Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 12. sz. (2004. december)] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

DISPUTA

Martos Gábor

Búcsú az erdélyi magyar irodalomtól

"... Isten veled, te híres ritka könyvtár,
Hol ráakadtam annyi régi műre..."
(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)

"Ezt tettük magunkkal, ezt tették velünk, ezt tettük veletek, ezt tettétek velünk."
(Részlet erdélyi barátom leveléből, amit válaszul írt a neki elküldött alábbi írásra) Tizenegy éve fekszik az íróasztalomon egy könyv; azóta vár arra, hogy írjak róla. Amikor megjelent – akkor, tizenegy éve; illetve lehet, hogy csak tíz, merthogy a könyvben a megjelenés dátuma ugyan 1993, a beleírt dedikációé azonban "94.01.03.", ami, mármint az év, azonban még annyira friss volt akkor, hogy a szerző először még az előző egy évnyi megszokás ösztönéből 93-at írt, s csak azután javította át a 3-ast 4-esre, szóval akkor, azon a 93-as–94-es év fordulójának az idején –, nagyon akartam írni róla, emiatt kétszer is elolvastam gyorsan egymás után, és másodszorra már jegyzeteket is csináltam, miközben olvastam, ahogyan kell, bele is, meg mellé, külön lapokra is; azok is ott fekszenek azóta a könyv alatt egy átlátszó irattartóban. Aztán időközben még egypár (konkrétan öt) másik könyv (illetve az egyik egy folyóirat) is került melléjük, olyanok, amelyekben időközben csupa olyan dolgokat találtam, amikről úgy gondoltam, hogy milyen jól jönnek majd adalékként, ha egyszer (majd, végre, tényleg stb.) írok arról a könyvről.

A tizenegy év alatt kétszer költöztünk, de a könyv meg az átlátszó irattartó meg a másik öt "hozzá csatolt" kötet mindkét be- és kicsomagolás után mindig gondosan visszakerült ugyanoda, az íróasztalomként szolgáló nagy műszaki rajztábla bal "felső" (úgy értve, hogy tőlem távolabbi) sarkára, közvetlenül a lámpának a táblára erősítését szolgáló talpa mellé.

Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de megjegyzem, hogy ugyanazon az asztalsarkon áll mindig egy alig arasznyi fémszerkezet is, egy mechanikusan működő bányatám (amúgy szintén működő) modellje, amely bányatámot annak idején az én papám, hát nem mondom, hogy talált, de mindenesetre fejlesztett ki a temesvári műegyetem bányamérnöki karának elvégzését követően, a Zsil-völgyi bányákba kerülve, még a második világháború előtt, vagy inkább talán az ott végzett munkája alapján már egy kicsit később, a háború után, és már Budapesten, és amely, az adott bányavágat tetejét tartó, megfelelő méretűre kihúzott állapotában egy ékkel és egy lehajtható kallantyúval rögzíthető bányatámot aztán sokáig használták németországi bányákban; maga a modell is onnan való, a papám kapta tőlük, és egy kicsit régebb óta áll a nagy rajztábla bal felső sarkán: a papám négy évvel a tizenegy éve ugyanott "lakó" könyv megjelenése előtt halt meg, azóta. És mivel arra az alig arasznyi, ha nem is korinthoszi, de modern kori oszlopocskára, arra az amúgy nagyon esztétikus fémszerkezetre (nota bene: a papám mindig azt szokta volt mondani, hogy egy gép csak akkor fog jól működni, ha a tervrajza is, és ő maga is önmagában is szép; nem tudom, az ő támja mennyire volt jó, talán igen, ha olyan sokáig használták, de szépnek mindenesetre szerintem nagyon szép; szóval arra) gyakran esik a pillantásom – például ha éppen nem megy az írás –, és olyankor mindig kénytelen-kelletlen látnom kell azt a könyvet, sőt, most már könyvkupacot is, lassan tizenegy éve, és olyankor persze mindig eszembe jut az is, hogy egyszer most már tényleg meg kéne írni végre azt a cikket – tulajdonképpen már csak azért, hogy ne furdaljon a lelkiismeret, merthogy úgy érzem, hogy ezzel még tartozom, nem másnak, persze, csak magamnak.

Szóval a könyv. A tizenegy éve megjelent könyvet Molnár János írta, a címe Az egyetlen, alcíme Az Ellenpontok és az ellenpontosok története, a kiadás helye Szeged, éve, mint ahogy erről már esett szó, 1993, kiadó nem szerepel a kötetben, csak az, hogy melyik szegedi kft. nyomta és kötötte, hogy melyik hollandiai alapítvány tette lehetővé a kiadását, meg hogy az anyaggyűjtés idején a szerző melyik – Magyarországon is működő nemzetközi – magánalapítvány támogatásában részesült. A kötet 349 oldalas, kékeslilás címlapján a kopár semmi hátterében a bukaresti egykori pártpalota hatalmas épülettömbje látszik, a kép előterében (a címlap alján) pedig vele szemben, a hóban egy (nyilván kóbor) kutya ül (és a képnek a hátlapon folytatódó részén is látszik egy másik kutya is; hogy a címlapot ki készítette, fájdalom, nem derül ki a könyvből, de a kép – szerintem legalábbis – szép).

Mindezt csak azért mondtam el ennyire részletesen, merthogy nemigen hiszem, hogy magát a könyvet sokan ismernék a maga valójában, hiszen, legjobb tudomásom szerint, nem került nyilvános kereskedelmi forgalomba; az biztos, hogy én magam soha sehol egyetlen könyvesboltban nem láttam, egyetlen sort nem olvastam róla. Ráadásul az is biztos, hogy annak idején még egy történetet is hallottam (még az is lehet, hogy magától a szerzőtől, akivel amúgy soha személyesen nem találkoztam, csak telefonon beszéltünk talán kétszer-háromszor) arról, hogy miért is nem került a boltokba a könyv: eszerint amikor Molnár elhozta a frissen nyomott köteteket a szegedi nyomdából, parkoló autóját valakik feltörték, és semmi mást nem vittek el belőle, mint csakis és kizárólag az összes könyvet; neki alig néhány példánya maradt meg (amelyek már, vagy még éppen nem az autójában voltak), ezek egyike a nekem elküldött is.

És tulajdonképpen éppen maga ez a tény, hogy ugyanis a könyv ily módon, bár megjelent, de gyakorlatilag a közönség számára mégsem vált olvashatóvá, volt az egyik oka annak, hogy végül is, minden elsődleges szándékom ellenére, mindig olyan könnyedén halogattam a róla való írást: úgy éreztem, nem igazán "illő" egy olyan könyvvel "bosszantani" az olvasót, amelyik amúgy nyilván – és főleg persze Erdélyben – sokakat érdekelne, de amelyet ez az amúgy érdeklődő közönség mégsem olvashat (és így persze azt sem ítélheti meg, hogy amit írok róla, az igaz-e, vagy sem, egyetérthet-e vele, vagy sem).

Ráadásul az időközben eltelt évek alatt azért az Ellenpontokról és annak, mondjuk úgy, "történelmi-társadalmi holdudvaráról" mind több más könyv és újságcikk is megjelent, amelyek ráadásul valóban hozzáférhetőek is lettek minden érdeklődő számára, hol tovább tisztázva, hol tovább bonyolítva, de mindenképpen újabb és újabb árnyalatokkal gazdagítva az Ellenpontokról és azok készítőiről, illetve annak és azoknak a történetéről kialakult (és, ha ugyan "láthatatlanul" maradva is, de egyébként először alighanem tényleg éppen Az egyetlenben nagyon határozottan megrajzolt) képet. Így aztán ezek az időközben megjelent könyvek (és újságcikkek) lettek az eredeti "alapmű" mellett az íróasztalom sarkának többi állandó porfogói: Tóth Károly Antal Hovatovább – Az Ellenpontok dokumentumai című kötete (Magyar Ökumenikus Önképzőkör, Stockholm – Savaria University Press, Szombathely, 1994); a Péntek esti szabadságunk – A nagyváradi Ady Endre Irodalmi Kör húsz éve című kiadvány (Bihari Napló Kiadó, Nagyvárad, 1998, Sall László és Molnár János interjúinak, valamint eredeti visszaemlékezések felhasználásával összeállította és szerkesztette Gittai István és Szűcs László); maga az Ellenpontok összes számának a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2000-ben megjelent teljes szövege, és ugyanabban a testes kötetben a lap egyes egykori közreműködőinek az egykori szövegek mellé írott mai (akkori) tanulmányai; majd gyorsan rá a Látó 2001/5. számában az ezekre válaszul írt Tóth Károly Antal-szöveg, a Torzítások az Ellenpontokról. És akkor csak a teljesség kedvéért megemlítem még az ötödik könyvet is az asztalsarokról, a Párizsban kiadott Magyar Füzetek sorozat 1983-ban megjelent 12. kötetét, a Republikánus elmélkedések címűt, amelyben Mi történik Erdélyben? összefoglaló cím alatt több írás is tudósított – szinte az első nyilvános információk egyikeként – az Ellenpontok megjelenéséről, valamint készítőinek lebukásáról és az ehhez kapcsolódó akkor tudható (vagy részben talán akkor még inkább csak sejthető) eseményekről. A fenti kötetek mellett abba az átlátszó irattartóba a jegyzeteim mellé pedig sok cikk fénymásolata is bekerült: a még illegális Beszélőnek és a Hírmondónak az Ellenpontokkal foglalkozó írásai; egy 1987-es Beszélő-beli Szőcs Géza-interjú; 1992-ből egy ugyanott nyomtatásban megjelent rádióadás-szöveg, amelyben Szőcs, Marius Tabacu és Tőkés László beszélgetett az Ellenpontokról, valamint ugyanonnan Keszthelyi Andrásnak az ehhez a beszélgetéshez utólag hozzáfűzött kiegészítései; egy másik Szőcs-interjú a Kortárs 96/5-ös számából... és még sok minden más (jó vastag már az az átlátszó irattartó).

Mármost mindezek az amúgy alapvetően szinte minden esetben – így vagy úgy, nyíltan vagy csak állításaik ellentmondásosságában – egymásnak feszülő, az egykor mégiscsak egy közös (nem is akármilyen) vállalásban együttműködő ellenpontosok közötti mai komoly érzelmi-gondolkodásbéli súrlódásokról, feszültségekről, néha kifejezetten ellentétekről árulkodó írások; a Molnár-könyv példányainak kinyomtatás utáni "titokzatos eltűnése"; és végső soron maga Az egyetlen című kötet önmagában is számos kérdést felvető ellentmondásai az elmúlt tizenegy évben folyamatosan tartották ébren bennem azt az (amúgy még számomra, az erdélyi irodalom és közírás, valamint az ottani történések iránt az átlagosnál ugyan talán jobban figyelő, de végső soron mégiscsak kívülálló számára is rendkívül zavaró) érzést, miszerint az Ellenpontok körül a mind több és több megjelenő információ ellenére is egyre több a homály, a tisztázatlanság, sőt ma már a vita, vagy nem egy esetben a kifejezetten személyes ellenségeskedés is. (Szívesen hivatkoznék itt ennek kapcsán mindenekelőtt az engem ebben a kérdésben talán elsőként ért "sokkra", arra az éppen Az egyetlen Függelékében közölt Molnár János–Szőcs Géza levélváltásra, amelyben már akkor, tizenegy éve tökéletesen tetten érhető volt a két egykori – persze vitathatatlanul nem azonos súlyú – ellenpontos szerző egymás elleni, látszólag félreértések sorozatából kialakuló "gyanakvásának" levélről levélre történő fokozatos kifejlődése, de hát ezt a kötet ismeretének hiányában az olvasó vagy elhiszi nekem, vagy nem. Itt jegyzem meg azt is, hogy ez az – az én olvasatom szerint legalábbis – elképesztő mélységű elfojtott-kibeszéletlen indulatokról árulkodó levélváltás a sok halogatás közben is éppen az egyik legfontosabb érvem volt amellett, hogy erről a könyvről bizony mégiscsak írnom kellene, már csak azért is, merthogy sokáig azt gondoltam, hogy ha megszületne a tervezett írásom a kötetről – hangsúlyozom, és mint majd látható lesz: ez most már nem az! –, annak nyomán talán kialakulhatna az erdélyi magyar sajtóban egy tisztázó vita az egész, jól láthatóan zavaros és kibeszéletlen témáról; ma már ezt nem hiszem – de erről majd még később.)

Most inkább mégiscsak térjünk vissza egy kicsit magára a Molnár-kötetre. Most, hogy végül – különböző okok összejátszása folytán, bár alapvetően mégiscsak egyetlen, később megnevezendő ok miatt – mégiscsak elkezdtem írni ezt a szöveget, napok óta, ha azt nem is mondhatom, hogy újraolvasom, de igencsak sűrűn újra lapozgatom a könyvet és az annak idején mellé írott jegyzeteimet, és próbálom felidézni mindazt, amit annak idején, első nekibuzdulásomban írtam volna.

A kötetben – merthogy ugyebár, mint erről fentebb már volt szó, az ezt a szöveget olvasók legnagyobb része nyilván ezt sem tudhatja – alapvetően a szövegben magát következetesen csak "Kérdező"-ként aposztrofáló egykori Ellenpontok-szerzőnek, Molnár Jánosnak 72, az Ellenpontok írásában, szerkesztésében, előállításában és terjesztésében részt vett, illetve az ezekkel az emberekkel, vagy az ő lapkészítési munkájukkal, illetve lebukásuk körüli történésekkel kapcsolatba került személlyel magnóra vett beszélgetéseinek szövegei vannak; némelyekkel, főleg az egy családba tartozókkal egyszerre zajlott a "párhuzamos" beszélgetés, némelyekkel pedig több alkalommal több, egymást folytató, kiegészítő magnófelvétel is készült. Az egyes beszélgetések szövegei azonban alaposan "szétszabdalva" kerültek bele a kötetbe: mivel Molnár alapvetően az akkori események időrendjét igyekszik követni, így az egyes interjúk szövegéből mindig az éppen az aktuális történésekről szóló részeket montírozza egymás mellé. (Ez alól csak a saját magával készített különös, a "Kérdező" minden bevezető magyarázkodása ellenére is furcsán ható és meglehetősen hosszú öninterjú a kivétel.) Emellett Molnár többször idéz a szövegben egy, az ő közreműködése nélkül zajlott beszélgetést is, amelyet az Ellenpontok négy, alighanem legaktívabb közreműködője, Ara-Kovács Attila, Szőcs Géza, Tóth Ilona és Tóth Károly Antal vett magnóra még 1986-ban Budapesten; ugyancsak többször Tóth Károly Antalnak egy, a nagyváradi Kelet-Nyugatban megjelent visszaemlékezésének egyes részleteit; valamint néhány, a témával és/vagy a korral foglalkozó könyvet és számos újságcikket.

Ettől a "montázs-technikától" azonban Az egyetlen szövege alapján az egykori történések, események menete az olvasó számára egyrészt nem mindig könnyen követhető, másrészt a különböző szereplők által elmondottakban előforduló gyakori ellentmondások csak sok oda-visszalapozgatással érhetők tetten. Csak egy egyszerű, de egyrészt kirívó, másrészt az események nem akármilyen hátterének pontos tisztázása szempontjából aligha mellékes példa: a kötet 89. oldalán Molnár azt írja: "... a másoktól kapott adatok és a magyarországi szamizdatok közlései is arra utalnak, hogy Tóth Károly Antal és Szőcs Géza mellett ez a törékeny nő (Józsa Márta – M. G.) volt az, akit az Ellentpontok-ügy felgöngyölítése közben bántalmaztak a szekun." Ehhez képest a kötet 173. oldalán Ara-Kovács azt mondja magnóba Molnárnak, hogy "Egyébként kaptam ezelőtt egy pofont, aztán később Rat tépte a szakállamat", a 216. oldalon pedig Tompa Gábor is megemlíti, hogy kihallgatása során, miután előbb órákig hagyták ülni egy sötét szobában, "végül tettlegességre került sor" (amit nyilván nemigen érthetünk úgy, hogy Tompa elverte, vagy legalábbis fizikailag bántalmazta volna a kihallgatóit). Molnár viszont – talán túlságosan is ragaszkodva a mindenképpen a tökéletes semlegesség látszatában megmaradni kívánó "Kérdező" státusához – a könyvben nemhogy kísérletet sem tesz ezeknek az ellentmondásoknak feloldására (vagyis az igazság kiderítésére), de anélkül megy el mellettük, hogy legalább jelezné: itt bizony nem vágnak egybe a résztvevők emlékei. (Egymásnak hasonló módon ellentmondó szövegrészek máshol is találhatók a könyvben, ezekkel azonban itt és most nem kívánom untatni a szöveget amúgy sem ismerő, állításaimat ellenőrizni nem tudó olvasót.)

Ez azonban alighanem a kisebbik "baja" Az egyetlennek; ami ennél sokkal jelentősebb, az az, hogy a könyv a – valóban el kell ismerni – hatalmas munka ellenére sem tud megnyugtató válaszokat adni a saját maga által feltett kérdésekre, vagyis arra, hogyan is történtek annak idején az Ellenpontok kitalálásának, készítésének, de legfőképpen és mindenekelőtt a lebukásának és a hivatalos szervek által történt "felgöngyölítésének" az eseményei, illetve hogy azokban kinek milyen szerepe volt pontosan; sőt, ahelyett, hogy mindezeket az olvasó által is elfogadható és hiteles módon teljes mértékben tisztázni tudná, bizonyos fokig sokkal inkább csak "összekuszálja" az ezekkel kapcsolatos szálakat. Hogy itt és most megint csak a legkézenfekvőbbet, és a nyilván már csak az események sokak sorsát valóban drámaian befolyásoló végkifejletének szempontjából is a legfontosabbat említsem: a könyvben konkrétan, névvel három (de ha bizonyos nyíltan ki nem mondott "sejtetéseket" is figyelembe veszünk, akkor legalább öt, ha nem hat) személy aposztrofálódik akként, hogy ő lett volna az Ellenpontok és készítői lebukásának közvetlen okozója. (Ráadásul van, akivel kapcsolatban a kérdés ennél durvábban merül fel, és az illető némely visszaemlékező szövegében nem mint "okozó", hanem mint "lebuktató", vagy egyenesen "besúgó" szerepel.) Vagyis legalább három (de aki a közölt tények ismeretében, vagy akár az utalások megértése nyomán a sejtetéseket is "dekódolni" tudja, annak öt, esetleg hat) ma is élő, a legtöbb esetben nemcsak szűk körben, hanem az egész erdélyi magyar közösség előtt jól ismert személyre vetül a gyanú árnyéka, ráadásul úgy, hogy az ezt sugalló könyvben bizonyítás helyett mindössze különböző embereknek még ha magnóra is mondott, de néhol bevallottan csak hallomásokra, mendemondákra épülő állításai állnak.

Persze, a könyvből az is kiderül, hogy a homály megmaradása nem minden esetben a "Kérdező" hibája: sokan (persze ez a névsor sem érdektelen!) szóba sem voltak hajlandók vele állni ("Tele vagyok keserűséggel. Egyetlen igényem van: hagyjanak békében" – idézi Molnár a Függelékben az egyik ilyen visszautasítást), mások válaszoltak ugyan a kérdéseire, de később visszavonták a neki adott interjújukat (de a válaszolók között is van olyan, aki kimondja: "még nem lehet múltnak tekinteni azokat az éveket. Bizonyos neveket nem említenék"), némely esetben pedig a "közlékenyebbek" nyilatkozatai sem szolgálják a tisztázást, hiszen, mint erre már utaltam, tények helyett sokszor sokkal inkább utalásokat, sejtetéseket, nem egy esetben pedig kifejezetten vádaskodásokat tartalmaznak. Másfelől ezek mellett rendre fel-feltűnnek a szövegekben a legkülönfélébb (sokszor nem is Erdélyben, hanem – persze nyilván éppen az információk szűkös volta nyomán – Budapesten született) korabeli rémhírek is, amelyeknek a valódi történések tisztázását természetesen egyáltalán nem segítő mivoltára (mint ezt Molnár egy lábjegyzetben idézi is) már az akkori nyugati magyar sajtó is panaszkodott. És bár ezek a rémhírek, az akkori, így-úgy született és terjedő szóbeszédek természetesen nagyon is fontos és jellemző részei az akkori történéseknek, és így a helyük mindenképpen ott lehet egy ilyen írásban, a könyvből azonban a legtöbb esetben egyáltalán nem derül ki, hogy egy-egy, a "Kérdező" által valakitől idézett állítás vajon éppen azóta bebizonyosodottan a rémhírek kategóriájába tartozik-e, netán lehet némi igazságtartalma, vagy ne adj’ Isten maga lenne az adott helyzetre vonatkozó teljes és csorbítatlan igazság.

Molnár ugyanis, az olvasó számára legalábbis néha úgy tűnhet, az anyaggyűjtés során minden általa magnóra vett információt szinte mérlegelés nélkül ír le, és bár néhány helyen ugyan utal a munkája közben nyilván sokszor felmerülő nem kis dilemmáira ("... teret adhatok-e nyilvános gyanúsítgatásnak? Még akkor is, ha a gyanút kollektív volta hitelesíti?"), szinte azt mondhatni, anélkül, hogy legalább a szövegben érezhetően súlyozná, hogy az általa leírtaknak vajon milyen hatása lehet bárki sorsára. Emellett bizonyos helyeken ráadásul (és éppen fenti dilemmája fényében meglehetősen zavaróan) könnyen kideríthetően pontatlan is. Kelemen Attila például azt mondja neki a vele készült interjúban: "... 80-ban megjelent az Igaz Szó antológiája, az Ötödik Évszak, amiben nekem is volt pár versem", amire Molnár lábjegyzetben – ráadásul ki tudja, miért – megjegyzi: "Kelemen Attila nagyvonalúan túloz: egy verse jelent meg az antológiában"; csakhogy elég elővenni az említett kötetet, hogy láthassuk, nem Kelemen Attila "túloz", hanem igenis Molnár "téved" ebben a nevetségesen egyszerűen tisztázható kérdésben: Kelemennek ugyanis bizony valóban "pár", konkrétan három verse jelent meg az Ötödik Évszakban. Másutt Karikás Péter diplomata azt meséli el Molnárnak, hogy "Én éppen akkor jártam Kolozsvárt, amikor ismertté lett a három fiatal letartóztatása. Ahogy hazaértem, szinte le se tettem a kabátomat, felhívtam Aczél titkárságát, Ihásznét, s mondtam, hogy szigorúan személyes ügyben szeretnék a főnökével beszélni. (...) Elmondtam, miről van szó, elmondtam, hogy megítélésem szerint Szőcs Gézát fenyegeti a legnagyobb veszély, és valamilyen formában védelmet kellene nyújtani neki. (...) Elmondtam, hogy Szőcs Gézának a Gondolat Kiadónál áll egy kötete (...) Aczél ott, előttem adott utasítást Knoppnak, hogy a kötet amilyen hamar csak lehet, lásson napvilágot. Ez szinte hetek alatt meg is történt." Mármost az természetesen lehet, hogy Karikás – majd tíz év távlatából – tényleg így emlékszik a történtekre, Molnár azonban ebben az esetben is szó nélkül megy el amellett a könnyen kideríthető tény mellett, hogy Szőcs Géza magyarországi kötete nem a fent idézett – 1982 őszi – események után néhány héttel, hanem csak évekkel később, 1986-ban jelent meg (vagyis abban az évben, amikor Szőcs már éppen el is hagyta Romániát; az pedig tulajdonképpen már mellékes is, hogy akkor már nem a Gondolat, hanem a Magvető Kiadónál).

Mindezek persze – főleg azok számára, akik nem ismerhetik magát az egész kötetet – még akár apróságoknak is tűnhetnek, ez az írás pedig olyannak, mint hogyha szerzője kizárólag csakis Molnár Jánosról akarná leszedni a keresztvizet egyébként a közönség számára tökéletesen ismeretlen könyvéért –, márpedig erről nagyon hangsúlyosan nincs szó. Tény, Az egyetlen – amelyet én magam mindenekelőtt az Ellenpontokról megjelent talán legfontosabb könyvnek tartok; vagyis hát tartanék, ha "lenne" – nem hibátlan munka; miközben persze abban sem vagyok biztos, hogy erről a témáról nemhogy akkor, de az azóta eltelt időben, pláne a mára kialakult helyzetben akár ma lehetne-e egyáltalán "hibátlan", az eseményeket pontosan végigkövető, a teljes és csorbítatlan igazságot tartalmazó könyvet írni. (Nota bene: van-e egyáltalán teljes és csorbítatlan igazság?) Molnár könyve azonban, ha tíz évvel ezelőtt valóban bekerült volna a – mindenekelőtt persze az erdélyi – magyar köztudatba (és talán nemcsak azáltal, hogy tényleg "megjelenik", hanem például a többi, várható visszhangja között, mondjuk, a jelen sorok írója által megírni tervezett, jó néhány – a fenti kiragadott példáknál mindenképpen sokkal több – általa felvethető további kérdésre is ráirányítva a figyelmet), egy dologra biztosan jó lehetett volna: arra ugyanis, hogy a nyomában kialakuljon az a (márpedig szerintem mindenképpen szükséges) párbeszéd, amelyben nyíltan szembesülhettek volna egymással az ellentétes álláspontok, amelyben mindenki kibeszélhette volna magából az évek során felgyülemlett (és elhallgatott) sérelmeit, a mind több kiderülő (és persze bizonyítható) részlet nyomán pedig végül feketén-fehéren tisztázódhattak volna a történtek, illetve kinek-kinek az azokban játszott szerepe. És aztán persze egyfelől kinek-kinek magának (akár a nyilvánosság előtt is, de mindenekelőtt magában) el kellett volna számolnia a saját szerepével, másfelől pedig az egész erdélyi magyar közösségnek le kellett volna zárnia és a helyére tennie magában a mindezzel kapcsolatos kollektív tudását. Kellett volna... illetve, mivel ez akkor, tizenegy éve, Az egyetlen megírása, de meg nem jelenése után nem történt meg, hát akár még ma is kellene; szerintem.

Csakhogy ehhez természetesen legelőször is az kellene, hogy ezt a tisztázást valóban és igazán mindenkinek akarnia kellene – ez azonban, ahogyan én látom, a mai magyar közgondolkodásban (és nemcsak az erdélyiben, bár természetesen mindenekelőtt abban) egyáltalán nincs így: jellemző példaként Molnár maga is idézi a kötetben Szőcs Gézát, aki, miközben érthetően talán a legtöbbet tudhatja, másrészt a legkülönfélébb orgánumokban nagyon sok mindent el is mondott már az Ellenpontokról, éppen a már említett 1986-os, a résztvevőknek a történtek tisztázására irányuló beszélgetése során így nyilatkozott: "Én mindenre kiterjedő történetét annak, ami (1982 – M. G.) november hatodikától történt, azt leírtam, kint van, és azoknak a kérésére, akik nekem különböző mértékben segítségemre voltak, és akiknek a szerepe nélkül sok minden érthetetlen volna, másfelől pedig hiányos, az ő kérésükre nem hozom nyilvánosságra addig, amíg olyan helyzetben nem lesznek, hogy őnekik ez nem árthat." Amihez én most, 2004 nyarán a magam részéről csak azt szeretném hozzáfűzni: ha mindez nyilvánvalóan igaz is volt 1986-ban, amikor Szőcs a fenti nyilatkozatot tette, vajon még ma is igaz lehet? Vajon a történtek után több mint húsz, és a magyarországi, de főleg a romániai politikai rendszerek megváltozása után tizenöt évvel még mindig nem jött volna el az ideje az Ellenpontok körüli egykori (és mai) dolgok tisztázásának? Vagy ma már, ennyi év elteltével nem is kell tisztázni semmit? Maradjon minden úgy, ahogy volt, maradjanak a sejtetések, maradjanak az egyes emberekhez tapadó gyanúk, maradjanak az egykori barátok, az egykor egy adott cél érdekében mégiscsak együtt dolgozni, (nem is keveset) tenni tudó ellenpontosok és társaik ellenségeskedései, a szembenállások, az elhallgatások, a szép lassan mindenhová beszivárogva mindent megmérgező kibeszéletlenség?

Igen, én ma már, bár szomorúan, de úgy gondolom, hogy mindez nyilván így fog maradni, hiszen Molnár János könyve, bár valamikor 1993-ban elhagyta ugyan a szegedi nyomdát, a könyvesboltokba már soha meg nem érkezett; de ami ennél is sokkal nagyobb baj, hogy az egész mai (és mindenekelőtt, mint mondtam, természetesen az erdélyi) magyar közgondolkodásban én magam nyomát sem látom a tisztázás akarásának. Így aztán ez az én mostani írásom ennyi év után már nem is ambicionálja, hogy nemhogy hullámokat, de akár csak fodrozódásokat is verjen az erdélyi magyar közéletben; mindössze azért született meg, hogy tizenegy év után letudjam a tartozásomat – persze, mint már mondtam, mindössze magammal szemben...

*

... ráadásul és legfőképpen pedig ezt is mindenekelőtt csakis azért, hogy nyugodt lelkiismerettel zárhassam le magamban (és az én értékítéletem szerinti "rend" kedvéért ebben az írásban nyilvánosan is) mindazt a munkát, életemnek azt a kereken negyed évszázadát (az összes eddiginek csaknem a felét), amit az erdélyi magyar irodalommal az átlagosnál talán mégiscsak szorosabb kapcsolatban töltöttem.

Merthogy ez az írás, ahogy a címe is mondja, tényleg búcsú; nem könnyes, mindössze (igyekezetem és reményeim szerint) tényszerű lezárása az én és az erdélyi magyar irodalom kapcsolata általam másokra is tartozónak tekintett (mondjuk úgy: "nyilvános") részének.

Úgyhogy maradjunk is mindenekelőtt a tényeknél. 1979-ben (hogy hogyan és miért, az ebből a szempontból mellékes; ráadásul többször is beszéltem, írtam már róla korábban) kerültem a hétköznapi olvasóénál mindenképpen valamivel szorosabb, és, hogy úgy mondjam, aktívabb "viszonyba" az úgynevezett erdélyi magyar irodalommal, konkrétan annak jó pár akkori "fiatal" (velem nagyjából azonos korú) művelőjével (és az ő műveikkel), akik közül néhányukhoz – és ha más miatt nem is, de ezért mindenképpen megérte mindez – ma is baráti kapcsolat fűz. (Neveket nem mondok, de azt remélem, akikre vonatkozik, azok tudják, és maguk is így érzik ezt.) Hogy ebben a "viszonyban", mondjuk, nagyjából tizenöt év alatt, én magam mit végeztem (és reményeim szerint talán valamit tettem is) az erdélyi magyar irodalom (de legalábbis annak néhány korombéli művelője, meg néhány iránta fokozottan érdeklődő fiatalember ez irányú felkészültségének) ügyéért, azt én itt nem fogom felsorolni; aki tudja, tudja, aki nem, annak úgyis hiába mondanám, de ha valakit nagyon (mondjuk a Ki Kicsoda szócikkénél bővebben) érdekel, néhány éve Egyed Emese kérésére – valamilyen erdélyi magyar irodalomtörténet-írási kutatásai számára – összegyűjtöttem és elküldtem neki vagy hat oldalon összefoglalva mindazt, amit erről fontosnak tartottam elmondani. Azóta más már úgysem igen történt ezen a téren, legfeljebb annyi, hogy – éppen Emese meghívására – két éve a Sapientia Alapítvány Kutatási Programok Intézete és a Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének vendégtanár programja keretében még tarthattam egy egynapos (igaz, az legalább reggeltől estig tartott) előadást Kolozsváron mintegy tucatnyi érdeklődő hallgató (és néhány ugyancsak érdeklődő kortársam) előtt Nemzedékváltás a romániai magyar irodalomban a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján címmel mindarról, amit erről a témáról tudni vélek. Ez azonban (részemről legalábbis) tulajdonképpen már tekinthető volt afféle "hattyúdalnak" is, hiszen valójában 1996 óta (amikor még hét nagyobb írásom jelent meg különböző magyarországi és romániai lapokban az erdélyi magyar irodalomról, vagy legalábbis annak kapcsán; és leszámítva, mondjuk, még az ELTE BTK magyar tanszékén 1997/98-ban Szemléletváltás a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar irodalmában címen tartott szakszemináriumot) valójában már csak elszórva publikáltam összesen öt kisebb-nagyobb cikket ebben a témában (tekintsük ezzel az írással is szépen összecsengő párhuzamnak, hogy az utolsót 2000 novemberében éppen az akkor megjelent teljes Ellenpontok-szöveget közreadó kötet megjelenése alkalmából magának az egykori szamizdat-vállalkozásnak a történetéről és részben az utóéletéről írtam; akkor azt azonban még nagyon tudatosan a Molnár-könyv említése nélkül), vagyis a külvilág számára láthatóan szépen, folyamatosan "iratkoztam ki" az erdélyi magyar irodalomból (amelyben, csak a rend kedvéért jegyzem meg, én "főállásúként" soha nem is voltam benne: írásaim, könyveim, előadásaim, oktatói munkám ellenére én soha nem voltam sem főállású irodalomtörténész, sem az erdélyi magyar irodalommal, mondjuk, valahol hivatásszerű szerkesztőként foglalkozó valaki, csupáncsak ebből a témából ugyan doktorátust szerzett, de ezen a téren – "állás" és főleg kereset szempontjából legalábbis mindenképpen – mégiscsak "amatőr" újságíró, lapszerkesztő).

És ezt nyilván így érezte (és, bár ezt egyáltalán nem panaszként mondom, de néha úgy éreztem, éreztette is velem) maga "az erdélyi magyar irodalom" is: ahogyan (ebből a szempontból most mindegy, hogy miért is, mondjuk, talán úgy a régi sémával, hogy "különböző okok miatt") én vonultam vissza belőle, úgy maradozott el mellőlem (és talán felejtkezett is el rólam) ő is; egyre fogyatkoztak az onnan érkező levelek, a Budapesten járók telefonjai, a találkozások, az onnan küldött könyvek, folyóiratok, újságok. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy ezzel a folyamattal párhuzamosan éppen ezekben az években zajlott egy másik, másfajta is: ne tagadjuk, van ma olyan – fogalmazzak visszafogottan tényszerűen, bár ugyanakkor tényszerűen keserűen – volt kedves ismerősöm is (akivel pár éve még együtt léptünk fel egy irodalmi rendezvényen), akivel az elmúlt évek végletekig polarizálódott politikai közélete sodort távol egymástól: ő ma Magyarországon, ha (nem irodalmat) ír, akkor egy olyan (politikai napi)lapba (is) ír, az, amelyikbe írók nem szívesen veszik kezükbe azt a (másik politikai napi)lapot, amelyikbe meg én írok (mivel utóbbi könnyen kideríthető, annak alapján az "oldal-leosztás" is világos lehet). Hogy ezért-e, vagy sem, pár éve az egyik Erdélyben megjelenő irodalmi lapnak – ahol ő is dolgozik – a szerkesztőségébe küldött, amúgy egy évek óta náluk fekvő írásom megjelenése után érdeklődő e-mailemre már nem is válaszolt(ak) (és persze az írásom sem jelent meg azóta sem; megengedem, nyilván rossz volt).

És, még egyszer mondom, félreértés ne essék, ha esetleg úgy is látszana, sem megsértődve nem vagyok (nem is lenne miért), sem nem is panaszkodom (nincs is mire), csak próbálok tényszerűen számba venni néhány dolgot, ami az utóbbi években történt. Hogy például legutóbb (jó három éve), amikor még meghívtak egy, az erdélyi irodalom kérdéseiről akkor rendezett találkozóra, már mennyire nem éreztem ott (konkrétan: Hargitafürdőn) jól magamat, és hogy főleg miért nem. (Itt és most nem fogom elmondani, hosszú, de ha valakit nagyon érdekel, én azért természetesen minden búcsúm ellenére ezentúl is megtalálható vagyok minden korábbi elérhetőségemen – hogy ne lehessen azt mondani, hogy valaki, bár nagyon keresett volna, de nem tudta, hát ideírom, hogy mondjuk csak a marlo@fibermail.hu webcímen, vagy a +36-20-326-8021-es mobiltelefonon –, és bár ugyan alkoholt most éppen egyáltalán nem iszom, de egy Bambi mellett bármikor bárkivel szívesen elbeszélgetek; és az illetőnek még csak a Bambit sem kell velem innia...) Hogy az ugyanakkor alakulni kezdő új irodalmi csoportosulás szervezői közül néhányan ugyan kifejezetten kérték a véleményemet a nekem elküldött szervezet-tervezetükről, majd amikor elküldtem nekik a válaszomat (aminek, igaz, az volt a vége, hogy – a fölötte álló véleményemre való tekintettel – kérésük ellenére is az én nevemet inkább ne írják a tervezetük alá), soha többé nem jelentkeztek. Hogy egy tehetséges költőről, akivel annak idején magam is többször szerepeltem együtt különféle rendezvényeken, azt kell lássam (legalábbis innen a távolból, merthogy "természetesen" személyesen vele sem találkoztam már évek óta; amikor én – tény, egyre ritkábban – arrafelé jártam, egyszer sem találtam meg (még a saját "törzshelyén" sem), neki hagyott üzeneteimre pedig nem reagált, ha pedig ő bármilyen gyakran is járt erre, egyszer sem keresett), hogy ma már talán fontosabb neki az üzlet, meg talán a politika is, mint a költészet (vagy már az is csak mint üzlet és politika?). (Ahogy most visszaolvastam az utolsó mondatot, jöttem rá, hogy milyen szépen is mutatja mindazt, amiről beszélek, hogy éppen ezt a mondatot vajon hányan fogják tudni teljes joggal magukra venni; miközben konkrétan persze csak egyetlen valakiről szól...)

Persze érthető: ezek a hölgyek-urak/fiúk-lányok, akikről főleg beszélek, részben még és sokkal inkább már egy(-két) másik korosztály, saját, máshogyan felnőtt, máshogyan felkészült, máshogyan szocializálódott, máshogyan önszerveződő írókkal, költőkkel, irodalomtörténészekkel, kritikusokkal, recenzensekkel (meg nem utolsó sorban politikusokkal, üzletemberekkel), barátokkal, sőt egyáltalán viselkedéssel. És főleg más eszmékkel, más érdeklődéssel, más irodalommal. (Jut eszembe: pár éve írtam is erről pár sort:

Öregszem, kopaszodom.
Soha többé nem tudom már
transzközépen
elválasztani a hajamat.) Nyilván csak erről van szó (és ha tényleg csak erről van szó, akkor ez nyilván így is van jól)...

... vagy talán még valamiről; legyen még egy példa befejezésül; egy egészen friss eset is. Az történt ugyanis nemrégiben, hogy megkeresett valaki, "onnan", régi barátom, most éppen főmunkatárs egy nemrégiben újraindult, nagy hagyományú romániai magyar lapnál (korábban évekig a főszerkesztő-helyettese volt), ráadásul amelyikben a kilencvenes években öt éven keresztül több-kevesebb rendszerességgel én magam is írhattam egy rovatot (innen a barátságunk is). Azt mondja, szeretné, ha megint írnék nekik, mármint újraindult, egykori "közös" lapunknak. Hosszasan ülünk egy pesti cukrászdában (én ugye most csak Bambit iszom), beszélgetünk különféle lehetőségekről, egy egyre jobban körvonalazódó lehetséges rovatról, valami olyasmiről, amivel az utóbbi években én magam egyre inkább foglalkozom az irodalom helyett, és amivel az erdélyi magyar lapokban, legalábbis amennyire én látom, nemigen foglalkozik senki, pedig egyrészt sok színes érdekesség is van benne, másrészt meg mert ha pillanatokon belül talán még nem is, de egy-két év múlva alighanem ott is komoly kérdéseket felvető valóság (és az ebből fakadó valóságos problémák megoldandó sorát felvető kérdéskör) lesz. (Ne beszéljek rébuszokban: a műkincspiac, a képzőművészeti árverések világáról van – lenne – szó; és hogy a téma valóban mennyire tényleg "küszöbön áll" ott is, arra csak annyit hadd mondjak: egészen véletlenül ismerem azt az évek óta Magyarországon élő erdélyi (élet)művészt, akit egy erdélyi magyar milliomos pár éve egy héten keresztül furikázott hatalmas terepjáróján keresztül-kasul Erdélyen, hogy összevásárolja egy, a magyarországi árveréseken manapság egyre jobban szereplő festőnek az illető "szakember" által korábbi, még ottani életéből ismert összes ott fellelhető munkáját.) Pár nap múlva küldöm főmunkatárs-barátomnak a viszonylag konkrét terveket, mit hogyan képzelek, mikortól tudnám kezdeni, ha az nekik is jó, satöbbi – mire jön a válasz, hogy bocs, de nem aktuális, merthogy... Merthogy időközben, mint megtudom, az történt, hogy ottani értelmiségiek egy csoportja (röhejes, de közte neki és nekem is közös barátaink) valami miatt hirtelen úgy vélték, hogy valakik tán éppen a lap fiatal megbízott felelős szerkesztője (merthogy a lapnak – csak jelzem: ez is érdekes – kinevezett főszerkesztője nincs) ellen szervezkednek, tehát egy nyílt levélben gyorsan hitet tettek az általuk (amúgy, elhiszem, hogy teljesen jogosan) tehetségesnek tartott illető mellett, egy mozdulattal, még ha talán akaratlanul is, de keresztülhúzva ezzel őneki, mint a lap főmunkatársának is a lap jövőjére vonatkozó terveit.

Azóta nem tudom, hogy mi történik ebben az ügyben a lap (nem akarom azt mondani, pedig kicsit tényleg úgy érzem, ha másért nem is, de a részben közös múlt okán: a "lapom") körül; nézem azt a keveset, amit látok a neten, és persze nem értem. Kérem éppen erre járó ottani barátomat, magyarázná már el, ugyan mi lehet a (nekem innen ismeretlen) háttérben; azt mondja, legyintve: á, ez is csak a szokásos kis "rommagyar" történet. Valaki azt írja nekem: volt, aki azt sem tudta, mit ír alá. Más azt: valaki azóta is hol azt mondja, hogy aláírta (mármint azt a bizonyos értelmiségi felszólamlást a felelős szerkesztő mellett), hol azt, hogy nem. Megint más azt: szerinte a fiatal megbízott felelős szerkesztőnek és a nagy tapasztalatú főmunkatársnak nem egymás ellen kellene "acsarkodnia", hanem sokkal inkább közösen kellene fellépniük a lap jobbítása érdekében. Én a felelős szerkesztő(nő)t nem ismerem (pontosabban csak az írásaiból ismerem), a főmunkatárs nekem küldött leveléből viszont úgy veszem ki, nagyon megsértették, egyenesen a laptól való távozásán gondolkodik... (Csak hogy tiszta legyen: én viszont nem emiatt – bár igaz, ami igaz: ezektől a történésektől is erősen "megerősítve" – írom ezeket a sorokat.)

(És hogy mindez mennyire nem "egyedi eset": valamikor azokban a napokban, amikor esténként éppen ezeket a sorokat kopogtam a gépbe, olvastam a neten Láng Zsolt – szavaiból nekem legalábbis úgy tűnt: megbántottságában papírra vetett – búcsúját is a Transindextől az ott (és A Hétben) megjelent Kelemen Attila Ármin-cikk miatt, amelyben az általam ismeretlen fiatalember igencsak vehemensen ment neki Láng úr korosztályának; mármost akkor mit szóljak én, aki ha azt nem is mondhatom, hogy apja, de bátyja lehetnék Zsoltnak...)

Ez van (most). Molnár János tizenegy évvel ezelőtt megjelent könyvének az a címe, hogy Az egyetlen. Én meg tizenegy év elteltével is csak ülök itt, és úgy érzem – és most direkt sarkítottan, tehát, meglehet, igaztalanul fogalmazok –: amerre csak nézek, szinte mindenütt ugyanazt az "egyetlent", a számomra először legpregnánsabban talán éppen Az egyetlen kapcsán megismert "egyetlent" látom ma is (még ma is?; vagy ma egyre inkább?) az erdélyi magyar közéletben: az egyetlen – és eszerint örök – (rom)magyar-magyar torzsalkodást...

És mivel én ettől most már évek óta (részben egyébként párhuzamosan az erdélyi magyar irodalomtól történt eltávolodásommal; vagy inkább az volt párhuzamos ezzel?) egyre szomorúbb vagyok, hosszas vívódások után ezért döntöttem végül most a búcsú mellett. Ezért írtam meg mindezt (az elejét ráadásul "végre"), ezt az én eddigi, ha csak felemásan is, de valahol talán mégiscsak "közszereplői" búcsúmat az erdélyi magyar irodalomtól.

Persze, azért ezt az irodalmat, amennyire csak tudom, én még ma is érdeklődéssel figyelem, és nyilván figyelni is fogom – amíg csak tudom. Barátaim – sőt, bármilyen politikai oldalon is álló ismerőseim – könyveit, ha lesznek, megveszem és elolvasom, ha bárki megkeres, szívesen elbeszélgetek vele, sőt, nem zárom ki még azt sem, hogy ha valaki felkér rá, hát elmondom, vagy leírom, amiről azt gondolja, hogy éppen én tudhatom ezen a téren. (Más kérdés, hogy úgy gondolom, hogy ebben a mai érdekközpontú világban az én "amatőr", ma már senkinek semmi hasznot nem hozó figyelmem aligha igen érdekel majd bárkit is – de hát ezt meg majd meglátjuk.)

És legalább a vége (nekem, az én értékrendem szerint) mindenképpen rendben van: egyrészt – még ha nem is pont úgy, ahogyan azt annak idején elterveztem, de – leróttam a Molnár-könyv ügyében tizenegy éve fennálló "tartozásomat", másrész, tizenegy év (és nemsokára majd egy újabb költözés) után végre eltehetem az íróasztalom bal sarkán tizenegy éve "kallódó" könyveimet, besorolva őket a helyükre, a könyvespolcra. Legalább (nálam; az is valami) egy kicsivel nagyobb lesz majd a rend. (És legalább jobban látszik majd az az arasznyi, ékes-kallantyús kis fémoszlopocska is...)

(Gödöllő, 2004 július–augusztusában)

Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 12. sz. (2004. december)] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret