Vida Gábor
A Jézus-film
Elbeszélésünk azzal is kezdődhetne, hogy valahol messze, egy nehezen betájolható vidéken azok hárman éppen meglátnak egy különös csillagot, amelyről ma sem tudni pontosan, hogy meteorit, üstökös, szupernóva, esetleg nem is csillag volt, hanem valami más, bolygó például vagy két bolygó, esetleg műhold, repülő vagy ufó, de láttak valami fényeset, és mi sejtjük, hogy talán a betlehemi csillagot látták. Ők viszont pontosan tudták, hogy mit látnak, bár töprengtek rajta, nyilván, és tanakodtak, öreg fóliánsokat lapozgattak, kőtáblák rovátkáin futtatták ujjukat, és kikérték a bölcsek véleményét, végül úgy döntöttek, hogy indulni kell, gyalog, mert sietős az út, beteljesülőben a jövendölés. Felcihelődnek hát egy romváros szélén, kőből vagy inkább vályogból rakott karavánszeráj udvarán, ahol rongyokba, takarókba csavart emberek pihennek a gyékényen, sovány kutyákat, három lábon ácsingózó szamarakat és ijesztő hangokat hallató tevéket világít meg a rőzsetűz lobogó fénye. Fáradt, poros arcú emberek jönnek-mennek a hajnal előtti sötétségben, felmálházzák az állatokat, megigazítják magukon a burnuszt vagy turbánt meg a köntöst, megmarkolják a göcsörtös botot, és a vásott saruk alatt nyikorgó kavicson elindulnak a karavánúton. A nyugati láthatár fölött kékesen dereng az állatövi fény... Minden bizonnyal jó kezdés volna ez. Ám ugyancsak bajos volna áthidalni azt a majdnem kétezer éves szakadékot, ami a bölcseket, királyokat, mágusokat vagy csak egyszerűen azokat hárman tőlünk elválasztja, a földrajzi távolságot fölösleges említeni, mert erről már mindenki tud, a lelkiekkel pedig csínyján kell bánni, rebesgetnek ezt is, meg azt, hogy nincs is talán már lélek, sose volt, meg hogy valójában semmi nincs. Az viszont egészen biztos, hogy Kappan Sanyi, aki városunk egyik híres félkegyelműje volt, ilyen és effajta dolgokról még csak nem is hallott, ha mégis hallott, nem értette volna, ha pedig értette is, mélyen hallgatott, nem mintha néma lett volna, de beszéd nélkül is tudhatta, hogy az a rettentő soknak érzett kétezer év valójában összeköti azokat hárman velünk, nem egyszerűen mivelünk, akik nem szabad és nem királyi városunk polgárai meg lakosai vagyunk, hanem mindannyiunkkal, akik élünk, itt és máskor, valahol meg bármikor. Szóval azon a késő délutánon, amikor elindultak, vagy az egyiken, amikor már úton voltak; a rövidség meg a pontosság kedvéért egy csonthideg, ködös novemberi estén, amikor a gyér közvilágítás városunk főteréből szinte túlvilági tájat varázsol, a városháza kajla óratornya meg az öregtemplom előtt zúzmarásodó hatalmas platánfa szinte összeérnek, és csak a New York Casino Hotel Restaurant ablakain át szűrődik ki némi sárgás fény, aludni készül járókelő, konflisló, taxióra, repülőgép, tolvaj, bakter és mesterember. Kappan Sanyi a közkönyvtár olvasótermében állingált, vásott katonakesztyűjét tapogatta az egyik kezével a zsebében, a másikkal pedig erősen markolta a mennyezetig érő könyvespolcot, és keserűen gondolt arra, hogy hamarosan zárnak, már csak a messze földön híres gimnáziumunk történelemtanára szuszog a terem végében, szeretne rágyújtani végre, de jegyzetelni is akar még, a kettőt egyszerre viszont nem lehet, mert tilos bent a dohányzás, tehát kövér csikket fog hagyni a tanár úr kint a folyosón, és mikor bejön, hogy a hatalmas könyvet becsukja, Sanyi már futhat a csikkel, mint jogos tulajdonával, talán égni is fog még. Iszonyodva gondolt az állomás melletti mázsaházra, ahol az utóbbi években mindig kitelelt, ahonnan már az egerek is elköltöznek ilyenkor, a feketén ásító csikókályhán reggelre megfagy a teavíz, és úgy vonyítanak éjjel a kóbor kutyák az alsó városban, mint a farkasok. A tanár úr végre felugrott ültéből, és kiviharzott a folyosóra, a könyvtáros kérdőn nézett Sanyira, hogy mi lesz, záróra is elmúlt, tisztán lehetett hallani, hogy a városháza tornyán hetet kongat az óra, majd fél perc múlva, akárha visszhang szólna, a templom órája is, mélyebben és ritkábban, és ettől úgy tűnt, mintha nagyon hosszú idő telt volna el a két időjelzés között, pedig csak fél perc, ha megméri valaki. Az egyház nem siet, mondta volt egyszer derék plébánosunk, amikor az órák pontosságát firtatta valaki, és aztán hetekig ez volt a szólás-mondás, valahányszor a pontos időt kérdezte az ember, kivált ha idegen volt. Az egyház nem siet, morogta maga elé a könyvtáros, pedig azt akarta mondani, hogy igyekezzél már, Sándor, mert csak ő szólította így, ilyen komolyan Kappan Sanyit, aki ezért külön bizalmába fogadta, bár ennek a könyvtáros egyáltalán nem örvendett. Sanyi különben ugyanúgy hozzátartozott a városképhez, mint a New York a homlokzatán ásító golyónyomokkal, a távolban kéklő fenyvesek, a Fürdőtelep ózondús levegője, a világhírű gimnázium, amelyben seregnyi híres ember tanult eddig, de van még városunkban gőzmalom, fűrésztelep, pálinkafőző, tornaklub és vadászegylet, és lehetne hosszan sorolni a híres vagy csak szükséges intézményeket, amelyekre minden polgár meg lakos büszke lehet, bár a büszkeséget különben nem szokás nálunk indokolni, mert magától van, anyatejjel, sörrel, fickóborral szívja magába a halandó, hogy ne legyen közönséges... Ám Kappan Sanyi megszokhatatlan, nemcsak mert a jámbor félkegyelmű mindig egy kis együttérzést vagy sajnálkozást kelt, hanem van valami különös a lényében, valami csendes eszelősség, kivált amikor csak álldogál valahol és bambul, úgy áll a szeme ilyenkor, olyan az arckifejezése, mintha olyan dolgokat látna, amelyeket más nem. Áll nyugodtan, mozdulatlanul, szinte ellazulva a legnagyobb forgalom kellős közepén, az éktelen piaci rikácsolásban vagy a kerítés mögött toporzékoló kutyáktól pár centire, hatalmasra nyílt szürke szemét olyan furcsán tartja, hogy még a vándorszínészek sem tudják utánozni, pedig sokan próbálták, néz valahova, és nem tudni, mit lát. Ha pedig ebbéli bámészkodásából durván magához térítik, mert sokan próbálják megijeszteni, össze sem rándul, körülnéz csak álmatagon, mintha aludt volna vagy kábulatból eszmélne, elmosolyodik titokzatosan, és nyugodtan elsétál, de mintha titokzatos erő védelmezné ilyenkor, nem lehet felbosszantani, hanyatt sem tudja lökni senki, úgy áll, mint egy paprikajancsi, ki sem lép hátra, csak hajlik, mint egy magasra nőtt nyírfacsemete. Egyébként naphosszat lót-fut a városban, fát vág, kosarat cipel, szekeret tol meg, szenet lapátol, vizet mer, és mindenkinek segít, mindenkivel zsörtöl, hogy mennyi a dolga, még a fél deci pálinkát is sajnálják tőle, kicsi a fizetés, nem lehet megélni, így meg úgy, néha minden látható ok nélkül borzasztó haragra lobban, és esküdözik ordítva, hogy világgá megy egyszer, és nem lesz akkor a városnak napszámosa, derékig járhat mindenki majd a lótrágyában, és olyanokat káromkodik ezután, hogy hallgatni is rettenetes, pedig már sok mindent megszoktunk... Állt Sanyi azon a kellemetlenül sötét, már-már fenyegető novemberi estén a könyvtár olvasótermében, és szemei lassan tágulni kezdtek, arca kisimult, megvakarta homokszínű hajjal borított fejét, még a száját is eltátotta egy pillanatra, mintha a súlyos csipkefüggöny mögött sötétlő ablakon át nézett volna valamit, ujjával abba az irányba is mutatott, de nyilván eszébe jutott, hogy nem illik ujjal mutogatni, hát csak nézett, és aztán a könyvtáros tekintetével találkozott, aki szigorúan mordult rá, hogy ha kell valami, vigye, mert záróra van. A csikkre gondolt Sanyi, amit biztosan égve hagyott a tanár úr, és elfüstölög magától, ha nem siet felvenni a hamutálcáról, de aztán felnézett hirtelen a feje fölött tornyosuló polcra és felmutatott, hogy azt a vékony könyvet szeretné, a szürke borítósat, amelyiknek a gerincén halvány, sárgásfehér betűkkel írja, hogy: Mozigépek karbantartása, javítása és üzemeltetése. A legfelső polcon van, az öreg lexikonsor mellett, mondta szelíden, és a könyvtáros döbbenten gondolt arra, hogy innen lentről szemüveggel sem látja azt a brosúrát, nemhogy le tudná olvasni a címét, micsoda szeme van ennek a bolondnak, pedig még olvas is. Tudta, hogy Sanyit, ha valamin megakad a szeme, nem lehet lerázni, olvasott már atomfizikát, nyelvészetet, angol nyelvű napilapokat, orosz mezőgazdasági tankönyveket, mindent, amit értett, és mindent, amit nem, de leginkább olyan műveket, amelyeket előtte városunkban még soha senki nem kért ki, mert szeretett olvasni, és imádta felvágni a könyvek lapjait. Nem értesz ebből egy kukkot se, mondta mindig a könyvtáros, ha létrára kellett másznia valamilyen poros kiadványért, amelynek meglétéről ő sem tudott, de Sanyi sejtelmesen mosolygott, hogy ami késik, talán nem múlik, az egyház sem siet, ugye, főkönyvtáros úr? Állt Sanyi a polc mellett, egy kicsit hunyorgott, amikor felnézett a sárga fényű villanykörtére, és talán attól is tartott, hogy ráripakodik a könyvtáros, mint máskor, hogy mi a fenének olvas ilyen baromságot. Napok óta készült a válasszal, hogy mozigépész szeretnék lenni, már gyerekkoromban azt akartam, azóta is mindig, de nem vettek fel az iskolába. A fészkes fenét akartál te mozigépész lenni, mondta volna a könyvtáros, mert a múltkor vitorlamester, azelőtt nyelvész, atomfizikus akartál lenni, vagy huszár a Damjanich seregében, mindig az akarsz te lenni, Sanyi, amit éppen olvasol. És erre azt mondta volna, hogy szent igaz, eddig az akart lenni mindig, amiről olvasott: róka, például, vadló meg óceánjáró tutaj a Csendesen, de most más dolog van, mert nem olvasta még, és máris mozigépész akar lenni, mióta világ a világ, ehhez szóljon most valamit a könyvtáros úr. De erre a beszélgetésre nem került sor, mert a könyvtáros előhozta a nyikorgó kétágú létrát, felmászott rajta, és kirántotta a szürke fedelű brosúrát, lefújta róla a port, és szó nélkül a Sanyi kezébe nyomta, majd haragosan a zsebére csapott, amelyben megzörrentek a kulcsok. Kappan Sanyi azon a hideg novemberi estén olyan izgalommal indult a szállása felé, mint mindig, ha nagyon komoly, sürgős olvasnivalója akadt, és váltig sajnálta, hogy csak reggel foghat hozzá, mert akármilyen jó a szeme, olvasni sötétben mégsem lát, de majd megsimogatja a könyvet, melengeti maga mellett a molyrágta suba alatt egy ideig, azután meg becsomagolja abba a vadonatúj műanyag zacskóba, amit a fűszeresnél kapott, és olyan szép Mikulás van festve rá. A köd egyre sűrűbb lett, a lámpák fényét már-már egészen elnyelte, közelről is csak olyan fényük volt, mint a szetjánosbogaraknak, csípős füst meg istállószag nehezítette a légzést, nem látszott az ég, nem látszott a föld, de ő pontosan tudta az irányt, úgy vágott át, olyan magabiztosan a sötét városon, mint azok hárman mentek a pusztában, mintha csillag vezetné az útján, és arra vágyott, hogy megpihenjen végre nyomorúságos szállásán, ahogy azok hárman is pihenőre tértek, mert olykor az is megpihen, akinek sietős az útja. Napokon át az állomás várótermében olvasta a könyvet, miután a reggeli személyvonat elment, és hosszú órákig teljesen csendes volt a környék. A hűlő cserépkályhához legközelebb eső, kényelmetlen padon ült egy ideig, olykor összehúzta magán a kopottas télikabátot, vagy letette a könyvet, és bütykös tenyereit összedörzsölte, hogy szinte fütyülő, sivító hangot lehetett hallani, a pénztáros kisasszony többször is kinézett a rácsos ablak kék függönye mögül, de nem szólt semmit. Néha felállt Sanyi, izgatottan sétált végig a mozaikpadlós váróteremben, slattyogott lábán a két számmal nagyobb gumicsizma, odament az ablakhoz, egy érményi tiszta foltot kapart a jégvirágok között és kipillantott, hogy változott-e valami, de mivel délelőtt az állomáson nem szokott semmi történni, délig még a resti is zárva, az újságos pedig hazamegy megetetni a malacait. Mormolva olvasott tovább, és egyszer sem gondolt arra, hogy pár lapát szénnel többet érdemelne a váróterem, mert így alig van melegebb, mint kint, az ajtó alatt három ujjnyira kopott ki már a küszöb, meg is javítaná szívesen, de az állomásfőnök úr csak legyint rá mindig. Délben hagyta csak abba az olvasást, amikor messze, túl a rendezőn csilingelni kezdett a sorompó, mert tíz perc múlva érkezik ilyenkor a déli személyvonat, a New York konyhájában leszűrték már a húslevest, és az aljából mindig jut neki is egy kevés tegnapi vagy tegnapelőtti kenyérrel. A könyvet nagy gonddal becsomagolta a reklámszatyorba, végigsimította a Mikulás arcát, és hosszúra nyújtott, lassúnak tűnő lépteivel elindult a belváros felé. A Mozigépek javítása, karbantartása és üzemeltetése című kiadvány volt az egyetlen, amelyet Kappan Sanyi soha nem vitt vissza a könyvtárba, de ez senkit nem zavart, neki is csak egyszer villant át az agyán, amikor már kívülről tudta az egészet, és gondolkozás nélkül minden ábrát le tudott rajzolni a befagyott ablakra, vagy becsukott szemmel is fel tudta mondani a szöveget, például a 32. oldal második bekezdésétől a 41. oldal 13. soráig, de ha kellett volna, fordított sorrendben is el tudta volna mondani a bekezdéseket. Az elején mindig nagyon elkeseredett, ha nem jutott valamilyen szó az eszébe, mert félelmetesen nehéz szavak voltak a könyvben, néha még sírt is magában esténként, ha nem tudta sötétben elmondani, hogy mi van a 61. oldal alján az utolsó öt sorban, és már meg sem nézhette reggelig, sötét volt mindenütt, és félt kibújni a mázsaházból, mert a kóbor kutyák ott ólálkodtak a környéken, és vonyítottak egész éjjel, mint a farkasok. Nyilván senki sem tudta, hogy milyen könyvet lapoz állandóan, mert városunkban egy kicsit mindig gyanús volt az olyan ember, aki túl sokat olvas, hacsak nem pap, tanár vagy orvos, ám ha egy félnótás kezd el mindenféle okos könyvet olvasni, az még csak nem is nevetséges, arról nincs is miért tudomást venni. Nem érek rá, olvasok, mondta Sanyi szelíden és eltökélten, ha azokban a napokban, mint máskor, valaki segíteni hívta, de ez is megszokott dolog volt, hogy olykor sztrájkol, mert valaki vagy valami felbőszítette, és kivárja a város romlásának előrehaladtát, azt a pillanatot, amikor már csak ő segíthet a végveszedelem elhárításában, és megkönyörülhet, mint az Úr az ő bűnös városain, mert ugyan ki máson könyörülhetne meg? Egyedül a mozigépész figyelt fel új tudományára, amikor egy borgőzös estén Kappan Sanyi megkérdezte tőle a New York asztalánál, hogy ha a Mitchell-féle vetítőgép orsójának biztosító pöckében eltörne a rugó, akkor mivel lehetne helyettesíteni, mert a Mitchell-féle vetítőgépeket is gyártó cég 1939-ben megszűnt. Székessy úr, aki városunkban nemcsak mozigépész, hanem puskamíves, lakatos, órás meg mindenféle műszerek avatott szakértője volt, erre mélyen elkomorult, és az asztaltársaság nagy-nagy derültségére kivágta a rezet, hogy egy új vetítőgéppel, édes öcsém, ha megmegy a pöcökben a rugó, új gépet kell venni, és egyik kezével magasba emelte öblös poharát, a másikkal erősen meglapogatta Sanyi hátát, aki erre felnyerített, mint a legjobb kedvében szokott, miután az asztalon elhagyott poharakból összetöltögette magának az italmaradékot. A társaság még elszórakozott azon, hogy Kappan Sanyi lesz a mozigépész új segédje, vagy a segéd segédje, tette hozzá valaki rosszmájúan, de ezt Székessy úr nem hallotta, nem értette vagy nem is érdekelte különösebben, tudta ő azt jól, hogy amikor merev részeg, és ez gyakran fordul elő, a felesége szokta kezelni a vetítőgépeket, vagy ő jelenti be szép alt hangján, hogy az előadás műszaki okok miatt elmarad, de csak ha kevesen váltottak jegyet, és főleg gyerekek. Nem ment jól az üzlet, és a gépész úr a várost okolta, mert nálunk mindig az egész várost szokás okolni bármiért, mert semmit sem lehet itt rendesen csinálni, ki kell innen pusztulni, mert régente és bezzeg, minden filmet háromszor is megnézett az, aki adott magára, a híradót is úgy nézték, mintha menyecskék vetkőznének, vagy táncosnők emelgetnék a lábukat, pedig hát, és aztán a filmek alatt mukk sem volt, sem szotyola, sem pattogatott kukorica, úgy nézte mindig a teltház, mint akit odaszögeztek, pedig nem volt akkor még párnázott szék meg fűtés, ültek a nézők, ült a teltház és nézett, nem matattak a kezek, nem vihogott az ifjúság, nem fütyültek és pisszegtek, mozi volt akkor, igaz mozi, olyan, mint a templom vagy még olyanabb. Ünnep volt eloltani a villanyt, és behúzni a molyrágta bársonyfüggönyt, majd bekapcsolni a gépet, ami néha ki sem hűlt egész nap, mert a teltház fele két jegyet vett azonnal, sokan még a vécére se mentek el két vetítés között. A gyerekek minden hétfőn az állomásig kísérték, amikor zörgő kiskocsiján kivitte a kerek fémdobozokat, és átvette az új film kópiáit, mindig ott ácsorgott kettő vagy három, és leolvasták a címkét, majd futottak be a városba, ordítva vitték hírül, hogy milyen film érkezett, kik játszanak benne, plakát se kellett, alig ért be rendesen a moziba, meg sem vizsgálta a kópiát, hogy nincs-e valami baj vele, tűrődés vagy szakadás, máris tömött sor állt a pénztárnál. Pedig akkor sem voltak jobbak a filmek, mondogatta, de az emberek, az emberek jobbak voltak... És a gépész úr ilyenkor mindig arról kezdett el beszélni, hogy milyen csodálatos emberek is voltak akkoriban, Brando például, meg Gary Cooper, Sophia Loren, és Gojko Mitics sem volt akárki, úgy nézett a közönség, mintha nem is filmet látna, hanem a világot szemtől szembe, sokkal jobbak voltak az emberek, az a John Wayne is, amikor derékon lövi a nő, micsoda férfi, és micsoda lövés... Amikor idáig jutott a keserűségben, rendszerint már csak Kappan Sanyi hallgatta, ő is csak arra várt, hogy a gépész úr elengedi a félig telt boros poharat, és lehajtja fejét az abroszra. Vár még ilyenkor Sanyi pár percet, hogy nem esik-e be az asztal alá, majd hirtelen mozdulattal kiissza a maradék bort, és azután fut a pincérhez csak, hogy a gépész úr, a gépész úr megint beteg. Kappan Sanyi, bár szabadjegye volt minden héten egy délelőtti előadásra, ritkán járt moziba, mert nagyon restellte, hogy semmit nem ért a külföldi nyelvű filmekből, és nem tudja olyan gyorsan olvasni a feliratot, ahogy pereg, ezért vagy inkább a sötétség és a meleg miatt mindig elaludt az első sorban, általában a gyerekek rángatták fel, hogy ne horkoljon vagy menjen ki, mert vége az előadásnak, az is előfordult, hogy a gépész felesége leöntötte a felmosóvízzel, mert nagyon mélyen aludt, és másképp nem tudta felébreszteni. De leginkább azért nem szeretett Kappan Sanyi moziba járni, mert a legtöbb filmben mindig volt szerelmi jelenet, és erről eszébe jutott a neve, amit unos-untalan megkérdeznek tőle a pimasz kölykök, pedig ő Sándor, ilyen egyszerűen, úgy, mint a költő, ha kérhetném szépen, így mondja, mondaná ezt, de hosszú ideje senki nem várja meg, csak vihognak és röhögnek, mint akik azt is tudják, amit nincs honnan tudniuk. Ilyenkor Sanyin mélységes szomorúság ömlik el, belemarkol a rettentő fájdalom, hogy valójában neve sincs neki, ahogy apja se volt, meg talán anyja sem, azért is kérdezik a kölykök, hogy ne lehessen, még az úri hölgyek is elnevetik magukat, bár a szebbek elfordulnak mindig, és sutyorognak, mert hangosan nem mondja ki senki, hogy nincs neki ott semmi a lába között, csak egy kis csenevész, élettelen giliszta. Nemzedékek nőttek fel ezzel, Kappan Sanyi állapotát megérteni már-már beavatásszámba megy, és régebben, amikor ilyen dolgokról nem beszéltek az emberek, volt, aki régi szakácskönyvet olvasva, bár inkább a disznókon és kutyákon végrehajtott műtét láttán eszmélt a világ eme szomorú valóságára, és mintha rajta örvendenének a nagykorúság eme bizonylatának, hogy tudják, rájöttek, megértették, egyszerűen nem nőtt neki, nem volt baleset vagy betegség, eleve ilyen, úgy tartja a közvélekedés. Rendszerint annak is örül az eszmélő ifjú, hogy ez nem vele történt. Mindig látja az arcán Sanyi, hogy éppen most tudta meg az illető, most egészült ki a fejében a nagy kirakós játék egy szeglete, és ezután hiába mondja neki, hogy Sándor vagyok, kérem szépen, Sándor, mint a költő, visítva és nyerítve futnak el, és ordítják, hogy kappan, kappan! Összekulcsolja ilyenkor vastag, bütykös ujjait, alkarján a szakadt ing alatt játszanak az izmok, és a széles, csapott válla megereszkedik egy kicsit, mintha nagyot akarna emelni, mert hatalmas ereje van, még minden vándorcirkusz erőművészét könnyedén fektette két vállra, és ha szekeret vagy autót kell kátyúból kimozdítani, négy ember helyett húz, emel, taszít. És egy borongós, szomorú novemberi estén, amikor azok hárman már hosszú ideje úton voltak, de városunk fölött sem csillag, sem hold nem világított, de még egy árva repülő sem húzott el, Kappan Sanyi hazafelé baktatott az állomásra, zsebében a kívülről megtanult könyv lapult a Mikulásos zacskóban, dudorászott valamit, és egyhangúan kotyogott lába a hideg gumicsizmában. Talán arra gondolt, hogy vissza kellene vinni a könyvet, de valahányszor találkozik az utcán a könyvtárossal és szólna neki, hogy félóra múlva bemenne, a mogorva férfi mintha még az arcát is elfordítaná, szégyell talán szóba állni vele, pedig rendes ember; de talán arra gondolt, hogy jó volna még üldögélni a New York egyik félreeső zugában a borpecsétes asztal mellett, mert olyan jó meleg van, és a konyha illatai csodálatosak, de aztán arra gondolt, hogy nem jó, el fog aludni, és azt ott nem szabad, azt nem tűrik, soha nem engedik be többé, ha elalszik, még levesmaradékot sem kap ezután. Egyszer csak ott állt a mozi előtt, ahol az előcsarnokban egy maroknyi hangos gyerek tolakodott a pénztár előtt, hiába szólt ki a gépészné többször is, hogy nem kell sietni, van hely mindenkinek, és mivel a kölykök nem hallgattak rá, mérgesen bevágta a kis ablakot, és elfordult a székben, hogy neki mindegy, aki nem viselkedik, az nem néz filmet. Sanyi tekintete megakadt egy pillanatra a nő hosszúkás, fáradt, bosszús arcán, azután rámosolygott a tőle megszokott bárgyú módon, a nő is visszamosolygott, kinyitotta az ablakot, és szó nélkül adta ki a jegyeket, és a gyerekek fellélegezve rohantak be a félig sötét terembe. A nő bezárta az ablakot, kijött a pénztárfülkéből, elrángatta a teremajtó függönyét, majd Sanyira nézett, és azt kérdezte vagy mondta inkább, hogy Géza megint hóttrészeg, nem jössz be, Sándor? Várt még néhány másodpercig, azután elsietett. Sípolt, rezgett és dörömbölt már a zene a rosszul beállított hangszórókon, nyikorogtak a molyette bársonybevonatú székek a szórtan elhelyezkedő közönség alatt, még csak félház se, gondolta Sanyi, amikor leült az első sorban, és balra nézett, de nem volt senki, jobbra nézett és megint senki, hátulról pedig bevágott a vetítőgép fénykévéje, és úszni kezdett a poros éjszakában a színészek és munkatársak neveit megörökítő felirat, egy kicsit homályosan, azután meg túl élesen, és ettől minden emulziós hiba látszott, és arra gondolt hirtelen, hogy balra kell csavarni egy kicsit az objektívet, amennyit a kisujj enged hátra, csak annyit, ettől a kép alig lesz homályosabb, de a sok apró karcolás meg villódzás nem bántja a szemet. Fel is emelte a karját egy pillanatra, hogy jó volna szólni, mert úgyis tudják ezt a gépházban, csak most éppen nem vették észre, de aztán megállt a karja félúton, mert halkult egy kicsit a zene, és a teljes képernyőt betöltő cím után valóban elkezdődött a film, amely idegen nyelven beszélt, és amelyből ezért nem fog érteni semmit, bár a felirat mellett megjelenő számokat huszonnyolcig vagy huszonkilencig számolta, mint máskor is. Azok hárman felcihelődtek a vörösen lobogó máglyatűz fenyegető és megbízhatatlan fényében, furcsa takaróikat, lepedőiket, köntösüket meg tarisznyájukat igazgatták magukon, mint akik hosszú ideje ugyanazt a ruhát viselik éjjel és nappal, hőségben és fagyban, ünnepkor és hétköznap. Arcukat gyorsan növi be a szőrzet, a szőrzetre kiül a pusztaság meg az út sárgás vagy szürke pora, a pillantás mindent élesen, ám erőtlenül ölel át, aztán elenged örökre, és elréved a messzeségbe, aztán könnybe lábad a füst, a por vagy a hideg miatt. Tevék baktatnak át a tűz által megvilágított fal előtt, az egyiknek oldalra leffent a púpja, a másik mintha sántítana, és belebámul a tűzbe egy pillanatig; utánuk egy csacsi üget el, majd egy másik követné, de felkötött mellső lába gátolja a mozgásban, így csak áll szomorúan, és valahol egy társa vérfagyasztóan ordít, nem is lehet egy pillanatig tudni, hogy oroszlán, farkas vagy sakál hangja-e, de aztán kacagni meg duruzsolni kezdenek az emberek, vidámak, élénkek, körbeadják a teáskannát, és indulni látszik a menet, húsz vagy még több bő lebernyeges férfi halad el a megvilágított omladékos fal előtt, néhány szamár vagy öszvér, azután pár teve is, nem tudni, pontosan hány, de nyilván nem áruszállító karaván ez, hanem fürgén mozgó menet, amelynek sietős az útja, még sötétben indul, és napszállta után érkezik a következő pihenőhelyre. Nézi Kappan Sanyi a menetet, magára húzza a rongyait, összegömbölyödik, és hálát ad a sorsnak, hogy neki most nem kell mennie, pedig érdekes lehet az út, olyan komolyan indulnak, jó volna legalább utánuk kémlelni, hogy hova mennek, de inkább nem, sötét van, az éjszaka hosszú és félelmetes, nappal egészen más volna, nappal könnyű menni, és megérkezni is jó dolog, kiismeri magát az ember. Elfordul hát a lobogó fénytől a hűvös éjszakába, ránt egyet a képzelt takarón, megkeresi a képzelt gyékény szélét, nehogy leforduljon róla álmában, és alszik tovább, édesen, mint a tej, mint az elárvult ember, ha néhány perc nyugta van megint. Úgy ébred, ahogy általában szokott, erős villanyfény tűz a szemébe, rángatják vagy rugdossák, és ellenséges meg gúnyos hangok veszik körül. Tudja, hogy az arcát kell ilyenkor eltakarni, mert a felmosóvíz, a szotyolahéj, a pattogatott kukorica mindig odahull, ahol a legjobban pirít a fény, meg a térdkalácsát is rugdalni szokták a kölykök, ha elalszik a moziban, és vége az előadásnak, vagy műszaki hiba miatt szünet van. Úgy kel fel, mint az alvajáró, és nézi egy rövid pillanatig a vászon közepén fénylő fehér lukat, aztán elindul kifelé a moziteremből, fejét maga előtt lógatja, cuppog a lába a gumicsizmában, megint új hullámpapír kell bele, gondolja, aztán az előcsarnokban megáll, és a vetítőfülke félig nyitott ajtajához lép, ahonnan vékony fény szűrődik ki, és talán a filmszalag semmivel össze nem téveszthető szaga is érzik, meg a vetítőgép lámpaházának olajzöld fedele látszik, vagy nem is az, de valami talán mégis csak felhívja magára Sanyi figyelmét, mert oda óvatoskodik, ahova soha senkinek nem szabad, mert tábla van kitéve, komoly, piros betűs felirat, hogy bemenni tilos, de legyen akkor becsukva ajtó és ablak, mondta egyszer valaki, mikor megint műszaki hiba volt, nincs becsukva ajtó, nincs ablak, mondja magában Sanyi, belépni sem tilos, nem nyikorog az ajtó. Ott ül a gépész felesége a magas, háromlábú széken, egyik fehér kezével a vetítőgép fogantyúját markolja, a másik kezének ujjaival egy filmszalag berepedezett végét tapogatja, lábait ütemesen lógatja a levegőben, és amint Sanyit megpillantja, úgy buggyannak ki szeméből a hatalmas könnycseppek, mintha éppen erre a pillanatra várt volna, hogy legyen, akinek elsírnia magát, és aztán hosszú, ferdére keseredett arcán elindulnak a cseppek lefelé. Menetrendszerűen érkezik a teremből az első fütty, hosszan, elnyújtva, és aztán rövid szünet van, mintha lehetett volna még várni, és csak az tud hirtelen ilyen gonoszul belefütyülni a sötétségbe, aki eleve erre készült, de aztán megelevenedik a terem, hosszabb és rövidebb kiáltások, sípolások és füttyök ismétlődnek, nyikorognak a székek, dobog a padló, és a félházat sem kitevő közönség zajosan ad hangot elégedetlenségének, valaki pedig teli torokból ordít fel, hogy: vissza a pénzt! Meglazult a fogasdob rögzítőcsavarja, mondta Kappan Sanyi, amikor néhány perces babrálás után sikerült elindítani a második vetítőgépet, és a megfelelő élességet is beállította, a teremben elhallgatott a tömeg, és a két vetítőgép közötti elektromos kapcsolatot ellenőrizte, majd gyakorlott mozdulatokkal befűzte a következő tekercs filmet. Vastag, bütykös ujjaival megtapogatta a félhomályban a gép oldalán barnálló márkajelzést, és csalódva tapasztalta, hogy nem Mitchell, hanem valami AKM, és ezután szám következik meg kötőjel és újra szám. Enyhe csalódást érzett, hogy mégsem az a világhíres márka, pedig milyen szép volna, ha városunk ütött-kopott, ócska mozijában éppen Mitchell-féle vetítőgépek volnának. De a film pörög. A lágyan surrogó orsókat nézte, ahogy leválik a felsőről a szalag, és feltekeredik a másikra, a lámpaház fölött rezeg a poros levegő, a vibráló fénykéve kivág a téglafal résén, és kint az ellenség ettől kábulatba esik, nincs több szó meg fütty meg nyüsletés, csak a zene szól vagy beszélnek a filmen, de nem érti, mert külföldiül van. Annak, hogy Kappan Sanyi talán mégse kappan, elég hamar híre ment, mert ha városunkban valamely hír nem terjed elég gyorsan, akkor minden bizonnyal hamis vagy a köz számára sokadrangú. Azt viszont, hogy Kappan Sanyi majd’ minden délután a moziban van, a gépteremben ügyködik, és a tőle megszokott hangerővel mondogatja, hogy ne féljen, naccsága, ne aggódjék, mindenki hallja és tudja, aztán meg sorolni kezdi, hogy a képkapu síkja enyhén elmozdult, vagy a perforáció és a mozgatóhenger periódusa nem klappol, és jobb volna ide egy Demény-féle továbbítórendszer, ajjaj, kérem, ajjaj, bezzeg a Mitchell-féle vetítő, azzal nem volna kázus meg balhé. A mozigépész felesége meg csak bólogat és üldögél a magas széken, egészen félrevonul a sarokba, csak néha szól oda, mikor a teremben is csend van, mert lehalkul a zene, vagy némán történnek a dolgok, csendesebben, Sándor zavarja őket. Ilyenkor kifelé int a szemével, mert őket zavarja, azokat ott kint, elvitték már a hírét, hogy amíg a gépész úr a kocsmában részegen fetreng, a film pörög tovább, ugyan ki hiszi el már a tisztességet, ha volna is. Ne jöjjön többet, Sándor, mondta állítólag a gépész felesége, amikor egy délután az üres háznak vetítették a filmet. Teremtett lélek sem váltott jegyet, azon a zimankós decemberi estén ugyanaz a film volt műsoron, mint évek óta mindig ezen a héten, mert valamikor egy adminisztrációs hiba folytán két kópia érkezett ugyanabból a filmből, és olyan nagy volt a lelkesedés iránta, meg a tülekedés, hogy a gépész nem is jelezte a hibát, jó lesz az minden évben, mindig vannak gyerekek, akik még nem látták, és mindig lesznek öregek, akik már elfelejtették, mondta és magyarázta hosszasan, hogy szép film, tanulságos, minden évben meg kell nézni legalább egyszer. Ám nyilván tévedett, mert bármi sokan látták, és bármi sokan örültek neki, és akárhányan ellenezték vagy duzzogtak miatta, idővel mégsem volt kíváncsi rá senki. A hittanóra növendékei és a nőegylet tagjai is csak a jegyet vették meg, de a rendkívüli vetítésen csak a plébános úr jelent meg egyedül, aztán ő is eloldalgott, nem várta meg, hogy a pénztárt kinyissák, és csak találgatni lehet, hogy mi lett a jegyek árának sorsa. Nem lesz ma előadás, mondta az előcsarnokban ácsorgó idegeneknek a mozigépész felesége. Furcsa arcú meg öltözetű emberek voltak, leginkább sátoros cigányokra hasonlítottak, de azok nem járnak moziba, vagy inkább koldusok voltak, mindenféle szőrpokróc meg lepedő, furcsa színű csíkos meg kockás ágyterítő rajtuk, és szíjak, érdekes sodrású kötelek, mintha egy régi, poros Betlehemből jöttek volna elő. Nem szóltak semmit, csak az egyikük nyomta oda fáradt, poros arcát a pénztár ablakához, és nagyon hosszú ideig nem mozdult, vékony, piszkosbarna ujjai között ezüstpénzt morzsolgatott, és a gépész felesége szabadkozott, hogy ebből nem tud visszaadni, de a férfi bepöckölte a homályos üvegtálba a vastag, súlyos érmét, és jelezte, hogy nem kér vissza, elvette a jegyeket, megszagolta és összemorzsolva a földre dobta őket. Mintha a földből vagy a mennyezetről hullanának alá, alsóvárosi cigánypurdék rohantak be az előcsarnokba, és a jegyeket felkapkodva benyomultak a terembe. A három idegen hunyorogva álldogált, aztán ők is a súlyos bársonyfüggönnyel takart ajtó felé indultak. Ült az a néhány ember a kongó, hideg nézőtéren, megpróbált mindenki a ruhájába burkolózni, mert az ajtó alatt ellenállhatatlanul tódult be a lucskos hideg. A hanglejátszó berendezést valami baj érhette, mert a nyitányul szolgáló zene rövidesen elhalkult, és csak a vetítőgép surrogott egyhangúan, de a teremből nem csattant fel a füttykoncert, gyanúsan vagy ijesztően csend volt, ki is nézett a gépész felesége, hogy elmentek talán, de nem, ott ült a három maskara meg a kéttucatnyi cigánypurdé, úgy ültek, mintha oda lettek volna szegezve a székhez, mert megkeresi hátával ilyenkor az ember a legmelegebb pontot, és aztán nem mozdul, amíg nem muszáj. Surrogott a vetítőgép, a gépészné, bár nem volt szokása, kinézett a kis vetítőlyukon, és émelygő kíváncsisággal követte a vibráló, ezerszer karcolt filmet, hogy még mindig azok a sehonnan lobogó tábortüzek, és az a szeráj, a felkötött lábú csacsik meg a nyihogó öszvérek, és az a sok rossz arcú ember, amint indulnak valahova, és nézik az eget, azt mondják, legalábbis a felirat szerint, egymásnak, hogy látszik valami fontos dolog az égen, ám látsszék, tulajdonképpen mindegy az is, ha semmi nem látszik. Lejár mindjárt az első tekercs, és a második gép, ha minden jól megy, magától indul, aztán az elsőből kifut a film, le kell venni a teli orsót, hogy be lehessen fűzni a következőt. Sándor ilyenkor átöleli a derekát, és úgy állnak hosszan a mentolos cukor szagú leheletében, ő pedig hátrasimít a kezével, mert nem kappan, nem ám... De nincs most Sándor sehol, egyedül kell befűzni a filmet, baj lesz megint a forgódobbal, a feszítőhengerrel vagy az objektívvel, áll csak meredten, nézi a résen a filmet, ahogy felcihelődnek azok a furcsa ruhás emberek, és bámulnak feléje, néznek a semmibe, majd elindulnak egymás után a sötét éjszakában, és mintha lennie kellene valaminek, amerre mennek, de minek, minek vajon? Azon a sötét éjszakán veszett nyoma Kappan Sanyinak, amikor a mozigépészné hiába várta a vetítésre, és aztán kiderült, hogy napok óta senki nem látta, nem tud róla semmit. Akkor észlelte a könyvtáros, hogy nem hozta vissza Sándor a mozigépekről szóló brosúrát, akkor észleltek fel az állomáson is, hogy nem ül délelőtt a személyvonat indulása után a kihűlő váróteremben, meg nem mosdik minden második nap a mozdonyitató aknájában, nincsen Sándor sehol, eltűnt a batyuja, az a néhány jutazsák meg kartondoboz, amelyeken aludt, eltűnt a cuppogó gumicsizma hangja a téli estéből, és nem segít vizet hordani vagy szekeret kiemelni a kátyúból, egyszerűen odalett a városkép egy darabja, ahogy mindenik odalesz egyenként és idővel, megint változik a világ, sóhajtották a melankóliára hajlamosak, változzon is, mondják eltökélten a haladáspártiak, elment ő is, ahogy mind elmegyünk, sóhajtozták az érzékenyebb szívűek, hull a férgese, mondták a kemények, és talán egy kis nyomozás is folyt arról, hogy kik voltak azok a furcsa öltözetű alakok a moziban akkor este, amikor látták őket valakik, és amely este után Sanyit már senki nem látta. Majd tavasszal akadnak rá horgászok a folyóparton egy jégtorlaszban. Ám akkor nem tudja senki elmondani, hogy egy ködös, novemberi estén, valahol messze, egy nehezen betájolható égtájon azok hárman, vagy ahányan csak voltak, megláttak éppen egy különös csillagot, amelyről ma sem tudni pontosan, hogy meteorit, üstökös, szupernóva, esetleg nem is csillag, hanem valami más, bolygó például, vagy két bolygó, esetleg műhold, repülő vagy ufó, de láttak valami fényeset, és mi sejtjük, hogy talán a betlehemi csillagot látták, ők viszont pontosan tudták, hogy mit látnak, bár töprengtek nyilván és tanakodtak, öreg fóliánsokat lapozgattak, vagy kőtáblák rovátkáin futtatták ujjukat, és végül úgy döntöttek, hogy indulni kell, gyalog, mert sietős az út, beteljesülőben a jövendölés. Felcihelődnek hát egy romváros szélén, kőből vagy inkább vályogból rakott karavánszeráj udvarán, ahol rongyokba, takarókba csavart emberek pihennek a gyékényen, sovány kutyákat, három lábon ácsingózó szamarakat és ijesztő hangokat hallató tevéket világít meg a rőzsetűz lobogó fénye. Fáradt, poros arcú emberek jönnek-mennek a hajnal előtti sötétségben, felmálházzák az állatokat, megigazítják magukon a burnuszt vagy turbánt meg a köntöst, megmarkolják a göcsörtös botot, és a vásott saruk alatt nyiszorgó kavicson elindulnak a karavánúton. A nyugati láthatár fölött halványan dereng az állatövi fény...