Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 11. sz. (2004. november)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
FÓRUM
Láng Zsolt
Szemben
Két beszélgetés Gáll Ernő Naplójáról
I. (Szilágyi Júlia)
Szerinted mennyire őszinte ez a Napló?
Szerintem őszinte. Ha nem volna az, több gondot fordított volna a szerző arra, hogy előnyös színben tűnjön fel. Ahol hamisan cseng valami, ott talán önmagával nem őszinte. A legtöbb híres napló alaposan megmunkált önarckép. Gáll Ernő Naplója nem ilyen. Mint a legtöbb naplónak, lényege bizonyosfajta őszinteség, vagyis a kendőzetlenül szubjektív rögzítése fontosnak és lényegtelennek, vagyis nem az olvasó felől nézve szelektív, nem megformált; esemény vagy ami akkor annak látszik, hangulat és indulat és reflexió, sértés és sértődöttség van benne és még sok minden. Aki naplót vezet, kiírja magából azt, amit nem tudott vagy nem akart kimondani. Talán nem is egyértelműen, nem elsősorban a nyilvánosságnak, az utókornak szánta, csupán megszabadította magát az elfojtások terhétől, a napok hordalékától. Ezért merülhet fel olvasás közben az a kérdés, hogy vajon valóban szükséges, hogy az ilyen intim öninterjút vagy önterápiát vagy önkínzást – mert az is! – mindenki olvashassa. Másfelől ez a kétely alárendeli a naplót olyan szempontoknak, amelyek megkerülésére a műfaj, a rejtőzködésnek és kitárulkozásnak ez a furcsa keveréke, létrejött.
És vajon akadályozta valami, hogy önmagával őszinte legyen? A "szembenézés", azt hiszem, Gáll Ernő egyik legfontosabb szava volt.
A kortársai közül a hetvenes, nyolcvanas években ő ment talán a legmesszebb a szembenézésben. S ez még akkor is figyelemre méltó, ha a legvégső konzekvenciákat nem volt képes vagy hajlandó levonni. Például Bretter is adósa maradt önmagának a személyes be- és leszámolással, s ez még akkor is igaz, ha ideje se volt kiteljesíteni az életét és a művét, és még így is látható, hogy a filozófiai esszékben messze tovább ment a szellemi horizont-tágításban, mint Gáll Ernő; persze az íráskészség nagyszerű szövetségese volt, meg a gondolkodás egészen rendkívüli eleganciája. Visszatérve az őszinteség vagy annak hiánya jeleire a Naplóban, azt hiszem, az utolsó tíz év egyfajta regresszió ideje lett, a beszűkülésé, éppen akkor, amikor már adottak voltak a nyitás, a tágítás konkrét feltételei. Váratlanul érte, hogy kiszorítják a pályáról, a közéletből. Kiderült, hogy nem jól mérte fel a helyzetet, sem a magáét, sem az országét, sem a Romániában és a világban önmagát kereső magyarságét. S ehhez járult felemás viszonyulása a zsidóságához. A zsidó hagyományhoz.
Hinni akarta mindenáron, hogy az az eszmerendszer, amelyet tizenhat éves korától a magáénak vallott, még képes a megújulásra. Amikor pedig a valóság erre a reményre nap mint nap kegyetlenül rácáfolt, Gáll Ernő meghasonlott, a reménnyel együtt elvesztette önmagát. Ezt regényben nagyon szépen meg lehetne írni. Ilyen szárazon elmondva talán nem eléggé meggyőző. Pedig, azt hiszem, nagyjából ez történt. Érdekes, hogy eszménye a társadalmi igazság volt, legszemélyesebb igénye pedig a nyugalom, a béke. Ő volt a konfliktuskerülő forradalmár! Érted ezt? Akkora paradoxon, hogy megmagyarázza élete és jelleme ellentmondásait.
Úgy gondolod, ’89 után kiszorították őt a pályáról, a közéletből? Hiszen tanított, rendszeresen közölt, könyvei jelentek meg, konferenciákra hívták, és hivatkoztak rá. Te tudsz valamilyen komolyabb mellőzésről, retorzióról, durvább belemenésről?
Ha figyelmesen olvasod a naplót, te is értesülhetsz arról, ami történt. Volt durva sajtótámadás is, meg védték is a sajtóban, olyan tekintélyes emberek, mint Dávid Gyula, Nagy Olga és a zenetudós László Ferenc, akik egyfajta "emberarcú szocializmus" megtestesítőjét ismerték meg vagy fel Gáll Ernőben, aki például kiállt üldözöttek mellett nehéz helyzetekben. De hát ő is, mint mindenki, a saját életével szerzett magának barátokat és ellenségeket egyaránt. Lényegében tudta ezt... Arra, ami talán a legjobban bántotta, fel kellett volna készülnie lelkileg: minden nagy történelmi fordulatban felszínre kerül az emberi természet hajlama a kaméleon-jelenségre. Több évtizedes, többé-kevésbé sikeres mimikri gyakorlói válnak egyik napról a másikra az addig hangoztatott nézetekkel homlokegyenest ellenkező felfogás híveivé, s igyekeznek gyorsan bizonyítani, hogy semmi közük nincs semmihez, ami "azelőtt" volt, hiszen az élet hirtelen azelőttre és azutánra oszlik, mintha elveszítené folyamatos jellegét. Az efféle bizonyításnak a leglátványosabb módja talán éppen az, hogy rugalmasan el kell szakadni az előző életszakasz – tanúitól? részeseitől? – tényeitől. Mert persze nehezebb, gyötrelmesebb végigelemezni, mi is volt, ki voltam, milyen voltam, mit cselekedtem szívből, mit színből és így tovább. Gáll Ernő megmaradt baloldalinak, és ezt nem titkolta. Elkezdett tehát görcsösen védekezni és védeni olyasmit is, amitől már valójában elszakadt. Dacból? Pánikból? És ragaszkodni olyasmihez, ami régebben nem is érdekelte: a külsőségek nagyobb szerephez jutottak a közérzetében, mint valaha.
A durva sajtótámadások egészen jelentéktelen figurák részéről érték, az ilyesmiket az ember észre sem veszi. Ő azonban depressziós lett tőlük. De elég volt, ha valaki futólag megdicsérte a Kelet-Nyugatban megjelent cikkét, és máris helyrejött. Ahogy ezeket olvastam, arra gondoltam, hogy ő igazán soha semmivel nem nézett szembe. Szerepelt. Hogy a szembenézést a szembenézés nemes szándékának bejelentése helyettesítette.
Próbálom megérteni, hogyan alakulhat ki ez a benyomás. Közeli kortársként, tizenkét évig mint feleség, a legközelebbiként, sok mindent másként észleltem és értelmeztem, és főként más összefüggésekbe helyezem még most is, mint a távolról, hűvösen ítélkező utókor. Talán valamikor, valahol feladta a saját belső fóruma iránti hitét, s ezért szorult – élete vége felé egyre inkább – külső visszaigazolásokra, tekintet nélkül sokszor forrásuk tényleges kompetenciájára, s tulajdonított a kelleténél nagyobb jelentőséget a negatív visszhangnak: minden elmarasztaló szó, az ellenséges kiváltképp, valósággal összetörte. A dicséret meg, bárhonnan jött, felélesztette benne a bátorítást váró gyermeket.
Persze, ebbe a bizonytalanságérzetbe, sebezhetőségbe belejátszott erősen az is, hogy kamaszfejjel átadta magát egy eszmének, amely hivatott volt a gazdag gyerek társadalmi bűntudatát átváltani a másokért cselekvő ember tisztességévé, valamivé, ami az ént elnyomja, lefokozza, háttérbe szorítja a mi érdekében... A gyerekszoba, a polgári miliő általi szocializációt felváltotta az ügy, a tömegek, a párt szolgálatában alakult másféle szocializáció, amelyben – nem csupán a polgári származásúak számára – a mozgalom annál jobban tudta manipulálni az egyént, minél jobban megingatta a hitét abban, hogy ő maga dönthet, a saját értelme és lelkiismerete szerint, arról, hogy mi a jó és mi a rossz. A mozgalmaknak nincs szükségük szuverén egyéniségre. Ezt a szociológus Gáll Ernő nagyon jól tudta. Én is tőle tanultam, meg a könyvekből, amelyeket a kezembe adott. S itt aztán elvált a racionálisan elfogadott elmélet a lélek mélyrétegeiben pusztító gyakorlattól.
A nem durva, zsigeri bírálók nehéz helyzetben lehettek, hiszen tipikusan rendes, dialógusra kész ember volt. Önkritikára hajlamos és hajlandó. Megrázó, ahogyan például a Gagyi József bírálatára számba veszi tévedéseit... Ő mindig ennyire "rendes" volt?
Hát igen, bár ezt ironikusan mondod, és ez érthető is, a helyzet iróniája ez a fajta rendesség: az ilyen emberre vadásznak. Ideális pofozóember, valósággal kínálja magát. Nézz csak körül: hányan igyekeznek a saját hibáikat számba venni? Persze, egészen pontosan nem tudom, mit is tett vagy mondott az ’50-es évek derekáig. De sokaktól eltérően, elég korán elkezdett megírni sok mindent abból, ami a lelkét nyomta. Mert hogy mit jelentett neki az, amit a szakirodalom újabban úgy nevez, hogy "a szovjet kísérlet", a kommunista diktatúra mint világhatalom végének kezdete, a Hruscsov-jelentés, és milyen megrendülést okozott ’56 – azt már magam tapasztaltam. Akkor sem a meggyőződését adta fel, hanem azon gyötrődött, hogy lehet-e kilábalni s új utat keresni a történtek után! A lelepleződött borzalmak után.
Miközben cikket ír "a két háború közti erdélyi elitről" vagy "az erdélyiség változásairól", az derül ki Naplójából, hogy szinte mindenkit a hozzá való viszonyulásból ítélt meg. Ha valaki megdicsérte, azt ő így méltatja: "egyre inkább nagyformátumú értelmiségivé növi ki magát", ám két hét múlva, amikor hiába várja beígért jelentkezését, már azt írja: "e próteuszi alkat nagy csalódás". Szerinted hol hibázta el?
Azt hiszem, hogy a társadalmi helyzetétől nem indokolt mértékben, de természeténél fogva annál inkább, minél inkább rádöbbent a helyzetéből adódó felelősségre, mindig befolyásolható ember volt, és enyhén szólva, nem mindig, nem minden életszakaszban érték csakis kedvező befolyások. Sőt! Talán itt kéne elmondani, hogy a Balogh Edgárral való együttműködésében, annak elvi és hangulati hullámzásaiban döntő szerepet játszott az, hogy Edgár tudatos nyomást gyakorolt Ernőre, mint aki autentikusan képviseli a magyarságot, szemben Gáll Ernővel, aki nem. Az utóbbit az önfeladást súroló kompromisszumokra kényszerítette nemegyszer ez az aszimmetrikus viszony. Balogh Edgár sokkal konzervatívabb baloldali volt, mint G. E., nem túlzás dogmatikusnak nevezni álláspontját, ebbe belefért az ún. "zsidókérdésben" tanúsított legalábbis kétértelmű magatartása, és makacsul elzárkózott a G. E. által figyelemmel kísért európai újbaloldal elméleti irányzataitól – az elmélettől úgy általában – és gyakorlatától.
Amit már jeleztem közhely: az autoritárius politikai elkötelezettségek még egészen erős jellemeket is megtörnek, különben érthetetlen volna – végeredményben az is –, hogy olyan kemény emberek, mint Bucharin vagy Rajk László "beismertek" el nem követett bűnöket. Ilyesmi a történelemben már előfordult, ha nem tévedek, a johannita lovagrend elöljáróit, élükön a nagymesterrel, mindjárt megnézem, melyik francia király végeztette ki (láttam Párizsban a helyet, a Nôtre-Dame előtt), vagyonukra és hatalmukra féltékenyen, és ők is minden bűnt magukra vettek, a legvalószínűtlenebbeket is, mert úgy érezték, ez a kötelességük. Ernő hívta fel erre is a figyelmemet, amikor értelmiségtörténettel foglalkozott, és az önfeladás lélektanát is figyelembe vette a Prométheusz-könyve kidolgozásakor. Az önfeladás a jelek szerint átfordulhat valamiféle egocentrizmusba, amikor valaki, nem is fiatalon, rádöbben, hogy hűsége cinikus hatalmi játékok eszközeként szolgált. Ami emlékezetem szerint nem jellemezte azelőtt, a napló tanúsága szerint a személyes elfogultság mindinkább eluralkodott a lelkivilágán. Egyébként nem hiszem, hogy ilyen korok át- és túlélői közül – értve ezen a közélet – volt ilyen? – aktív szereplőit – bárki megúszta volna épen a sokszoros próbatételt; hogy Hamletet idézzem, Szilágyi Domokos szavával, "aranyjánosul": "Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el a mogyorópálcát?"
Erről a metamorfózisról és megítéléséről még sokat lehetne mondani. Azt például, hogy egy ilyen napló a végeredményt mutatja fel, nem a folyamatot, okok és okozatok menetében. Másként olvassa az, aki mit sem tud az előzményekről. Arról az emberről, aki huszonévesen bekerül, származása folytán, egy olyan lágerbe, mint Buchenwald, és ott megtörténik vele minden, amiről legutóbb például a Sorstalanságban olvastunk, és még azon felül is minden, amiről sem Kertész, sem más nem tudott, nem akart, nem bírt beszélni. Ez nem mentség, de része a magyarázatnak, és hát azt keressük itt, együtt, ebben a beszélgetésben, hiszen megérteni akarunk, nem ítélkezni, és ha már valaki naplót vezet teste-lelke romlásának idejéről, kiszolgáltatja magát minden olvasójának, és én, az olvasó, meg te, az olvasó, hol értjük, hol pedig nem értjük embertársunkat. Nyugalom, csak idő kérdése, minket sem fognak érteni.
Ha megérteni nem is, de legalább megismerni. Annak például mi volt az oka, hogy olyan keveset ír a családjáról. Nem is tudjuk meg, a feleségén kívül voltak-e közeli hozzátartozói, gyerekei, unokái. Élt-e egyáltalán magánéletet?
Szüleit, menyasszonyát deportálták, megölték. Ő a háború után, a lágerből hazatérve, megnősült. Feleségének, mint számos Soah-túlélő fiatal nőnek, nem lehetett gyereke. Örökbe fogadtak egy kisfiút az árvaházból. Később derült ki, hogy a gyerek fogyatékos. A dolgok aztán úgy alakultak, hogy ez a gyermek belesodródott több ember életébe, de senkinek sem ő volt a legfontosabb. Tíz évig neveltük együtt. Válásunkkor a leendő felesége vállalta a további gondoskodást. Így aztán innen már nem érzem magam illetékesnek, hogy nyilatkozzam. Életben maradt két unokatestvér, akik, miután Ernő lemondott a bécsi milliomos nagybácsitól örökölt gyárról, miegymásról, az ő részével meg a magukéval átkeltek az óceánon, hogy Amerikában kezdjenek új életet. A kapcsolat megszakadt.
Másik hiány, amire a Naplóban felfigyeltem: a holokauszt. Szóba kerül többször is, de csak érintőlegesen. Miként a zsidóságról is ritkán beszél. A saját zsidóságáról meg egyáltalán nem. Egyszer kerül szóba, hogy valaki zsidó–nem-zsidó, de akkor is csak azért, mert az illető nem-zsidó létére kiváló hebraista. A traumák miatt? Vagy tapintat? Ideológia? Miért kerüli?
A témára, személyes vonatkozásokkal is, több tanulmányban és az emlékezetes Ettersbergi töprengésekben vissza-visszatér, és sok mindent tisztáz önmaga számára is. Nem mindent. A dolognak több komponense van, gondolom. Nagyon asszimilált, erősen magyar érzelmű zsidó polgári légkörben nevelkedett Nagyváradon, ahol a polgárosodás igen fejlett volt, a zsidóság gazdasági és művelődési ereje talán a legnagyobb – Budapesten kívül. Aztán bekerült egy olyan mozgalomba, amelyben elég sok volt a zsidó, és ezért vagy ennek ellenére? – nem tudom! – olyan nemzetköziséget hirdetett, amelyet sehol, ahol hatalomra került, nem tudott vagy nem akart érvényesíteni. Lehet, hogy Gáll Ernő elfojtott tudatában zsidónak lenni megaláztatást jelentett, ebből a sorsból kilépni pedig kitörést a gettólétből, a fenyegetettségből, megvetettségből a szabad életbe! Ezt így sosem fogalmazta meg. De azt többször is kifejtette, hogy nem lévén vallásos, életforma, kultúra, nyelv tekintetében ő a magyarsághoz tartozik. Ez teljesen rendben is van. De... Legutolsó ilyen tárgyú beszélgetésünk alkalmával, talán nem túl tapintatosan, emlékeztettem arra, hogy őt nem mint baloldali antifasisztát deportálták Buchenwaldba munkaszolgálatos osztagával együtt, hanem mint zsidót, és ha nem egyéb, akkor a szülei halála elég nyomatékos figyelmeztetés, hogy a dolog korántsem ilyen egyszerű. A kérdésnek egyébként óriási irodalma van, annak ugyanis, hogy ki zsidó – vagy ki volt az, Európában, a tizenkilencedik és huszadik században, és miért. Nem névsorokra gondolok! Hanem az identitás külső és belső, objektív és szubjektív kritériumaira. Sokféle elv, érv és vallomás ismeretes. Annyi bizonyos, hogy a kérdés nyitottabbnak látszik, mint valaha. Gáll Ernő hitt a kettős identitásban. De hát láthatod, hogy az, amit elég pontatlanul és nem egészen jóhiszeműen zsidókérdésnek neveznek, mekkora gubanc, és milyen mélyen, zsigerek és kultúra milyen intenzív közreműködésével oszt meg embereket, szervez táborokat vagy csak magába foglal, magába sűrít sok mindent, ami éppen ilyen pillanatokban kerül felszínre, mint amilyen ez a közelmúltban lezajlott írószövetségi botrány is volt. És egyáltalán beszélhetünk-e múlt időben?
Az újjáalakuló intézményekben nem számítottak rá... Szerinted a múltja miatt került ő ’90 után bizonyos fokig a pálya szélére? Vagy a zsidósága miatt? Vagy éppenséggel a kettős identitás vállalása miatt?
Ha mindenáron frappáns választ keresnék, azt kéne mondanom, hogy a kettős identitás vállalása miatt nem vállalta őt egy adott pillanaton túl úgyszólván senki. Ez így talán túlzás, hiszen a temetésén is kiderült, milyen sokan szerették, olyanok is, akik sok mindenben egészen másként gondolkoztak, mint ő. És ez megnyilatkozott némely fontos szolidaritás-gesztusban durva támadások esetén. De az tény, hogy mintha két szék között a pad alá került volna: a zsidók közül sokan láttak benne renegátot, az újjászerveződő magyar intézmények meg valóban nem tartottak rá igényt. Hogy aztán ez azért alakult így, mert a magyar érzelmű zsidó is csak zsidó a legtöbb színmagyar számára, vagy azért, mert Gáll Ernő megmaradt baloldalinak – magyarországi barátai reform-kommunisták voltak, esetleg liberálisok –, de hol volt, hol van Romániában, közelebbről akár Erdélyben reformkommunizmus illetve hiteles liberális erő? – nos, nem tudom, talán az egész együtt okozta a kiszorulását, amint mondod, a közélet peremére. Az életkora sem kedvezett a rugalmasságnak. Ám a kortársai közül nem is kevesen bizonyultak hihetetlenül rugalmasnak! Ez is bántotta, hiszen úgy érezhette, mondta is, hogy személyében azt a tanút kerülik lehetőleg, aki egy gyorsan feledni kívánt közös múltra emlékeztet némelyeket. Olyan meggyőződésre, amely mint gyakorlati politika megbukott ebben a térségben, iszonyú kiábrándulást keltett egyesekben, másokat meg felszabadított a nem átélt, hanem csak mímelt hűség görcsös látszata alól.
Valójában, alkatilag és életvitelében, ízlésében liberális volt Gáll Ernő, úgy is mondhatnám, hogy megmaradt polgárembernek (ha az elmúlt években, a szó maga, messze kerülve eredeti, engem leginkább Máraira emlékeztető jelentésétől, nem vonult volna be valamilyen populista retorikába), de egyfajta mozgalmi fegyelem vagy mi, a jól kiképzett katonáé, nem hagyta, hogy másként, mint némi ironikus bizalmatlansággal figyelje a liberálisok ténykedését, ezt magam is tapasztaltam, és azt is, hogy elvárta volna az RMDSz Szabadelvű Körétől, hogy soraiba hívja, felismerje benne a virtuális szabadelvűt... Persze, ez nem is lett volna indokolatlan, bár azt be kell látni, hogy ő sem könnyítette meg liberális barátai dolgát, amikor már eléggé egyértelmű megnyilatkozások után is igyekezett – ez a megfelelő szó: igyekezett – lojálisan viszonyulni egyidejűleg Csoóri Sándorhoz és Ion Iliescuhoz... Igen, Gáll Ernő nem tudta elviselni a csalódást. Semmilyen csalódást. Igaz, csalódni senki sem szeret, sietek ezt elismerni, de ő belebetegedett, mondhatni: belepusztult.
Várható, hogy egyszer majd irodalmi kört neveznek el róla, mint Bretterről? Vagy megjelenik egy Kellék-szám róla is? Milyen viszonyban volt ő Bretterrel?
Irodalmi kört Gáll Ernőről biztosan nem neveznek el. Miért is neveznének, nem volt író, olyan értelemben, ahogyan a filozófus Bretter az volt, az is volt, és nemcsak azért, mert alkalomadtán irodalomkritikát is írt meg esztétikát tanított, de legfőképp azért, mert esszéinek értékét nemcsak gondolati eredetisége adja, de a szöveg szépsége része – fontos része – a hatásnak. Magam is tanítom esszé-kurzusomon a Temetés Zsögödön címűt, és most éppen Bretter-esszékről írja a szakdolgozatát Selyem Zsuzsa irányítása alatt egy volt hallgatónk, Koós Kinga Zsófia, lehet, hogy még hallunk róla... De szerintem, a kutatásnak van, lehet dolga Gáll Ernő műhelyében, ahol a kor minden ideológiatörténeti jellegzetessége fellelhető, és még valami: a fokozatos nyitás, a kitörés lehetősége, a talán, valahogyan felülemelkedni igyekvő szellemé.
Nos, Bretter György és Gáll Ernő viszonya eléggé összetett. Eleinte, hosszú évekig felhőtlen volt, vagy annak látszott. Bretter diákja volt Gáll Ernőnek, aztán egy ideig, a tanszéken Gáll a Bretter főnöke. Aztán Gyuri elkezdett olyasmit írni, ami mindenképpen más volt. Nálunk szokatlan, abban a korszakban pedig éppenséggel példátlan. Ernő hümmögött is, csodálta is, de konfliktus tudtommal nem volt, egészen addig, amíg Gyuri megírta a Kellékben is olvasható elemzést. A történethez tartozik, hogy Bretter igen közeli baráti viszonyban volt nemcsak Rácz Győzővel, aki egyre nyíltabban és sikeresebben igyekezett kiszorítani Gállt a Korunktól is, az egyetemről is, minthogy a Kolozs megyei pártbizottság tagjaként a Ceauşescu-diktatúra bizalmi embere volt, hanem még Szabó Sándorral is, akit Gáll Ernő akkor vett fel a Korunkhoz, amikor kirúgták a bukaresti pártegyetemről, és aki úgy tornázta vissza magát pártaktivistává, gyakorlatilag cenzorrá, hogy évekig jegyezgette Balogh Edgárnak és Gáll Ernőnek a szerkesztőségben elhangzott szavait, amelyek bizony alkalmasak voltak arra, hogy a pártellenesség állandóan lebegtetett vádját alátámasszák. A hetvenes években azonban – ezt elmondtam már, éppen neked, egy másik beszélgetésben – már kisebb gond a hatalom számára ezeket az amúgy is gyanús, de gyakorlatilag ártalmatlan embereket nem kiiktatni, mint egy várhatóan hatásos Szabad Európa-adással, a Nyugat felé magát egyre eredményesebben reklámozó diktatúra számára kényelmetlen botránnyal a valójában sajnos nem létező ellenállás hőseivé avatni két lojalitásban megöregedett kommunistát... Ennek csak annyiban van jelentősége a mai olvasó számára, hogy némileg érzékelteti a személyekre felbontható helyzetek összetettségét, azt a kétarcú világot, amelyben így vagy úgy mozogtak a szereplők. Tehát Bretter egyszerre volt a kultúra általi ellenállásnak nevezett életforma reprezentánsa és bizalmas barátja, hétvégi kártyapartnere a rendszert Gáll Ernőnél sokkal egyértelműbb hatalmi pozícióból szolgáló figuráknak. Ez határozta meg a továbbiakban a kettőjük viszonyát, s ezért érezte mindkettő jogosan, hogy az egykori tanár, illetve az egykori tanítvány a "másik oldalon" áll... Volt-e másik oldal? Hány másik oldal volt? Hát erről, látod, érdemes lenne külön stúdiumokat folytatni. A Kellék különszáma, ha így nézem, talán csak előjátéka a remélhető kutatásnak. Idéztem már máshol Bretter szellemes replikáját, amikor megkérdeztem, valóban Gáll Ernőben látja a hivatalos ideológia legjellegzetesebb képviselőjét itt és most, ő, aki itt és mást akar, vagy inkább arról van szó, hogy a hatalom, amelynek a Gáll Ernő-szerű régi mozgalmiak nagyon is az útjában vannak, frontálisan nem támadható, az "ideológiai front" igazi tábornokait nem merné, s ha merné sem lehetne nyilvánosan "elemezni" – ezért azt támadja, aki nem védekezhet. Aki érdemben is, stratégiailag is támadható. Valóban paradoxális volt és tragikus talán, hogy Gáll Ernő így és ekkor került két tűz közé. Ez ásta alá talán végleg a morálját. Ez alakította ki benne azt a magánytudatot, amely élete utolsó évtizedében a napló tanúsága szerint is pánikká, egyféle paranoid szindrómává nőtt...
Bretter – mint mondta – azt nem tudta megbocsátani, hogy Gáll hátráltatta, lassította az eszmélését, mégpedig azzal, hogy súlyos dolgokat humorosan kezelő, könnyed, liberális magatartásával a tanszéken "elviselhetővé tette az elviselhetetlent". Pontosan ez történt. Persze, lehet rengeteg olyan mozzanat, amelyről nem tudok. Amit tudok, az ilyen egyszerű. Vagy ilyen bonyolult?
Talán ilyen emberi... Mert vannak, akik kiismerhetetlenül kétértelműek, miközben munkásságukkal egyértelműen hozzájárulnak a kétértelműségek lebontásához, akik ellentmondásosan viselkednek, miközben előremutatóan írnak... és vannak, akik végtelenül rendesek, humánusak, viszont soraikkal a kárhoztatott helyzet fennmaradásához járulnak hozzá. Szerinted a "sajátosság méltósága" segített egy helyzet felszámolásában vagy sem?
Nép-nemzeti körökben Gáll Ernő éppen ezzel a szintagmával – vagy nevezhetem paradigmának? – vált népszerűvé, sokat idézetté. Engem inkább stiláris szempontból zavart, a -ság képző kétszeres használata miatt, értelmezését szívesen átengedem a szakembereknek. Mint várható volt, nem csak ez történt vele. Érteni vélem, hogy mit akart G. E. mondani. Egyébként a kisebbségi etika, magatartás, közérzet, értéktudat nemcsak Trianon óta, és nemcsak az elcsatolt részek értelmiségi programjaiban, közgondolkodásában keresett – és talált olykor – eszmei kapaszkodókat. Hogy azért itt maradjunk, Erdélyben, László Dezső kiváló példa, és az egész transzszilván ideológia, amely – ha jól értem – megpróbálta lebontani a kisebbségi lét kisebbrendűségi komplexusait. Hogy mennyire korszerű és tudományos szemlélettel és milyen sikerrel – más kérdés. Mindamellett Gyímesi Éva alapos, elméletileg kitűnően felépített bírálata, amellyel a "sajátosság méltóságát" illette, meg az egész e körül kialakult, fel-fellángoló vita bizonyítja, hogy van itt miről gondolkozni, és bajosan lehetne az erdélyi eszmetörténetben megkerülni ezt a kérdéskört. Ismétlem, nem az én asztalom, az érdeklődésem iránta nagyobb, mint a tudásom róla. Még csak annyit, hogy éppen a kisebbségi kultúra ilyen vonatkozásai vezették el a marxista Gáll Ernőt a hatvanas években László Dezsőhöz, Venczel Józsefhez, akiktől saját bevallása szerint sokat tanult, éspedig már akkor, amikor a kommunista értelmiségi elit, beleértve azokat is, tudtommal, akik a sajátosság méltóságát később lelkesen üdvözölték, nem nagyon tolongtak az erdélyi szellemiség e börtönviselt kiválóságai körül.
Tagadhatatlanul behatárolt, ámde mégis létező, alkatilag adott dialóguskészsége nélkül Gáll Ernő nem jutott volna el a "sajátosság méltóságáig", miközben a fiatalokkal – Bretterrel és az ún. Bretter-iskolával a dialógus, mindkét fél hibájából?, egy közös nyelvi minimum hiányában? – igazán nem tudom, sajnos! – valójában el se kezdődött. Semmi esetre se hagynám figyelmen kívül azt a tényt, hogy "a sajátosság méltósága" beépíthető volt a nemzeti baloldal – van még ilyen? – mert akkor volt! – ideológiájába, de nem ám a Bretter-iskola – azóta sokfelé ágazott – szellemi forradalma! Talán itt is keresendők a meg nem értés okai. Még két dologról lehetne beszélni. Az egyik a félelem. A másik a nyelv ritualizációja. Mind a kettő a diktatúrához kapcsolódik, és persze összefügg úgy is, mint a napló jelen idejének elválaszthatatlansága a múlttól. Mert tévedés úgy elképzelni a diktatúrát, mint olyan téridőt, amelyben állandóan vér folyik az utcán. A diktatúra akkor a legpusztítóbb, amikor szürke, egyhangú, unalmas, személytelen. Akkoriban naponta elmormoltam magamnak egy Tóth Árpád-verssort, amelyet máskor és máshol írtak: "Fénytelte harcokban el kell kopni"... Amikor Bretterék a nemzedékek kettős nyelvéről beszéltek, az ideológia rituális nyelvéről akarták leválasztani a szabad gondolkodás nyelvét. Ez időről időre aktuálissá válik, akármilyen ideológiáról van szó.
1990 után változott-e Gáll Ernő jövőképe? Milyennek látta ő az erdélyi magyarok jövőjét? Miféle identitást kölcsönzött ő a jövőbeli erdélyi magyaroknak?
Tartott tőle, hogy az egész térségben a nacionalizmus bizonyul a legéletképesebb opciónak. Nem látta világosan – de hát azt hiszem, más sem –, hogy mi a jövő járható útja. Talán ez is fokozta a szorongását. Igazán közösségi lény volt, inkább mint bárki, akit ismertem. No, nem az életvezetésében, hanem a nézeteiben.
II. (Ungvári Zrínyi Imre)
Kinek írta Gáll Ernő a Naplót?
A Naplót G. E., úgy gondolom, elsősorban a saját lelkiismeretének írta. Az emberek általában, saját lelkiismeretükkel szeretnének egyezségre jutni azáltal, hogy élettörténetükbe beleszövik a maguk védekezését, válaszaikat lelkiismeretük figyelmeztetéseire. A napló, intimitásban fogant egyezségterv, a lélek útlevele, felhatalmazás arra, hogy átlépje a megtörtént határát, és az emlékezés egy sajátos formájában visszataláljon önmagához. A napló a lelkiismeret előtt vállalhatóvá tett élet. Nemcsak a személy belső világa hatja át, hanem mindazon tekintetek mögöttes jelenléte is, amelyekre a szerző a maga életének szemléletét bízta vagy bízta volna, ha teheti.
A naplóíró szavakkal él, megfogalmaz, elbeszél, leír, érzékeltet, miközben keresi bennük a maga igazát, menedékét. Nemcsak kitakarja, hanem be is takarja magát. A mások által másként is tudható történések meghosszabbítása, a maga személyes élettapasztalatára és világlátására mutat rá velük kapcsolatosan, s ezzel együtt olyan történeteket, nézőpontokat állít előtérbe, amelyek alátámasztják döntéseit, betakarják, elfedik a kíméletlen és olykor igaztalan számonkérések elől.
Csak másodsorban, mintegy áttételesen szól a napló a közeli és távolabbi ismerősöknek, rögzít napi eseményeket, teremt kapcsolatokat, üzen a kor politikusainak. Szándéka szerint egyszersmind kultúrtörténeti tabló is, amelyben a szerző a vele egyszerre élő vonatkoztatási személyek társaságában mutatkozik, a hozzájuk fűződő viszonyaiban mutatja fel önmagát. Minden bizonnyal példaszerűnek gondolt életet, értelmiségi létet, az elidegenedett eszmével való kényszerű számvetését is példázni szerette volna.
Az azonban, hogy konkrétan valakinek kiemelten szólna a napló, nem tudom megállapítani. Mindannyiunknak szól, akik ismertük őt, s akik így vagy úgy szerepelünk is a feljegyzésekben, s azt hiszem, hogy határozottan számít a szélesebb olvasótábor, az "utókor" érdeklődésére is. Egyszóval mindazoknak, akiktől azt remélte, hogy megértik szempontjait, érzékenységét, veszélyeztetettnek, bizonytalannak érzett igazát.
Szerinted kinek vagy minek akart megfelelni Gáll Ernő? Létezett számára valamilyen instancia? Ha igen, miféle?
Természetesen létezett ilyen instancia Gáll Ernő számára, csakhogy ennek, elképzelésem szerint, voltak állandó, vagyis időben hosszú távon érvényesülő és változó, időleges komponensei. Szerintem Gáll Ernő előtt hosszú távon az elkötelezett értelmiségi eszményképe lebegett. Ez az értelmiségi-kép, ahogy az írásaiból, előadásaiból, feljegyzéseiből kivehető, nem a nagy felfedezéseket tevő, magányában kitartóan dolgozó szobatudós, hanem inkább egy intenzív társasági életet élő, a közéletben forgó és azt aktívan alakító véleményformáló, politizáló ember. Nagymértékben közíró típus, aki az intézmények jobbítása iránt elkötelezett, a szegényebbeken és kevésbé szerencséseken segíteni kész reformer. Ezt az embert nem pusztán zseniális intuíciója vagy módszertani alapossága, hanem választott célja és annak odaadó szolgálata teszi elismerésre méltóvá. Ez utóbbiakhoz képest a kutató értelmiségi élet alárendelt szerepet játszik. Az ilyen értelmiséginek többféle típusa is ismert a gyakorlati ész elsőbbségét valló újkantiánus professzoroktól, a közhivatalt vállaló társadalom-reformerekig és a "hivatásos forradalmárokig".
Ehhez a hosszú távú szerephez képest a kommunista, az antifasiszta, a reform kommunista, a szocialista, illetve a kisebbségi humanista szellemi elkötelezettségek csupán epizodikusak és a korábbiaknak enyhített változatai.
Mennyire tudott ő megfelelni ennek az eszményképnek? Mondjuk, mennyiben javított az intézmények helyzetén, illetve milyen mértékben segíthetett a diktatúrában sínylődő embereken?
Nem tudok erre a kérdésre egészen konkrétan válaszolni, mert nem ismerem eléggé egész életét, tevékenységét.
Azt, hogy meg akart felelni ennek az eszményképnek, abból látható, hogy fiatalon feltette rá az életét, de, hogy mennyire eredményes volt ez az élet, vagy hogy maga az eszménykép milyen lehetőségeket hordozott magában, az már bonyolultabb kérdés, amihez hiányoznak az összehasonlítás tényezői, mert minden élet, minden helyzet nagyrészt egyedi.
Egy ember olykor javíthat intézmények helyzetén, illetve a diktatúrában sínylődő embereken. Ez azonban csak ritkán látványos. Sokszor legfennebb csak azt állapíthatjuk meg, hogy megnyilatkozásaiban, írásaiban, kutatásaiban tanulmányozza helyzetük javításának feltételeit, szóvá teszi bajaikat, esetleg a korban nem szokványos elveket, szabályokat fogalmaz meg, vagy újfajta együttműködési formákat kezdeményez.
G. E. fiatalkori tudományos vagy politikai tevékenységéről meglehetősen keveset tudok. Azt tudom, hogy később olykor bizalmas beszélgetéseken, ez egyébkent a naplóban is benne van, szóvá tette különböző rendű és rangú pártfunkcionáriusok előtt a romániai magyar kultúrintézmények helyzetét. Ez minden bizonnyal nem az ellenállás és számonkérés hangján történt, hanem a valamikori elvbarát neheztelésével. Próbálta román kapcsolatai és publikációi révén pozitív, egyfajta transzszilvanista irányba terelni a román és magyar kultúremberek kapcsolatát. Egyszóval egyfajta közvetítő szerepet vállalt a két kultúra között. Ehhez még az is hozzáadódik, hogy gyakori külföldi utazásai során számos kulturálisan és olykor politikailag is aktív ember előtt felvetett romániai magyar ügyeket, bizonyára ezeket is az ő közismert óvatosságával.
Hasonlóképpen igyekezett helyet adni a Korunkban számos kulturálisan jelentős kezdeményezésnek, amelyek nem feltétlenül estek egybe saját korábbi, illetve a román kommunista kultúrpolitika akkori követelményeivel. Mások azt írják, hogy nem vállalt túl nagy kockázatokat, és nem engedett elég teret a rendszer alternatívájának számító kezdeményezéseknek, de mit jelentett ez konkrétan, és ki tett ilyet hasonló pozícióban akkor?
Az ő szerkesztéspolitikai gyakorlatának a jelentőségét és személyes teljesítményét csak nagyon árnyalt mérlegelés után lehet megítélni. Például, ha egymás mellé tennénk mindazt, ami ezalatt megjelent a lapban, illetve megpróbáljuk megsaccolni, hogy mi az, ami miatta maradt ki belőle, noha megjelenhetett volna, esetleg összehasonlítjuk más romániai magyar lap szerkesztői gyakorlatával. De egyáltalán nem mellékes az sem, hogy kiknek biztosított munkahelyet, és milyen kulturális rendezvényeknek adott teret a folyóirat stb.
Amit viszont saját tapasztalatomból tudok G. E.-ről, az az, hogy minden előzetes ismeretség nélkül hajlandó volt vállalni egy olyan szakdolgozat vezetését, ami egy akkor vitatott kérdést (bolsevizmus és erkölcs) feszegetett. A témavezetés egyáltalán nem volt sem névleges, sem pedig titkolózó, rejtőzködő, hanem kezdettől fogva írásra buzdított, és publikációs lehetőséget kínált a Korunkban. Ugyanakkor hajlandó volt könyvtárát és magyarországi kapcsolatait is megosztani velem. Sőt, ő javasolta számomra, hogy foglalkozzam Böhm Károly filozófiájával és tanítványi körével, ami már távol állt a korábbi formálisan meg a szocialista mozgalomhoz kötődő tematikától.
Ez az új téma kantiánus filozófiát, antiszocialista retorikát, konzervatív társadalomszemléletet és határozott nemzeti hangvételt, egyfajta kulturális nacionalizmust jelentett. Mindez még a létező szocializmus közepette történt egy olyan ember részéről, aki az ’50-es években írott könyvében még súlyosan elmarasztalta Böhm tanítványait és általában a polgári filozófiát illetve szociológiát. Egyszóval, azt hiszem, hogy G. E., miután fiatalkori kommunista elkötelezettségének elvi alapjait, illetve saját korábbi szándékát az ’50-es évek politikájában elfajulni látta, úgy próbált megfelelni a maga társadalomreformeri eszményképének, hogy a ’60–’70-es évek politikai enyhülésében a meglazuló kultúrpolitika által felkínált mozgásteret kihasználva, alakítva, a Korunkban a hivatalos ideológia mellett más irányzatoknak is helyet biztosított. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, megvolt a politikai múltjából adódó pozíciója és védettsége, de egyszersmind széles körű tájékozottsága és nemzetközi szintű szellemi kapcsolatai is.
1990 után milyennek képzelte a jövőt? Milyen szerepet szánt magának, az erdélyi magyar értelmiségnek, az erdélyi magyarságnak?
G. E. kezdetben a jövőt egészen problémátlannak gondolta. Egyfajta nemzeti kibontakozást remélt, és azt hitte, hogy a diktatúra után a román baloldal, maga Iliescu (akinek körével Ileana Ioanid nevű ismerősén keresztül már decembertől kapcsolatban állt) nagylelkű gesztusokat tesz majd. Ez számára még mindig a történelmi baloldal újjászületésének, eszmei igaza utólagos bizonyításának az alkalma lett volna. Szorgalmazta is a kapcsolatteremtést baloldali román értelmiségiekkel, de erre akkor senki sem volt fogékony. Sőt, rövidesen éppen az derült ki, hogy a baloldal maga is nemzeti (azaz nacionalista) erőként akarja rehabilitálni magát.
G. E. saját szerepéről azt gondolta, hogy tapasztalatai, tudása és kapcsolatai legalábbis valamiféle közvetítő és tanácsadói szerepre predestinálják. Csodálkozott azon, hogy sem a szerveződő RMDSz vezetősége, sem pedig a román kapcsolatai részéről nem kapott felkérést közvetítő szerepre, és csak később és ritkán kérték véleményét. Ez szerintem elsősorban azért volt, mert az új tömörülések igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy semmi közük a korábban kommunistaként ismert személyiségekhez. (Ebben kivételt jelentett Király Károly, aki viszont a legrosszabb kommunista reflexekkel politizált, ugyancsak nacionalista felhangokkal.) Tény, hogy G. E. nagyon rosszul tűrte a mellőzöttséget, ugyanis a kedvezőtlen konjunktúrát úgy értelmezte, mintha személyes tisztességet, szakértelmét és tapasztalatai jelentőségét kérdőjelezték volna meg. Két határozott gesztussal igyekezett kitörni mellőzöttségéből. Egyrészt megírta A nacionalizmus színeváltozásai című tanulmánykötetét, ami főként kisebbségszociológusi szakmai rehabilitációját szolgálhatta volna. Másrészt írni kezdte visszaemlékezéseit és önreflexióit (pl. A felelősség új határai), amelyekben megpróbált, ha nem is leszámolni, de legalábbis elszámolni korábbi eszményeivel, helyet keresni számukra az új világpolitikai konjunktúrában. A reakciók mérsékeltek voltak, sőt némelyek kevesellték is a szembenézést, és olyanfajta önkritikát vártak volna, amely idegen volt tőle. Ebben sajnos az idő ellene dolgozott, mert nem várhatta ki, amíg eljön egy türelmesebb, árnyaltabb érdeklődés a közelmúlt iránt.
Az erdélyi magyar értelmiségit, kissé leegyszerűsítő fogalmazása szerint az "írástudót" ő felvilágosult, a nyugati szellemikulturális áramlatok és a helyi társadalmi igények között közvetítő, a kulturális másságok iránt (mérsékelten) fogékony, de végső soron mégis erős nemzeti-, plebejus- és lokális elkötelezettségű lénynek szerette volna látni. Erről értekezett is Mannheim (Karl/Károly) és Alfred Weber "szabadon lebegő értelmiségi" (freiswebend Inteligenz) terminusával vitázva. Felfogását hűen tükrözték az általa sokat, de különösebb módszertani kritika nélkül használt, s ezért ideologikus szerepet betöltő képes kifejezések, mint például a "népszolgálat", a "híd szerep", a "sajátosság méltósága", a "hagyományok ébresztése". A kifejezések ideologikus tartalma egyszersmind azt is jelzi, hogy az értelmiségi G. E. szerint mindenképpen ideológus is, azaz munkáján keresztül akarva vagy akaratlanul hozzásegít másokat, hogy azok felismerjék, megfogalmazzák politikai és kulturális érdekeiket. Ez egy mindvégig megőrzött marxi szemléletmód. Az említett ideologikus terminusok saját szerepértelmezéseinek formulái és legfennebb nemzedéktársai körében találtak pozitívabb visszhangra. A fiatalabb nemzedékek képviselői, mint Egyed Péter, Veress Károly vagy Gagyi József kritikusan léptek fel e kifejezésekhez tapadó ideológiával szemben (ahogy már korábban Bretter is ideológusi mivoltában bírálta őt). A legfiatalabb nemzedék pedig hallani sem akart e fogalmakról, és kritikájukig el sem akart jutni. E fellépéseknek alkalmanként személyes éle is volt, de ha a nyílt vagy burkolt bírálatok mögé nézünk, akkor azt találjuk, hogy a bírálókban rendszerint volt egy bizonyos nehezen artikulálható, de mégis elkerülhetetlen tisztelet is G. E. személye iránt. Sőt, ha a bírálók saját munkájára is odafigyelünk (Brettert is beleértve), a másfajta szerepértelmezések mögött sokféle hasonló és az inkriminált fogalmak tartalmától sem idegen reflexeket tapasztalunk.
Az erdélyi magyarság számára olyan új kezdet lehetőségét kívánta volna, amelyben az "tanul korábbi tévedéseiből" és minden lehetőséget igyekszik kihasználni érdekei érvényesítésére. Nagyobb fokú tudatosságot remélt az emberek részéről. Úgy gondolta, hogy ha már a diktatúra idején sikerült valahogy helytállni, a szabadságban az emberek következetesebbek, türelmesebbek és találékonyabbak lesznek. Különösen a fiatal értelmiségiektől remélte, hogy tárgyilagosan és szakszerűen érdeklődnek majd a társadalmi problémák és a politikai események iránt. Minderre elég kevés hajlandóság mutatkozott.
Gáll Ernőről megfogalmazott gondolataimat megemlékezésnek és tanúságtételnek szánom. A tanúságtétel itt, úgy érzem, túlmegy annak az embernek a megidézésen, aki egykor a tanár jótékony bizalmával, kitartó biztatásával, illetve gondolatait megosztó baráti nagylelkűségével és bizakodásával fontos szerepet játszott életem alakulásában. Megemlékezésemnek, úgy érzem, azt is tanúsítania kell, hogy a személyiségből a jelentős kortársak által reflektált töredékeken túl, amelyeket a jelentéktelen kibicek reflektálatlanul felkarolnak, marad még valami, ami nem hősies, nem alapító vagy fenntartó, de nem is gyáva, epigon vagy kisszerű, s ez a közösségre vágyó, önazonosságáért, becsületéért és méltóságáért szorongó ember, aki mindezt képes megérezni másokban is, és ezen az alapon kész barátságot ajánlani nekik. Szeretnem, ha ez a tanúságtétel azt is megértetné, amit én a kulturális öröklődés és befogadás általánosabb szempontjaként, sőt, erkölcsi-filozófiai alapelvként is fontosnak tartok, ti. azt, hogy minden ember, teljesítményeitől és pozíciójától függetlenül, életében és életpályáján túl is rá van utalva embertársai jóindulatára. Ez a jóindulat csak nagyon indokolt esetekben tagadható meg. A Gáll Ernő esete biztosan nem tartozik azok közé.
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 11. sz. (2004. november)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret