Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 11. sz. (2004. november)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Király Kinga Júlia
"Hableconella"
Beszélj hozzá!
Pedro Almodóvár azonos című filmje alapján
Monológ
ALICIA: Az életben gyakran ok nélkül viszolygunk dolgoktól. Minden porcikámmal - már kislánykoromtól fogva - gyűlöltem a recepteket. Valami megmondhatatlan émelygést éreztem, amikor a nagypapa üres kórtermében a kezünkbe nyomták a szakadt pizsamát, megállt a szíve, mondták, a szemüvegét és egy halom receptet. Hát ezt minek? De nem mertem megkérdezni az anyámat, úgy zokogott.
Aznap hosszasan kocsikáztunk. A néma tájban. Csak anyám sírt. Apám néha ránk telefonált, hogy minden rendben van-e. Az apám pszichiáter. Furcsamód, neki is vannak gyűlölnivaló dolgai. Hosszú ideig például nem ült gépkocsiba. Aznap anyámmal azáleákat néztünk. Anyám is, én is megnyugszunk a tengernyi azáleától. Anyám megállította a motort, és néztük őket. Végül ránk szakadt az est, és apa hazarendelt. Emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptünk a házba. Anyám a sok sírástól beleájult apám karjaiba. És milyen büszke voltam rá, mert a temetésen már nem nyafogott többet. Én még soha nem láttam halottat. Temetésen sem voltam soha. Mégis a nagyapa temetésére csinos fekete ruhába kellett bújnom, apám rendelte így, és ott álltam, mint a cövek a nyitott koporsó fejénél, az én halott nagyapám fejénél. Senki nem sírt, mintha ezt is apám rendelte volna így.
A szomszéd szobába új beteg érkezett. Igen. Alig idősebb nálam. Szintén kómában van. Vagy, ahogy itt mondják, PVÁ-s, perszisztens vegetatív állapot. Ebben az országban sok a nő. De alig akad köztük egy-két bátor. Ez az ország a férfiaké. Itt minden, de minden rájuk emlékeztet. Nincs helye gyengeségnek, törékenységnek. Az ápolók úgy viselik a recepteket meg a diagrammokat, mit valami pótvégtagokat. Csak akkor válnak meg tőlük, amikor megállnak az ágy fejénél, hogy fontoskodva megigazítsanak valamit. Ekkor lépnek működésbe az igazi végtagok. Mostanában sok idegen szót tanulok. A múltkor apám megkérdezte Benignótól, az ápolómtól, hogy milyen a nemi orientációja. Benigno értetlenkedett. Meg kellett neki magyarázni a kérdést. Ja, a férfiakat szeretem, mondta apámnak, ő pedig megnyugodott és kisétált a kórteremből.
Látod? Úgy hívják, kórterem, holott egy szobácska, telis-tele olyan dolgokkal, amiknek úgysem vesszük hasznát. Itt van például ez a játékautó. Még anyámtól kaptam. De most mihez kezdjek vele? Az apám elhozta, leküzdve régi autóundorát, s mert azt hihette, anyámra emlékeztet. Neked adom...
Benigno minden este velem marad. Úgy virraszt, olyan törtetően, hogy ő legyen az első, akit, ha magamhoz térek, megpillantok. Szeretem ezt a kitartást. Mintha nem is erre a földre született volna. Ebben az országban nincsen kitartás, mert a férfiak országa ez. Csak vakmerőség van, és bábeli hangzavar, ahogy a vakmerőségnek hangot adnak. Benigno csendes és törékeny. Északi típus. És olyan finom keze van.
Azután, hogy anyám nem sírt többé, minden szerdán kikocsikázott. Apám egyre ingerültebb volt. Ha beállnak az esőzések, sok a közúti baleset. Egyszer anyu későn érkezett. Hallottam, amint apu faggatja, hogy miért sír. Kimentem megnézni, valóban sír-e, de nem. Az arcán nyoma sem volt feldúltságnak. A mi családunkban nem szabad sírni. Pipogya szokás, mondogatta apám. Benigno sokat sír. Amikor kettesben maradunk, fölém hajol, fürkészi az arcom, és csorognak a könnyei. Soha nem mond semmit ezzel kapcsolatban. Mesélni viszont gyönyörűen mesél. Azt hiszem, szeretem. Még soha nem voltam szerelmes. Huszonnégy éves vagyok. Tizenöt évet a táncteremben töltöttem. Ötöt anyám mellett. Négy éve vagyok a Benignóé. A tizenöt év alatt megszoktam a testek dolgait. Megszeretni nem tudtam, de megszokni meg kellett. Katarina, a tánctanárnőm csökönyösen ragaszkodott ehhez. A terem, ahol próbálunk, tele van tükrökkel. Megsokszorozva, kinagyítva látjuk egymást, a testeinket, és önmagunkat.
Most itt vagyok, négy éve nem látom magam, és hagyom, hogy egy vadidegen férfi azt kezdjen velem, a testemmel, amit akar. A legszörnyűbb a mosdatás. Minden ápoló gumikesztyűt visel. Benigno soha. Tudja, hogy gyűlölöm a mosdatást. Hirtelen jött rá, magam sem tudom, miből és hogyan. De abban a pillanatban őrült erővel ráncigálta le magáról a leheletfinom válaszfalt, és a sarokba hajította. A többi ápoló furcsán nézett rá. Kezd szétgyűrűzni a pletyka: nem is meleg, mondogatják. Aliciát szereti.
Alicia én vagyok. És azt hiszem, tényleg szeretem Benignót.
Ma megjött a menstruációm. Nagy pillanat. Néha, elhamarkodott ölelések után hány gyötrő perc következik, s aztán a felszusszanás: megjött. Ebben az állapotban nincs felszusszanás. A nővérek betódulnak az ajtón, szanaszét röpködnek a receptek, s a széttartott lábam közé görcsösen összenyomott műanyag flakonból sugárba ömlik a fertőtlenítő. Azt hiszem, kicsit mindig becsiccsentek az elpárolgó alkoholtól. Megmámorosodom a saját ölemtől. De ma nem jönnek a nővérek. Benigno kedves, ne érj hozzám, ilyenkor még utálatosabb a testem! Felkapja a fejét. Leteszi a fertőtlenítőt, és langyos rozmaringolajos vízzel óvatosan törölgetni kezdi a lábam közét. Azáleák úsznak el a szemem előtt, azáleák, anyám kedvenc virágai.
Azt már soha nem tudom meg, vajon boldog volt-e anyám apám mellett. Azáleát nézett aznap is, fátyolos szemmel, lehet, s úgyanúgy ült vissza a volánhoz. Az anyjára emlékezni hajtott el, minden szerdán, s hogy ne zavarja meg a családi törvényeket. Apám, anyám halála után lebontatta az előszobában az azáleás virágállványt, s a helyére játékautó-kollekciót telepített. Emlékszem, amikor megláttam a polc prospektusát, ahogy apám a deszkák fölé görnyedve próbálta összeszerelni, kezében tartva a vaskos útmutatót, azt hittem, receptes köteg. Elkezdtem émelyegni. Már éreztem is a gyógyszerek terjengős, szúrós szagát. Majdnem elájultam. Aztán mindennap úgy járkáltam el és vissza hazulról, hogy valahányszor elmentem a polc előtt, behunytam a szemem és visszatartottam a lélegzetem.
Ma tudtam meg, hogy a nő, aki a mellettem levő szobában van, a híres torreádornő. Azt mondod, hat bikával akart kikezdeni? Néha a gőgnek is van határa, csak azt nem értem, miért csupán a nők gőgjére mérnek ekkora csapást. Hogy ez nem is annyira neki az?... Benigno, ma nem lehet veled szót érteni. Mért bámulsz? Mert nem akarlak megosztani senkivel. De hát csak magunk vagyunk. Nem! Ott az ajtóban, nézd csak... téged akar...
Az ajtóban negyvenes férfi áll meg. Úgy mered rám, mint aki lidércet lát. Kerüljön beljebb, mondja Benigno, nagyon kedvesen, de hangjából én mégis megérzem a féltést. Ezt az egyet nem szeretem. Hogy ennyire szeret. Hogy egyedül csak engem. Nem szeretem a magányos férfiakat. Még apámnak is ott vannak a páciensei.
Marco vagyok...
Igen, igen, igen... Zavarában Benigno mindig hadarni kezd. Ő pedig Alicia.
Marco nagyon jóképű, és olyan hívó, meleg tekintete van... Képtelen vagyok ellenállni neki. Lassan emelkedik a szemhéjam, és a vaksötétből elém dereng, amit csak sejtettem. Valóban kedves, szép jelenség. Az egyik nővér felsikít.
Beszarok, nyitva van a szeme!
Néha nagyon nehéz eldönteni, miért nevezünk szépnek egy-egy embert. A női magazinok a harmóniára esküsznek, s rólunk, táncosokról gyakran hallani, hogy harmonikusan mozgunk. Pedig milyen nehéz megtanulni ezt a torzó járást, ezt a felszegett, hiú fejtartást, ezt a földközelinek annyira ellenszegülő életet. Amikor nőnek érezném magam, már-már meggyűlölöm a táncot. Apám kitartását és a torreádornő gőgjét látom benne. Legalább a szépségre nincs recept!
Marco a torreádornő barátja. Útirajzokat ír. Körbeutazta a fél világot.
Kérdezd meg tőle, tetszem-e neki?
Ez meg honnan tört elő, ez a kérdés!... magam sem tudom eldönteni, akarom-e igazán, hogy Benigno megértse.
Benigno hallgat. Majd hirtelen odafordul Marcóhoz.
Én mégis azt hiszem, találkoztunk már valahol.
Igen?
Igen, igen, igen... megint hadar.
Hol?
A Café Mülleren. Mellettem ült, és egyszer csak csorogni kezdtek a könnyei.
Nem, nem emlékszem.
Te emlékszel? Meséltem neked róla?
Hát persze, a Café Müller. Takard be a mellem!
A mellét nézi?
De ha egyszer olyan... nem lehet nem nézni.
Ne nézze! Mindent érez.
Már megbocsásson, az agya halott.
Nem, nem, nem halott. Mindent pontosan érez. A nők agya csupa rejtély. Főleg ilyen állapotban.
És ezt honnan tudja?
Tudom.
De honnan?
Tapasztalatból.
Mit tud maga a nőkről? Hallja?
Mindent. Húsz év az egyikkel, négy egy másikkal. Mindent. Beszéljen hozzá!
Benigno egész életében nőket ápolt. Az anyján kezdte. Nem volt beteg vagy fogyatékos, csak egy gyönyörű, lusta asszony. Minden gyönyörű asszony lusta. És a lustaságukkal mindenkit magukhoz láncolnak. A csúnya nők viszont gőgösek és magányosak. Hát most itt fekszem. S már nem is tudom, milyen vagyok. Benigno hivatalból van velem, mégse megy lányok után. Néha, a szabad délutánjain némafilmeket néz. Aztán elmeséli őket. Marcót is hívja, de az hajthatatlan. Ki se mozdul a torreádornő szobájából, ott dolgozik, lógatva az orrát némán. Néha hallani, amint csörgeti a barátnője amulettjét. Ez a vastag aranylánc tartja együtt őket. Ott volt ő is, állítólag, amikor a bika fellökte. A nővéreket a hőguta környékezi. Folyton róla sutyorognak. Ilyen meleg nyárban mindenkit utolér a szerelem.
Anyám testét nem néztem meg. Darabokban szedték ki. Lusta volt rálépni a fékre. A temetés után apám kiváltotta a jogosítványát. Sokáig későn járt haza. Mindent megadott, de soha nem beszélt hozzám. Még a jelenlétemben is egy távoli személyre hivatkozott. Aliciát meg kéne fésülni, nagyon borzos. Aliciának másik tanárt kell venni, semmit nem fejlődik. Apám és köztem ott volt mindig egy fal, az én nevem, és anyám halála után belőlem semmi nem maradt, csak a nevem. Egy kollégája tanácsára minden szerdán kiautózott. Átrendezte a lakást. Hemzsegtek a játékautók. A virágok helyére, a fényképek helyére mind-mind autók kerültek. És én úgy éreztem, megfulladok.
Milyen jó a levegő! Nem akarsz szellőzni egy kicsit?
Fáradt vagyok.
Gyere, megmasszírozlak. Nincs semmi bajom, Alicia, csak...
De hát nem kérdeztem semmit. Mért nem lehet veled beszélni?
Csak láttam valamit, ami nagyon felkavart.
Hallgatni kéne most. Megtörni ebbe a semmi fájdalomba.
Egy filmet, Töpörödött szerető volt a címe. Egy asszonyról szól, aki feltaláló, valami új szeren kísérletezik, ami forradalmasítja az élelmiszeripart, és mellette folyton ott téblábol a szerelme, aki viszont kövérkés, jópofa fiatal fiú, pont olyan, mint én. Amikor elkészül a szer, a fiú kipróbálja. Hirtelen zsugorodni kezd, és csak töpörödik, töpörödik, a lány pedig nem találja az ellenszert. Kétségbeesésében a fiú összecsomagol, és elindul az édesanyjához. Tíz éve nem látogatta meg, a piszok. A lány évekig kutat utána, amíg megtalálja a címét. Mire végül találkoznak, a fiú már ijesztően kicsi, akkora éppen, mint az ujjam. Együtt utaznak el, a fiú egy útipoggyászban kíséri a lányt mindenhová. Egy este, amikor a lány elalszik, a fiú, irtóztató erőfeszítéssel lehúzza a lányról a takarót, és elindul, hogy fölfedezze a testét. Sorra kapaszkodik fel a vállán, a keblén... amikor a lába közé érkezik, megmámorosodik, és eltűnik a sötét üregben, hogy ott is maradjon örökre.
Hallgatsz?
Folytasd, Benigno, ne hagyd abba!
Marco elutazik. A torreádornőhöz visszajött a régi barátja, és Marco fölöslegesnek érzi magát. Most elmegy, hogy újabb feljegyzéseket írjon távoli országokról. Emlékül itt hagyott néhányat a korábbi könyveiből: Kuba, Guatemala, Jemen... itthon idegenül él, idegenben menedéket keres. Valami úgy vonz ehhez a csatangoláshoz, mint a bűnhöz.
Hát elmégy?
Igen, igen, igen... Marco is hadarni kezdett, átvette Benignótól ezt a zavarodott hadakozást a nyomatékkal. Amíg keveset tudunk a világról, könnyen meggyőzünk mindenkit. Magunkat is. Aztán egyszer csak erjedni kezd a tudás, igen, éppen ezt a szót használta Marco, amikor rádöbbent, mennyire megszerette Benignót, és összecsúsznak a szavak, ismétlésekbe rohannak, mint én a falba, azon az esős délutánon.
Igen, igen, igen...
El kell vennem Aliciát!
Mi? Te megőrültél!
Mért?
Mert az agya halott. Mert nem tud neked igent mondani. Azért.
Jobban élnénk, mint sok pár, akik azt hiszik magukról, hogy jól élnek.
Ez őrültség, Benigno! Ha rám hallgatsz, jobban teszed, ha erről soha többet senkinek nem beszélsz.
Ha ez megnyugtat, hát jó, hallgatok.
Két hónapja kimaradt a menstruációm. A nővérek értetlenül állnak körülöttem. Apám tombol. Aliciát megerőszakolták. A torreádornő meghalt. Gyermekem lesz. Egy aranyos fiúcska. Nem akarok elmenni innen. Benigno börtönben, Marco Jordániában. Úgy kényszerítik rám a magányt, mint a gyilkosok. Nem maradt már senkim, csak ez a kisfiú. Beszélj hozzá, suttogja Benigno, beszélj hozzá, jönnek a hangok valahonnan, s így telnek a napok. Aztán csend lett. És sötét. Nem mondja senki, hogy mit kellene tennem. És nem tudok már beszélni se. Senkihez.
Nehéz szülés volt, és megtört a kisfiú szíve. Nem volt neve. Nekem meg már csak a nevem maradt. Négy év telt el azóta, hogy nem láttam a testem. Most, hogy végre látok, nincs mit nézni rajta. Mindennap eljárok gyógytornára, és új lakásba költöztem. Apám, ne haragudj, hogy magadra hagytalak! Apám, ne haragudj, magadra kellett hagynom téged! Apám, én végleg el kell hagyjalak! A nővérek mind egyformák. Sok piszokban forgolódnak, és piszkos lesz a nyelvük. Imádják például a szar szót. Ma, amikor hazaugrottam néhány cuccért, apám asszisztense éppen telefonált. Ola, Lola, éppen egy hatalmasat szartam, mondta. A kórházban mindentől be akartak szarni. Ha az egyik PVÁ-s elásította magát, vagy valamelyiknek beállított egy jóképű ismerőse, mind a szarral hozták összefüggésbe. Ők tényleg csak a testet látták bennünk. Fogd meg a fejét, ne olyan bénán! Beszarok! Ha ezt az apja látná!
Szervusz, apa! Nem, jól vagyok. Moziba megyünk ma Katarinával. Igen, igen, igen. Honnan ez a hadarás? Ahogy végigmegyek az utcán, egészen furcsa illatok keverednek a levegőben. Nem érezni Madridnak azt a megszokott, tébolyító szagát. Elmegyek a táncterem előtt, megállok egy pillanatra. Egy kapualj hív, egészen kacéran. Átmegyek a túloldalra, és valami ismerős emlék után kutatok. Igen, igen, igen... Egyszer elejtettem itt a pénztárcámat, és egy aranyos, jópofa, kövérkés fiú utánam hozta. Én ostoba, azt hittem, követ, a pimasz. Pedig csak ügyefogyottan magyarázta, hogy elhagytam a pénztárcámat. Megengedtem neki, hogy hazakísérjen. Akkor az egyszer találkoztunk. Másnap baleseteztem. Igen, igen, igen... Benignónak hívták. Vajon hol lehet most? Mi történhetett vele?
Nagyon szép volt a film. Nincs semmi bajom, csak felkavart egy kicsit. Töpörödött szerető, ez volt a címe, és hirtelen rádöbbentem, hogy én még sose voltam szerelmes. Nagyon meleg van, és ilyenkor, a melegtől is, azt hiszem, mindenkit utolér a szerelem. Ott álltunk a mozi pénztáránál, kezdés előtt Katarinával, és egyszer csak a tömegből kitűnt egy magas, negyvenes férfi. Nagyon kedves, hívó tekintete volt. Biztosan magányos! Az ilyen tekintetek mindig találkoznak más tekintetekkel. Zavarodottan bámult. Megállt egy pillanatra, és én elindultam feléje. Jól van? Igen, felelte, és barátságosan mosolygott. Nem tudta leplezni szándékát, a szeme minduntalan a dekoltázsomat kereste. A nyakában amulettet hordott, kövér bika volt belevésve. A bikák a gőgös emberekre emlékeztetnek. De lehet, hogy csak egy kedves ismerőstől kapta. Ki tudja? Mellénk váltott jegyet. Amikor a fiú elindult, hogy fölfedezze a lány testét, és hatalmas erőfeszítéssel lehúzta a lányról a takarót, a férfinak csorogni kezdtek a könnyei. Aztán felgyulladtak a fények, és ő még mindig sírt. Szótlanul mentünk hazáig.
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 11. sz. (2004. november)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret