Tóth Ágnes
Szerelem első havazásra
Már napok óta iszonyú és megmagyarázhatatlan hideg didergette a lelkemet, és úgy fonta körül, mint kígyó az áldozatát. Valami nem volt rendben velem, és ezt már elég régen éreztem, ezért próbáltam megmagyarázni, illetve megkeresni az okát. Nem kellett sokáig kutakodnom, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy az anyagi gondok, a házasságomban kialakult elviselhetetlen párkapcsolat, a gyerekek betegségei és az örökös bezártság teljesen kikészítettek. Kiszámoltam, hogy összesen tizenkét éve élek a négy fal szorításában, közösségből kirekesztve. A gyerekek miatt ugyanis bedolgozói munkát vállaltam egy népművészeti szövetkezetnél, ahova versenyvizsgával kerültem be elsőként, így kamatoztatva a három év grafikai tanulmányomat, amit a Népi Művészeti Iskolában sajátítottam el. A kimozdulásaim a piacig és a munkahelyemig terjedtek, amikor is hetente kétszer villamosra ültem, és az isten háta mögötti lakónegyedből becancikáztam a központba. Aztán vissza a "gettóba". A Nufărul lakónegyed akkor még olyan puszta és sivár volt, akár a Szahara, csak kevesebb homok volt benne. Egyetlen szál fa, bokor vagy füvecske sem termett rajta, csak bazi nagy, ízléstelen, szürke betonládák, szorosan egymás mellett, hogy hallani és érezni lehetett, mit mond vagy mit főz bennük a szomszéd. És mégis, az egyetlen világra való kitekintésemet a konyhaablakból követhettem el, ahonnan a kilátás belátásra nyílt, és ha netán megállt az órám, csak kipillantottam az ablakon, és megnéztem a Borosék falán lógó órán az időt. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, lassan már bokáig ért. Fentről figyeltem a lurkókat, hogyan hancúroznak, hógolyóznak, és milyen helyes kis hóembert építenek. Szerettem volna újra gyerek lenni és a ligetben szánkózni a régi barátaimmal. Valahogy mindig a gyerekkorom volt az a biztonságos és nyugis pont, ahová gondolataimban visszamenekülhettem, és amitől lehiggadtam a mindennapi megpróbáltatások után. Ilyenkor télen, mindig az a felejthetetlen, holdfényes téli éjszaka jutott eszembe, amikor apu, anyu, én, az unokanővérem és a szülei elindultunk Zsuzsanna-napot köszönteni nagyiékhoz, fel a Szeghalmi dombra. A dombok úgy virítottak a sötét égbolt alatt, mintha valami vicces szellem tréfából bemeszelte volna őket. A nagyiék háza majd összeroppant a vastag hóréteg alatt. A füst titokzatosan bodorgatta a haját az öreg kémény felett, és az ablakok sárgán pislogtak az éjszakában. A felnőttek húzták a szánkót, amin én és Éva plédekbe csomagolva kurjongattunk egy-egy huppanó után, Irma néni meg az ezüstszakállú Holdra nézett, és énekelni kezdett torkaszakadtából: Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány..., aztán a többiek is bekapcsolódtak, és mire a kapuhoz értünk, már olyan lárma volt, hogy papóék lapáttal felfegyverkezve robogtak ki az éktelen kutyaugatásra, majd harsány hahotázás közepette tessékeltek be mindannyiunkat a házba. Nagyi a padlásról hatalmas sonkát és nagy szál kolbászt hozott le, felszeletelte, és a nagy vasláposba rakta sülni. Bor is került a pincéből és saját sütésű kenyér a kamrából, nekünk meg barackkompót és sütemény, aztán volt mulatozás hajnalig. Hazafelé gyorsabban haladtunk, mert őrült iramban csúszott velünk a lejtőn lefelé a szánkó, míg apám keresni nem kezdte papót, aki elkísért minket, de közben nyomtalanul eltűnt. Megállást parancsolt, és mindannyian kutatni kezdtünk visszafelé menetelve a nagy fehérségben, míg rá nem találtunk az öregre. Hason fekve evickélt a nagy hótömegben. Megfogta a bokáját egy nyúlcsapda, még a szája is megtelt hóval és nagyokat köpködve szidta az orvvadászok anyját. Imre bácsi aztán kiszabadította, de ezzel még nem ért véget a dolog, mert az öreget, aki kissé ittas volt, igencsak elragadta súlyos feje, és előredőlve nekiindult a meredeken lefelé, mint egy ágyúgolyó. Egyenesen egy szilvafának tartott. Apám az utolsó pillanatban kapta el a kabátgallérját, így nem hasadt szét a feje. Ott aztán valamennyien hanyatt vetettük magunkat a nevetéstől, és csak fetrengtünk, hemperegtünk jókedvünkben, mint a jegesmedvék. Később anyuék szánkóra raktak minket, és hazáig húztak felváltva és énekelve. Becsuktam a konyhaablakot, magamra kaptam a kabátomat, csizmát húztam, megkerestem a lyukas edényt, és lerobogtam a lépcsőn. A fazekat a hóember fejére raktam, aztán kitártam a karomat, és mélyen beszívtam a tél hideg illatát. Az arcomat felfelé fordítottam és hagytam, hogy csókolgassák a hűvös, fehér, puha flitterek. – Szereti a telet, igaz? – kérdezte egy férfihang. – Igen, nagyon szeretem – válaszoltam, és kinyitottam a szemem. Ismeretlen, harmincöt év körüli férfi mosolygott rám, és érdeklődve figyelt. Nem is tudom, hogy a mosolya vagy a szeme bűvölt-e el jobban, csak azt éreztem, hogy nagyon melegem lett. Lehajoltam, hogy felmarkoljak egy marék havat. Tudtam, hogy ilyenkor hosszú szőke hajam előrehull, eltakarja az áruló pírt az arcomon. A férfi is lehajolt, ő is belemerítette két tenyerét a hóba, majd felém nyújtotta. – Dobja csak fel – mondtam, és én is felhajítottam az enyémet. Hagytam, hogy a hajamra hulljon, és tiszta szívből nevettem, aztán hirtelen elkomolyodtam, mert eszembe jutott, hogy nem illik idegen férfiakkal ismerkedni. Megfordultam hát, és hazafelé indultam. Az idegen követett. – Maga nagyon szép – mondta. – Nincs kedve meginni velem egy kávét, esetleg egy italt? – Eltalálta – feleltem, és benyitottam egy idegen lépcsőházba. Sebesen vert a szívem és vártam, hogy elhúzzon a hapsi. Egy darabig álldogált, aztán lassan elindult a parkolóba. Láttam, ahogy beszáll egy fehér Mercedesbe, és elindul a főút felé. Akkor előbújtam, megkerestem a fiamat és a lányomat, aztán hazahúztam őket a szánkón. Éjszaka a férfira gondoltam, kedvesen pimasz mosolyára, kissé vad tekintetére, rövidre nyírt fekete hajára és ápolt kezére, amivel havat markolt fel nekem, és sajnáltam, hogy olyan balfácán módon viselkedtem, de volt elég bajom így is, és nem akartam még tetézni. Mivel a szövetkezet már két hónapja csődbe ment, munka nélkül voltam. Pár hétig a novelláimért és az újságcikkeimért kapott külmunkatársi pénzből tengődtünk, aztán elvállaltam két óvoda dekorálását, ahol rajzfilmfigurákat és meseillusztrációkat festettem a gyerekeknek a termek falára és a kerítés belső oldalára. Aztán ez is véget ért. A pénztelenség súlyos gondokat okozott. Nem telt cipőre, közköltségre és húsra. Elegem volt mindenből. Elhatároztam, hogy bármilyen munkát elvállalok. Végigböngésztem az újság apróhirdetési rovatát, de csak egy takarítónői állást találtam benne. Sokáig töprengtem, elvállaljam-e, aztán összeszedtem magam. A pénz kell, nagyon kell, így hát elmentem a megadott címre. Hatalmas irodaház volt. A portás eligazított, és a titkárságon egy vörös hajú hölgyemény igen megmustrált. Pár kérdést feltett személyemmel, végzettségemmel és eddigi állásaimmal kapcsolatban, aztán felírta a telefonszámomat. Meg voltam győződve, hogy nem feleltem meg neki, de tévedtem. Két nap múlva felhívott és közölte, hogy enyém az állás. Az életem kissé megváltozott, mert emberek közé kerültem, és péntekenként az Ady-irodalmi körbe is eljártam, melyek után mindig beültünk valamelyik kiskocsmába, és egy fél deci ital mellett nagyokat filozofáltunk és politizáltunk. A napilap belső munkatársaként jó kis havi fixem lehetett volna, de nem voltam párttag, így nem alkalmazhattak. Maradt tehát a takarítás, ami eléggé megviselte a derekamat és a lelkiállapotomat. Cseppet sem úgy néztem ki, mint egy hagyományos takarítónő, ezt a főnök titkárnője is a szememre vetette, de nem érdekelt. Farmerben, farmermellényben, csizmában, hajamat lófarokba kötve végeztem a munkámat, és jókat mulattam a házban folyó intrikákon, fúrásokon, nyalásokon és könyökléseken. Kíváncsi voltam, a főnök tud-e ezekről, de vele még nem találkoztam, mert Brassóban volt egy konferencián. Egy hétfői napon szólt a titkárnő, hogy takarítsam ki szépen a diri irodáját, mert dél felé be fog jönni. Nem is volt piszokság, sem rendetlenség, így csak port töröltem, és meglocsoltam a filodendront. Gyorsan végeztem. Elégedetten néztem körül, és mivel még bőven volt idő délig, beültem az íróasztal mögé a kényelmes karosszékbe. Leszakítottam egy fehér lapot a jegyzettömbről, és a filctollal rajzolgatni kezdtem. Hamarosan körvonalazódott egy markáns férfiarc, rövidre nyírt fekete hajjal. Pimasz mosoly és kissé vad szemek néztek vissza rám. Kicsit gyönyörködtem benne, aztán a fejére kétfülű fazekat biggyesztettem, és az egészet ráraktam egy hóember törzsére. Meg voltam elégedve az alkotásommal. Közben kintről nagy hangzavar hallatszott be, ezért gyorsan felálltam, hogy kinézzek, de abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és berobogott a nagyfőnök. Máig sem tudom, hogy a homlokomnak csapódó ajtótól vagy a meglepetéstől estem-e hanyatt, de az biztos, hogy pár percig nem bírtam magamhoz térni. Úgy láttam, a diri is nagyon odavan, mert ő sem bírt megszólalni. Szerencsére csengett a telefon, és bejött a titkárnő is, egy fontos iratot aláíratni, így hát gyorsan leléphettem. Lerohantam az alagsorba, és kinyitottam a szekrényemet. Átkoztam a napot, amikor éppen ide szerződtem takarítani. Összeszorítottam a számat, és előszedtem a cuccaimat. Minél hamarabb kívül akartam lenni, de nem volt szerencsém. A vörös hajú utánam jött és közölte, hogy a főnök okvetlenül beszélni akar velem. – Ki nem szarja le? – gondoltam, aztán kibontottam a hajamat, kirúzsoztam az ajkamat, vállamra vettem a bundámat, és előkelően felvonultam a lépcsőn. Nem állítom, hogy nem volt gyomorgörcsöm, amikor bekopogtam az ajtaján, amivel az előbb kupán talált vágni, de úgy tettem, mintha tökéletesen jól lennék – Ezt maga rajzolta? – érdeklődött, és ápolt ujjai között forgatta az íróasztalán felejtett kis rajzomat... – Inkább csak firkálgattam – helyesbítettem. – Tudja, még nem volt olyan takarítónőm, aki hóembert rajzolt volna, főleg olyat, amelyiknek az ábrázata tökéletesen hasonlít az enyémre. – Ennek az lehet az oka, hogy eddig csak nyarat kedvelő és rövidlátó takarítónői voltak. Rám emelte a tekintetét és úgy nézegetett, mint egy régészeti leletet, aztán megköszörülte a torkát. – Mit keres maga itt azzal a rengeteg tehetségével? – Havi ezerötszázat – világosítottam fel. – És miért éppen itt vállalt takarítónői állást? – Mert a közelében akartam lenni – mondtam, és halálkomoly képet vágtam. – Honnan tudta, hogy itt dolgozom? – Követtem magát és érdeklődtem. – Azt észrevettem volna. – Na, jó. Töredelmesen bevallom, hogy magándetektívet fogadtam fel, olyat, aki ért az álcázáshoz. A főnök nevetett, tiszta szívből, egészségesen, és én kezdtem elveszíteni a talajt a lábam alól. Szerettem volna már otthon lenni, minél messzebb attól a pimaszul vonzó egyéniségétől. – Elmehetek? – kérdeztem türelmetlenül. – Azonnal, csak szeretném, ha dedikálná nekem a rajzát. Azzal átnyújtotta az asztalon a tollát, és felém tolta a hóembert. Megfordítottam a lapocskát, és a következőket írtam rá: "Emlék a takarítónőtől." – Mire felocsúdott, már el is hagytam a helyiséget. Rohantam, ahogy csak bírtam, hogy elkapjam a tizenkettes buszt, de elment az orrom előtt, így hát gyalog vágtam neki az útnak. A csizmám vékony talpa beeresztette a havat, és fázni kezdett a lábam. Rettenetesen szégyelltem magam, amiért elárultam a rajzzal, hogy gondolok rá. Ha tudtam volna, hogy ő a főnök, nem rajzoltam volna le, és főleg nem az irodájában. A kis karikatúrából nyilván leszűrte, hogy az agyamba véstem. Tudtam, hogy holnaptól nem megyek be többet dolgozni, és ettől egyszerre estem kétségbe és könnyebbültem meg. Valami lógott a levegőben. Furcsa hírek keringtek. Az emberek összesúgtak, és az elégedetlenség egyszerre csak hangot kapott. Aztán megtörtént a csoda. A megyei napilap belső munkatársa lettem. Egyszerre voltam riporter, szerkesztő és rovatvezető. Kiírhattam végre magam, és egyre nagyobb népszerűségnek örvendtem. Hamarosan meghívót kaptunk egy nemzetközi vállalkozói konferenciára, amelyre engem küldött el a főszerkesztő. A Félix fürdő egyik előkelő szállodájában tartották a szimpóziumot, és én a vezérigazgatót keresve keringtem a szálloda folyosóin, amikor összeütköztem a nyugalmamat állandóan izgalomban tartó pimasz mosolyú, kissé vad tekintetű ex-főnökömmel. Muszáj volt megállnom, egyrészt, mert teljesen elgyengült a lábam, másrészt, mert szűk volt a hely. Láttam, ő is meglepődött, és a cigarettafüsttől azonnal köhögni kezdett, aztán megfogta a kezemet és magához húzott. – Szóval, most itt takarít? – kérdezte kicsit sértődötten. – Miért nem jött vissza, hiszen üzentem, hogy fizetésemelést adok. Ezek többet fizetnek magának, mint amennyit én ígértem? – Igen, sokkal többet – feleltem –, de kérem, engedjen utamra, mert fontos megbeszélnivalóm van fertőtlenítőszer és mosópor ügyben. – Rendben. Örülök, hogy láttam. Tudja, sokat gondolok magára és a havazásra... Ha kedve tartja, igyon meg velem egy kávét. Kábé egy óra múlva. Az első emeleti bárban leszek. Jó? Talán még visszacsábítom hozzánk takarítani. – Jól van – feleltem és az órámra pillantottam. – Jézusom, rohannom kell, mert elkések – mondtam, és faképnél hagytam. A kanyarban összefutottam a szervezővel, aki karon fogott és elindult velem, hogy bemutasson végre a vezérigazgatónak, a szimpózium országos koordinátorának. Hosszas kacskaringózás után beléptünk a díszterembe, ahol már vagy száz okos manus ült, kabáthajtókáján kitűzővel és fején fülhallgatóval, amelyekbe tolmácsok fordítják majd a szöveget. Keresztülvergődtünk rajtuk, egészen a főasztalig, amelyen üdítők és poharak álltak. Az asztal mögötti falon diavetítéshez szükséges vásznat igazgatott egy magas fazon, akinek csak a háta látszott. A szervező egyenesen hozzálépett, és megérintette a vállát. – Engedje meg, hogy bemutassam önnek az újságírónőt a megyei laptól. Szeretne interjút készíteni magával a szünetben. A hapsi megfordult, és a szervező csak azt látta, hogy mindkettőnknek torkán akad a szó. Pár másodperc kellett, hogy magunkhoz térjünk, aztán gyorsan közöltem a nevem, és feléje nyújtottam a kezemet. A vezérigazgató ráhajolt, és sokáig, túlságosan is sokáig felejtette rajta az ajkát. – Ön a meglepetések asszonya – mondta, és boldogan vigyorgott, miközben azzal a vad tekintetével majdnem felfalt. – Akkor szünetben egy kávé mellett megejtjük a beszélgetést, ahogy az előbb egy emelettel feljebb megegyeztünk. Kérem, foglaljon addig helyet a sajtónak fenntartott helyen... Megkezdődött a konferencia, és alig bírtam odafigyelni. Zakatolt a szívem és zúgott az agyam. Istenem, micsoda férfi! Micsoda helyzet! Anyám, teljesen ki vagyok ütve, gondoltam, és csak az vigasztalt, hogy ő is hasonló állapotban van. Mikor a bárban leültünk kávézni és beszélgetni, úgy éreztem magam, mint aki be van drogozva. Felfokozottan kellemes és izgatott állapotban voltam, és úgy sziporkáztam, mint egy csillagszóró. A főnök meg csak nevetett, nevetett, mintha oltári jó vicceket mondanék neki. Végül is sikerült az interjút elkészítenem vele, és mindketten elégedetten álltunk fel. Még készítettem néhány fotót róla és az előadásokról, megegyeztünk, hogy félreteszek neki egy újságot a konferenciáról szóló riportomról, aztán búcsút vettünk egymástól. Bár sok volt a munkám, az eszem folyton körülötte forgott. Teljesen be voltam zsongva, és ha nem kaptam volna szigorú morális nevelést, és nem lettem volna olyan piszokul rátarti, felkerestem volna, de vártam, hogy ő lépjen. Aztán hirtelen becsapott a mennykő, és az életem egyik napról a másikra tragikus fordulatot vett. A férjem szívinfarktust kapott, és én harminckilenc évesen özvegyen maradtam, 11 éves fiam és tizenhat éves lányom pedig félárván. Az eset teljes letargiába döntött, és nem voltam jó semmire. Szabadságot vettem ki, és csak kóvályogtam tehetetlenül, minden kiesett a kezemből, és éjjel-nappal sirattam a páromat, aki életem első nagy szerelme volt, és folyton csak a szép időket emlegettem, míg egy napon a barátnőm, rám nem ripakodott, hogy mielőtt még szobrot állítanék az uramnak, jussanak eszembe a rossz napok is! Azt hiszem, ez a felszólító mondat térített vissza a normális kerékvágásba, és bár az életem nem volt boldog, a gyerekeimben és a munkámban kerestem az örömöt, és titokban egyre többet gondoltam a pimasz mosolyú, vad tekintetű, rövidre nyírt hajú ex-főnökömre. Úgy éreztem, tőle el tudnék fogadni egy kis vigasztaló simogatást. Éppen Várad-Velencén voltam egy tragikus sorsú családnál szociális riportot készíteni. A reggeli esőtől hatalmas sár és pocsolya borította az utat, tűsarkú cipőmben sehogy sem bírtam átevickélni rajta, ráadásul a busz sem jött, ezért leintettem egy stráfszekeret. A kocsis felsegített maga mellé a bakra és elindultunk a központ felé. Az egyik kocsma előtt megállt, és beugrott cigarettát venni. A lovak nyugtalankodtak a nagy forgalom miatt, meg is rántották a szekeret, de elkaptam a gyeplőt és próbáltam megfékezni őket, amikor egy fehér Mercedes állt meg mellettem. – Nocsak, már megint szakmát változtatott? – kérdezte egy ismerős hang, és megpillantottam a pimasz mosolyú, vad tekintetű, rövidre nyírt fickót, aki a kocsiablakon kihajolva integetett nekem... – Felcsapott fuvarosnak? – érdeklődött. – Igen, és ha feliratkozik nálam, hónap végén első osztályú tüzelőt szállítok magának – kiabáltam le neki, és a kisördög rögtön dolgozni kezdett bennem. – Sajnos, központi fűtésem van, de ha megadja a telefonszámát, magához küldöm az ismerőseimet. – Igazán lekötelez. Mindjárt jön a titkárom – mondtam –, majd ő odaadja a telefonszámát. Jött is a barna képű kocsis, kérdeztem, van-e telefonszáma, amin elérhetem. Volt neki és én felírtam. Megköszöntem a fuvart, leszálltam és beültem a Mercibe. – A szerkesztőségbe – adtam meg az útirányt, és a főnök engedelmesen kanyarodott a Petőfi park mentén haladó útra. Az adrenalin úgy dübörgette a szívemet, mint egy őrült dobos, és kicsit szédültem is, de azért roppantul élveztem az egész helyzetet, és legszívesebben örökre mellette maradtam volna a kocsiban, de ezt nem akartam elárulni. Istenem, ha csak egy kicsit is szeretne! – Tudja, mit szeretek magában? Hogy olyan eredeti és pimaszul őszinte. Mondja, maga mindig kimondja, amire gondol? – fordult felém, és őszinte érdeklődés volt a hangjában és a tekintetében. – Már öt perce állunk a szerkesztőség előtt, ha nem vette volna észre, és nekem sürgősen le kell adnom a riportomat – közöltem udvariatlanul, és ki akartam szállni, de megfogta a kezemet és nem engedett. – Csak öt percet kérek még. Nem tudom, miért kerül engem. Bevallom, sokat gondolok magára. Ilyen nővel az ember csak ritkán, vagy soha nem találkozik. Maga intelligens, tehetséges, jó a humora és ráadásul gyönyörű. Azonkívül takarítani sem szégyell. – Itt egy kicsit rám vigyorgott, aztán komolyra váltott. – Vonzódom magához, és szeretném, ha még találkoznánk. – Mindjárt magamba szeretek – mondtam és elnevettem magam. – Várom a válaszát, mikor és hol találkozunk? Kicsit gondolkodtam, húztam az időt, és bevallom, teljesen bepánikoltam, míg végül elhatározásra jutottam. – Péntek délután hét órakor legyen a Múzeum előtt. És szedjen nekem virágot! – Rendben van! – mondta, és csak úgy sugárzott, amikor búcsút intett. A kapu alatt szembejött velem az egyik kollégám. – Mi van? – kérdezte a képemet mustrálva. – Megütötted a főnyereményt? – Igen, megütöttem – mondtam, és úgy nevettem, mint akit csiklandoznak.