Tóth Mária
Jó születést!
Dehogyis volt szép karácsony, jó karácsony, boldog karácsony az övék. Karacsné Tinódi Zsófia családjában a karácsony a nagy sértések és sértődések ideje volt, mindenki mindenkire orrolt, duzzogott, sustorgott, dühvel, gyűlölködve pletykáltak egymásról, sőt, néha még az is előfordult, hogy átkokat szórtak egymás fejére. Valami idegesítő hangoskodás verte fel az egész házat, a szavak horzsolták a lelkeket. Érthető tehát, hogy a fiatalasszony, Karacsné szinte rettegett a karácsonyoktól, attól, hogy az apja újból lecsap a gyerekek elektronikus játékaira, titokban elcsórja, bezárkózik velük a szobájába, s egy kis, ügyes srófhúzóval alkotóelemeire szedi szét valamennyit. Ezekben az órákban az öreg szinte reszketett a kíváncsiságtól, izzadt a homloka, s amikor újból nekilátott az összeszerelésnek, kiderült, hogy négy-öt mütyür, pici alkatrész valamiért pluszban van, ott maradt a varrógépre kiterített porrongyon. Döbbenet a javából. Az öregember hangosan ejti ki a szavakat: a keserves, kurva istenét neki! Hát ez meg hogy lehetséges? S a játékok többé nem működtek, kipurcantak egytől egyig. A gyerekek felháborodtak, sírtak, Karacsné hangosan lamentált: torkig vagyok a kleptomániás apámmal... Az öreg hallja mindezt, de a világért se mutatkozna, nem lép színre. Karacsné az anyjának panaszkodik: Kleptomániás, igen, igen, világos, hogy az, s mindezt merő rosszaságból teszi. Sose szeretett engem, kislánykoromban, néha a vacsoránál kioktatott, de egyetlen simogatására sem emlékszem. Volt apám és nem volt apám, sose védett volna meg, sose vont magához... A mama élete csődjébe roskadva általában elüldögélt a konyhaszéken, s most azt summázta: Én igazán nem is tudom, te hogyan lettél... És ezzel menten fény vetődött Tinódiné érzelmekben sekélyes, fásult asszonyi múltjára és életére. Későn ment férjhez, nehezen szülte meg egyetlen leányát. Karacsné a mamának ettől a véletlenül kibukott vallomásától kellőképpen megdöbbent, de lévén szó a szülei intim kapcsolatáról, nem fűzött semmilyen kommentárt hozzá, csak annyit mondott: Nehogy a vén tolvaj azt higgye, hogy mindent el fogok tűrni neki. Karacsné éppen abban a korban volt, hogy némi életbölcsességet már ott hordott a lelkében, kissé hangzatosan és súlyosan hulló igazságok ezek, például, hogy csak egyfajta boldogtalanság létezik, az, amikor nem tetszünk önmagunknak. Bár ezt már Thomas Mann is leírta, ám a félművelt Karacsnénak erről fogalma sem volt. A szocializmus idején Románia Kínából kövér, szinte ehetetlen disznóhúst, fehér tornacipőket és elektronikus játékokat importált. A játékok, kínai agy szüleménye, titokzatosak és érthetetlenek voltak, ha ránéztél, egy kicsit mozdony, egy kicsit autó, vagy szekérutánzat is lehetett, gurult és a tetején meg az oldalán pótlékok és díszek, amelyek villódzó fényjelzéseket adtak ki. A gyerekek ott térdepeltek a fa alatt, összecsapták a tenyerüket, és visongva nevettek: nahát, de muris, de még milyen muris, de ezzel vajon mit művelnek Kínában a kínai gyermekek. Vakáció után azt írták a gyermekek A legszebb téli vakáció című házi feladatba, hogy kaptak ajándékba "olyan kínai izéket". A tanítónő nem kérdezett rá, hogy milyen is az a kínai izé. Karacsné bensőséges együttlétük egyik ritka percében bevallotta Gézának, az urának, aki közgazdász volt, pontosabban "áruszakértő" és a helyi pártlapnál dolgozott, írta, írogatta győzelmi jelentéseit a szocializmus munkatelepeiről, amelyekben ő sem hitt, de ezt mélységesen titokban tartotta, szóval ennek a férfinek suttogta el a fiatalasszony, hogy: Te, Géza, én biztos fiatalon fogok meghalni. Karacs Géza nem mondott ellent, de erőtlenül, minden visszhang nélkül érdeklődött: hát ezt meg honnan veszed...? Az asszony azt felelte: már a Bibliában is az áll, tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy ezen a Földön. Nos, én az apámtól, a tolvajtól egyenesen irtózom, képzeld, amikor beviszem neki a kávét, a puszta látásától is iszonyom támad. De nem hagyom magamat, idén végére járok én ennek a dolognak. Géza sose volt szellemes férfi, lelkiekben kicsit tunyának bizonyult: semmit se kell eltúlozni... S ebből két igazság derült ki: nem veszi komolyan az asszonyát, és egyáltalán nem éli bele magát családja ügyeibe. Ezek szerinte elviselhető, banális apróságok voltak. Karacsné élete klasszikusan unalmas élet volt, társas magány, s akkor elhatározta, hogy ezt az Adventet egész másként fogja megélni, mint a többit, könnyítenie kell a lelkén, mindenekelőtt meg kell szabadulnia az apja iránt érzett averziótól. Eszébe jutott, hogy valamikor régen, a mama elvitte rórátéra, bár ez meglehetősen régen volt, amikor a mama még jó erőben volt és lelkileg frissességben viszonyult a világ dolgaihoz. A kislány Zsófika kissé korainak érezte a hajnali fölkelést, ám a mama erősen fogta a kezét és biztatta: imádkozzál, kérjél valamit, Zsófika, ilyenkor, reggel a Jóisten nem lehet annyira elfoglalt, még nem ostromolják a hívők a sok elrebegett kéréssel, hátha kegyelmet kapsz, hátha pont tégedet fog meghallgatni, s fejedre helyezi fénykezét... Ez a fénykéz hatott rá, egyszeriben megmozgatta gyermeki képzeletét, szinte látni vélte Istent, s ha a keze – a mama szerint – fényből való, az egész teste is abból lehet. Idén arra gondolt, elmegy a rórátéra, mert az apja ellen érzett iszonyat néha megijesztette, félt ettől az énjétől, aki ilyesmire képes. Szabadulnia kellett tőle, feltétlenül. A mama paszulyt szemelt a konyhában, amikor Karacsné leült vele szemben: tetszik tudni, én holnap rórátéra megyek. A mama fel se nézett rá, de a szeme könnyharmatos lett: ó, be szép, hogy te ilyesmire is gondolsz. Látod, a kommunisták még a harangozást is betiltották, csak nagy ünnepeken engedélyezik. Úgy, úgy, már ezt is elvették tőlünk... Másnap reggel köd kúszott be a városba, valahonnan az éjszaka mélyéről fakadhatott. A templomot még a szocializmus idején is fűtötték, s a sok lerobbant, csorba szájú öreg nő, erősen kopottas, tollpihés, naftalinszagú télikabátban, remegő hangon énekelte: harmatozzatok, égi magasok... Karacsné azt suttogta csak úgy, maga elé: hát csak hulljon le végre az a harmat, hátha ír lesz az én lelkemre is. Az orgonista Bach D-moll toccátáját játszotta minden variációban. Karacsné hirtelen késztetéssel betérdepelt a gyóntatószékbe, ugyanis az önmagával vívott harcában már csak Isten tehet igazat. A pap egy öreg páter, aki már képtelen volt lendülettel, látványosan misézni, majdnem színpadias gesztusokkal celebrálni, ő csak meghúzza magát ott, a gyóntatószék melegében, s mivel Karacsné hallgatott, a pap biztatóan odaszólt neki: Nahát akkor? Valamiért késett a gyónó perszóna szabványszövege. A térdeplő gyónó felett pisla fénysugár, a papnak és Istennek rálátása kell legyen a bűnösre. Igen ám, de ez a bűnös rendhagyó volt, mert kinyilatkozta: Atyám, én félek... Az agg páter hangja tegezve azt kérdezte, Istennel ugyanis tegező viszonyban van a bűnös emberiség: Mitől, kedves lányom, ugyan mitől? A válasz nem késett: A karácsonytól. Az apám ellopja a gyerekek játékait, szétszereli s tönkre is teszi. Az én apám egy tolvaj, s én irtózom tőle. Amit művel, az égrekiáltó. Az öreg pap bölcs volt, akár Isten: Látod, kedves lányom, én már eljutottam oda, hogy az emberek hibáit elnézem nekik, nem utálom meg őket érte, toleráns lettem. Szép dolog a lélek nagyvonalúsága. Hidd el nekem, ez így igaz. Imádkozzál sokat, kitartóan, s meglátod, az ima majd elvezet a megvilágosodáshoz... És ez pontosan olyan volt, mintha maga Isten küldött volna üzenetet. Megteszi ő ezt néha velünk. És az öreg páter rutinosan feloldozta a fiatalasszonyt a kételyei alól. Igen ám, de attól a bűn még bűn maradt, öregtata utálata csöppet se enyhült. S itt van a katolikus vallás egyik bökkenője: ha egyszer Isten megbocsátja a bűnödet, az még nem jelenti azt, hogy te is megbocsátasz magadnak. Ezen a napon Karacsné áldozott is, amíg nyelvén az ostyával a helye felé lépdelt, arra gondolt, hogy nem lett volna szabad áldoznia, hiszen a bűne továbbra is bűn maradt, és ettől lelkiismeret-furdalás kínozta. Feloldozott bűnös volt. A pap penitenciát se rótt ki rá, annak a rendezése tehát szintén rámaradt. Mint általában a fiatalok, tudott még csodálkozni, mint például most is magán, mert a bűn viselése rendhagyó volt. Isten megbocsátott neki, ám ő szigorúbb volt önmagához. Otthon, a konyha melegében, az anyja előtt meg merte mutatni a lelke pucérságát: ma gyóntam, áldoztam is, de nem érzek semmi könnyebbséget, és mama drága, kérném valamire, mondja meg a tatának, tisztálkodjék gyakrabban, mert szaga van, bűzlik. Van meleg víz, van bojlerünk... Az idős nő elámult: de hiszen hetente fürdik, én egyáltalán nem is értem... A fiatal nem és nem retirált: akkor azok a nyomorult göncök árasztják a szagot, cserélje a fehérneműjét is. Tehát most a helyzet bonyolódott, az történt, hogy a lelki iszony mellé a fizikai is hozzáadódott. A mama felfogta, hogy nagy a baj, siránkozott: – Utóvégre te most utálod őt, ugye igazam van? Karacsné igyekezett józannak maradni: látom, amit látok, érzem, amit érzek, él velünk egy fedél alatt egy tolvaj, aki ráadásul bűzlik is... A mama kezét hirtelen gesztussal az arca elé kapta, lassan ingatta a fejét és nyögdécselt. A főtéren lévő elegáns virágüzletben, ahol az aradi melegházakban kivirágzott rózsát, szegfűt, cikláment árusították, állandó és ipari jelleggel, egy elszáradt testű, puklis vénlány fenyőgallyakból adventi koszorúkat kötött, mindjárt bele is dolgozta a piros gyertyákat, utána egy-egy koszorút kiállított a vitrinbe. Karacsné lecövekelt és szemrevételezte a csinos koszorút, rögtön tudta, hogy miről van szó, s betért az üzletbe. – Ugye, ez itt adventi koszorú? – kérdezte köszönés helyett. – Adjon belőle egyet nekem is! A puklis kutya alázatos szemében mosoly pislákolt, szerény örömféle. Ó, milyen jó, hogy manapság még fiatalok is visznek haza adventi koszorút, ez ugyebár nemcsak régi szokás, nemcsak divat, hanem hit is... Karacsné bólintott, mert felsejlett benne, hogy most az Angyal üzent neki, sőt, az Angyal biztatta is: kell neked ez a koszorú. S ez csak azért történhetett meg így vele, mert a lelke öregebb volt a koránál. A koszorú láttán, otthon a mama ajka sírásra görbült: hát még csinálják most is...? A most alatt nyilván a szocializmusra célzott. A kislányok menten feltérdepeltek a konyhaszékekre, bámészkodtak: mi ez, mi ez? A nagyanyjuk rögtön belekezdett, hogy ez bizony adventi koszorú. Sajnos, a kislányok biblikus műveltsége meglehetősen hiányos volt. Az iskolákban is dúlt a materialista, ateista nevelés. Ezt alaposan a tanítónők lelkére kötötték. Karacsné nem feledte el az öreg pap tanácsát, kitartóan kell imádkoznia, hogy a lelke végre megvilágosodjék. Géza elámult, amikor azt látta, hogy este a felesége ott térdepel az ágyuk előtt, arcát a kezébe temeti, és maga elé susog valamit. Hát te, Zsófika édes, mit művelsz? Hallod-e, tehozzád szólok?! Az asszony úgy válaszolt, hogy fel se fedte az arcát: világos, hogy imádkozom – és folytatta. Karacs elvtárs ezt a bejelentést nem tudta mire vélni, s ezért fejére húzta a paplant. És rájuk virradt az első, adventi vasárnap. Délután Karacs beterelte a családját az ebédlőbe, a hodály nagyságú, örökkön félhomályos szobába –, ott volt a három kislány, meg az öregszülők. Dirigálta őket: üljetek le! –, s meggyújtotta a koszorún az első gyertyát. Imádkozzunk, mondjuk el a Miatyánkot! Öregtata szája végében cigaretta fityegett, ez alaposan felidegesítette a lányát, de azért nem szólt rá, oldja meg ő ezt a helyzetet, ahogy jónak látja. Ima után Karacsné kezébe vette az előtte álló konzervdobozt, amin semmi felirat nem díszelgett, csak amolyan pamacsok képében a kék égboltozaton fehér fellegek, s ez azt sugallta: Íme, itt van a magasságos égbolt egy része. A kislányok fészkelődtek a székeken: Mit fogunk kapni? Nyisd már ki végre! Karacsné elmesélte, hogy ezt a dobozt az ő legjobb barátnője, Messzer Éva küldte Izraelből, pontosan Jeruzsálemből. Ebben a dobozban szippantásnyi Szent-levegő van, mert ez a Messzer Éva meg mások is, azt állítják, hogy amikor Luddon leszállsz a repülőről, menten megcsap a Szentföld áerja. Van a levegőben valami, ami olyan lelkiállapotba lendít, hogy világosan felfogod: itt azért valamikor nem akármilyen dolgok mentek végbe. Minden halandóban lakik a hitnek egy kis szikrája – biztat Maister Eckhart, a neves hitszónok, aki jó nyolcszáz esztendővel ezelőtt élt. Karacsné erre esküdni mert volna, mert ez már az őrangyal hangja volt. És Karacsné áhítatos mozdulattal feltépte a fóliadoboz tetejét. Mélységes csend. Az egyik kislányból kibukott a kérdés: Hát hol van...? Karacsné biztatta őket: szívjátok csak mélyre, biztosan érezni fogjátok... Ettől kezdve a családtagok szaporábban szuszogtak. Az egyik kislány egészen halkan azt szipogta: anyuka, kérem, itten lábszag van... Öregtata, aki már mindent kimondhatott, felsóhajtott: nagy kereskedők ezek a zsidók, ha már a levegőt is képesek kiárusítani... Erre már Karacsné kirobbant: na, még csak ez hiányzott! Hát maga, tata, már antiszemita is? Az öreg azt nyámmogta: hogy én mi lennék...? A család sürgősen szétrebbent. Egyedül Karacsné maradt ott makacs kitartással az adventi koszorú előtt, s már tudta, nem kellett volna az öregre olyan indulatosan rászólnia. Türelem, türelem. Magába roskadtan üldögélt a leszálló estben, s akkor betipegett a mama, súlytalan tenyerével megérintette a lánya vállát, mintha a kezével tapogatná ki a másik fájdalmát, így szokta ő az együttérzését a mikrovilága tudomására hozni: nézd, Zsófika, én mintha éreztem volna valamit, nem mernék megesküdni rá, de mintha mégis... A mama kezén a körmök már elvesztették a színüket, elvesztették puhaságukat, szarusodtak és karcoltak. Karacsnét sírás környékezte: miért vertél meg engemet, Istenem, érzéketlen családdal? De nem adom fel, nem bizony. S ettől a naptól kezdve minden nap gyújtott egy-egy gyertyát az adventi koszorú előtt. A konyhában, a sarokban, gönccé kötve a tata régi ruhái. A mama hangja: lecseréltem mindent róla, hát ezzel most már mi legyen? Karacsné fogta a régi ruhákat, felnyalábolta, kivitte a kert végébe és felgyújtotta. Egyik délután az adventi koszorú előtt ülve botlott bele Karla néni, az ősöreg zongoratanárnő, aki külvárosi szinten és áron zongorázni tanította a kislányokat. Házhoz járt, és volt valami benne a jobb időket megélt dámák halk szavú eleganciájából. Amikor felfogta, hogy ez a fiatalasszony adventi koszorú előtt ül, és biztosan istenes dolgokkal foglalkozik, felsóhajtott: jaj, be szépen csinálod ezt, Zsófikám, Isten áldjon meg érte... S akkor Karacsné kitárta a lelkét az öreg dámának. Nem szégyellt semmit, nem hallgatott el semmit, elmesélte miként sült fel az Izraelből kapott szent levegővel. Karla néni rögtön szövetségre lépett a még hinni tudó fiatal asszonnyal, azt mondta neki: Ide hallgassál, kislányom, nászútra az én drága urammal Olaszországba mentünk, oda vitt el ő engemet. Olyan jól szituált család voltunk, hogy ezt megengedhettük magunknak. Én megsúgtam az uramnak, Greccsóba kívánkozom, a sziklabarlang mellé épült kolostorba, ahol Assisi Szent Ferenc élt és prédikált. Na és most jól figyeljél rám, abban a pillanatban, hogy leléptem Greccsó földjére, engem menten megcsapott valami, s ettől nekem eufórikus, majdnem ujjongó lelkiállapotom lett. Decemberben jártunk ott, s mindjárt megnéztük a jászolkiállítást is, ám amíg ott kóboroltunk, én éreztem a szent levegőt. Aztán elzarándokoltunk Giotto freskóihoz, amelyeken Szent Ferenc életét ábrázolja, mindegyiken sok-sok alak, s az emberek egytől egyig mozgásban vannak, mindenki valami váratlant tesz. Itáliában sokáig nem volt szokásban fenyőt állítani karácsonyra, ők jászolt visznek be a házukba, a ház előtti kiskertbe, s abba imádkozzák bele az isteni kisdedet... Hát nem az áll a Bibliában: építsed a mennyországot a te szívedben..., tudod-e hogyan kívánnak egymásnak karácsonyt? Jó születést! Szent Ferenc állította Itáliában az első jászolt, valamikor az 1200-as években, fogta magát s a pápa elé járult, hogy engedélyt kérjen rá. Nyilván megkapta, ám előtte negyven napon át böjtölt, s utána felsóhajtott: megvilágosított engemet az Úr! Tudod, hogy van az, kislányom, minden karácsonnyal a lélekben kell megszületnie valaminek. Én igenis érzem itt, nálad, a konzervdobozban küldött szent levegőt. Karacsné szeme sarkában könny, nem csordult ugyan ki, csak úgy megrekedt ott, mint egy igazgyöngy-szemecske. Azt mondta: ó, Karla néni, mennyire, de mennyire megnyugtatott engemet! Köszönöm, köszönöm. S ha már Karla néni is felszippantotta a szent levegőt, Karacsnénak olybá tűnt, az valami csodás osztódás révén, ami a fizika törvényeivel nem magyarázható meg, belengte már az egész házat. Tehát az Advent jelenléte nyilvánvalóvá vált. Karacsné kiment a konyhába, ahol a mama nap mint nap szöszmötölt, s tudtára hozta, hogy ő most boldog, mert érzi, amit érezni akar ahhoz, hogy a lelke várandós legyen, már látta, de fényes megvilágításban azt a világot, ahol szinte tapintható a szentség. A mama kellőképpen elcsodálkozva azt suttogta: nahát, nahát, ki hitte volna! – s akkor betolta a konyhaajtót a tata, agyonmosott, fakó-kék pizsamájában olyan volt, mintha az öregséget vádoló felkiáltójelbe öltöztették volna. Egyik szemén hályog, túlérett, fehér folt, s halkan azt mondta: hát akkor én megint lefürödtem... S a fiatalasszony hirtelen a bűznél is bűzösebb odőrt érzett, amit immár nem lehet se lemosni, se megszabadulni tőle. S amikor az öreg tolvaj mögött becsukódott végre az ajtó, Karacsné azt dadogta: hát ez meg mi volt? Nem volt soha életében nagy filozófus, se alkata, se tudása nem volt hozzá, most mégis arra gondolt: vajon mi lehet egy ilyen elöregedésnek az okozója vagy a titka? Valami felbomlott a test energia-feltöltődésében? A mama valódi mártír pózban állt, szagok, fájások, sértések már nem jutottak el hozzá, azt kérdezte a lányától: mi lenne? Az öregek ráncos bőrének türemléseiben ott ragad a felhám, bűzlenek. És ebben a percben Karacsnéba valami minőségi változás sújt bele, de olyan hevesen, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz: ó, a szerencsétlen! – s ezzel fogta magát és kifutott a konyhából. Arra gondol, ha ma meghalna az a férfi, aki az apja, meglehet, el se siratná, de egyhez nem fér kétség, szánná, ahogyan az elhullt háziállatokat is megkönnyezi. S lám, az Angyal most egy apró lépéssel közelebb vitte az apjához, aki sose jelentett sokat számára. Hol van ő még a Tízparancsolat figyelmeztetésétől: tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a Földön. Este, vacsora után, asztalbontást követően a mama fontosnak tartotta, hogy közölje kicsit lapos mellű, kicsit vékony hajú egyetlen gyermekével: aztán tudod-e, Zsófika, hogy én büszke vagyok rád? Karacsné nem firtat semmit, számára világos volt, hogy ettől kezdve immár a mama is érzi az Izraelből ide hozott szent levegőt. Karacsnéra az öreg páter nem rótt rá penitenciát, de rótt ő saját magára: minden reggel ötkor talpra ugrott, s a ködös hajnalban elindult a minoriták temploma felé. A köd nem is volt köd, hanem tejfehér, szinte tapintható gomolygás, ami havat jósolt. Már látásból ismerték egymást, Karacsné meg az idős nők, akik szintén ki akarhattak valamit imádkozni maguknak. Itt történt egyik reggel, hogy meglátta a kegyszerárust, ott állt a templom kerek előterében: vegyenek rózsafüzért, vegyenek Rómában megáldott skapulárét, tessék, tessék egy Szent Antal, egy Szent Ferenc... Karacsné odahajolt a kis asztalka fölébe, ahol szentséges holmik voltak kiállítva, s azt kérdezte: tessék mondani, melyik a Szent Ferenc? A kegyszerárus találomra felkapott egy skapulárét, rá se nézett: világos, hogy ez az... Karacsné egyáltalán nem siette el a vásárlást: tessék mondani, biztos, hogy ez az Assisi Szent Ferenc? Az öreg kegyszerárus vékony, a helyhez nem illő hangon felnevetett: na, hallja! Hát melyik másik Szent Ferenc lehetne? Ez, kérem, garantáltan az assisiből való... S mivel a misemenetnek mindig voltak üresjáratai is, Karacsné gondolatban, mint a már testen kívüli lelkek, odaképzelte magát, ahol Olaszföldön állnak a jászlak, s ahol az emberek úgy köszönnek egymásnak karácsony reggelén: jó születést! Márpedig azok, a lelkileg kikupálódott emberek csak tudnak valamit. Hirtelen emlékfoszlány tolakodott be az emlékterébe, hiszen valahol, fent a padláson van nekik egy kis bölcsőjük. Azt kellene lehozni onnan, átfesteni és szentestén a fa alá állítani. Utóvégre mi a különbség a bölcső meg a jászol között? Semmi, az égvilágán semmi. Sietett haza, és rátört a mamára a kérdéssel: tessék mondani, van-e nálunk, a padláson egy kis bölcső? Vagy csak nekem tűnik olybá? Régen, gyermekkorában, amikor ott bóklászott titkot keresve, mintha látta volna. A mama sóhajtott, tejfehér meditálás az arcán: persze hogy ott van az a kis bölcső, abban még a te nagyanyádat ringatták, s aztán születésedkor lehoztuk, tégedet is ringattunk benne néhány hétig. És ennek a napnak a délutánján még történt valami otthon, a konyha színterében, Karacsné megmutatta az anyjának a skapulárét, aki már szintén szent levegőt szívott a mellébe, ettől a lelkében is változások álltak be, a szemével is másként látta a dolgokat, éppen ezért kikapta a lánya kezéből az ereklyét, és rajongva megcsókolta. A fiatal asszony hites és kissé unalmas urával, Karacs Gézával, az áruszakértővel felment a padlásra, ő világított a hamisítatlan kínai elemlámpával, és az ura morgolódott: mindig olyasmire veszel rá engemet, amihez nekem egyáltalán nem fűlik a fogam. Ha kíváncsi vagy rá, nekem porallergiám van... Hamar rátaláltak a kis bölcsőre, szemrevételezték, azután levitték a konyhába, és az asztalra állították. A mama örömében kávét főzött, ami nyilván a szocializmus éveinek kávéja volt, pörkölt makkal dúsított, de azért jobb híján ezt itták rendületlenül. A mama lágy, áhítatos hangon nosztalgiázott, olyan kisfiúkat, kislányokat idézett meg, akik már régen a föld alá költöztek. A bölcső viszont megvolt, megvan, s most már családi ereklyévé lépett elő. A kislányok is betódultak a konyhába, szemük kerekre nyílt: hát ez meg micsoda...? Ez mitől jó? Aztán az egyik kislány sikolya felszakította a csodálkozást: biztos megint jön hozzánk a gólya! Jaj, nekünk kistestvérünk lesz! Igaz-e? Karacsné arca lángra gyúlt: miket nem fecsegtek össze, dehogyis jön hozzánk a gólya, ez a bölcső a ti dédanyátoké volt, s majd szentestén odaállítjuk a fa alá. Ebbe fog beleszületni karácsony este a Jézuska. Hümmögés, a gyerekek kis nyöszörgő hangokat hallattak, s a végén kiviláglott a nagy kérdés: és akkor lesz minékünk egy külön Jézuskánk, csak a miénk? Karacsnén ott csüggtek a kislányok, s ő olyasmiket mondogatott nekik, amire csak egy anya képes, hogy eligazítsa fiókáit a hit dolgában. Mi majd leimádkozzuk ide a kisded Jézus fény-lelkét. Nos, ez kissé túl elvont és bonyolult volt a gyermeklélek számára, egyáltalán nem voltak képesek elmerülni az évente megismétlődő újraszületés misztériumában. Az egyik kislány elkapta Karacsné kezét, olyan mozdulatot tett a fejével, mintha rá akarna hajolni, megcsókolni, de aztán beérte azzal, hogy, mint az emberhez idomult macskák, a lábukkal tapickolják, dagasszák a nőstényt, úgy nyomkodta. Mennyi öröm sugározhat egymás felé a szívekből, ha összetalálkoznak! A fiatal asszony nap közben néha arra gondolt: kilebbenek a verandára, megszívom magamat friss levegővel, utána az ebédlőben tapasztalom meg, hogyan is állunk szent áer dolgában. S megnyugodott, mert kétségtelenül lebegett valami a benti levegőben. A megvilágosodásnak ez már egy másik stációja volt, amihez a hitnek erős akarása kell. Mert, hiába van szentség, ha nem bizonyulunk nyitottaknak a befogadására. Karacs Géza váratlanul kapott kedvet a kis bölcső megreperálásához, s utána meghirdette: na most aztán le is festjük. Értitek? Értették, s a festésben részt vett az egész család. Karla néni arcára a bölcső láttán mosoly derült: értem én, nagyon jól értem, hogy miért hoztátok le a kis bölcsőt a padlásról... A tata nem nézett se Karla nénire, se a kis bölcsőre, mindent negligált: bolondéria, tiszta bolondéria, mert ilyenek vagytok ti, mindig kitaláltok valamit, hogy komplikáljátok az életeteket... Empátia dolgában ő nem állt valami jól, s csodálatos módon ez most egyáltalán nem bőszítette fel a lányát, nem pattantak ajkáról sértő szavak, mert őt az adventi áer semlegessé tette az emberi rosszasággal kapcsolatban. Karacsné álla a sok meditálástól kissé oválissá hegyesedett, s ezzel egész arca hasonlatossá vált a középkori festményeken szentségükben szomorkás szentekéhez. Minden nap késő délután Karacsné beült az esthomályos ebédlőbe, az adventi koszorú elé, s meggyújtott egy szál valódi viaszgyertyát. Nem sajnálta rá a pénzt, úgy érezte, megadja a világítás módját. Később a gyertyagyújtogatásos szertartásain már részt vettek a kislányok is, együtt mondták el a Miatyánkot, hiszen Krisztus is azt mondta, valahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott én jelen vagyok... S utána arról kellett mesélnie a gyermekeinek, hogyan is esett meg Olaszországban a jászolkiállítás, majd hogyan terjesztették ezt el Európában. Lassan kétség se férhetett hozzá, hogy az idei karácsony náluk a születés ünnepévé fog előlépni. A mama karnyújtásnyira tőlük ott szorongott a kanapé sarkában, onnan izgult a gyermekeinek, elvékonyodott ajkával azt remegtette el: rajtatok kívül ugyan ki gondol manapság ilyesmire...? Karacsné látnok volt, azt mondta: tessék elhinni, ha egyszer nekünk eszünkbe jutott, biztosan másnak is megfordul a fejében... Karacs Géza, a családfő puritán, már-már kiábrándítóan józan embernek bizonyult: azért jó lesz résen lenni, Isten ments, hogy a gyermekek elszólják magukat az iskolában, mert az én állásomba kerülne, menten kidobnának a pártlaptól. A mama ajka elé kapta a kezét és feljajdult: én Istenem, milyen időket élünk! Anyósa negativista életfilozófiáján Géza csak vihorászott: márpedig nagy barátaink, a kínaiak, ha valakinek jót akarnak kívánni, azt mondják: élj érdekes időket! Karacsné a helyzet magaslatáról jelentette ki: kérlek szépen, Géza, ne legyél ünneprontó, és ne froclizzad a mamát, jó? Miután családja magára hagyta a hamisítatlan viaszgyertya fénye mellett, arra gondolt, már most, idejében fel kell készülnie az öregkorra, hogy ne váljék belőle embergyűlölő, mert van egy ismert francia mondás: mindenkinek olyan öregkora van, amilyet előkészít magának. S újból pisla sajnálatot érzett az apja iránt, aki örökké magányos volt, se barátok, se hétköznapi örömök, s bezárt lelkű, megsavanyodott öregember lett belőle. Vajon az ő öregkora milyen lesz? Arcán kérdőjel, szelíd formájú, megbékélő a világgal s annak dolgaival. És Karacsnénak olybá tűnt, ezekben a napokban az idő megállt felettük, nem volt nyár, nem volt tél, időn kívül lebegett, s akkor oda jutott, hogy mihamarább be kell szerezni a karácsonyfát. A fenyőpiacon bőrkabátos, fiatal férfiak sétifikáltak, nyakukban fotómasinával. Ha egy fiatalabb ember került a látószögükbe, azt ők menten lefényképezték. Pak-pak. Ez aztán terhelő dokumentum volt. A szekust azért fizette az államhatalom, hogy ott álljon a posztján. S az emberek kirívó lenézéssel bámészkodtak ezekre az alakokra. Igazából a fapiacon az alkonyi órákban indult meg az élet, akkor ugyanis már nem volt elegendő fény a fényképezéshez. Mintha másvilági lények suhantak volna el egymás mellett, senki nem vetett pillantást a másikra, az ismerősök se köszöntek egymásnak, mintha önmaguk előtt is titkolnák ezt a favásárlást. Mert igaz, hogy már leszállt az alkony, de a szekusok azért rendületlenül strázsáltak. S a fa megvásárlásának a napján a mama bepörcintette: ő idén képtelen fáért menni, mert a jobb vállát egyáltalán nem érzi, lemerevedett, érdekes, hogy nem sajog, de mozdíthatatlan. Ehhez szóljatok! Karacs Géza vulgárisan újból az ősjelenetet emlegette, hogy basszátok meg, mert egy biztos, ő aztán nem mehet ki a piacra fáért, őt ezért még a pártból is kipenderítenék. Karacsnét azonban a szent levegő megóvta a lázongástól, lehajtotta a fejét, mélyen, egészen mélyre: jó, hát akkor majd én megyek ki a piacra. S ebben a pillanatban arcára kiült egyfajta szigorú szépség, de ő ezt úgy viselte, mintha szégyellné. S ez már az önmagához való hűség vállalása volt. A piacon járkáló asszonyok fején nagykendő, csak a szemük meg az orruk hegye volt látható. Ezeket a nőket megnézhették maguknak a karácsonnyal hadakozó szekusok. Nem érzett cseppnyi szorongást se, jó ráérősen válogatott a fák között, s amikor hazafelé vitte, útközben még dúdolt is maga elé, őt megóvta az őrangyala, őt bántás nem érhette. S ez a felismerés megnyugtató volt. Ezen a napon közelebb került Istenhez, már nem úgy képzelte el, mint a hívők legtöbbje – mindig gondterheltnek, unalmasnak és főleg a nagy büntetőnek –, hanem hinni kezdett egy jótevő fennvalóban, aki mosolyra is képes, ha úgy adódik, ha neki úgy tetszik. Elvégre Isten nem holmi égi madárijesztő. A fiatal asszony számára egy dolog világossá vált: már évek óta készült így az ő családja a karácsonyra. A mama délután behozta a pulykát a konyhába, mert ugyebár azt csak a földön ülve lehet megtömni, úgy, hogy a nagy madár a tömőasszony térdhajlata alá kerüljön, Karla néni négykezest tanított be a kislányoknak, régi, karácsonyi dalokat, s ettől világossá vált a kislányok számára a várakozás lelkiállapota. Ahogyan a minoriták templomában is énekli, szinte jajongva az öreg nők kórusa: jövel édes üdvözítőnk. Csupán Karacsnét szállta meg hirtelen holmi idegtépő nyugtalanság, meg kell vásárolnia az ajándékokat. Sürgősen. Ám hiába imádkozott kitartóan az adventi koszorú előtt, a lelke nem világosodott meg. Volt úgy, hogy éjszaka álmából arra riadt fel: fáj valamije, szerény sajgás volt ez, el lehetett vele élni sokáig, de jelzést adott le magáról. Félelem: Atyaisten, még megbetegszem! Nem betegedett meg, szinte jót tesz neki a hajnali felkelés, a rórátéra menés. Ennek még örvendett is, lám, ő még ura a saját lelkének, testének. Ha a konyhában elhúzott mellette a tata, néha a lányára sandított: már hoztak-e az üzletekbe szép játékokat, már feltűntek-e? Aha, gondolta magában Karacsné, már ébredezik benne a kleptománia, ő erről képtelen lesz leszokni. És az egyik rórátén újból odatérdepelt a gyóntatószékbe, ahol az öreg pap várta türelmesen a bűnös emberiséget. Szinte lélegzetelállító döbbenet, a páter azonnal felismerte, s azt kérdezte tőle: Miként halad a karácsonyra való készülődés? Tehát már nem egy bűnös volt a sok közül, hanem ismerőssé lépett elő. Pedig csöppet sem volt maradéktalanul optimista, beszélt az öreg papnak a kis bölcsőről, az lesz számukra a jászol, hogy a kislányok karácsonyi dalokat tanulnak be, ám az apja már érdeklődik nála: az üzletekbe hoztak-e már kínai játékokat? Világos, hogy idén is el fogja lopni valamennyit, szétszereli, s tönkre is teszi. Rá egyáltalán nem hatott a Szentföldről dobozban ideszállított áer. A pap elámult, hát ilyesmi is van, mert ő erről eddig sose hallott. Aztán bólintott: ha alaposan meggondolom, miért is ne lehetne áthozni ide a szent levegőt. Az öreg pap kissé nehezen szedte a levegőt, asztmás lehetett, vagy csak a gyónó információi a szent levegőre vonatkozólag izgatták ennyire fel. Ki tudja? Imádkozzál, lányom, kitartóan, most már kérj valami konkrétat Istentől, valami kézzel fogható segítséget, és még valamit kötnék a lelkedre, próbáld meg tisztázni magadban, hogy az életnek van egy olyan periódusa, amikor az öregek újból gyerekek lesznek. A te apád soha életében nem játszott, nem voltak játékai, így tehát ő most akar játszani. Világos? Világosnak világos volt minden, de ettől Karacsné még nem vált derűlátóvá, sőt, néha már attól tartott, hogy az ő apjánál beállt az öregkori agylágyulás. S ettől a fiatal nőt újból megperzselte a sajnálkozás: a nyomorult, ó, a nyomorult! Mert, ha az apja már a gyermekekhez hasonló, ha nem felel a tetteiért, akkor mindenképpen elesett lény. S amint ennek a napnak a délutánján ott imádkozott az adventi koszorú előtt, elhúzott mellette az apja. A napnak minden szakában főzte magának a nekezolnak csúfolt kávét, aztán váratlanul az ajtóból visszafordult, a lányáig jött: aztán már gyűlnek-e a játékok? Karacsné kurta rándítással megvonta a vállát: attól tartok, idén szegényes lesz a karácsonyunk, kevés a pénzem. Az öreg teste íjként feszült meg, éberen figyelt egyetlen leányára: nézd, ha te úgy gondolod, adhatok neked pénzt az ajándékokra, nekem mindig van dugipénzem, amiről a mama nem tud. Na, mit szólsz hozzá? Ez volt az a pillanat, amikor Karacsné végre megvilágosodott: ha a tata adna neki valamennyi pénzecskét az ajándékokra, venne neki játékokat, s a flanelpizsama mellé tenné a csomagba. Elkapta a tata kezét, megszorította, biztatta: ha a tata adna a dugipénzéből, bizony nagyon jól jönne. De még milyen jól. Az öreg fogta magát, s rögtön hozta is a pénzt, marokra fogva, számolatlanul adta át a lányának. Számára a pénznek már régen nem volt semmi értéke. Nesze, nesze, aztán szép játékok legyenek, hallod-e? Karacsné bólintott, és arcán mosoly suhant át. És Karacsné az Angyal képében titokzatos maradt, ült a rórátén, s Bach zenéje lemosta végre a lelkéről a félelem, az iszony porát, de még a történelem salakját is. Ezen a karácsonyon az ajándékokat a kis bölcsőbe rakosgatták. Itt lent zajlik, torlódik a mi világunk, de te élsz és vársz, örök szerelmem, Istenem. Ez egy versből való sor volt, de már nem emlékezett rá, hogy kitől, igaz, ennek semmi jelentősége nem volt. A csoda pedig nem maradt el, szenteste a tata rögtön bevitte a csomagját a szobájába, s még vacsorához se bújt elő, pedig halászlé volt meg füstölt kolbász tormával, kedvenc fogásai. De mi volt ez a játékhoz képest! Másnap fogta a kis srófhúzót, szétszerelte valamennyit, majd újból összerakosgatta a játékokat. Egyszer és többször is. Ezekben a napokban már a nekezol kávé, már a cigaretta se érdekelte, hiszen tobzódva játszott. Az önkívület határáig. És végre a karácsony Karacséknál is azzá lett, ami az egész Földön: szép, békés, boldog ünnep. Jó születést! – ahogyan az olaszok mondogatják a jászol mellett.