TÉKA
Egy év novellái
Az év novellái 2003. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2003.
Mindenki benne van, "aki számít", aki az eltelt év folyamán írásokkal jelentkezett irodalmi lapokban. Ugyanakkor alternatív jellege is van, a Magvető Kiadó által évről évre kihozott Szép prózák című antológia "ellenlábasának" is felfogható, hisz ebbe a kötetbe sok olyan szerző is bekerült, aki a másikba nem kerülhetett be (ugyanakkor az átfedés elég jelentős). A cím láttán az ember valóban az év legjobb novelláira számít, de a kötetet olvasva kicsit csalódik. Több novella történelmi ihletettségű: van, amelyik a tatár támadások keretébe helyez egy beteljesületlen szerelmi történetet hősi bosszúval fűszerezve (Körmendi Lajos: Apavára), és van, amelyik az ’56-os forradalom belejátszásával teszi pikánsabbá önmagát. Legtöbb azonban a kommunizmust metszi keresztbe adomázva (Sarusi Mihály: Jappángyerök), komolykodva (Oláh János: Kisbarát nyelve) vagy megbotránkozva (Mezey Katalin: A ledöntött kerítés). Úgy vélem azonban, hogy bár aktuális lenne ennek a nehezen lezárható korszaknak az irodalmi feldolgozása (is), a legtöbb esetben az írók alig lépték túl a megszokott klisék határát. A "ruszkigyerek"-jelenséget két novella is feldolgozza, és az államosítás mozzanatának a bemutatása sem mond már újat. Ceauşescu medvevadászata pedig egyenesen olcsó (bár kedvelt) poénnak számított annak idején (igaz, Haklik Norbert, motívumként, szerencsésen használja fel itt). A hatalommal szemben tehetetlen, megalázkodó, gyáván alkalmazkodó ember rajzát kapjuk, és ehhez az én képzetemben az önsajnálatba menekülő, tehetetlen polgár képe társul. Véletlenszerű lenne, hogy a kommunizmussal foglalkozó hat novella közül csupán egyetlenegynek a gyermekhőse mer odacsapni? (Oláh János: Kisbarát nyelve) S hogy a mai emberek/írók életérzéseit lássuk: a posztkommunista időkkel foglalkozó novellák folyamatos értékvesztésről számolnak be. Az emberek megőrülnek (Csernák Árpád: Gumiágy), megalázó helyzetekbe kerülnek (Ferdinandy György: Anyám, én nem ilyen lovat akartam...), választaniuk kell a magány vagy az emigráció között (Nagy Zoltán-Mihály: Ragyogás), a fiatalok önbizalom nélkül tengnek-lengnek (Bíró Gergely: Külvárosi reggel), a családok szétzüllenek (Szervác József: Férfikusz). Akad a kötetben olyan írás, ami beavatási szertartást mesél el (Faludi Ádám: Naphalra menni), ködös múltak babonáit aktualizálja (Zsidó Ferenc: Az átok), játszik a halállal (Monoszlóy Dezső: A bajkeverő menedéke; Horváth Péter: Orgonapont), elképzelt, föld alatti világokat talál ki (Jókai Anna: A műszeműek), rossz sorsú fiatalemberek reménytelen szerelméről mesél (Gere István: Minden megmarad, avagy ha éltél pocsék nyarat), vagy Magyarország külföldön látott arcát festi, különböző időkben (Ferdinandy György: Anyám, én nem ilyen lovat akartam; Temesi Ferenc: Egy új-zélandi író emlékirataiból). Csupa aktuális és modern téma. Egyik novella újszerűen nyúl a kitelepültek hazaszeretetének irodalmi szempontból kényes kérdéséhez is (Csender Levente: Szűnőföldem). Vannak köztük olyan írások is, amelyek önmagukról szólnak. Néhány ezek közül csak "posztmodernkedés" (Tamás Menyhért: Fogj hozzám!), de a művész és a művészet önmagával és a többi művészetekkel való viszonyáról szól a kötet szerintem legérettebb, legjobban megszerkesztett novellája is (Kontra Ferenc: A kastély kutyái). A legjobb novellák természetesen azok, amelyek mindennapjainkról szólnak, de nem lerágott csontokat tesznek elénk. Sokszor fiktív környezetbe vetítik a művészet és életünk megfeneklését. Gyanúsan sok azon írások száma, amelyek a látszatok, a reklámok, a nyeglék világát jelenítik meg, amelyeknek hősei letűnt időkön siránkoznak, vagy amelyek az önigazolásról, önsajnálatról, körülményeik által legyőzött és felülkerekedni nem tudó emberekről szólnak. Ami, ugye, szintén aktuális téma. A Monoszlóy Dezső bibliai ihletettségű novellájában (a Jónás könyvének egy továbbfejlesztett, modern változatának tűnik, amelyben a cethalat egymásba helyezett üvegkoporsók sokasága helyettesíti) ott van a modern ember kilátástalansága, az emberé, aki ráébred, hogy a sok csábítás között valahol elveszett: üvegkoporsókba zárt üvegkoporsók eltolhatatlan fedele alatt él "a beszéd lehetőségétől eltévedt helyzetben". Hasonló témát dolgoz fel a Jókai Anna novellája: a műszeműeknek a látását manipulálták meg, hogy a pusztulást, a teljes értékvesztést szépnek lássák. Színhely a pokol. De a huszonöt év felettiek ráismerhetnek benne az alig másfél évtizeddel ezelőtti helyzetre – persze művészi kivitelben, világirodalmi utalásokkal. Önmagát keresné Csernák Árpád: Gumiágy című írásának a főhőse is, de rájön: a "kívülállók" (azaz mindenki, aki nem ő maga) nem segítik. És nem is fontos, hogy valóban gyógyultan távozzon az elektrosokkok világából: a fontos az, hogy annak tűnjön. Ezek után Temesi Ferencnek Egy új-zélandi író emlékirataiból című novellája csak pontot tesz az i-re. Temesi megmutatja, hogy a legégetőbb és a legkevésbé esztétikus gondjainkról is lehet és kell szólni. A hazalátogató "idegen" szemével nézve Magyarország egy "banántalan banánköztársaság". Naprakészen aktuális kérdésekhez nyúl Temesi Ferenc: környezetszennyezés, széthúzás, maffiózó típusú üzleti élet, állandóan rosszkedvű emberek, feketemunka, terrorizmus, bürokrácia. Az összehasonlítás Mexikóval és Új-Zélanddal nem válik a szülőföld előnyére. Ha kíváncsiak vagyunk, mik a mai magyar író legátkosabb tulajdonságai, a mai magyar irodalom legnagyobb buktatói, vegyük kezünkbe a kötetet: közvetlenül a Temesi írásából is megtudjuk, de ha szemünk van, közvetve, a novellákat olvasva is. Ami a narratív diskurzust illeti, úgy tűnik, az életrajzi ihletettségű, szubjektív novella hódított teret. Az írásoknak alig egynegyede íródott egyes szám harmadik személyben, többnyire azok, amelyek a régebbi múltból választották témáikat. (Úgy tűnik, nehezen elképzelhető, hogy mi magunk legyünk – minden hókuszpókuszos időutazás nélkül – önmagunk múltja.) Mivel több generáció novellaszerzőit felvonultatja a kötet, majd hatvan év történelmi eseményei és az ezek által kondicionált társadalmi változások szubjektív és többé-kevésbé átfogó képét kapjuk.Tamási Piroska