Káli István
Ötvenhét
Ötvenhét év. Milyenlehetetlen kor.
Kit érdekel már, hogy a
véred még forr?
Se jó, se kell, ifjú
se már, se öreg.
Lesed a kezed a
poháron – remeg.
A voltra legyintsz, a
leszre nincs szemed.
Játszol, s bár más osztja
a lapot: veszed.
Caplatsz, nyűtt cipőddel
gyúrod a sarat;
vissza-visszaszámolsz,
hány napod maradt,
s örömnedvét szívnád
mindennek, mi él –
nem számít, ha ettől
a jó elvetél.
Gyávaságod mindig
elrejtve hordtad.
Rossz kupecként, amit
kaptál, elszórtad,
mégis teszed magad
csak, hogy már bánod:
újra újabb élmény
tudatlanságod.
S bár Ő villámlik a
tavaszi zöldben,
jelezvén, otthon van
lent is, a földben,
nem érted, milyen vágy
röpít az égbe,
belesemmisülni
a mindenségbe. 2004. május 12.
