Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 12. sz. (2004. december)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Láng Zsolt
Kiflivég*
Mottó:
Jézus, igen nyugtalankodék lelkében, és bizonyságot tőn, és monda: bizony, bizony, mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem.
A tanítványok ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva, hogy kiről szól.
Egy pedig az ő tanítványai közül a Jézus kebelén nyugszik vala, akit szeret vala Jézus.
Int azért ennek Simon Péter, hogy tudakozza meg, ki az, akiről szól. Az pedig a Jézus kebelére hajolván, monda néki: uram, ki az?
Felele Jézus: Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért neki Jézus: Amit cselekszel, hamar cselekedjed.
Az pedig, mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne: vala pedig éjszaka.
(János evangéliuma)
Szerencsésnek tartom magam, hogy négy derék, ahogy mondani szokás, talpig becsületes férfiról írhatok, még akkor is, ha négyük közül az egyik tollas állat, méghozzá papagáj, a másik pedig nő, de ezt most tekintsük mellékesnek. Mint ahogy a becsületesség kifejtésekor sem fogjuk elmesélni azt a történetet, amikor az itt jelen lévő férfiak egyike feljelentette legjobb barátját, akit ezért most nélkülözni kényszerülnek, sőt, arról is hallgatunk, hogy majd tíz év múlva ugyanő lesz, aki feljelentését leleményesen kifordítva magasztalni fogja a hiányzót, abban a megható beszédben, amelyet a szülőház falán felavatandó dombormű leleplezésekor mond. Bele se kezdünk a becsületesség kifejtésébe. Az író, pontosabban az írói fantázia sok mindennel tisztában van, természetesen látja a múltat és a jövőt, látja a becsületet teljes terjedelmében, mint ahogy látja azt is, mekkora anyajegy domborodik Gizi bal mellén, közvetlenül a mellbimbója alatt és azzal vetekedve, négy centire, de ilyesmiről egyszerűen nem vesz tudomást, hiszen mégiscsak az a célja, hogy megírjon valamit, méghozzá belátható terjedelemben, felesleges elágazásokkal senkit sírba vagy unalomba nem kergetve. A cél érdekében nem csupán lemond arról, amit szárnyalásnak neveznek, hanem segédeszközként egy kismagnót is használ, amelyet előbb kitalálva, aztán becsempészve, legvégül pedig play-re állítva, pontosan lejegyezhet mindent, mármint a technikai zűröktől eltekintve, amelyek abból kifolyólag álltak elő, hogy a magnót az írói fantázia keze véletlenül egy folyamatosan szikrázó hősugárzó mellé állította, így a zizegő, sistergő zaj szinte minden más hangot elnyom, és csak olykor-olykor töri át egy-egy hangosabb felkiáltás. Azt viszont évek múlva is jól látja az írói fantázia, és erről készségesen be is számol, hogy a szoba, amely a színház igazgatói irodájának társalgója, egyben a tényleges irodát is helyettesítő helyiség, ugyanis a párnázott ajtón túli tényleges iroda két éve, egy csőtörés és annak elhárítása következtében teljességgel használhatatlan, a szoba falán tehát a talpatlan betűkkel nyomtatott naptáron 1989 decemberét hajtották ki, de hogy a hónap melyik napján vagyunk, azt a naptár szerkezete miatt nem lehet azonosítani. A négy talpig becsületes férfi papírokat tart kezében, teszik-veszik a lapokat, elmélyülten keresgélnek valamit, időt hagyva az írói fantáziának a fecsegésre, amelyet itt azonban gyorsan megszakítunk. "Addig, míg nincsenek itt a többiek, keresnünk kell egy olyan jelenetet, amit ti is eljátszhattok", szólal meg váratlanul valaki, akit eddig még az írói fantázia sem vett észre. Kicsi, ősz alak, hosszú haja nem is ősz, inkább koszos. Ő a színház főrendezője, és Mikicinek szólítja mindenki. Valamilyen gombásodás miatt folyton vakaróznia kell, ami előnyére válik, mert olyan benyomást kelt, mintha intellektuális feszültségek vibrálnának benne. Férfinak ő is férfi, és természetesen talpig becsületes. Egyszer például nem mondott nemet egy szavazáson, ahol el kellett dönteni, hogy felveszik-e a színházhoz segédrendezőnek a Csehov Csaba nevű, beteges alkatú fiatalembert. Az igaz, hogy el sem ment a szavazásra, így a csengő nevű, beteges fiatalemberért senki nem kardoskodott, holott ő megígérte neki, hogy fog, viszont azért sem kardoskodott, hogy elvigyék csatornát építeni a Dunához, ahol tudjuk, három hónap alatt nem csupán tetvekkel és rühvel lehetett feltöltődni, hanem annyi, de annyi élménnyel, hogy egész életművét megírhatta az, akiből később netán író lett. Mindenki a papírjába néz, majd szinte egyszerre a hősugárzó jobbján, az íróasztal-erődítmény mögött ülő férfira, akit Győzőnek hívnak születésétől fogva, sőt, édesapja már akkor elhatározta, hogy az ő fiát Győzőnek fogják hívni, ugyanúgy, ahogy őt is, amikor testében még meg sem érett a magocska, amit majd, akkoriban még nem tisztázott úton-módon, a megfelelő helyre bejuttat, létrehozva általa az eltervezett utódot. "Legyen a harmadik felvonás 13. jelenete", szól Győző. Felzizegnek a papírlapok, buzgón zizeg Mikici is, miközben a hónalját is, a mellét is megvakarja. Kapkodva olvas, fölnéz, újra olva
s, ujjacskáin számol, majd megjegyzi, hogy nincsenek elegen. "Beállítjuk Robit", nevet fel Gizi, és diadalmasan Győzőre pillant. Mikici a fejét vakarja, ujjaival füle mögé fésüli a tincseket, majd újra előkotorja onnan, és megint vissza. Gyerekkora óta szeret a hajával babrálni, főképp, ha gondolkozik. "Igen, de a legnagyobb baj, hogy nincs itt Jézus", mondja. Mi tagadás, kicsit meghűl a levegő, ami amúgy is elég hűvös, lévén a csőtörés óta az egész színházban leállítva a távfűtés. "Újra kell gondolni a szereposztást", dünnyögi Győző, és most lázas olvasásba temetkezik a kis csapat. Olvas az eddig meg nem szólaltatott, ám az íróasztal melletti üres virágállványon kuporgó Csonka is, akit mindenki a vezetéknevén szólít, mert senki nem tudja, mi a keresztneve. "Győző lesz Jézus, én leszek János", mondja Gizi, aki mellesleg Győző leveleit szokta megfogalmazni és írógépbe írni, ezért civilben is úgy viselkedik, mintha Győző tolmácsa volna. "De hát Győző személyes kérése volt, hogy ne adjak neki szöveges szerepet, mert kevés ideje van a közeledő kongresszus miatt. Márpedig, ebben a darabban egyetlen szerep van, a Júdásé, annak nincs szövege, viszont jelentős drámai beleérzéssel kell megjeleníteni." "Mikici, Mikicike, most látom, miféle szerep ez, hát hiszen nem akarod, hogy ezt én játsszam? Gyerekek, nem azért jártam ki ezt a darabot, hogy a végén bitófán végezzem." Mikici integetni kezd: "Nem bitófa, hanem fügefa." "Akkor is, hapsikám." Itt most egy jelentéktelen szóváltás következik, aminek során Győző egyre dühösebb, mert egyre jobban átlát a szitán, legalábbis folyton azt mondja, "átlátok a szitán, hapsikám", Mikici pedig egyre vörösebb, mármint az arca, a haja viszont egyre piszkosabb. Gizi is beszáll természetesen, szinte rikácsol: "Mikici, mégsem írhatod elő, hogy Győzőből Júdás legyen! Konspirálsz?" "Az én darabértelmezésemben..." Győző: "Szarok a darabértelmezésedre! – mindenki elhallgat. – Át fogom íratni az egészet." "Rendben, Győző, hát akkor legyél Jézus." "Nem Jézus akarok lenni. Én afféle szolgának tartom magamat. Legyen Gizi a Jézus, én meg János leszek. Péter pedig legyen a Csorba." "Csonka." Gizi közbekérdez: "És Júdás?" Mikici: "Júdásnak úgysincs szövege, most nem fontos, ki az." Győző: "De ha nem én játszom, akkor legyen szövege neki is!" Robi, aki egy igen értékes fajta, fekete tollú, sárga csőrű, úgynevezett bengáli papagáj, képes akár kétezer szót is megtanulni hosszú élete során, most valami otrombaságot kiált, amely otrombaság annyira alpári, hogy nem áll módunkban idézni. "Az anyád picsája!", bocsánat, ez mégis behallatszott. Kopogtatnak a folyosói ajtón, többször is, míg végre meghallja valaki. Illetve hallani hallják, ám nem mernek szólni. Végre Győző felnéz, erre benyit egy borzos alak. "Titkár elvtárs, a megyétől..." "Mondja, Nébel, maga nem lát a szemétől? Nem látja, hogy próba van?" "De a titkár elvtársnak tetszett mondani, hogy szóljak, ha..." "Próba közben az atyaúristen se zavarjon!" "Tökös Győző, tökös Győző!" "Kié ez a varjú?" Mikici: "Az igazgatóé." "Az nem én vagyok?" Mikici: "Te vagy a titkárunk." Győző: "Le fogom lőni." Mindannyian igazi büszkeséget éreznek most, még Robi is eltátja a csőrét. Hiszen nem akárki az ő Győzőjük, az még az igazgatót vagy a madarát is lelövi, sőt, a megyeiekkel is szembe mer szállni. Nem véletlen, hogy ezt a darabot is ő harcolta ki. Másutt még csak hasonlóról sem mernek álmodozni, legfeljebb a Réz Mihályék kóstolójáig jutnak. Persze a darabnak megvannak a maga trükkjei, hiszen Jézust elvtársunknak nevezik a tanítványok, de mégiscsak kényes témát dolgoz fel. Mikicit most a kollegiális büszkeség pirosítja, lendületbe jön, felvázolja a jelenetet, arra kéri Győzőt, ne álljon fel, majd Gizi odalép mögé, ő pedig hajtsa fejét a keblére, mert így szól a szerzői utasítás. És onnan kérdezzen rá az árulóra. Péter álljon a jobbjára, és a kérdés előtt bökje meg, nem, a legjobb, ha egy papírcédulát nyújt oda neki, akkor a szereptanulás is megoldott, nyújtson át egy papírlapot, azt Győző, azaz János elolvassa, aztán megkérdezi Jézustól: "Elvtárs, ki les
z az árulód?" Gizi leveti kosztümkabátját, mint mindig, ha a hősugárzó közelébe kerül, közben okoskodni kezd, mint mindig, ha lekerül róla a kosztümkabát. "Nekem, ugye, azt kell a szöveg szerint felelnem, hogy az lesz az áruló, akinek e borba mártott kenyeret odanyújtom. Szerintem életszerűbb volna, ha Jézus letenné maga elé a kenyeret, aztán, aki érte nyúl elsőnek, az az áruló." Mikici: "Nem, mert éppen az a lényeg, hogy ő jelöli ki. Jézus a vezér." Csonka: "Nem lehetne egy kis bort szerezni erre az alkalomra. Már a próbákra?" Mikici: "Majd meglátjuk, a kenyérrel is gond lesz." Gizi: "Apropó, nem bánnám, ha kicsit hamarabb befejeznénk, kenyeret kell vennem." Csonka: "Én már áttértem a puliszkára." Közben elhelyezkedtek Győző körül. Mikicinek föl kell ágaskodnia a fotelban, hogy lássa őket. Győző fejét Gizi mellei közé illeszti. Épp megfelelő a Gizi kebelmérete. Némiképp kárhoztatja magát az írói fantázia, hogy Győzőbe nem látott bele több lírai hajlamot, mert akkor most elábrándozhatna: a kebel a leghumánusabb humánum, a humánum hírnöke, mert párnaként fogadja az ütközőt, legyen az ellenség vagy barát. Visszamenőleg azonban ő, mármint a fantázia is tehetetlen. Csupán saját magát veheti rá a líraizálásra: a kebel varázsa mindenkit képes megszelídíteni, mert belső vágyainkba van égetve, hogy a kebelre csüggőn gondoljunk, és ha lehet, szánkba is befaljuk, miközben két marokkal markoljuk. Itt azonban kárpótolhatjuk az imént kárhoztatott fantáziát, hiszen három mellbimbóval ajándékozta meg Gizit, juttatva szájnak is, kezeknek is belőlük. Győző tehát odahajtja fejét Gizi kebleire, és egy pillanatra elszunnyad, legalábbis behunyja szemét. Ekkor arcán megejtő árnyak suhannak keresztül, lassan, mint meleg őszi alkonyat, felragyog ez a szép arc. Szeretni is lehetne, és a lírai hangulatba jutott írói fantázia hajlik arra, hogy a szobában jelen lévőkbe szeretetet tápláljon főnökük iránt, aki látszólag durva faszkalap, de a mélyét mégis szeretni lehet, mint ártatlan csecsemőt. Csakhogy van valami, ami miatt mégsem fér beléjük a szeretet. Maguk sem tudják, miért. Hiába is rágódnának rajta. Furcsa képződmény az emberi emlékezet, mert bár múlt szombaton mindannyian látták, hogy Győző a Mikici szájába vizel, de annyira részegek voltak, hogy senki sem emlékezik rá. Aki nem volt részeg, az sem. Nem emlékezik, mégis mindenki tudja. Ott van, bent, valahol a bugyrokban, de annyira, hogy oda a legritkább esetben képes az írói fantázia beférkőzni. Úgyhogy lépjünk is tovább. Amikor pár perc múlva Nébel ismét benyit, ő lesz az első nézője a jelenetnek, mármint leszámítva a jelenet szereplőit illetve rendezőjét, bár azok nem igazi nézők, és azt látja, hogy Győző feje Gizi kebelén pihen, Csonka pedig egy A4-es ívet nyújt át neki, amiről felolvassa a kérdést: "Jézus elvtárs, ki lesz árulód?" "Nem pontos", sóhajt Mikici. Nébel közbeszól: "Titkár elvtárs, azonnal tessék menni a megyéhez, egyenesen Dulea elvtárs telefonált." Ekkor kintről sorozatlövések törnek be. "Majd megyek", legyint Győző, aki hallja ugyan a lövéseket, ám fogalma sincs eredetükről. Senki sem feltételezi, hogy lövések volnának, pedig olyan tiszták és hangosak, mintha egyenesen a folyosóról jönnének. A színház épülete egyébként a város főterére néz, és már többször is az a megtiszteltetés érte, hogy erkélyéről szólt a Vezér a néphez. Csonka ezen a napon szokatlanul bőbeszédű, most újfent közbeszól, de ezúttal sem a szerephez kapcsolódva, bár akár úgy is mondhatná: "Győző, bocsáss meg, ki kell futnom egy pillanatra." "Nem mész sehova, mindig órákat ülsz." "De ha egyszer prosztatám van." "Mindenkinek van, ne dicsekedj." "Nekem nincs", mondja Gizi, majd anélkül, hogy megtorpanna, folytatja: "Az árul el, akinek odaadom ezt a borba mártott falatot." Tanácstalanul előretol egy kallódó kiflivéget. Csonka nyúl érte, Győző eltaszítja a kezét, a kiflivéget odafricskázza Mikici felé. "Miért ne játsznál te is! Szóvá tették innen-onnan, hogy a fizetésért csinálnod is kellene valamit." Robi karmaival felkapja a kiflivéget, átröppen a szekrény tetejére, és jellegzetes papagájmozdulattal, jobbra-b
alra biccentett fejjel, vizsgálgatni kezdi. Közben vígan kurjongat: "Az anyád pipája! Győző, a tökös! Győző, a faszkalap!" Győző: "Kié ez a csóka?" Gizi: "Mondtuk már, az igazgató elvtársé." "Ő hol van?" "Anyósa haldoklik." "Szedjétek el tőle azt a kiflivéget!" Mikici: "Még azt kell megoldanunk, hogy amikor Júdás elveszi a falatot, akkor a szövegkönyv szerint, olvassa: megtelik a gonosszal, és elrohan. Ezt kellene láttatnunk. Bonyolult feladat. Ugyanis az én értelmezésem szerint Júdás pozitív figura, önfeláldozóan teljesíti azt, amire vezetője utasítja. Egyébként annak idején a kereszténység is pozitív jelenség volt, valódi forradalom..." Győző átlép egy másik szerepbe, egészen otthonos: "Ezt szeretem benned, Mikici, hogy olyan okos vagy. A szegények forradalma volt. Csak az igazi eszme hiányzott. A történelem a nép akarata. A vezér a nép akaratának szócsöve. Júdás e szócső karja." Ismét Nébel ront be, vagy tökrészeg, vagy izgatott: "Elkergették a Vezért, most mondta be a tévé, elpucolt a fehér helikopterén. Az emberek kirohantak az utcákra. A téren már áll a bál." Győző továbbra is otthonosan játszva, felpattan, megigazítja zakóját, és a homlokába hulló tincseket: "Jó, akkor megyek, beszélek velük." Szórakozottan felkapja a visszaszerzett kiflivéget, és szájába dobja, mint egy kockacukrot, majd kifordul az ajtón Nébel után. Kintről hamarosan felhangzik Győző szónoklata, amelyet a színház betonfalai visszhangossá tesznek: "Emberek, a színház igazgatóját elkergettük, szabadok vagyunk. Már régóta készülünk erre. Szent Karácsony ünnepét holnap este méltó darabbal fogjuk köszönteni, titokban hetek óta tanuljuk..." Hatalmas éljenzés, taps. A recsegő utcai megafonokból felharsan a Kilencedik szimfónia Örömódája...
* Ezt az 1990-es, soha nem közölt írást megpróbáltam közel 15 év elteltével olvasható állapotba hozni, ám legnagyobb megdöbbenésemre: nem az olvashatóságával volt baj. Mondatai, fordulatai, poénjai a helyükön vannak. Mégis gond van vele. Valószínűleg az unalom teszi eldobandó próbálkozássá. Kit érdekel ez az egész!? Ami 1990-ben menő volt, az ma snassz. Talán az írás egyetlen érdeme: divatjamúltsága. Nosza, elő az emlékeket, jó olvasást!
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 12. sz. (2004. december)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret