Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 12. sz. (2004. december)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Bánki Éva
Az idő visszaemlékezik*
Sokáig aludt a karjára dőlve, lárva módra összegubózkodva. Mikor meghallotta a tükrös teremből a vidáman csattogó hangokat, rájött, hogy a hajnali misét elmulasztotta, hisz nem mernének így viháncolni, ha még miseidő lenne, gondolta Sebe, így a szobájába betűző napfényből próbálta megállapítani, mennyi idő lehet. Nem volt a pillanat alkalmas a csendes szemlélődésre, hirtelen rádöbbent, hogy Andrea Morosini a fiatalokkal beszélget, mi dolguk lehet ezeknek egymással, gondolta gyanakodva. Élesen nevettek valamin, Sebe lehunyta a szemét, hogy a magyarok testes latinjából és Andrea trillázó mondataiból megfejtse a történetet.
Ártatlan történet volt, de azért nagyon bosszantó. A magisztrátus miseidő után, egy fellobogózott ladikon indult a dózse palotájához, kövérkés, tiszteletreméltó öregurak prémes bársonyköpenyben, de mielőtt kiértek volna a Canale Grandére, a ladikos elvesztette az önuralmát, a ladik nekiütődött az egyik palota gyámkövének, a prémköpenybe burkolt magisztrátus, a sikoltozó öregurak belezuttyantak a csatornába. Még nem ért a történet végére Andrea, de a mindenünnen támadó nevetés elmosta a hangját, elmosta a csattanót, de a felborult ladik annyira tetszett mindenkinek, hogy Andrea újrakezdte. A ladikban volt egy bottal sántikáló öregúr is, a termetes agg a vízbe pottyanva megpróbált megkapaszkodni a saját botjába, Sebe elképzelte az öreg félelmét, a hirtelen szorongást, a bot, ami megtámasztotta a szárazföldön, most alásüllyed a súly alatt, így járunk majd halálunk órájában, gondolta Sebe, a hatalommal. Most egy termetes, a csatorna szélén sikoltozó asszonyság is belepottyant a történetbe, Sebe nem értette világosan, de hát Andreának nyilván vidám kézmozdulatok is segítettek, mígnem a terjedelmes asszonyság főkötősen belecsúszott a vízbe.
Sebe elmondott egy reggeli miatyánkot, és várta, hogy a nevetés félbeszakadjon, és lemehessen a fiatalok közé. Mert nem adom meg azt az örömet, gondolta, hogy a mogorva képemmel megérkezve, egy félbehagyott történet közben engem is méregessenek. De nem akarta végigvárni, hogy a csatornába hullt magisztrátus története újrakezdődjék, felállt a térdeplésből, megigazította a csuháját, és elindult az ajtó felé. De egy újabb nevetésroham, ami úgy támadt föl, mint a tengeren a szél, visszalökte az ajtóból. Most az egyik éneklőkanonok mesélte, hogy egyszer Székesfehérváron a magyar püspöki kar alatt összeomlott a deszkaemelvény, egymás nyakába hullottak az öregek, de nem is kellett befejeznie, a viharos nevetés már elsodorta a deszkaemelvényt is, és az ügyetlen latin mondatokat. Sebe nagyon is jól emlékezett arra a borzalmas délutánra, a saját kificamodott hüvelykujjára, milyen furcsa, gondolta, és elképzelte a fiatal Morosini és a magyarok együttesét, az arcuk is más, a nyelv is, a magyarországi iskolai latin és a venetói nyelvjárás, de közös a tapasztalat, ami a felboruló ladikokat olyan humorossá teszi. Az öregek csúfak és hatalmasok, hamar meghalnak, és míg egy hamarosan összeroskadó emelvényen vagy egy imbolygó ladikban szoronganak, mást se tesznek, csak terveket szőnek, hogy háttérbe szorítsák a fiatalokat.
De kik azok, akik vidoran bámulják az összeroskadó deszkaemelvényeket, mi a közös a Legeslegelső Kartográfus és misztikus sólymok, szarvasok, az egykori törzsfők leszármazottaiban? Végül is, gondolta Sebe, Velencébe kellett utaznom, hogy valamit az egész Gellért-jelenségből megértsek. Természetesen, gondolta, utálhatja egy magyar fiatal általában az öregeket, de hogy a saját nemzetségét, a saját családját megvesse, vagy hogy egyszerűen megfeledkezzen róluk, ez lehetetlen. Magányosabbak és talán önállóbbak a Legeslegelső vagy éppen Akárhányadik Kartográfusok, mint a magyar Sólymok, Szarvasok, Nyestek és Sasok. A dicsőséges, a mindenhol jelen lévő nemzetség talán jobban leigázza a magyarokat, mint a velenceieket, én a hátam mögött egy kiirtott családdal sem lehettem olyan független, mint Gellért.
Újabb viharos nevetés kísérte a még egyszer összeomló deszkaemelvényt, és Sebe, mikor a tükrös terembe lépett, arra gondolt, minden különbség ellenére, ha egyetlen pillanatig is, de mégiscsak lehetséges megértés. A nevetés azonnal félbeszakadt, a magyaroknak most jutott eszébe, hogy ő, a tiszteletre méltó Anasztáz is ott kuporgott a deszkaemelvényen, és most a szobájában jól hallott mindent. A kagylóhalmot meglátva Sebe kijelentette, most nem óhajt reggelizni, de mivel Andrea Morosini itt van, indulna azonnal a Legszélső Házba papi kötelességét teljesíteni. Az ajtóból megfordult, noha egyedül akart maradni, de azt se akarta, hogy a fiatalok egyedül kóboroljanak egy olyan városban, ahol a prostituáltak bemerészkednek a templomba, ezért komoly hangon parancsot adott nekik. A ti véleményetekre is kíváncsi vagyok, mi vezette a mi jó Gellért püspökünket arra, hogy a velencei származását elfeledve, főművében a Pannonia Nostráról beszéljen. Tanulmányozzátok csak a Dániel jövendöléseiről írt kommentárt, mondta. Felhördülésre számított, elégedetlen morgolódásra, de Vid hangja a kapuból megállította, egész éjszaka én ezen gondolkodtam, mondta. Sebe a csodálkozástól megpördült, mindig is szívesebben képzelte a fiatalokat olyannak, akik mérgezett kagylókon, sziszegő prostituáltakon kívül semmi érdekes dologra nem gondolnak, hát jó, mondta, ha áttanulmányoztad ezt a másik kommentárt is, akkor meghallgatom a véleményedet.
Kint a szabadban még emlékét sem lelte a szép időnek. Az áttetsző párafoltok, a vakon, fehéren gomolygó ég Sebében szorongást keltett, városok alattunk, városok fölöttünk, gondolta, és közöttük nem találjuk a sajátunkat. Megérkeztek a magisztrátus szomorú balesetének színhelyére, a csőcselék körülállta a helyet, és valamelyik magiszter méltóságának jelvényére, egy nagy kalpagra vadászott, hosszú botokkal piszkálva a vizet. Sebe a szemhéja mögül figyelte őket, és hallgatta Andrea Morosini udvarias fecsegését, az idő csalódást okoz, beborult húsvét előtt, talán esni fog, mire a Legszélső Házhoz érnek. Ígérget a köd, hallotta Sebe ezt a mondatot az emlékei legmélyéről, eltakar mindent, de világossá teszi, hiszen van valami, amit nem láthatunk még a legtisztább időben sem. Sebe jól tudta, nem a gyilkosság az egyetlen rejtély a Legszélső Házban, hisz annyi halottat látott a polgárháborúban is, hogy a halottakat már nem is tartotta rejtelmesnek. Valami egészen más van a kapuk mögött, gondolta, valami ismeretlen, titokzatos dolog, amit még semmilyen házban nem láttam.
Míg Andrea fecsegését hallgatva bólogatott, a halottakra gondolt, a halottakból eredő rejtelmes nyugalomra, talán a varázsigékre is, amikkel szóra lehet bírni a test mellett tébláboló láthatatlan lelkeket, annyi lelkünk van, ahány titkunk, gondolta. De most – kevéssé rejtelmesen, mint egy halott – Andrea Morosini akart valami fontosat mondani, és saját mondatát félbehagyva mereven bámulta Sebét. Valami új hír a rokonokról, kérdezte Sebe, igen, felelte Andrea, az egyik rokonunkat kinevezték Zára grófjának. Sebe nyelt egyet, és közben arra gondolt, de hiszen egyetlen Morosini sem, aki az Orseolo-palotában megjelent, nem látszott alkalmasnak diplomáciai feladatra. Milyen könnyű lenne Zárában elbánni ezzel a fiatalemberrel, gondolta, és Andrea nyílt arcát figyelte, de te túl naiv vagy, fiam, túl jóhiszemű, mormogta. Giovanni bácsi utazik Zárába, felelt Andrea, őt méltóságod még nem ismeri, tette hozzá, és megpróbált Sebe fürkésző pillantása elől kitérni.
A magisztrátus már ideérkezésem előtt tudhatta, hogy egy Morosinit választanak zárai helytartónak, gondolta Sebe. Legelőször bemutatkozik a Szimpatikus Fiatalember, aztán bemutatkozik a Család, akiről kiderül lassan, hogy rokonságban áll Magyarország térítőpüspökével, Gellérttel. És azon nyomban lehanyatlik a magyar király Dalmácia felé kinyújtott kardja, hiszen Magyarország királya hogyan is kerülhetne összetűzésbe Szent Gellért tiszteletre méltó rokonságával. Nagy meglepetés volt ez mindnyájunknak, újságolta Andrea, bár mindig is tudtuk, hogy Giovanni bácsi olyan titkolózóféle, aki a terveit senkinek sem mondja el. Dehogynem, mormogta Sebe, és arra gondolt, hogy hibát a Morosinik is elkövettek, hiszen ezt a fiút a kísérőmül szánták, de nem avatták a terveikbe. A fiatalokat mindig kijátsszák az idősebbek, mormogta Sebe célzatosan, a fiatalember szemébe nézve, Andrea vörösre válva tiltakozott, és Sebe már tudta is, hogy igaza van, a Nagyok nem avatták bele a legfiatalabbat a Legeslegelső Kartográfushoz méltó konspirációba. Én ezt a fiút, ha akarom, megnyerhetném, gondolta.
De mi értelme volna? Minden kutatás hiábavaló, gondolta szorongva, Gellért akárki lehetett, talán nem a családtól függ, ha olyan gyerek születik, akit nem nyűgöz semmilyen múlt, akinek a szívét semmilyen gyanú soha nem szorongatja, aki nem tart semmitől, mert a rosszindulat lepereg róla. Sebe Andreát figyelte, aki összeráncolt homlokkal gondolt most a Többiekre, az Öregekre, mert hiszen nem kellenek halottak vagy valamilyen ármányos bűncselekmény, hogy a tüske belefúródjon a szívünkbe. De Sebét már nem az ifjú Morosini sérelmei, hanem csak a Legszélső Házban történtek érdekelték. Lehet, gondolta, hogy Andrea csak saját kezdeményezésére vitt el ahhoz a Házhoz, egy család, gondolta, aki rejtélyekkel téveszti meg a kívülállókat, miközben a történetein maga sem képes kiigazodni.
De melyik történetben lehet? Minden élet tele van olyan rejtelmes mozzanatokkal, ami nem folytatódik, ami sehova sem vezet, amire nem emlékezünk vissza, vagy ha igen, akkor csak homályos, bizonytalan szorongással. Ránézett a bal kezén a hatodik ujj helyére, a fityegő bőrdarabbal a csanádi iskolában egy keresztény baltacsapás végzett, jelent-e ez valamit vagy sem, vagy maga a heg egy tévedés, egy véletlen, egy soha el nem kezdett szimbolikus cselekménysor kezdete, egy életé, ami nem folytatódott, aminek a jelei véletlennek látszanak ötven, hatvan, hetven év távlatából. És én Gellért életéből csak a ma már véletlennek tűnő jeleket látom, elmélkedett Sebe, családtagokat, akikkel később sem érintkezett, embereket, helyeket, házakat, ahova sohasem tért vissza. Jeleket, mindig csak puszta jeleket, és nem látszik kibontakozni semmilyen ésszerű, logikus élettörténet. Megsimogatta a heget a kezén, a sok-sok imádkozás után hajlandó volt mindig elhinni, hogy a véletleneket csak az emberi ostobaság, korlátoltság, tudatlanság termeli, igenis, gondolta, minden jelent valamit. De ez most egy gyenge pillanat volt, ráadásul ma keveset imádkozott. Felfoghatatlan sok változás szakadt a magyarokra István királlyal, gondolta Sebe, sokan meghaltak, a helyükre mások jöttek, de a Régi Élet, az István előtti élet szívósabbnak bizonyult a változásoknál is, Sebe jól tudta, hogy a hatalmasok hatalmasak, a nincstelenek nincstelenek, a nők nők, a szolgák szolgák maradtak. Csak a Gellért-féle álmodozók hiszik, hogy az Isten teremtette világban azonnal minden megváltozhat, hogy egy keresztény országban majd másként süt a nap, tavasszal a szél máshonnan fúj, a virágok illatosabbak. Egy változó, de megmaradó világban, gondolta Sebe, igenis jelent valamit, ha egy táltosfiúból püspök lesz, egy szükség esetén csodatévő püspök, akire a magyarok – egy kívülálló számára rejtelmesnek látszó okok miatt – mégiscsak hallgatnak.
A ladik már a Legszélső Ház felé közeledett, a ladikos már káposztatorzsát, kiöntött szemetet, döglött kutyákat kerülgetett az evezőjével, hát innen emelkedtek ki a Morosinik, gondolta Sebe. Tudta, hogy mihelyt Giovanni bácsit Zára grófjává kinevezik, a Legeslegelső Kartográfus is átváltozik, a család emlékezetében nem felszabadított rabszolgaként, hanem álruhás vizigót hercegként érkezik meg minden héten, az emlékezés pillanataiban Velencébe. Igen, már túl akarnak adni a rokonok ezen a házon, mondta Andrea Morosini, csak a ház mögötti kikötőhelyet akarják megtartani. Mert néha a távolból kényes áru érkezik, gondolta magában Sebe, de nem kételkedett abban, a Morosinik hamarosan felszámolnak minden kevéssé törvényes, minden titokzatos tevékenységet, a ház Legeslegutolsó Feladata – ha a Morosinik küldték Andreát ide – egy nagyon öreg, nagyon gyanakvó magyar püspök megtévesztése.
A ladikot már megállította a nyílt tenger végtelen csendje. Az evezős keménykötésű fickó volt, morogva érdeklődött Andreától, hogy meddig kell várakozni, és mikor a kereskedőfiú megvonta a vállát, válaszul kiköpött a vízre. Egy-két hét múlva majd két gascogne-i énekes veszi bérbe a házat, magyarázta Sebének Andrea, a család addig kimeszeltet mindent, megjavíttatja a küszöböket, szerzeteseket hív a Szent György-monostorból, hogy újraszenteljék a házat. Sebe a ladikos arcát figyelte, aki a szolgák módjára szántszándékkal bárgyú kifejezést vett fel, még a szemét is lesütötte, hogy azt higgyék az urak, nem érthet semmit, nem figyel semmire, ilyen arccal hallgatta Ajtony udvarában a mutatványok végén Sebe apja a bizánci követeket. Akik a titkokban részesülnek, azt hiszik, a hatalomban részesednek. A ház semmitmondó, ütött-kopott ház volt, semmiben nem emlékeztetett se Ajtony udvarára, se a két nappal korábban látott házra, se a gyerekkori éjszakákra, se a félig-elfelejtett, soha vissza nem varázsolható, réges-régi Tiszántúlra. Sebe csalódást is érzett, míg az érzékeit be nem borította a víz mélyéből támadó homályos, időn kívüli szag. Vigyáznom kell, gondolta, hogy ezeken az ajtókon ne a régi, elvesztett múltamba térjek vissza, gondolta, és utasította Andreát, várakozzon a hímzőkeret melletti pamlagon, míg ő elmond a legfelső emeleten néhány imát a halottakért.
Már várta a pillanatot, mikor a lépcsőkorlátnál a holtak újra megállítják. Lehunyta a szemét, az Élő Aranyhímzőnő arcát próbálta felidézni, egy asszonyét, akinek a mozgását, az életét, a pillantását egy holttestből és a levegő dallamából próbálja meg összeszőni. Hány lelke van egy embernek, gondolta, a Biblia csak egyetlen lélekről tud, és persze Isten szelleméről, ami leszáll nagy ritkán a kiválasztottakra. Mikor az egyetlen lélekről beszélt Ajtony udvarában a görög pap, a magyarok felnevettek, én mind a hét lelket egyenként tudom kihúzni belőled, mondta a görög papnak Sebe apja, de Ajtony csak mordult egyet, egymaga akart uralkodni a Tiszántúlon, nyilvánosan semmiféle pogánykodást nem tűrt el. Pedig hét lélek van, mindenki tudja, mindenkiben hét különálló, élő lélek, magyarázta hebegve az öreg, csak hét, ha nem számoljuk a levegőben repkedő, kóbor lelkeket. Az öreget félretaszigálták, Ajtony csak titokban, a papok nélküli estéken viselt el ilyen beszédet, mert azt képzelte, István katonáitól majd a görög szerzetesek, Bizánc oltalma védi meg.
Sebe várt lehunyt szemmel, míg a női haj illata betöltötte az orrát, a szívét, minden érzékét, csak várakozom egy lépcsőfeljárón, öreg ember vagyok, nem csinálok semmi eretnekséget, öreg ember vagyok, igenis, megillet egy kis pihenés. A légáramlat meglökte a karját, míg minden érzékét megfeszítve az aranyhímzőnő ideges, vibráló ujjaira várt. Elindult felfelé a lépcsőn a nő oldalán, odaért a víz alatti odvakhoz hasonlatos felső szobákhoz, és miközben az ujjai a nyakán függő keresztet szorították, megkérdezte a nőt, ki vagy, te, nővérem, és mit akarsz nekem mondani.
Túloldalt
Sebének csalódnia kellett. Hiszen nemcsak a szenteltvíztől rettegő pogány lelkek voltak gyanakvók, hanem a keresztény lelkek is, akiket a bűntudat vagy a családjuk által rájuk mért titkok nem hagytak nyugodni. Sebe elismételte pogányul, azaz magyarul is, de érezte, hogy az árnyék egyre távolodik, megreszket, és a tengermélyi világosság előtt, az ablaknál szertefoszlik. Mintha egy nőt üldöznék, gondolta Sebe szégyenkezve, és hátat fordítva hagyta, hogy az árnyék, ez az alig meglebbenő érzés megnyugodjon. Sebe hangosan belevágott egy miatyánkba, mert csak az értelem erejében bízhatok, gondolta, az isteni világosságban, és örömmel látta, hogy az Orseolók lemosatták a falakat, elvitették a testeket, de a filigrán aranyhímzőnő rajzaihoz és a hímzésekhez nem nyúltak, ott hevert az egész egy fal melletti halomban. Remélem, nem unja el magát Andrea, és nem mer feljönni az emeletre, gondolta, ahogy kapkodó kézzel széthajtotta az összecsavart rajzokat. Ésszel dolgozott a kis hölgy, mormogta, először megrajzolta a hímzésmintákat, mert ravasz volt, mormolta Sebe, tudni akarta, hány madár fér el egy kicsinyke helyen, hogy mennyi aranyfonálra lesz szüksége.
Mert a faforgácsokról kitárt szárnyú, egymásba kapaszkodó, ragyogó madarak szálltak fel, Sebe griffes-indás, növényként kapaszkodó magyar madarakat keresett, vörösen-kéken vonagló madarakat, de a nő rajzai pontosak, logikusak, mértanilag szabályosak voltak. Sehol egy griff vagy sehol egy teuton madár, aki a felhők felé döfi a csőrét, gondolta csalódottan, rájött, hogy a nő madarai, ezek a soványka madarak csak keresztény allegóriák, kimondott vagy kimondható dolgokra utalnak. A darvak, a sasok között megpillantott néhány szárnyas oroszlánt, nem csoda, gondolta, hiszen az aranyhímzőnő megrendelői velenceiek voltak, és ő, ahogy napközben Gilberto Morosinihez, álmaiban úgy alkalmazkodott Szent Márk városához. Sebe titkokat akart találni a rajzokban, de először megcsodálta az összegubancolódott vörös, kék, arany fonalakat, selyem hímzőfonal, a legfinomabb selyem, bólogatott elismerően, a Morosinik őrültek, ha ezt a sok kincset nem helyezik biztonságba. Egy szépen megrajzolt kör szélén az evangélisták jelképei lépegettek, a kör közepén kinagyítva a szárnyas oroszlán, semmi olyan nincs, amiről nem tudnám azonnal, hogy mit jelent, gondolta.
Talán a magyar hímzések se voltak olyan titokzatosak régebben, elmélkedett, nemcsak tudtuk, hanem ki is mondhattuk, hogy melyik madár mit jelent, akkor még a fák a hetedhét égbe nyúltak, és egyetlen név sem volt még kimondhatatlan. Míg morfondírozott, érezte, a gondolatait hallgatja valaki, az árnyék, ahogy ő a földön kuporog, a vállához közelít, de most egy másik kiszínezett forgácsot vett kézbe, ez mint a szobájában látott mozaik, a négy fenséges égtájat mutatta be. A láthatatlan árny, ahogy kuporgott mögötte, és Sebe karját, a rajzokat figyelte, a madárszárnynál is finomabban meglökte Sebe derekát, de az agg főpap még a fejét se emelte fel. Úgy játsszunk egymással, gondolta szégyenkezve, mint a Menyasszony és a Vőlegény az Énekek énekében, csak kergetjük egymást, mire az egyikünk megfordul, a másik nincs sehol.
Újra beletúrt a földre szórt rajzokba, az indák, virágminták közé szórt madarak között térképeket keresett, mert sejtette, a Morosinik a Filigrán Aranyhímzőnő kézügyességét térképek átmásolására használták. Szeretném tudni, dünnyögte, Dalmácia után melyik partszakaszra vetik a szemüket, de csak madarakat, fákat, virágokat talált. Talán nem is hímzésminták ezek, gondolta, Sebe boldogan ismerte föl a tölgyek ágbogát, a kígyózó gyökereket, a darvak lábának kacskaringóit. Mert idegen voltál ebben a városban, nővérem, sóhajtott Sebe, nem valami idegen művész álomvilágát, hanem a saját múltadat akartad megrajzolni, a madarakat és a növényeket. Már nem kérdezgette az árnyékot, hogy ki volt valaha, próbálta az Aranyhímzőnő vonásait, haját, termetét felidézni, azt a könnyű testet, amit a Morosinik vagy a szolgáik már kicibáltak innen. Igen, az Aranyhímzőnőnek vöröses haja volt, amennyire emlékezett, kék szeme, vöröses szeplőcskék nyíltak az orra hegyén, a hófehér kézfején, ami a színeket illeti, a természet pazarul bánt az Aranyhímzőnővel. Tényleg nem hasonlít, elmélkedett Sebe, egyetlen Velencében látott arcra sem, és most próbálta felidézni Zsófia hercegnő bizánci kísértetét, a görögök húsos orrát, olajosan fénylő bőrét, sötéten csillogó szemét, aztán – egy gyenge pillanatban – Zsófia kékesfekete, tömött fürtjeit, a bőre tömör elefántcsontszínét, aminek egészséges, kemény fehérségén semmilyen szeplőcske vagy ér nem üthetett át. Meg is kellett rónia magát, amiért titkos vagy éppen kegyes diplomáciai megbízás közben ilyen csalafintán eltévedt a képzelete, ez az Aranyhímzőnő leginkább egy szászra vagy svábra vagy inkább egy normannra hasonlít, gondolta, kár, hogy a vér útjai olyan kacskaringósak, hogy a testi jegyekből soha nem lehet biztosan ítélni.
Már vágyakozva gondolt volna a teológiai tételek szigorúságára, amelyek bizonyosabbak, mint egy bizánci kalandornő leszármazása, de ekkor szinte felsikoltott a gyönyörűségtől, látta, hogy az egyik faforgács hátoldalán írásjelek vannak, a földre dőlve silabizálta, hát, íme, egy német miatyánk kezdete, kiáltott fel boldogan, görög írásjelekkel, nem vagy te Orseolo, kiáltott oda az árnyéknak. Az Orseolo-családban, amennyire Sebe tudta, a venetói járta, II. Ottó balszerencsés itáliai vállalkozása után viszont számos német lovagot hurcoltak Bizáncba. De ki tudja, hányféle úton érkezhettek németek Bizáncba, ki tudja, hogy a kék szemeket, a szeplőcskéket ki hagyta örökül egy bizánci kislánynak, aki egyszer csak rájött, miféle rokonság emlegetésével tudna férjet szerezni a görög fővárosban. Eszébe jutottak a fehérre festett arcú magyar prostituáltak a dómban, az a nő nem is létezik, akinek nincs családja, legalább a nevedet áruld el, kérte az árnytól. Hroschwitha vagyok, Hroschwitha, hallott a háta mögött egy nevet sóhajokba fúlva.
Aki nem hiszi el a saját hazugságait, azt az emberek kiközösítik, mondta Sebe lassan, aki nem hisz önmagának, az magára marad, és meghalni se tud, ahogy a többiek, ahogy a tisztességes emberek. Sebe valami beleegyező zokogást várt, ami a gyóntatottak szívéből felszakad, de az árny csak kuncogott mögötte. Rajtam nevetsz, énrajtam, aki Anasztáz is vagyok és Sebe, és több világhoz tartozom, mint amit az Úr megengedett egy embernek. Akinek nincs Egyetlen Neve, azt az emberek elkerülik, aki bizonytalan magában, azt kitaszítják, emlékezz, hogy bántak veled a Morosinik. Azt se tudták, hogy igazat mondasz, és azt se tudták, hazudsz-e. És a történeteiddel veszélybe sodortad magad, egy kis hazudozó vagy, aki nem biztos semmiféle igazságban, szerencséd, hogy a velenceiek tőre ért el, nem a magyar király kardja.
Folytatta volna az árnyék korholását, de érezte, a kuporgástól a térde, a válla, a dereka teljesen elzsibbadt. A vér kiszaladt a lábfejéből, hogyan állok fel, gondolkozott kétségbeesve, az ember mégsem kérhet meg egy kísértetet. Négykézlábra állt, próbálta a lábfejét rázogatni, és érezte, milyen nevetségesen fest a szép Aranyhímzőnő szemében. Míg a tenyerére támaszkodva erőlködött, észrevette, hogy minden forgácsdarab hátulján rajzok vagy írásjelek vannak, de milyen különös rajzok, keresztek, oroszlánok, sasok, liliomok, meglátta a német császári sast, te túl nagyra törtél, mondta a kísértetnek, akár Orseolo vagy, akár egy német lovag lánya. Egy kis beleegyező nyöszörgést várt, valamit, amivel egy bűntudattól agyongyötört lélek kifejezi, hogy a gyóntatójával egyetért, de női sóhajok helyett energikus lépteket hallott a háta mögött, és egyszer csak egy erős, izmos kar magabiztosabban, mint akárhány kísértet, felhúzta a hónaljánál fogva. Sejtettem, atyám, hogy rosszul van itt fönt, nem tud a térdeplésből felegyenesedni, hallotta Andrea Morosini készséges, vidám trilláit.
Elboldogulok egyedül is, mormogta Sebe, ha máskor szükségem van valamire, majd kiáltok neked, és most a falnak támaszkodva elszörnyedve látta, hogy a Készséges Fiatalember mennyivel magasabb, ő még kinyújtózkodva is alig ér Andrea Morosini álláig. Majd legközelebb szólok, mormogta újra, ha segítségre van szükségem, úgy lopakodtál föl azon a lépcsőn, hogy nem is hallottalak. Sebe érezte, hogy mind a ketten megsértődnek, a Törekvő, mosolygósan segítőkész Fiatalember és a Szellem is, aki most reszketve, de azért indignálódva a szoba másik sarkába húzódik. Máskor majd szólítlak, mondta erélyesen, és megvárta, míg az Érzékeny Fiatalember gyorsan hátat fordít, és Sebe – immár megfontoltabban – visszatérdelhet az Aranyhímzőnő rajzaihoz. Mennyi becsvágy, mondta sóhajtozva, a forgácsok rossz oldalán, a fa erei, szilánkjai, kérge közt folyók kanyarogtak, címerállatok nyújtogatták a nyakukat, tűvel belekarcolva ott hajladoztak a velencei tribun-családok nevei: Contarini, Bragadino, Bembo, Candiano, Giustanini, Cornaro, mindegyik szokatlan görög betűkkel. Mintha csak töprengtél volna, leányom, hogy itt Velencében milyen alakot öltsél fel. Nem nyugtatott meg téged a Legszélső Ház, a szegény Gilberto bácsi ölelése sem.
Mielőtt elzsibbadt volna a térde vagy a karja, felegyenesedett, hiszen nem engedhette meg, hogy egy szélhámosnő megfigyelje, ahogy segítségért kiáltozik. Végül is az a baj, leányom, hogy csak tervezgettél, beszéltél összevissza, de nem hittél semmiben sem. Az ilyen nők a legnyugtalanabbak, a legveszedelmesebbek, tette hozzá megrovóan, ezért végezted így, vesztél el kard által. Elhallgatott, mert eszébe jutottak a polgárháborúban és még utána is lépten-nyomon felbukkanó csalók, Aba Sámuel a ménfői csatában csodaszerűen megmenekült kisfia (három), Orseolo Péter és Zsófia fia, aki meg se született (ezt Sebe jól tudta), Vata leszármazottai, bal kezükön mindegyik egy táltosujjal, és mind közül a legveszedelmesebb, Ottó királyfi, István király elsőszülött fia, aki Aba Sámuel idején támadt az országra.
Mert olyan sok szó volt a feltámadásról a templomokban, és István király Magyarországa olyannyira felszaggatta a családokat, sarjakat tépett ki belőle, tüntetett el a földről vagy emelt éppen a csillagokba. Olyan erős volt a hit mégis a vér varázserejében, hogy bárhol mozgolódás támadt, felbukkantak az ál-Abák, az ál-Vaták, az ál-Orseolók, Ajtony vagy Gyula titokzatosan életben maradt unokái. Milyen könnyű egy csecsemőt egy másik csecsemővel kicserélni, elmélkedett Sebe, kendőbe csomagolni és kicsempészni a Hívek közé, gondolta Sebe. Mind szélhámos, mind arcátlan csaló, dörögte András király, mikor uralkodása minden hónapjában megjelent egy-egy Titokzatos Leszármazott, mögöttük táltosok, öreg nemzetségfők és persze – ami igazán elengedhetetlen – a Sarjakat évtizedek múltán is zokogva sirató Tiszteletreméltó Édesanya is.
Az összes szélhámos, mondta a Kijevből hazatért Vazulfi, a csodálatos módon Magyarországról kimenekített András herceg, ő is, mint Gellért, gyűlölte az ilyen Álmessiásokat, akik a nép között– mert biztos, ami biztos – csodákat tettek, beszéltek a madarakkal, sziklákat emelgettek, a pusztákban vizet fakasztottak, vagy épp a tenyerükkel oltották el a lángokat. Sebe bólogatott, és persze mindig hozzájárult az ilyen Álkirályfiak ellen indított hajtóvadászathoz, de jól tudta, félig-meddig az ilyen Álkirályfiak is hisznek magukban. De mindig csak félig-meddig, gondolta most, ahogy a kezében tartotta az Aranyhímzőnő rajzait, a görög betűs német és velencei családneveket, úgy látszik a Magyar Származás a nő álmaiban nem játszott különösebben fontos szerepet, talán szívesebben hitte magát a bizánci vagy a német-római császár titokzatosan életben maradt unokájának, és persze a Morosinik óvatos, de mindennél erősebb becsvágya csak fokozta ezeket a gyerekkor óta dédelgetett álmokat.
Sebe elmondott a halottakért egy miatyánkot, és közben arra gondolt, épp ez a csoda, egyetlen gyerek homlokát se bélyegezheti meg egy földi édesapa, hiszen nincsenek biztos jelek, amiből fel lehet ismerni itt a földön az Igazi Leszármazottakat. Pedig Tehetséges Aranyhímzőként boldogabb lehettél volna, mint Elveszett Hercegnőként, súgta Sebe a szoba mélyébe húzódott árnyéknak. Pedig tudta, most nem mond igazat, Gilberto bácsi csak azért hozta magával a soványka, türelmetlen lányt Görögországból, mert elhitte a mesét a Titokzatos Származásról, a titokzatos lány csak így kerülhetett Velencébe, az aranyfonalak és a Morosinik közé, a Legszélső Házba.
A címereket, virágokat, madarakat, árnyékokat a szobában hagyva már indult volna a lépcsőn lefelé, de belévillant, lehetett valami ésszerű kapcsolat a nő halála és a Család várva-várt emelkedése között. Vajon nem akkor vehették kézbe a Morosinik a zsíros zárai kinevezést, mikor eltűnt az oly veszedelmes származásával, őseivel kérkedő Titokzatos Aranyhímzőnő? Az Aranyhímzőnő változatos felmenői közt ott szerepeltek a Köztársaság ellenségei, az Orseolók is! És mihelyt a Bajkeverőnővel végzett egy Titokzatos Fejszecsapás, a Legmegbízhatóbb Morosini máris átvehette Zárában a hivatalát. Sebe az ablakhoz lépett, és szórakozottan megfigyelte, hogyan vernek a velenceiek cölöpöket az iszapos tengervízbe. Nem tisztogatják le a fenyőfákról az ágakat. Az élőnek látszó ágak, gallyak, levelek a mély felé fordítva az iszapba kapaszkodnak, és így, minden módon megkapaszkodva, erősítik a cölöpökre épített házakat.
Forró idő
Az ágak is az iszapba mélyednek, suttogta Sebe, de tudta, nem szabad sokáig elmélkedni, meg kell békítenie a Fiatalembert, aki duzzogva vár rá a földszinten. A küszöbön még elmondott egy imát Gilberto bácsiért is, a szoknyája rabja voltál, mondta volna Sebe, de nem maradt a férfinak semmilyen jele a házban, mintha a fejszecsapás örökre elválasztotta volna a Világtól, ahol csak balsejtelmek, káprázatok és csalódások keverednek összegubancolódott selyemfonalak módjára. Kiderítette méltóságod, hogy mi történt, kérdezte mohó arccal, a sértésről is megfeledkezve Andrea. De Sebe azt is ki akarta deríteni, miért kíváncsi ez a fiú, hogy mi történt a Fiatalember és a Távoli Sógornő közt ebben a legszélső és talán minden megszokáson kívüli házban. Talán ez könnyebb, emberibb, egyszerűbben megfejthető kérdés, gondolta, mint a Titokzatos Aranyhímzőnő származása. Ugye, sokat panaszkodott neked is, fiam, hogy milyen egyedül érzi magát a Legszélső Házban, panaszkodott neked is, hogy senki se érti meg Velencében, magához hívatott, hogy elmondja, milyen méltatlanul, mennyire elfeledve él ebben a távoli, csúf, szegényes utcácskában.
A fiú bólintott, és Sebe hálát adott a sorsnak, hogy az Úristen olyan termettel, olyan arccal ajándékozta meg, amire soha nem vetették ki az Aranyhímzőnők a selyemfonalaikat. De ha a söpredék a megerőszakolt, pogány nőket Csanád megyéjében nem húzza karóba, ha nem látom kibuggyanni a belüket a szájukon, akkor lehet, gondolta Sebe, hogy az Élő Aranyhímzőnők engem is jobban vonzottak volna. De maradtak a rajzok, az ölelő karok módjára tekergő növény- és virágindák, az iszapba kapaszkodó faágak és levelek, a halottak, a halott, de jelenlevő nők, akik nem szenvednek már a hús vadságától. De Andrea Morosini még szenvedett, tenyerébe rejtett arccal elmesélte, hogy a nő mindig este fogadta, mikor Gilberto bácsit már elnehezítették az ételek, és az Aranyhímzőnő becézgető, simogató, és este, a tengeri széllel együtt feltámadó, aranyfonalaknál is drágább kedvessége.
De sohasem engedett meg mindent, mesélte a Szerencsétlen Fiatalember, megengedte, hogy virágokat hozzak, hogyha fájt a feje, az ágyához kísérjem, mikor egyszer elájult, kibonthattam a ruháját, és a karomba vehettem, mesélt arról, hogy a szépsége kislány korában még a görög tanácsosokat is megigézte, mesélt a sok merényletről, amit a magyarok, a szászok, a zsidó varázslók terveztek Bizáncban ellene. Sebe majdnem felnevetett, de csak hozzátette szemlesütve, hogy az Aranyhímzőnő nyilván ezt mesélte minden fiatal rokonnak, mindazoknak, akiket az éjjel-nappal, minden időben, reggel és este kígyó módjára tekergő, világos hajfonatok megbűvöltek. Nemcsak a fiataloknak, mormolta Andrea, mindenkinek, aki csak eljött hozzá, és végighallgatta. Igen, a jól kitalált mondatok érzékibbek, mint a vállak, a mellek, a hajfonatok, és talán azoknál is veszedelmesebbek. Talán ezekkel a merénylet-mesékkel adott ötletet a tulajdon megöléséhez.
Mikor kislány volt, mesélte Andrea, az ivóvizét mérgezték meg a németek. Aztán a görögök kiszemelték a bizánci császárné udvarhölgyének, fel kellett ékesíteni magát, mielőtt beviszik bemutatni az udvarba, de az aranytű és a díszes köntösök, amiket a főeunuch küldött a nevelőapja házába, át voltak itatva lassan ölő méreggel. A magyarok egy gyümölcsárus zsidót béreltek fel, hogy bárddal sújtson le rá misére menet, a dózse pedig – mind közül a leggonoszabb – genovai orgyilkosokat küldött, hogy leszámoljanak vele. Bolond volt, sóhajtotta Sebe, teljesen bolond volt, és közben tudta, az óvatosan becsvágyó Morosinikat megbotránkoztatták, de talán meg is ihlették az efféle történetek. Csak ilyen mesékkel szórakoztatta magát az aranyhímzés közben, miközben a sokadik cérnaszálat befűzte a tűbe, miközben hallgatták a Becsvágyó Fiatalemberek, hogy a sógornőjük mennyi furfangos kaland után juthatott Velencébe. Az orgyilkosok, ne felejtsd el, fiam, előbb-utóbb mindig odaérnek.
Ide is értek, mondta a szerelem és gyűlölet között ingadozó Szenvedélyes Fiatalember, ideértek, és lesújtott rá valamelyik orgyilkos tőre. Sebe most már hangosan nevetett, ha nincs hit, akkor a mondatok formálják a világot, ez a kis kalandornő annyit beszélt az életét fenyegető Ellenségekről, az életére törő Titokzatos Összeesküvőkről, hogy a végén veszedelmes lett. Annyi jó történetet agyalt ki, hogy a végén tényleg sikerült rokonságba kerülnie egy csomó emberrel. Persze, neked jobb érzés azt hinni, hogy egy Álruhás Hercegnő nem volt hajlandó a ruháját teljesen kibontani. Az Aranyhímzőnő egy unalmas házba került, Gilberto bácsi hamar elaludt, a madarak, a virágok, a címerek, a térképek az Aranyhímzőnő fejében történetekké változtak. Nem, ő egy incuba volt, egy titokzatos női démon, tiltakozott szenvedélyesen a tényekbe bele nem törődő Fiatalember, egy borzasztó succubus, aki kiszívja a velőt a férfiak csontjából, éjszaka a hasukra telepszik, és a hajfonataival álmukban megfojtja őket. Andrea, a velencei diplomácia eljövendő csillaga majdnem elsírta magát, Sebének nevetnie kellett, de nem akarta, hogy azok a hajfonatok a beszélgetésükben teljesen kibomoljanak (az Aranyhímzőnő szelleme ott volt a felső szobákban), ezért az asszonyi nyugtalanság veszedelmes voltáról prédikált, azokról a nőkről, akik nem vadak, gyűlölködők és bosszúállók nyilvánvalóan, de a beszédeikkel megsebzik a férfiakat, történeteket fonnak köréjük, hízelgő nyelvvel ármánykodnak. Igen-igen, mondta Andrea Morosini, ő történeteket font mindenki köré, Umberto bácsinak, Patriziónak, Pietro bácsinak is az orgyilkosokról beszélt, a méregpoharakról, amit az ellenségei átnyújtanak. Minden órában más férfi hallgatta, mondta Andrea szenvedéllyel, és közben a feleségeknek, az Anna néniknek, a Bruna néniknek apró kis mézes süteményeket sütött, egy-egy kis dió díszelgett mindegyiken, kérlek, add át neki, és mondd meg, a szegény Hroschwitha küldi nekik a legnagyobb szeretettel.
És a férjek átnyújtották a feleségüknek, mosolygott Sebe. Micsoda keze volt, és micsoda ujjai, lelkendezett a könnyei között Andrea Morosini, öröm volt nézni, ahogy süteményt süt, a haját fésüli, a tűbe selyemcérnát fűz. Sebe szinte a vállán érezte a cirógató és ügyes ujjakat, azokat a hírneves ujjakat, és megreszketett, mintha a becsvágyó kis hölgy búcsúzáskor most vele tréfálkozna. Menjünk innen, fiam, zavaros, de áttetsző a levegő ebben a házban, úgy érzem, mintha látnám a halottakat. Ha méltóságoddal vagyok, én is így érzem, felelt Andrea, ő gyűlölte a virágokat, minden növényt, de annyira szerette a hímzett virágindákat, dédelgette őket a szemével, az ujjaival, és most úgy érzem, ezek az elképzelt növények megelevenednek ebben a házban. Induljunk, fiam, sürgette Sebe, és nagyon is sajnálta, hogy a nőt a Morosinik nem lökték egy kolostorba, ahol egy apátnő felügyelete mellett ma is békésen virágokat hímezne. Nem tudom, folytatta Andrea, a virágokkal vajon nem úgy volt, mint a férfiakkal, csak elképzelni szerette őket.
Veszedelmes nő sok veszedelmes történettel. Vigasztalni szerette volna Andreát, hogy azok kárhoznak el, azok érnek ilyen csúf véget, akik gyengék ahhoz, hogy a valóságot tudomásul vegyék, menekülnek előle, azt hiszik, befolyásolhatják varázslatokkal vagy a türelmetlenségükkel, ilyen embereken – főleg a női lényeken – még a papok se segíthetnek, de ott van a halottakért mondandó ima, amivel mérsékelni lehet a túlvilági gyötrelmeket. Nem érdemes ennyire kétségbeesni, mondta volna, de eszébe jutott, hogy Andrea a legelső látogatásukkor, mikor felfedezték a holttesteket a Legszélső Házban, nem tűnt túlzottan kétségbeesettnek, inkább valami álságos szörnyülködést mutatott, ami nagyon is illett a gyilkosságtól szinte megvidámodott magyar fiúkhoz. Nem vigasztallak, fiam, mert ezt a beteges vonzódást csak utólag képzelted be, a nő halála után, mikor a hímzéseit nézegetted. Az egész szerelem csak bolond képzelődés, nem illik egy keresztény emberhez.
Andrea megtörten sóhajtozott, és még mindig nem mutatott hajlandóságot, hogy felálljon, és Sebével az ajtó felé induljon. Igen, örültem a halálának, mondta, aznap hajnalban Giovanni bácsit láttam kilépni ebből a házból, büszkén fütyörészett, a szomszéd házban leskelődtem, láttam, hogy Hroschwitha a kapuban egy selyemzsebkendőcskét ajándékoz neki, azt is hallottam, hogy elmondja, hogy a zsebkendőcskét szerencsehozó kis pávák díszítik, és láttam, hogy egy dobozkában átad Beatrice néninek néhány mézes golyócskát is. Üdvözlöm a mi áldott jó Beatricénket, mondta, és aztán csókot dobott Giovanni bácsi után, és becsapta a kaput.
A Kiváló Diplomata, az ismeretlen Giovanni Morosini, gondolta Sebe a legmélyebb elismeréssel. Ő aztán rá tudta venni a zavaros fejű Hroschwithát, hogy teljesen vegye le a ruháját, a szavak helyett a karjával fonja körül. Átvette a szerencsehozó pávákat, átvette a Beatrice néninek csomagolt mézes golyócskákat, és aztán ideküldte az orgyilkosokat. És két nap múlva – mihelyt elszenderült az Orseolo- és más veszedelmes rokonokat emlegető kis hölgy – Giovanni bácsit kinevezik Zára grófjának. Az élet, fiam, bonyolultabb, mint te tudni véled, és már a karjával tuszkolta az ajtó felé a fiatalembert, ne legyél máskor mulya, és ne hallgass az ilyen zavaros fejű nőkre. Gilberto bácsinak titkos görög főzeteket adott be Hroschwitha, hogy elnehezülten hortyogjon minden éjjel, mondta Andrea, de Sebét már nem érdekelte több titok a Morosini-házban, indulnunk kell, fiam, mondta határozottan. Nem akarok többé a szellemeddel találkozni, kiáltott a háta mögé, és érezte, hogy a nő feszülten figyelő szelleme reszketni kezd. Talán nem méltó dolog a halottaktól undorral búcsúzni, és tudta, a nevetés vagy a viszolygás mindig a felületesség jele, de érezte, ezek a bűntudatból és sóvárgásból szőtt érzelmek behálózzák, mint valami ragadós, láthatatlan fonál rátapadnak a kézfejére.
Végre Andrea megmozdult, és lomhán, saját hiú érzelmeitől összetörve, elindult Sebe nyomában. Majd eszel egy jót, és elfelejted az egészet, mondta a fiút hátba veregetve, majd azt hiszed, elfelejted, tette hozzá magában, és majd öregkorodban fognak fojtogatni ezek az emlékek. A Lesújtott Fiatalember a felháborodástól szólni sem tudott, annál jobb, gondolta Sebe, legalább most én a fejébe véshetem, hogy a Harmadik Fiatalemberről, aki a hatvan éve élt Giovanni Morosinit és Alberto atyát Magyarországra kísérte, derítsen fel minél többet. Minden szóbeszéd érdekel, ami arra a csavargóra, arra a titokzatosan megjelent fiatalemberre vonatkozik, mondta, és óvatosan letelepedett Andrea Morosini mellé a csónakba.
* Részlet A Gellért-legenda című regényből.
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 12. sz. (2004. december)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret