Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 12. sz. (2004. december)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gálfalvi György
Van remény – ilyen*
2001. augusztus hatodika és szeptember huszonnegyedike között hét hetet az Egyesült Államokban töltöttem a Magyar Baráti Közösség, illetve az Itt-Ott Baráti Társaság vendégeként. A Reménység Tavánál egyhetes táborozáson vettem részt vendéglátóimmal. Ezenkívül Chicagóban, Detroitban, Clevelandben, New Brunswickban, Connecticutban és Washingtonban tartottam előadást. Látogatásom idején rendszertelenül naplójegyzeteket készítettem mindarról, ami velem és körülöttem történt, és néhány félmondatot és szókapcsolatot is feljegyeztem a gondolat-villanásokból, amelyekről egy időben azt hittem, hogy nem lehet elfeledni őket, annyira fontosak, de 1991 februárja, egy kimerültség okozta rövidzárlat óta megtanultam, hogy igenis, elfeledhetők, ajánlatos tehát mindent rögzíteni. Ezek között a jegyzeteim között találtam meg – idézőjel nélkül – a következő szavakat: az emlék is elképzelés, a memória is fantázia. Nem tudom felidézni az élményt, amiről ez eszembe jutott, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy nekem jutott eszembe, de azt tudom, hogy az ember elsősorban azokat a gondolatokat jegyzi meg, amelyek neki is eszébe juthattak volna. Én, ha valami feljegyzésre méltót olvasok, jó ideje akkurátusan feltüntetem: hol és kitől olvastam, még akkor is, ha biztosan tudom, sohasem fogom idézni vagy parafrazálni. Ezúttal nem tettem meg, tehát ha nem saját kútfejemből származik, elnézést kérek érte. De alábbi útinaplóm megfogalmazásakor igenis sajátomnak érzem a felismerést: az emlék is elképzelés, a memória is fantázia.
*
A chicagói repülőtéren először egy drogkereső kutya orra előtt kell elvonulni az újvilágba érkezőnek. A kutya diszkrét, udvarias, mindazonáltal hivatalában pontos kisbíró, ehhez kétség sem férhet; az őt pórázon tartó egyenruhás nagybíró sokkal gyanakvóbbnak tűnik. Aki a vegzatúrán túlesik, jogot nyer arra, hogy beálljon az útlevélvizsgáló tisztviselők előtt kígyózó sorok egyikébe; természetesen ezúttal is azt választottuk, amelyik a leglassabban araszolt előre. Egyórás csoszogás után érkeztünk a bevándorlási hivatal elé, a magam részéről a román-magyar határon szerzett krónikus, azt is mondhatnám, zsigeri határfrásszal küszködve. Ezúttal fölöslegesen izgultam: simán ment minden, a kérdésekre a feleségem válaszolt – ő már tapasztalt bevándorló –, de annyit megértettem, hogy az Itt-Ott Baráti Társaság hivatalos meghívója itt is, mint a bukaresti követségen, csak fölösleges bonyodalmat okozott; Hanga lányom meghívólevele bőven elég lett volna. Az igazi kálvária a csomagok megtalálása: tízszer is körbeforgott előttünk a szalag, mások ezt-azt lekapkodtak róla, mi nem láttuk a táskáinkat. Pánikba eshettünk volna – a feleségem, a jelek szerint közel állt hozzá –, de végül hiánytalanul előkerültek, az egyik a lábam mellett volt, a másik kettő tőlünk harminc méterre a szalag mellett – leestek, vagy valaki levette őket. A következő csarnokban újabb bonyodalom: a fogadásunkra kirendelt Gyuri vejünk sehol. (Kiderült, rossz kapuhoz irányították.) Nem ő talált meg, hanem Irma találta meg őt, aki előbb az utcára akart szaladni, hogy szétnézzen az autók között – lett volna dolga, mert akadt ott néhány ezer –, de azt tanácsoltam, inkább bent keresgéljen, én addig vigyázok a csomagokra. Az út Chicagótól Urbanáig tömény unalom. Új földrészen járok, de nem tudok az alkalomhoz illően megilletődni, talán azért, mert az első üzletház illemhelye, ahová betérünk, otthonosan balkáninak bizonyult. Egyelőre az autók sem jelentettek szenzációt, limuzinokkal csak később találkoztunk. A teherszállító autók utastere más vonalú, mint Európában – ennyi. A rendőrök itt is résen vannak, a kötelező sebesség kisebb, mint Romániában vagy Magyarországon.
Urbana, ahol a lányomék évek óta tanultak és tanítottak, bár egyetemi központ, jellegzetes amerikai kisváros. A sorjázó faházak között alig található emeletes épület. Első este Beki unokámmal (Almási Rebeka Csilla a becsületes neve) előbb szúnyogokat fenekeltünk, később a szentjánosbogarak röppályáját figyeltük, s a kabócák koncertjét hallgattuk. Reggel, amikor kinéztem az ablakon, mókusok hancúroztak a kerítésen, az udvaron egy vadnyúl ugrált otthonosan. A vadlibák időnként leszálltak az út szélére füvet csipegetni; tudom, ez már fantáziálásnak tűnhet, de később máshol is találkoztam velük, s őszintén foglalkoztatott, mennyire lehet vadaknak nevezni őket, annyira emberközelben élnek. Magánmegfigyelésem szerint az amerikai varjak más tájszólásban kárognak, mint az erdélyiek, talán átvettek valamit a vadlibák hangjából, amely inkább a darvak méla krúgatására, mint gágogásra emlékeztet. Urbanában csak néhány napot töltöttünk; a doktorátus megszerzése után Hanga lányom a Columbia Egyetemre, Gyuri vejem az IBM központjához került, az urbanai házból Dobbs Ferry-be, egy New York melletti kisvárosba költöztek, éppen ottlétünk alatt kellett volna csomagolniuk. Kellett volna, írom, mert Amerikában ez másképpen megy, mint nálunk: megérkezik a csomagoló-brigád, mindent felleltároznak, bepakolnak, s néhány száz mérfölddel arrább a bútorokat, de akár az edényeket és a ruhaneműket is a helyükre teszik. A beépített szekrények, a mosogatógép, a mosógép, a főzőkályha és a hűtő a helyén marad; amikor a lakók érkeztek, ezeket ők is így találták, s mindezt az új lakásban is hátrahagyják a kiköltözők.
*
Augusztus 9-én délután Inter Cityvel utazunk fel Urbanából Chicagóba. Az Inter City itt is tágas, kényelmes, de eleve késéssel érkezett Memphisből, s Chicagóba is késéssel futottunk be, illetve fel az állomás emeletére. Visszatolattunk a földszintre, de ahogy néhány nappal előbb a repülőtérből, az állomásból is alig láttunk valamit. Vendéglátóink, Bokor Erikáék vártak, s zuhogó esőben száguldottunk a harmadik vagy negyedik alvárosba, Erikáékhoz. Bokor Erika 14 éves korában jött el Marosvásárhelyről, a Kárpátok negyedéből, férje, Megyeri József Délvidékről érkezett Chicagóba, a cserkészeknél ismerkedtek meg egymással. Csilla lányuk tökéletesen beszél magyarul, szülein kívül a vajdasági nagymama és a marosvásárhelyi nagyszülők veszik körül. Szívem szerint való emberek Megyeriék, talál köztünk a szó, oldottan, már-már bensőségesen beszélgetünk késő éjszakáig. Másnap reggel Erika édesapja, Bokor László jön értünk autóval, hogy a belvárosba vigyen. Ismerősnek tűnik, csakhamar kiderül, hogy eljövetele előtt a Marosvásárhelyi Rádiónál volt technikus. Kitűnő idegenvezetőnek bizonyult, s bár az idő nagyon szorított – délután hatkor volt az első előadásom –, igyekeztünk minél többet megismerni a városból. Rohantunk tehát, mindenre csak futó pillantást vetettünk, de az alatt a néhány óra alatt is sikerült gyökeresen átértékelni a Chicagóról való elképzelésemet. Gyerekkori olvasmányaim alapján Chicagót – s általában Amerikát – szikár, rideg betonvilágnak képzeltem el, amelybe csak a dzsesszmuzsikusok és a gengszterek hoznak némi színt. A valóságban hatalmas tó – a Michigan – partján nyújtózik el, melyet akár beltengernek is nevezhetnénk, hiszen óceánjárók horgonyoznak a kikötőben, s tengeralattjárók tanyáznak benne. A tó partján több kilométeren keresztül fövényes szabad strand húzódik, a strand mögött parkosított erdő, botanikus kertekkel, virágházakkal, díszhalakkal tele medencékkel. Itt láttam először kolduló halat: egy legalább fél méteres, leopárd-pöttyös példány, fejét a vízből kiemelve kérte, sőt követelte a látogatóktól a perecet. Csatornák hídján vágtunk át, fejünk fölött dübörgött a függővasút, a felhőkarcolók között süvített a tengernyi tóról érkező szél, de hiába loholtunk, a legmagasabb épület tetejére nem tudtunk feljutni – kifutottunk volna az időből. Vágtattunk tehát haza, csak szemem sarkából rögzítettem egy elsuhanó cégtáblát: Kóser magyar élelmiszerbolt – így!
Erikáék teraszán – pódiummá van kiképezve – már hangolt a Dioptrió együttes, az előadás előtt és után is ők zenéltek. A kert fölött időről időre átdübörögtek a közeli repülőtérről felszálló gépek, a hangosítás ellenére nem tudtam túlkiabálni őket. Meg-megszakítottam a beszédet, s elszámítottam magam: túlléptem az eltervezett negyven percet. A házigazdák udvariasan vigasztaltak, de engem bántott a pontatlanság; rosszkedvűen hallgattam Mózsi Feri barátom együttesét. Utána viszont feloldódik a hangulatom, vörös bor segít lazítani, a pódium lépcsőjén ülve jóízűen elbeszélgetünk a Marosvásárhelyről, Kézdivásárhelyről, Bajáról, Szabadkáról származó vendégekkel. Csaknem harmincan gyűltek össze, nehéz mindenkire figyelnem, de nemcsak a vásárhelyiekkel, másokkal is gyorsan közös ismerősökre találunk, s a gondok is közösek. Éjfél felé, mikor a vendégek elmennek, Erikáék tüneményes gyorsasággal takarítják el az edényeket; fáradtak, de elégedettnek tűnnek.
Korábban kelek a háziaknál, lelopózom a teraszra, az immár rendbe tett pódiumra. Hallgatom a repülőgépeket – most már nem zavarnak – s figyelem a mókusokra – mint a verebekre – vadászó macskát; a mókus szemtelenebb, mint a veréb, úgy ingerli a kandúrt, mint az szokta a kutyát, magabiztosan, tudva, hogy úgyis ő az ügyesebb. Reggeli után Józsi visz a kertvárosokon átvágva Makkai Ádámékhoz, akikkel Lake Hopra, a Reménység Tavához indulunk. Makkaiék a Michigan-tó partján egy húszemeletes tömbház tizenhatodik emeletén laknak, a nappali szobájuk teljes üvegfala a tóra nyílik. A háztulajdonos egy román mérnök, aki 1986-ban jött ki, régi házak felújításából gazdagodott meg, most többszörös milliomos. Ádám románul beszél vele, teheti, hiszen a chicagói egyetem nyelvészprofesszora, tizenhat nyelvből fordít, édesanyja, Ignácz Rózsa írónő Kovásznán született, Fogarason is éltek, Ádámra ott ragadt rá a román nyelv. Ádámékkal és a Dioptrióval vágunk neki a 490 mérföldnek, útközben hatalmas viharba kerülünk, az égszakadásban le kell állnunk, csaknem vesztünkre: öt méterre tőlünk csap le a villám – ilyen közelből sem láttam istennyilát.
*
Több órás késéssel érkeztünk Lake Hopra. Hanga lányomék, akik útban új lakásuk felé itt adták át nekünk Beki unokánkat, félálomban fogadnak. Leltárba vettük a mélyen alvó Bekit, aztán a szállásunkat is. A ház két szűk fülkéből áll – egyik az Ádáméké, másik a mienk –, a nappali sem tágas, de elférünk. Később kiderült, ez a régi telep, amely a konferencia-központhoz közelebb van. Az új házak, ahol a törzstagok laknak – ők nevezték el Kádár-dűlőnek az új telepet –, sokkal tágasabbak, jóval nagyobb nappali és beépített terasz tartozik hozzájuk.
A Magyar Baráti Közösséget és a vele összefonódott Itt-Ott Baráti Társaságot 1967-ben alakították ("Itt valahol, ott valahol / Négy-öt magyar összehajol" – ugye emlékszünk Ady versére) számomra rendkívül rokonszenves emberek. Ők alkották az amerikai magyar értelmiség felvilágosult, liberális részét, akik a legnehezebb években, a forradalom leverése után sem estek abba a hibába, hogy kizárólagosak legyenek, reálisan igyekeztek felmérni saját helyzetüket, esélyeiket, a hasznos cselekvés lehetőségeit. Többségükben a forradalom után érkeztek Amerikába, s megfeszített munkával teremtettek egzisztenciát az új körülmények között. Elveiket, eszményeiket megőrizték, de az öncélú sérelmi politika és búsmagyarkodás helyett elérhető célokat tűztek ki maguk elé: egy élni érdemes élet kialakítását, ahol egymásra figyelnek és egymást segítik azok, akik összetartoznak, s párbeszédre törekednek azokkal, akik otthon hasonlóan gondolkoznak. A Magyar Baráti Közösség csakhamar fórummá vált, figyelt minden olyan megmozdulásra az anyaországban, a Kárpát-medencében vagy a nyugati szórványban, amely ellene szegült az elszigetelődésre és beletörődésre kényszerítő puha vagy keményebb diktatúráknak. Figyeltek ránk, s mi is figyeltünk rájuk; a magasban és a mélyben kiépülő hazában egyaránt fontos volt az együvé tartozás tudata.
A Magyar Baráti Társaság elsősorban anyaországi vendégeket hívott meg a Reménység Tavához, ahol több mint harminc év óta rendszeresen megtartja egyhetes nyaralással egybekötött tanulmányi napjait. 2001-ben viszont kivételt tettek: Határtalan haza volt a konferenciájuk témája, s ezúttal az anyaország határain kívüli előadókat hívtak meg: rajtam kívül Csáky Pált Felvidékről, Milován Sándort Kárpátaljáról és Ribár Bélát Délvidékről. Budapestről egy napra átugrott a tanulmányi napokra Várhegyi Attila, aki ekkor még államtitkár volt; rövid előadást tartott a státustörvényről. Az előadás nyomán feltett kérdések ugyanazok voltak, amelyeket Marosvásárhelyen is feltettek volna. A reggeli gyülekezőnél első benyomásom a résztvevőkről: valamelyest emlékeztetnek a Protestáns Magyar Szabadegyetem tagságára, de öltözködésükben sokkal lezserebbek – fürdőhelyen és Amerikában vagyunk. Vasárnap az ökumenikus istenszolgálaton – ők így nevezik az összevont misét és istentiszteletet – Kálmán Szabolcs, a clevelandi lelkész ingujjban áll ki fohászkodni, s ez jól áll neki. Igehirdetésében a vallásgyakorlás külső formáinak és belső tartalmának megújításáról mint parancsoló szükségletről szól –, az új tömlőben nem régi, hanem friss bort kell átszűrni. Több mint toleráns – liberális. Később megtudom róla, hogy szónoklattant tanít egy amerikai egyetemen, s negyvennégy évnyi szolgálat után most települ haza Magyarországra.
Csáky Pál a felvidéki magyarok helyzetéről tart előadást; eddig csak a televízióból ismertem, most, hogy lelépett a képernyőről, sokkal színesebb egyéniségnek tűnik. Beszédének jó részében hol tárgyilagosan, hol szenvedélyesen érvelt amellett, hogy a Magyar Koalíció Pártja erkölcsi okokból nem maradhat Dzurinda kormányában, majd befejezésként közölte, hogy ennek ellenére a kormányban fognak maradni, mert nem tehetnek másként. A képlet valahonnan ismerősnek tűnik, csak tudnám, hogy miért.
A meghívottak hagyományosan sorkosztra járnak a Baráti Közösség vezetőihez – mi első nap Dr. Kovalszki Péternél ebédelünk. Péter feleségével – Dr. Repolszki Máriával – 1976-ban jött el Marosvásárhelyről; bármilyen hihetetlennek tűnik, otthon csak hírből voltunk ismerősök, bár baráti körünk metszette egymást. Személyesen a Protestáns Magyar Szabadegyetem összejövetelein találkoztunk. Nagy a gyanúm, hogy az ő jóvoltából kerültem a meghívottak közé. Nagyon szép napokat töltöttem otthonukban, Detroit mellett, Shelby-ben, lesz még róluk szó ebben a naplóban.
Délután egy Nagyváradról elszármazott házaspárral, Nagy Gézáékkal megyünk le a tóhoz. A Jóreménység Tava körülbelül kétszer akkora, mint a Csukás, a Szent Anna és a Gyilkostó együtt. A fekvése is erősen emlékeztet rájuk; harsogó zöld erdő veszi körül. Fürdeni csak a kijelölt szabad strandon lehet (ezt természetesen nem tartják be, a tábor írásban nem rögzített krónikája nagy éjszakai lubickolások emlékét is őrzi), a fából készült öltözőktől lépcsők vezetnek a rendezett fövenyhez, az úszásra kijelölt területet vastag sárga kötélkorlát jelzi. Ha nincsenek sokan, a kötél mellett jó ötven méteres távokat lehet zavartalanul leúszni. Az úszáson kívül a legnagyobb örömöm az unokám: Beki itt is, mint otthon a Cementlapoknál, élvezi a vizet, magabiztosan úszik, nekifutásból ugrik a pallóról, a parton odatársul a korabeli gyerekekhez, elkéri a vedrüket, vígan megél, mindkét nyelven megtalálja a kapcsolatteremtésre alkalmas szavakat.
Este végre alkalmat kerítünk Ádámmal, hogy némi borok mellett elbeszélgessünk. Az asszonyok és Beki alszanak, Ádám gondjait sorolja, műkedvelő műfordítókról mesél, gazdagon illusztrálva baklövéseiket, utána megtisztel bizalmával, és saját verseiből olvas fel. Éjjel két óra is elmúlt, mire lefeküdtünk. Augusztus 13-án, hétfőn először Milován Sándor adott elő színesen, fordulatosan, jó humorérzékkel, a kárpátaljai helyzetet nem szépítve, nem is dramatizálva – tudva, hogy drámai az önmagában is. Most találkozunk először – első látásra és hallásra is nagyon rokonszenves, s még rokonszenvesebbé teszi, hogy nem mindenkinek az. A délelőtti ülésszak második részében a Hagymakupolás honfoglalás következik, Csáky Zoltán filmje, melyet a Duna TV égisze alatt készített és forgalmazott. A film Lauer Editnek tetszett meg Illyefalván, a Protestáns Magyar Szabadegyetem májusi ülésszakán, ő kezdeményezte a bemutatóját. Ahogy érzékelem, a közönség megdöbben azon, amit lát, pedig a film igazán mértéktartó, inkább ismeretterjesztésre, mint poentirozásra törekszik. A vetítést kerekasztal-beszélgetés követi, ezen Lauer Editen (a Magyar Amerikai Koalíció elnökasszonya), Jeszenszky Gézán (akkor Washingtoni magyar nagykövet), Hámos Lászlón (a Magyar Emberjogi Alapítvány elnöke), Gál Kingán (akkor a Határon Túli Magyarok Hivatalának alelnöke) és Ludányi Andráson (a Baráti Kör egyik alapítója és ideológusa) kívül én is részt veszek. Amikor sorra kerülök, igyekszem a történelembe ágyazni a látottakat, közben óhatatlanul cáfolnom kell azt a filmben elhangzott állítást, hogy a románság térhódítása Erdélyben 1918-ban kezdődött (példatáramban egyebek mellett Nyirő József Néma küzdelem című regényére hivatkozom); az udvarhelyi polgármester másik megjegyzésére, miszerint a görög katolikus egyházat Ceausescu tiltotta be, nem pazarolok szót. Nem akarok vallásfilozófiai kommentárt fűzni a filmhez, de nem kerülhetem el, hogy megjegyezzem: úgy tűnik, az ortodoxia, legalábbis Romániában, nem Isten országában hisz, hanem államhívő, és arra törekszik, hogy államvallássá váljék. A vallásszabadság ürügyén a terjeszkedés, majd a kizárólagosság szabadságát kéri. Romániában az egyház és az állam hagyományosan erős szálakkal van összefonódva. Igazat adtam a filmben megszólaló Tempfli Józsefnek: a földből gombaként kinövő ortodox templomok tulajdonképpen előőrsök, s puszta létüknél fontosabb a szándék, amit jeleznek, az üzenet, amit hordoznak. A csíkszeredai ortodox püspök állítását cáfolva – nem terjeszkednek, hanem missziót teljesítenek, egyetlen helyre sem építettek templomot, ahol csak néhány ortodox család van –, több példát is felhoztam, például Gyergyóremetét, ahol álságos módon próbálták megvetni a lábukat, s idéztem azt az otthoni meggyőződést: monogramot akarnak varrni a lopott kabátra. Közérzetünkről is szóltam a szaporodó templomok árnyékában: folyamatosan veszélyeztetve érezzük magunkat. A tigris leütötte a zsákmányt, de nem tudja bekebelezni, mert állandóan zavarják. Ezért kiszámíthatatlan. Ezzel kapcsolatban némi empátiával a román nacionalisták közérzetéről is beszéltem: több mint nyolcvan év telt el Trianon óta, s még mindig csak itt tartunk. Ők is, mi is tudjuk: versenyt futunk az idővel. Mi kockáztatunk többet, de ők az idegesebbek.
Aznap két család együtt hívott meg ebédre néhányunkat: Mezei Lászlóék és Ács Dezsőék. Mezei Laci gyergyói, felesége kézdivásárhelyi. 1990-ben jöttek ki. Spanyolországon keresztül érkeztek Los Angelesbe, két kisgyerekük már itt született. Los Angelesben nyolc évet húztak le, de nem találták meg a számításukat: ott munkaerőfölösleg van, nem fizették meg őket. Átjöttek Minnesotába, itt anyagilag is talpra álltak. Ács Dezső Marosvásárhelyen volt autószerelő, emlékszem rá a bádogosműhelyből. Felesége szakácsnő, s ezt azonnal bebizonyítja: kitűnő flekkent tálal, a sztéket (parázson sütött zamatos marhasült) is megkóstoljuk, körítésként fóliában sütött zöldséges krumplit kapunk. Makkai Ádám is a rost körül forgolódik, kiderül, nemcsak a nyelvekhez, a főzéshez is ért. Sokan vagyunk az asztal körül, csapong a beszélgetés, fogy a bor, Mezei Lacinak utánpótlásért kell autóznia. Este Harkó Györgyiék szavalóműsorára kerül sor, őt is itthonról ismerem, 1992-ben Esztergomban, az Anyanyelvi Konferencián találkoztunk. Maradok című, az erdélyi költők műveiből válogatott kétnyelvű antológiája hozzánk is eljutott. Három társával most ebből ad elő. A lányok nagyon helyesek, az angol anyanyelvű fordító rokonszenves, beáll verset mondani, s az alkalomhoz illően székely népviseletbe öltözik. Rossz szokásomhoz híven őszintén elmondtam Györgyinek, hogy a válogatás erősen vitatható, de készséggel elismertem: műkedvelő előadásuk az adott esetben hasznosnak bizonyult.
A műsor után az Ádám által előző este kárhoztatott műfordító következik, kétnyelvű felolvasásával. Egy darabig hallgatom, de elhatalmasodik rajtam a fáradtság, kijövök az előcsarnokba, s a könyvstand előtt téblábolok. Mint utólag kiderült, odabent izgalmas dolgok történtek. A felolvasás után Ádám felszólalt és kendőzetlenül megmondta véleményét: Te sem angolul, sem magyarul nem tudsz. Nyilvánvaló, hogy nem aratott osztatlan sikert. Szerencsére az ekképp megbírált tollforgató nem volt sértődős, másnap Ádámmal nekiláttak a fordításokat átjavítani, közös munkájukat valószínűleg siker koronázta. A segítségül hívott kétliteres borosüveg mindenesetre kiürült.
Augusztus 14-én, kedden én következtem. A közönség most is ráérősen gyülekezett, idegesen járkáltam fel-alá, aztán igyekeztem türelmesnek tűnni, azt hiszem, mérsékelt sikerrel. Amikor szót kaptam, szokásom szerint szabadon beszéltem, s nagyjából azt mondtam el, amit elterveztem. De percekbe került, ameddig megnyugodtam – Kálmán Szabolcs szerint ekkor lendültem bele –, s érezni kezdtem a kapcsolatot a közönséggel. Rögeszméimet, vezérdiliimet sorakoztattam egymás mellé, itt-ott régi írásaim mondatait is felhasználtam, de olykor a magam számára is váratlanul eltértem a biztonság kedvéért – és a szervezők kérésére – előre megfogalmazott szövegtől. Íme a szamárvezetőm:
Hátországunk: a Határtalan Haza
Nem magasan, mélyen kezdem ezt a hitvallást. Romániában élő magyar vagyok. Ezt nemcsak itt, a Reménység Tavánál mondom ki ilyen felhőtlennek tetsző nyugalommal; sokan vagyunk, akik a diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor az állampolgárait feudális tulajdonának tekintő hatalom bűvölő következetességgel magyar eredetű – nagylelkű pillanataiban magyar anyanyelvű – románokként vett lustrába minket, konokul kitartottunk a bűvölőket végsőkig ingerlő igazság mellett: nem magyarul beszélő románok, hanem Romániában élő magyarok vagyunk. Magyarok vagyunk – ez a lényeges; nemzetiségi sorsban élünk –, ez az esetleges. De emiatt az esetlegesség miatt évtizedekig nem tehettünk hitet a nyilvánosság előtt például arról, hogy március tizenötödike nemcsak személyes vagy családi, hanem nemzeti ünnepünk is, amely az anyaországi és a világban szétszóródott magyarsággal egyazon – képzeletbeli – ünnepi asztal köré ültet.
A sors – a sorsunk, a sorsom – úgy rendezte, hogy az egyetemes magyarsággal csak a Határtalan Hazában lehetek együtt. Szerencsésnek tartom, hogy a szervezők ezt választották a konferencia vezérgondolatának; a Határtalan Hazát, éppen mert határtalan, lehetetlen teljes egészében birtokba venni vagy körbejárni, de önmagában az igyekezet azzal a reménnyel kecsegtet, hogy néhány használható következtetésre jutunk. A közhelyet mindnyájan ismerjük: semmi sem praktikusabb egy jó elméletnél vagy gondolatnál.
A Határtalan Haza legkézenfekvőbb meghatározása: magyar anyanyelvünk. A költő szavával ez végső menedékünk, de a történelem szigorú logikája arra tanított: néha ennél is hátrább és mélyebbre kellett húzódnunk. Az anyanyelv elvesztése után még mindig a homályból felködlő haza emlékét idézheti egy nemzedékeken át megőrzött amulett, hajtincs vagy akár egyetlen dal vagy dallamfoszlány. Van erről egy történetem, kérem, hallgassák meg és adják tovább. A XIX. század végén és a XX. század elején élt valahol a Székelyföldön egy parasztasszony, aki korán megözvegyülve tizenkét gyereket nevelt fel csókkal és pofonnal, sűrű gondban és ritka örömben, ösztönös, de hétpróbás pedagógiai fogással, személyes példával tanítva őket emberségre. A tizenkét gyerek a század eleji nagy földinduláskor a világ négy sarka felé széledt el megélhetést keresve, de az otthonról kapott útravaló tartósnak bizonyult: nemzedékek során számon tartották egymást, őrizték a szülőföld s ama útrabocsátó ősanya emlékét. A kilencvenes években aztán valaki a negyedik generációból, aki családfakutatással űzte el a nyugdíjas évek unalmát, elhatározta, hogy összegyűjti a családot a faluba, ahonnan kirajzottak, s mert a székely még ivadékaiban is konok, ha valamit a fejébe vesz, ez sikerült is neki. Csaknem száz lajstromba vett leszármazottnak küldött meghívó-, de inkább felszólító levelet, s negyvenen meg is jelentek a találkozón. Körülállták az emlékezettel még befogható ősanya – ükanyjuk illetve szépnagyanyjuk – sírját, de kiderült, hogy sokan még társalogni sem tudnak egymással, hiszen más-más nyelvterületről érkeztek. Ekkor egyiküknek eszébe jutott: volt a nagyapjának vagy a nagyanyjának egy kedvenc nótája, említette, hogy még ő is a nagyanyjától hallotta. Dúdolni kezdte, s csodák csodája, mások is felkapták a dallamot. Voltak, akik a szöveget is tudták, s ha más-más akcentussal is, de ismét felhangzott az ének, amit száz évvel ezelőtt egy parasztasszony bölcsőringatás közben vagy a szövőszékben ülve, kenyérdagasztáskor vagy a mosóteknő fölé hajolva énekelt. Ott és akkor a Határtalan Haza füllel hallható "megképződését" öt világrészről összegyűlt magyarok számára ez a dallam is jelentette.
A talajmenti gondolkodásra valló példabeszédet folytatva: többször előadott rögeszmém, hogy mi mindnyájan, a Határtalan Hazában élő magyarok, ugyanazt a nagy közös asztalt üljük körül, de sorsunk szerint mást-mást eszünk arról az asztalról s ugyancsak sorsunk szerint más-más hazait teszünk le rá. Ez a nagy közös asztal olykor kézzel fogható formában is megtestesül, például a marosvécsi várkertben, a Kós Károly által készített kőasztal képében, melyet tavaly az Anyanyelvi Konferencia résztvevőivel álltunk körül; s megtestesül falusi malomkő asztal képében is – mifelénk gyakran találkozni ilyennel –, mely számomra nemcsak a Toldi Miklósok, Kinizsi Pálok erejét idézi, hanem arra is figyelmeztet: malomkőnyi az egymáshoz való tartozás tudatának súlya és megtartó ereje. És hogy még ennél is személyesebb legyek: a mi családi asztalunk egykor Felvidékről Marosvásárhelyre szakadt szépnagyanyám konyhai asztala. Súlyt fektettek a konyhára az egykori háziasszonyok, méretes asztalokat rendeltek – ma is sokan elférünk körülötte, otthoni és gyakran héthatárba szóródott magyarok. Örömmel mondom: itt a teremben is vannak, akikkel körülültem.
Az érzelmek felől próbálom megközelíteni a témát, de rendkívül racionális okokból. Amikor a hazához – a Határtalanhoz vagy ama határokkal körülrácsozotthoz – való viszonyunkról beszélünk, a racionális és irracionális elemek zavarbaejtően keverednek egymással. Úgy vagyunk vele, mint a nagyapám kisbaltájával: apám kicserélte a nyelét, én kicseréltem a fejét, de azért az még mindig a nagyapám kisbaltája.
Az együvé tartozás elvont fogalma a Határtalan Haza égisze alatt a gyakorlatban rendkívül eredményesen működött. A diktatúra legsötétebb évtizedeiben, amikor bezárt határok között kuksolva, könyveink közé húzódva és a rádióra tapadva próbáltunk elkapni egy-egy szippantásnyit az európai kultúra levegőjéből, a BBC, a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja vagy a Vatikáni Rádió adásaira figyelve mi, erdélyiek – de tapasztalatom szerint a felvidékiek és a délvidékiek is – talán tájékozottabbak voltunk a nyugati magyar írók műveit illetően, mint magyarországi barátaink többsége (tisztelet a kivételnek). Hatványozottan hátrányos helyzetünkben elemi igényünkké vált, hogy minden információt felhabzsoljunk, a kalandos úton megszerzett könyveket és folyóiratokat kézről kézre adva elolvassuk, birtokba vegyük. Mert hogy végre irodalomról is beszéljek: az egész magyar irodalomra való figyelésnek nálunk Erdélyben nagyon erős hagyománya van: ezt tanultuk meg azoktól, akik előttünk jártak, de ezt tanultuk meg egymástól, s végső soron önmagunktól is, nálunk okosabb ösztöneinkre hallgatva. Talán nem véletlen, hogy erdélyi magyar írta le: a magyar írók, ha más-más mezőkön is kaszálnak, a termést ugyanabba a szénásházba hordják, az egyetemes magyar irodalom kincsestárába. Mi ebben a kincsestárban igyekeztünk idejekorán eligazodni, s amióta – 89 után – lehetőséget teremtettünk rá, megpróbáljuk olvasóinkat is eligazítani.
A Határtalan Haza égisze alatt, illetve azt működtetve teremtődött meg az elmúlt évtizedekben ama magasban lebegő hazával párhuzamosan, tőle korántsem függetlenül egy másik haza is: hasonló gondolkodású, jó ügyekre kész fiatal és idősebb értelmiségiek – elsősorban, de nem kizárólag irodalmárok – hálózata, akik társulási ösztönükre hallgatva felismerték egymásrautaltságukat, és közösen fürkésztek a hasznos cselekvés lehetőségei után. Ez a hálózat, genézisét és célját tekintve, inkább mozgalom volt, mint összeesküvés: az elszigeteltségre kényszerítő hatalom szándékának ellenszegülve, a határokon átlépve segítette a nyelvterületen – a Kárpát-medencét és a nyugati emigrációt is beleértve – az információk szabad áramlását, könyvek, folyóiratok és legfőként a hírek szabad cseréjét. A hírcsere nyomán teremtődött meg előbb spontánul, majd egyre tudatosabban az a futárszolgálat, amely a legsötétebb években huszáros bravúrokkal bőszítette a belügyi szervek embereit.
A határoktól nem szabdalt, mélyben kiépült haza a maga kapcsolatrendszerével elsősorban a nemzetiségi sorsban élő magyaroknak jelentett viszonylagos biztonságot – pontosabban annak illúzióját. Éreztük bátran: nem vagyunk magunk, s ez akkor is erőt adott, ha nem lehettek kétségeink azzal kapcsolatban, hogy a mi helyzetünkben mennyire érvényes az "én védem őket, ők megvédnek engem" igazsága.
Részei voltunk a mélyben működő hazának, közelről és távolról figyeltek ránk – ez számunkra nagyon fontos volt. De legalább ilyen fontos volt, hogy mi is figyeltünk másokra, határon, sőt héthatáron túliakra. Nemcsak az együvétartozás tudatát, hanem önérzetünket is erősítette ez a tájékozottság, azt is mondhatnám: jól értesültség. Annak a mozgalomnak az erkölcse, az áldozatkészség, a folyamatos civil kurázsi, a legjobb önmagunkat felszínen tartó készenlét – mindez olyan érték, amelyet kár lenne emlékeink kalodájába zárni; annál is inkább kár lenne, mert nem tudhatjuk, nem lesz-e ismét rá szükségünk.
A magunk teremtette haza 1989 decemberében és a kilencvenes években, ha nem is mindig zavartalanul, de a megváltozott körülményekhez igazodva maximális hatásfokon működött. Tanúként szeretném elmondani, hogy a Marosvásárhelyen megjelenő Látó című folyóirat, amelynek szerkesztője vagyok, folyamatos megjelenéséhez nélkülözhetetlen segítséget kapott azoktól a barátainktól, akikkel évtizedek óta tartottuk a kapcsolatot, s akik az anyaországi fordulat után olyan helyzetbe kerültek, hogy hathatósabban segíthettek. A közismert szólás szerint nem halat, hálót adtak – nyomdát és épületet –, nekünk csak élnünk kellett a felkínált lehetőséggel. Az épületet átalakítottuk, a nyomdát felszereltük, a Látót tizenkettedik éve rendszeresen megjelentetjük, s közben, egyáltalán nem mellékesen, a "semmiből egy új, más világot teremtettünk", a Mentor Kiadót, amely eddig több mint 250 könyvet adott ki magyar nyelven, s amely a szorító körülmények között is fokozatosan erősödik; ebben az esztendőben már több mint negyven könyv kiadását készítettük elő. Az egykor mélyben meghúzódó haza nemcsak napvilágra, reflektorfénybe is került Marosvásárhelyen: a Látó Irodalmi Színpada nyolcvanadik előadásához közeledik, s vendégeink között szinte kivétel nélkül felsorolhatjuk a magyar irodalom legjelentősebb alkotóit és műhelyeit, a Kárpát-medencei folyóiratok mellett a hollandiai Mikes Kelemen Kört, a müncheni Új Látóhatárt, a bécsi Bornemissza Péter Társaság, a Protestáns Magyar Szabadegyetem előadóit, az amerikai Szivárvány és az Arkánum szerzőit. A marosvásárhelyi közönség élt a megteremtett lehetőséggel: több olyan előadásunk volt, amelyen négyszázan fogadták vastapssal az írókat. Ezek az esték mindnyájunk számára a Határtalan Haza felhőtlen ünnepei voltak.
Mindez akár sikertörténetnek is számíthatna, de csak az érem egyik oldalát mutatja. A másikról nem szívesen beszélek; annál kevésbé szívesen, mert nem kerülhetem el a politizálást – ám vendéglátóim arra is megkértek, hogy az erdélyi magyarság helyzetéről és közérzetéről is beszéljek. Nincs felhatalmazásom a mások nevében beszélni, így, mint eddig tettem, ezután is a magaméban fogok; a politizáláshoz éppen elég lesz ez is.
Egyike vagyok annak a négy embernek, akik 1989. december 23-án a Maros megyei RMDSz-t megalakították. Lehet, hogy később ki fog derülni, nem mi voltunk azok, pillanatnyilag még ezt a minőségünket nem vonták kétségbe. (Nehéz előre látni a múltat.) S egyike voltam azoknak a reform-értelmiségieknek, akik a diktatúra éveiben az egzisztenciális kockázatokat vállalva igyekeztek a maguk szellemi autonómiáját megőrizni, ezért cselekvőképesek voltak 1989 decemberében. Az volt az illúziójuk, hogy tartósan befolyással lehetnek a politikára, anélkül, hogy tételesen is politikussá válnának. Ebben az illúzióban mások mellett nekem is csalódnom kellett, a pártosodással járó ízlésem ellen való dominanciaharcokban nem kívántam részt venni, ezért a fordulat utáni első napokban nyakamba akasztott tisztségekből visszahúzódtam.
A romániai magyarság sorsa viszont az én sorsom is, közérzete az én közérzetemet is maghatározza. Az érem másik oldaláról beszélve tehát, azt kell elmondanom: bár kétségtelenül szabadabb körülmények között élünk és dolgozunk, mint 1989 előtt, egy pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban. Diktatúrában és kisebbségi sorsban edzett ösztöneink, történelmi ismereteink és hétköznapi tapasztalataink egyaránt veszélyt jeleznek. A román nacionalisták nem mondtak le a homogén nemzetállam vágyálmáról, s mert – több-kevesebb joggal – úgy érzik, akadályoztatva vannak céljaik elérésében, egyre türelmetlenebbek, s e türelmetlenségükben kiszámíthatatlanok. A marosvásárhelyi események sokunk számára előreláthatóak voltak, s a lelki traumából azóta sem gyógyulhattak ki a magyarok; a nacionalista uszítás továbbra is mindennapos nemcsak a médiában, hanem Románia parlamentjében is. Sokszor hangoztatott rögeszmém szerint Romániának sikerült lenyomnia magát Európa torkán, enélkül, hogy lényegesen változtatna a kisebbségekkel szembeni magatartásán. Az RMDSz kétségtelenül támogatást kap a magyar kormánytól, de helyzetteremtő politizálásra nem vállalkozhat, s a kényszerűen vállalt kis lépések politikája olykor elfogadhatatlanul nagy botlásokhoz vezetett. (Lásd Petőfi–Schiller egyetem körüli komédiát.) A romániai magyarság méltányosságérzetében sértve, reményeiben megcsalatva érzi magát, s politikusai reál- illetve paktum-politikáját megalkuvásként és elviselhetetlen erkölcsi kudarcként éli meg.
Az Egyesült Államok leköszönt elnöke még hivatalában volt, amikor Románia nemzetiségekkel szembeni politikáját példa – bocsánat: modell-értékűnek nevezte; az Isten békéjére áhítozó nemzetközi szervezetek vezető politikusai nem győzik simogatni a romániai magyarság buksi fejét, amiért példás békességgel tűri sorsát. Tudós férfiak nemzetközi értekezleteken azzal kecsegtetnek, hogy fel kell készülnünk az eddigieknél is nagyobb bizonytalanságra; egykori reform-értelmiségiek fehér asztal mellett azon merengenek, hogy a diktatúra éveiben az idegenség bizonyossága nagyobb biztonságot nyújtott, mint az a bizonytalan otthonosság, amelyben igyekeznek túlélni és megúszni az életüket.
Kilátástalannak tűnhet ez a helyzetkép, pedig csak illúziótlanul próbálok szembenézni a valósággal. Kamaszkorom óta Bálint Györggyel együtt vallom: "Bízva bízni: ez kissé nehéz és nem mindig sikerül. Küzdeni viszont olyan természetes és nélkülözhetetlen, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet." A belenyugvás eleve lefegyverez és tehetetlenségre ítél; a küzdelem, a szembeszegülés önmagában is esélyt kínál. Ebben a küzdelemben mi, kisebbségi sorsban élő magyarok továbbra is szeretnénk számítani a Határtalan Hazára mint hátországra. Azok, akik otthon maradtunk, talán bebizonyítottuk, hogy konokok és kitartóak vagyunk a magyarságunkhoz való ragaszkodásban; arra kérünk minden magyart, bárhol is éljen a világon, legyenek ők is konokok és kitartóak a reánk való figyelésben. S mivel a meghívólevélben arról is szó esik, hogy meg kell fogalmaznunk a magyar szolidaritás erkölcsi kátéját, ezen erkölcsi káté egyik pontjaként a konok és kitartó egymásra való figyelést javasolom.
Másik pontjaként pedig a következő mondatot: nézzük el egymásnak, hogy mindnyájan a magunk módján vagyunk magyarok; legyünk jóhiszeműek, megértőek és türelmesek egymás iránt. Ez nem egy vándorprédikátor jámbor óhaja, hanem egy olyan marosvásárhelyi magyar rögeszméje, akinek a horizontja a szó legszorosabb értelmében arra a templomra nyílik, amelyben 1571-ben törvényerőre emelték az 1568-as tordai Országgyűlés határozatát. Az a határozat a vallási és lelkiismereti szabadságot meghirdetve, szövegében és szellemében a gyűlölködésnek és kizárólagosságnak kívánt gátat vetni. Méltán vagyunk rá évszázadok óta büszkék mi, unitáriusok és mi, magyarok. Az utóbbi évtizedekben az anyaországban elharapózott és a határokon túlra is begyűrűzött magyar-magyar ellentétek, acsarkodások, a gyűlölet ragályos őrülete láttán arra gondolok: a Határtalan Haza nevében és érdekében ismét össze kellene hívni – legalább képletesen – azt a tordai országgyűlést.
*
Aznap Fülöp Lászlóéknál, az Itt-Ott Baráti Társaság gondnokánál ebédeltünk, Horváth János képviselővel együtt. Horváth János azonkívül, hogy országgyűlési képviselő, több amerikai egyetem professzora, rendkívül tekintélyes közgazdász; többek között azt is megtudom tőle, hogy 1945 előtt mint ellenállót, 1945 után mint reakcióst tartoztatták le, s nem most képviselő először: 1945-ben tagja volt az első magyar parlamentnek. Az asztalnál Fülöp Laci viszi a szót, látszólag nyugodtan, tárgyilagosan ismerteti a mozgalom – mert annak tartja a Társaság munkáját – történetét, de beszéd közben váratlanul elsírja magát. Ne szégyelld – mondom, s tudom, valóban nincs szégyellnivalója a fukar férfikönnyekért. Sietve fejezzük be az ebédet, a házigazdának a Baráti Társaság évi közgyűlésére kell mennie, amely egész délután tart, s az esti műsor után késő éjjelig folytatódik. Mi átmegyünk desszertre Ludányiékhoz – az én desszertem (még) egy pohár vörösbor –, ahol ugyancsak gyűlésen van a házigazda, de sebaj, marad még a Ludányiakból; a család 21 taggal képviselteti magát a táborozáson. Együtt megyünk le a tóra, hatalmasat úszom, utána az unokámmal hancúrozunk a vízben. Hurrá, nyaralunk! Történetesen: Amerikában.
Este a Dioptrio együttes ad koncertet. Egy darabig hallgatom őket, de nem tudok ráhangolódni a zenére. Otthagyom az első sorban barátnőivel műélvező unokámat s a folyosón trécselő feleségemet, hazamegyek egy pohár sör mellé. Simándy Ágnes lapját olvasgatom, a Pythagoras füzeteket; a gördülő kerekű székbe kényszerült Ágnest még 1994-ben ismertem és szerettem meg Csobánkán a Szivárvány találkozóján; Kanadában él, verseket ír, figyelemre érdemes folyóiratot szerkeszt. Hazaérkeznek Bekiék a nagyanyjával, tizenegy órakor kerülünk ágyba, hamarosan belealszom az esti mesébe.
Szerdán, augusztus 15-én piszok-aljas módon ellógunk a soron következő előadásról, s Makkai Ádámékkal kirándulunk. Ádám felesége, Arany Ágnes írónő, Arany János oldalági leszármazottja. Ádámmal hányatott életük során Szingapurban találtak egymásra. Kivételes turisztikai látványosságot, egykori indiánszállást tekintünk meg, hatalmas, boltívszerűen behajló barlangot; metszeteken és filmekben valóban így szokták megjeleníteni az indiánok táborát. A boltív tetejéről vízesés csordogál – száraz évszak van –, alatta egy pocsolyában apró halakat is látok, valószínűleg madarak lábán érkeztek, ikraként, nem nagy jövőt jósolok nekik. A barlang a jelek szerint a földcsuszamlással jött létre valamikor, az indiánok belakták. (Eleven indiánnal csak Chicagóban találkoztam; öreg volt, részeg, s éppen maga alá vizelt.) Átmentünk egy másik barlanghoz is, amelyik állítólag az előzőnél is látványosabb, de ezt már nem néztem meg. Az utat viszont élveztem: leginkább a Parajd–Bucsintető–Borzont útvonalhoz tudom hasonlítani, a házak is az ottani hétvégi házakra emlékeztettek, de ezek sokkal laposabbak, viszont a jelek szerint állandóan lakják őket. Az útra nyíló tornácokon műanyag karosszékek láthatók, a lapos háztetőkön ott leng az amerikai zászló. Itt is, mint általában Amerikában, gyakran találkoztunk házakat szállító teherautóval; ezeket a házakat a helyszínen szinte percek alatt rákapcsolják a már készen álló csatornázásra, nem sokat lacafacáznak az építkezéssel.
Amíg a többiek barlangásznak, egyedül gubbasztok az autóban. Kutyául érzem magam, valószínűleg a fáradtság és az idegesség ütött ki rajtam. A frontérzékenyek rosszulléte lehet ilyen, de én eddig nem voltam frontérzékeny. Nagyon aggódom Hangáékért, semmit sem tudok róluk azóta, amióta éjjel fáradtan nekivágtak a útnak, a mobiltelefonjukkal sem tudunk kapcsolatot teremteni, mert nincs térerő (ez Amerikában is előfordul), s amikor nagy ritkán kimegy a hívás, az üzenetrögzítőjük válaszol. Délután aludni próbálok, de nem sikerül. El szeretnék húzódni, mint a beteg állat, de ez itt lehetetlen. Este tábortűz van műsoron, rám fontos feladat vár: Kovalszki Péterrel való előzetes megegyezésem szerint éneklés és anekdotázás a szolgálati kötelességem.
A tábortűzre beidegződött szokásrend, már-már rítus szerint a tó túlsó oldalán kerül sor. Innen, a túlsó oldalról még inkább látszik, mennyire hatalmas és milyen gyönyörű a Reménység Tava. A víz engem mindig megnyugtat, most is lehúzódom a partjára, s ahogy csendesen szemlélődöm, előbb egy vidra, majd egy hód úszik el alig néhány méterre tőlem. Szívesen maradnék vidralesen, de hamar rám találnak, segítőkészen nyugtatnak, hogy megteremtik a kapcsolatot a lányomékkal, Mezei Laci azt is felajánlja, hogy másnap bevisz a közeli városba, hátha onnan kimegy a hívás. Röstellem, hogy gondot okoztam, közelebb húzódom a többiekhez, azonnal körém telepednek, valószínűleg úgy gondolják, tapintatlanság lenne egyedül hagyniuk. Ismét az otthoni gondokat osztjuk, az előadásom is szóba kerül, úgy tűnik, megértették, mit akartam elmondani. A szalonnasütést lekéstem, de kárpótlásként kapok egy tányér kitűnő gulyáslevest egy nagyváradi fiatalembertől, akit Kolbászos Bandiként emlegetnek. Előtte némi pálinka is kerül, sikerül túllendülnöm a holtponton. Ideje is volt, mert kezdődik a műsor, ki kell állnom anekdotázni. Úgy tudom, ezúttal nem sültem fel, pedig nekünk nemzetiségi sorsban élőknek nagyon szomorú anekdotáink vannak, az enyémek különösen azok; egyszerre lehet sírni és nevetni rajtuk. Alig szusszantam meg a szereplés után, megállt előttem Kolumbán Miklós, akivel utoljára Budapesten, a Török utcai pincecsárdában találkoztunk, s hogy nem eredménytelenül mulattuk az időt, azt a Látóban közölt jónéhány verse tanúsítja. A találkozás örömére kétliteres flaskát húz elő, benne kitűnő argentin vörösborral. Az üveg alig félóra alatt kiürül, de ahol legnagyobb a szükség, ott a legközelebb a segítség: Kolbászos Bandi lép mellénk egy demizson sajáttermésű borral. Rázendít a Palló együttes, azonnal bekapcsolódunk az énekbe, ott állok Kolumbán Miklós és Harkó Györgyi között, átölelem a vállukat, fújjuk telitorokból, egyre többen énekelnek velünk, milyen csodálatos, a világ négy égtájáról idekerült magyarok ugyanazokat az énekeket tudják, itt nem kell szólóznom kedvenc dalaimmal, azonnal átveszik a dallamot. Éjfél után sem hagynánk abba, de a gyerekeket le kell fektetni, pedig tátott szájjal hallgatnak minket, ébren tartja őket a jókedv.
Csütörtökön, augusztus 16-án az esti éneklők fegyelmezetten bent ültek a teremben, és meghallgatták a Baráti Kör alapító tagjának, Dr. Somogyi Balázsnak az előadását Kőrösi Csoma Sándorról. Az előadás alapos, jól dokumentált, átsütött rajta a téma iránti alázatos szeretet. Utána Makkai Ádám következett, aki a műfordítás műhelytitkairól beszélt, egészen eredeti megközelítésben, zongorán előadott bőséges zenei illusztrációkkal, élvezetesen, azt is mondhatnám, hallhatólagosan; nem tudok angolul, mégis követni tudtam eszmefuttatását. Este Kolumbán Miklós versei vannak műsoron, bensőséges férfilíra a Kolumbán Miklósé, nagyon szívem szerint való költő. Különösen becsülöm, hogy miután két évtizedig szinte kizárólag angolul közölt verset, az utóbbi időben költőként visszatalált anyanyelvéhez. Talán az sem érdektelen, hogy a kortárs magyar költészet egyik legszorgalmasabb fordítója Amerikában.
Pénteken reggel Somogyi Balázs lánya, Ilona vezeti a műsort, határozottan, célratörően, már-már katonásan. A legnagyobb derültséget akkor kelti, amikor tömörségre inti édesapját, majd megvonja tőle a szót. A gyerekek műsorában fellép Beki is, hosszú verset mond el hibátlanul, felszabadultan. Nagy tapsot kap, csak úgy dagadozik bennünk a nagyszülői büszkeség. A gyerekek műsora után Horváth János professzor tart előadást Megtalálja önmagát a magyar nemzet? címmel. Az előadó a jövőbe vetett bizalommal igennel válaszol saját kérdésére. Örömmel hallgattam, hogy húsz éven belül utolérjük a nyugati államokat, s röstelltem megkérdezni, hogy mit tesznek közben a szóban forgó nyugatiak: türelmesen várakoznak ránk?
Számomra a Tanulmányi Napok legérdekesebb része az a beszélgetés volt, amelyet az egykori gondnokok és a jelenleg hivatalban levő Fülöp László folytattak a Baráti Közösség és értelemszerűen általában a diaszpóra jelenéről és jövőjéről. Reális helyzetfelmérést hallottunk, illúziótlan számvetést, amely engem az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Torra Pelice-i közgyűlésén elhangzottakra emlékeztetett, ahol ugyanarról ugyanígy beszélgettek nyugaton élő magyarok. Derék emberek néztek szembe saját több évtizedes munkájuk eredményeivel, s mérlegelték a kilátásokat, a továbblépés esélyeit. A végső következtetések levonásakor még határozatlanok voltak, mint ahogy mi, nemzetiségi sorsban élő magyarok is határozatlanok vagyunk, amikor otthoni helyzetünket végiggondoljuk. Hallgattam őket, szerettem volna hozzászólni, legalább szavaimmal megölelni mindnyájukat, de nem akartam tőlük elvenni az időt, hiszen szinte kapkodtak érte, miközben magukat mondták, legbensőbb gyötrelmeiket. Néztem Fülöp Laci arcát, aki néhány nappal azelőtt váratlanul elsírta magát, s riadtan tapasztaltam, hogy elszorul a torkom; ha nem ügyelek magamra, pityeri vénember lesz belőlem.
* Részlet egy útinaplóból.
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 12. sz. (2004. december)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret