyelvén kimondott csoda. Kintről beszállított, és hálával visszasimogatott." (8.) Az erdő ágboga, a benne kerengő élet egyszerre a szemlélés tárgya és a szemlélés saját magát kimozdító, felszabadító mozgásának képe: "Ösvényeik egyszerűek, mint erőt finoman áramló szabad szívtekervények" (12.) Mert, mint a prológus mondja, "Elemek csodás játékának követése hozzászoktat gyönyörhöz közelítő súlytalan ugrásokhoz. Hogy valamikor idő- és térjárás függvényein keresztül szabadon járhassunk." (5.) Ha az olvasó belső liftje bele is csikordul ebbe a felfokozott fenségesbe, a szöveg stílusa tulajdonképpen megfelel annak, amit célba vesz. Az a hártyavékony felület lenne ez, ahol kint és bent érintkezik, amely által egyek, illetve ami, az érintkezés révén, bizonyíthatja létüket a másik számára. Ezen a hártyán van: az érzékelés igazsága. Minden, ami emberi, és minden, ami nem az. Az öröklét megpillantásának lehetősége: benne maradni ebben a felületben. Ilyen, a Csend című olajfestmény mellé írt szövegben, a "tájékozódás köde": "Nem tévelygést sejtető, hanem születés hosszú útján kísérő. Rengeteg lekötetlen idea. Lélek vegyértékei szabadon. (...) Miután végigkövettük a festmény elemeinek csodás játékát, hasonlóan érezhetnénk mindenütt" (18.). Ilyen a fák ágrajzának szimbolikájával megérzékített végtelen finomságú kapcsolatteremtési képesség, amely képes lenne túllépni "idő- és térjárás függvényein". Végül ez a poétika a Lebegő kertek kép kapcsán teljesedik ki, amelyen kék alapon szálló buborékokban különböző tájképrészletek láthatók. A sok és az üresség belátott viszonya ez, ahol "Szívszem meglátja a buborékba belopakodott Kéket (...) Üreskék belenyújtózik a tájba, életre kelti, és átemel. Önkívületből önbelületbe." (39.) Mindez természetesen nemcsak ember és univerzum, hanem én és te viszonyáról is szól. Arcosítás, Másik, állandó számonkérés, hogy elég nyitottan odafigyelsz-e – szerves tartozékai ennek a feszültségnek. Szinte hallani a weöresi megvilágosult-despotikus hangot, amint a kinyilatkoztatás után rögtön ki is kérdez: "Fentről érkezni másként kihívás, mint lentről felfelé haladni. Van, kinek kezet kell nyújtani, van, kinek teret kell nyitni, hogy lényege ritmusán lehessen. Látod a szín előtti Zöldet, Sárgát?" (12.); "Hány arcot érzel, mellyel feléd ajándékoz a világ? Hány arc figyelmével tekintesz reá?" (26.) Az itt megmutatandó igazság nem lehet egy elhatárolt éné ("Mert nem alanyt kutat, hanem utat mutat" 27.), ezt elég részletesen el is magyarázzák nekünk: "Nem nehéz vagy könnyű. Lent vagy fent. Valós vagy képzelt. Semmi vagy valami. Hanem az ÉS. Születni ezen a keresztmetszeten" (38.), a záró, dőlt betűs sorokban pedig végleg becsapódik az állítás, amire várakoztunk: "Üres a forma. Az üresség forma. Üresség nincs forma lehetősége nélkül. Forma nincs az üresség nélkül..." (39.) Hát nehéz ezt kibírni, még ha, mint Weöresnél a szöveg minősége, itt a képek szépsége csillapít, és vigasztal is. Ráadásul sok helyen nehéz eldönteni, hogy a nyelv a már-már követhetetlen fenséges feszültség miatt bogozódik-e össze, vagy egyszerűen csak alapvető hibákról van szó. Az "idő- és térjárás függvényei"-ből az időjárás, tér és járás kapcsolódása még követhető, és a szöveg által szorgalmazott kapcsolatháló-rengetegbe is bevezet. A függvények azonban már, egyrészt, mert a függést az előző kép térbelisége túlhangsúlyozza, s a két mozdulat dinamikája sehol nem talál egymásra, másrészt, mert a természettudományokon egy lépéssel átlibbenő bölcselkedés közhelyét hordozzák, aligha tesznek jót ennek a szószerkezetnek. Ami az érzékelést-értelmezést élesítő kapcsolódásokat illeti a szövegváltozatok között, az angol szöveg ezt így mondja: "the day when we may travel unimpended through time and space" (6.), a német meg így: "wenn wir frei durch Raum und Zeit reisen können". (7.) A szöveg szinte alig használ névelőket, fölös határozó- vagy tárgyragokat, ez mintegy a fenséges, a megcélzott általánosnak megfelelően sehonnan nem szóló (póri deixisektől óvakodó) nyelv sajátja. ("Elemek csodás játékának követése hozzászoktat gyönyörhöz közelítő súlytalan ugrásokhoz" 5; "Kibillenés nem mikor kérdése" 12; "Felcsillanás aeón-, évszak-, vagy pillanathosszú lélegzés lüktetésére. Erre jelen." 12; "Láttatásnak kezdete ős" 19., vagy magától értetődő igazságok kimondásának ünnepélyes pillanataiban különösen: "tükröt tart elénk. Láthatni benne magunk." 8; "Üresség nincs forma lehetősége nélkül." 39.) A szavak kicsavarása ebben a fokú és tétű feszültségben végképp megzavarhatja a jól tanulni igyekvő olvasót. A "Mindig lélekzők, ráébredésben merészek mindenki fölé szegődtek" (12.) mondatban a lélekzők régies írása biztos jelentéses, mert fentebb, ugyanazon az oldalon "pillanathosszú lélegzés" szerepel. Nehezebb a dolgunk az utolsó szövegrészben a "Mantraszótagok tájképbuborékban, hogy felismerésünk ne maradjon részletes" mondat esetében. A "részletes" értelmezésében itt az angol és német változatokhoz fordulhatunk, ezekben "partial" és "partiell" szerepel. Elütés? Szóhiba? Vagy a magyar szöveg tényleg nem azt akarta mondani, hogy részleges? A hasonló alakoknál, mint "Kezdhetjük előről" (12.) pedig már végképp kimegy az olvasó lába alól a talaj. Azért, mert van szépnek és értelemgazdagnak látszó megoldás is, amire a többiek így a gyanú árnyékát vetik: "egyre keményebb testet látszatnak szénvázai" (18.). A fent említett elemekkel ellentétben a szövegben rengeteg a pont, nyilván a jelentőségteljes részek hangsúlyozása céljából, s melyik rész nem jelentőségteljes egy ilyen szövegben? "Gyönyörködik a tájban. Együttérzésben, szerelemben füröszti. Onnan. Könnyedén. Melynek szíve ezek a madarak. Testünk ágain." (26.) Mindezt elmondva hadd zárjam mégis egy lélegzetelállítóan sikerült részlettel, ami a fent vázolni próbált, egyébként számomra nem szimpatikus poétikát foglalja össze igen sűrűn és jól. "Tükörben többszintű idő, de ezt nem akarjuk tudni" – hangzik a megelőző mondat, de ezt nem akarjuk tudni. A részlet pedig ez: "Egyik síkján kimarad az ember. Másik síkján a természet. Lehunyt nézés. Döbbenet. Egyik szemem sír, és sír a másik is." (8.)Gagyi Ágnes